Délelőtt néhány órára úton voltam, s amikor újra visszamentem hozzá, M. felöltözve ült az ablak előtt. Nem hitte volna, hogy visszajövök, mondta. Azt gondolta, megfeledkeztem róla, miben állapodtunk meg, vagy szívesebben mennék nélküle a Margitszigetre. Hogy esetleg túl meleg van, hogy esetleg nekem túl melegem van, és ezért jöttem olyan későn.
Szívesen volt magában, olyankor olvasott vagy egyszerűen ült az ablak előtt, és nézte lenn a parkot, s a parkon túl a Dunát. Az ilyen látvány megnyugtató, legrosszabb esetben három órát töltött az ablaknál, ha rögtön azután, hogy magára hagytam, felkelt.
Az előző éjjel azt álmodtam, hogy egy nagy teremben, közvetlenül a mennyezet alatt repülök, még álmomban is meglepett, micsoda kitartással, s hogy milyen feltűnést kelt. Azután, délelőtt, újra ott álltam a földön, s hogy e földet elfelejthessem, a sziget jól beleillett elképzeléseimbe.
Gyalog fél óra kellett a Margit hídon át, amelyet mindig nyugtalanító rezgésben találtam, vagy a hajóval mentem tíz lusta percen át, s az út alig került valamibe. Persze az út a hídon át még olcsóbb volt, de a hajó is olcsó, s a két lehetőség összehasonlítása, az árak összehasonlítása a napi tréning része volt, szerettem az ármérlegeléseket, a kellemetlen, vagy megúszott kiadások sugallta gondolatokat, s ezzel nem voltam egyedül, az árakról sokakkal lehetett beszélni, s ezek a beszélgetések ártatlanok és megnyugtatóak voltak. A szigeten is majdnem mindenki a kiadásokra gondolt, a limonádé, amelyet menet közben, az úton ittak, hamar összehasonlításra került azzal, amelyet a Kaszinóban szolgáltak föl.
M.-el szóba jött a Kaszinó is, vagy a Grand Hotel a sziget északi végén. A szálló neve igen nagyvonalúan cseng, bár magyarul egyszerűen Nagyszállót mondtak, azonkívül gyakorlatilag mindenki csak az éttermet ismerte, a földszinti helyiségeket, magam pedig csak a kávézó teraszát. Mindig voltak nálunk könyvek, s közbe-közbe beszélgettünk arról, amit éppen olvastunk. Egyszer, egy ilyen beszélgetés után azt mondta, milyen jó, hogy a barátnője vagyok, és hogy a jó beszélgetésünk környezetünkre, a köröttünk ülőkre is átragad és kisugárzik, nézzek csak körül. Nyelvekről beszéltünk, arról, milyen furcsa, hogy egy nyelvet egyszerűen meg lehet tanulni. Érdekes, ahogy ez történik, ahogy a nyelv egy személyben hirtelen teret nyer, mintha bele lépült volna. Vagy elképzelhetünk egy kismadarat is, mondta M., egy madárfiókát, amelyik egy pillanatra elrepül, de nem tud igazán repülni, visszatér tehát fészkébe, azaz az anyanyelvhez vagy a hallgatáshoz, aszerint, mit tanul éppen, de nem adja föl, újra és újra elrepül, és, mintha magától értetődő lenne, végül tud repülni, azaz, valaki hirtelen beszéli az azelőtt számára ismeretlen nyelvet, mondta.
Hogy el ne rontsam a kedvét, körülnéztem, de úgy éreztem, mintha egyszerre csak összezsugorodtam volna, és inkább figyeltem a parkot az asztalok mögött, mint a szomszéd asztalokat, és a tőlünk elragadtatott vendégeket.
Amikor délben M. arról panaszkodott, hogy nekem nyilvánvalóan semmi kedvem a szigethez, különben korábban vagy időben megjöttem volna, miközben időben jöttem meg, a szállóra gondoltam, ugyanakkor azt is láttam, hogy M. nincs jól, és uralkodik magán, hogy ezt ne árulja el. Lehúzta rózsaszín szandálját, kezeit fáradtan az asztalra fektette. Vigasztalni akartam, azt mondtam, szép a keze, csakhogy ez, mert a lába fájt, s valószínűleg a keze is vagy a csuklója, nem volt a helyes mondat. Felcsattant, hogy jut eszembe ezt a vörös, duzzadt bőrt dicsérni, miért csúfolódom.
