Ez a város annyira fiatal, hogy még nincsen történelme. Vannak régi negyedei, de ez mit sem változtat azon, hogy - mondjuk csak ki - nincsen múltja. Pedig Stockholm a Skandináv-félsziget egyetlen igazi európai nagyvárosa.
A hatalmas erdőségek mélyén az egykori alapítók emelte erődítmény tökéletes egységben élt a természeti környezettel, de a hajdani rengeteg helyén ma már igazi nagyváros áll.
Sokarcú város: aki déli irányból érkezik, egzotikusnak, különlegesnek találja, de a távoli Észak lakói számára a régi Stockholm maga volt Európa.
Én a fenn Északon születtem és nevelkedtem. Óriási élmény volt számomra, amikor egy nyáron, valamikor a 40-es években életemben először láthattam egy négert és egy igazi stockholmit . Mindketten egyformán mély benyomást tettek rám. A stockholmi egy motorbicikliversenyre érkezett VÄsterbottenbe. Erre a hírre a környékbeli falvak lakói tömegesen pattantak kerékpárra, hogy saját szemükkel láthassák. A messziről jött idegen egy kör után kiszállt a versenyből. Azzal mentegetőzött, hogy meghibásodott a motorbiciklije. Mi addig sem tartottuk nagyra a fővárosiakat, de attől kezdve mindannyiukat nyámnyila anyámasszony katonájának tartottuk. Az egybegyűltek csalódottan karikáztak haza.
A külföldiek nem érthetik meg azt a különleges kapcsolatot, amely a svédeket fővárosukhoz fűzi, hiszen abból indulnak ki, hogy Svédország erősen központosított, modern állam. Márpedig alig egy évszázada az országot ezer meg ezer, egymástól elhatárolt apró falu alkotta, mindegyik külön sziget az áthatolhatatlan erdőrengeteg zöld óceánjában. Fent északon, Norrlandban (Svédország területének több mint kétharmada) az első utak a nyugat-kelet irányú folyóvölgyekben alakultak ki; dél felé nem vezetett egy sem. Stockholm, ez az iskolai térképre rajzolt pontocska nem jelentett többet a számunkra, mint, mondjuk, Jeruzsálem.
Svédország középpontjában keménykezű fejedelmek uralkodtak, de leghangosabb parancsaikat sem hallotta senki, szavuk elszállt az erdők, tavak felett zúgó szélben. A központ erősnek és elszántnak érezhette magát, de erről az ország lakossága, óriási szerencséjére, mit sem tudott.
Ebből az érdekes helyzetből aztán csupa jó származott. A vidékies főváros tetszelgett az irányító szerepében, a többség pedig, tudomást sem véve a központ létéről, függetlenül és szabadon élt. Mindenkét fél elégedett lehetett. Ekkoriban még Koppenhága volt a legjelentősebb skandináv város. A svéd társadalom, amely ma a jóléti állam megtestesült utópiája, tulajdonképpen csak a 20. században alakult ki. Ezt a társadalmat is úttörő telepesek hozták létre, akár az amerikait. Stockholm ízig-vérig 20. századi város, talán ezért olyan kihívó, olyan arrogáns. Fennen hirdeti azt, amire mindannyian olyan büszkék vagyunk: saját erőnkből építettünk fel mindent. Senki másnak nem tartozunk köszönettel. Az Északi Végeken igazi európai, egyben igazi svéd nagyvárost teremtettünk. A világon nincs még egy főváros, amely hasonló szépségű természeti környezettel büszkélkedhetne.
Strindberg volt az első regényíró, aki könyveiben ( A vörös szoba, majd a Hemsö lakói) Stockholmról és a varázslatos szigetvilág szépségeiről mesélt. Lehet, hogy éppen ő, az ő művei ébresztették fel a stockholmiak érdeklődését saját környezetük iránt. Míg azelőtt a polgári körökben a fehér bőr, a kalapok árnyékolta arcocskák számítottak a szépség netovábbjának, hirtelen mindenki az ezernyi apró sziget napsütötte partjaira igyekezett. Pedig ezek az öblök, tengerszemek eddig is ott voltak, és csendben várták, hogy végre észrevegyék őket.
A város történetében mégsem a polgárságé volt a döntő szerep. Amikor a második világháború után a mezőgazdasági termelés felbomlott, és a gazdaság szerkezete átalakult, az addigi földművesek, gazdálkodók beköltöztek a városba. És mekkora boldogság volt számukra, hogy az ablakon kitekintve az elveszettnek hitt paradicsom: a fák, tavak, vizek köszöntötték őket. Így már könnyebb volt elviselni a száműzött-életet. Legtöbbjük a szíve mélyén még ma is parasztnak érzi magát. Fővárosi lakosok lettek, de éppen úgy szeretik a természetet, mint egykori otthonukban. Odahaza mindenkinek volt gondja a közös legelőkre, erdőrészekre, így aztán most is óvják, védik a közterületeket, a fákat, a vizek tisztaságát. Olyan napfényes, szellős lakóhelyet, kristálytiszta vizekben bővelkedő várost teremtettek maguknak, amelynek sehol a világon nem akad párja.