Mit ismerhettem volna föl, miközben beszélt, a nyári hőségen kívül, amely apatikussá tette, és hogy egy másik apátiáról is szó van, amelyet nem értek? Összehúztam magam. ő kinyújtózkodott.
Azaz mélyen becsúsztam a fotelbe, míg ő az ablaknál maradt, az asztalánál. Csücsörített, az ajkait előre tolta, sokat mondhatnék erről. Összecsücsörített szájjal nézett át rám a fotelba, és azt mondta, halasszuk el a programunkat. Mindjárt jön az akét férfi az orosz intézetből, az a kettő, akit régebben tanított, így most nincs ideje, és újra felhúzta a szandált.
A biztonság kedvéért este még egyszer átnéztem hozzá. Mozdulatlanul feküdt a paplan alatt, mellette egy nyitott könyv és az asztali lámpa szép fénye.
Akkoriban sok volt a nő Budapesten, napközben gyakorlatilag csak nők jártak a Szent István parkban, a házmesterné a kapu előtt állt, egy hatalmas vaskeretes üvegajtó előtt, amely tízszer akkora volt, mint az asszony, két emelet magas, még a félemeletről is látható volt az üvegen keresztül a sötét park, a félemeletről sötét. A házmesternét mindenki láthatta, ahogy a ház lakóit üdvözölte. Volt, akit bevitt földszinti lakásába, szinte mindig úgy tűnt, mintha előre megbeszélték volna, a látogatók mögött bezárta az ajtót, és hangosan beszélt, egyes szavak, mint nem, nem, vagy egy nevetés, a lépcsőházban is hallható volt, és érezhető a kávé szaga, amit főzött.
Élő halakat tartott a kádban, egyfajta szükséges bevásárlási stílushoz tartozott ez, az olcsóbb stílushoz, mondta. Épp olyan fázisban voltam, amikor undorodtam az élő gilisztáktól vagy bogaraktól, és az elképzeléstől, hogy egykor élő, ezért aztán csak félhalott állatokat egyek, még jobban undorodtam, a lehetőség pedig, hogy magamnak úsztassak egy halat, s azt azután megegyem, elgondolhatatlannak tűnt, habár ezek a fázisok váltakoznak, időközben volt, hogy megéheztem, ha megláttam egy birkát a legelőn, most viszont nem szabad elképzelnem, hogy egy gyári csirke a lábát töri, amin soproni ismerősöm csak mosolyogni tud, holott lehet, hogy már holnap rátör egy csirkedüh, és ettől teljesen megváltozik a gondolkodása.
Élő halat kádban csak akkor láttam, ha a házmesteréknél voltam. M.- et gyakran találtam náluk. Ha a nagy bejárati ajtó felé mentem, vagy éppen beléptem, M. ott állt a lakásuk előtt, befejezésül gyorsan el kellett még mondjon valamit, a házmesternének pedig még válaszolni kellett, így csak bólintottak, csak egy pillanatra néztek át rám, vagy másokra, akik arra jártak, de ha én voltam az, akit bevitt a házmesterlakásba, nem voltak érdekes beszélgetések, csak a nyomorult halakat néztük.
ő vagy a férje mindig a lakásban volt, mert ők működtették a liftet. Aki nem gyalog ment fel a lépcsőn, annak csengetni kellett náluk. Ha a pincében volt dolguk, egy tábla lógott a lakás ajtaján a felirattal rögtön jövök. Egyszer délután el akartam menni, leértem a félemeletre, s lent, a nagy üvegajtó mögött megláttam egy férfit. Felém fordult és intett, izgatott integetése, és az, hogy beszélni akart, anélkül, hogy ténylegesen beszélt volna, kellemetlenül érintett, majd