Svédország nagyon kicsi: nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy vidéken is kialakuljanak jelentős kulturális központok, mint a nagyobb országokban. A kis államok, különösen, ha távol esnek Európa középpontjától, arra kell törekedjenek, hogy mindent meghalljanak, mindenről tudjanak. És el kell érniük, hogy a világ is odafigyeljen rájuk. Csak a nagy népek engedhetik meg maguknak, hogy ne értsenek, ne beszéljenek idegen nyelven.
Amikor ezelőtt jó száz évvel létrejött Svédország, a földrajzi távolságokat a megtételükhöz szükséges idő határozta meg. Bár már régen nem postakocsi szállítja az utasokat Stockholmból Rómába, sokan azt hiszik, hogy a két város azóta sem került közelebb egymáshoz. Pedig ma már az egyre gyorsuló közlekedés, a telefon és a fax korát éljük, úgyhogy az európai kultúrközpontokat is másképpen tájoljuk be a térképen. Az új Európa egyik központja a Párizs-London-Amszterdam háromszögben van, a másik a hajdani Habsburg-birodalom szívében (München-Prága-Budapest-Berlin), a harmadik pedig valahol a Balti-tenger környékén található.
Mert a kulturális nagyhatalmi álmok északon is éppen olyan fellengzősek, szerénytelenek, mint a világ más tájain. A Balti-tenger partján Európa ragyogó kultúrközpontjainak gyöngysora húzódik végig: Koppenhága, Stockholm, Helsinki, Szent-Pétervár, Riga, Hamburg. A Baltikum Hanza-városainak egykori szövetsége új életre kel az egységes balti kultúrában. Ha a kulturális élet eseményeit statisztikai adatokként kezeljük, és számukat elosztjuk a lakosság lélekszámával, az eredmény azt mutatja, hogy sehol nincs pezsgőbb művészeti-kulturális élet, mint nálunk Stockholmban. Egy átlagos péntek estén 54 színházban gördül fel a függöny, és ebbe nem is számítottam bele a műkedvelő csoportokat. A két óriásszínház, a Stadsteater és a Dramaten együttvéve tizenhárom előadást tart repertoáron. Az állam mindkettőt bőkezűen támogatja. A Dramaten a világ élvonalában is az elsők között van: itt maga Bergman rendez. De vannak itt koncertek, táncelőadások, kiemelkedő filmesek, kiadók, műfordítók, színvonalas sajtó... A sokféle lehetőséget számbavéve elmondhatjuk: ez valóban a bőség zavara, kulturális téren Stockholm verhetetlen. A térségben kemény versengés folyik a kulturális vezető szerepért, hiszen a gazdag Ruhr-vidék sem akar lemaradni.
Az utóbbi tíz évben Stockholm terjeszkedő, gazdagságon és ambíción alapuló erőszakos kultúrpolitikája mintha még harciasabbá vált volna. És mindez miért? Talán hogy elfelejtsük titkos sérelmünket, talán hogy senki ne merjen átnézni a fejünk fölött, mert hát (sikereink ellenére) a lelkünk mélyén sértődött vidékiek maradtunk: csak azért is megmutatjuk, hogy túlszárnyaljuk a városiakat.
Időközben a hajdani rengeteg tisztásai helyére modern nagyváros épült. Stockholm megőrizte egykori varázsát. Igaz, ártatlansága odalett, de ennek talán titkon örül is. Hangulata mintha a világháború alatti Casablancát idézné: a titkos szervezetek, felszabadító mozgalmak itt biztonságban elvegyülnek, terroristák, bűnözők, titkosügynökök, prostituáltak népesítik be a hátteret. Az éjszakai Södermalm-negyed nem holmi Manhattan-utánzat; sajátos ritmusú, jellegzetes, gyors, kíméletlen sodrásában kába drogosok és túlérzékeny lelkek bukdácsolnak tova...A nyugtalan lüktetésű forgatag előbb magával ragad, aztán kivet magából. Olyan az egész, mint egy álmunkban látott szerelem filmjének meg-megszakadó képsora...
Ha valóban meg akarjuk ismerni Stockholmot, előbb a svéd társadalmat alapjaiban megrázó változásokat kell megértenünk. Mi volt eddig, mi jön ezután? Stockholm, a megvalósult utópia? A város már belefáradt ebbe a szerepbe, lassan eltávolodik Svédországtól, hogy újra önmagára találhasson.
Stockholm a legskandinávabb város, de talaját szakadatlanul földlökések rázzák. Azt hiszem, évezredünk végén a többi európai nagyvárosban sincs másképpen. Mi Európában mégis egészen sajátos, dinamikus változási folyamatokat képviselünk. Új, egyre táguló határokat nyitunk a vén kontinens északi végein: az európai csúf új világ minden rútsága feloldódhat a Város természetes, tiszta szépségének szerelmes ölelésében.
Nagy Zsuzsanna FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |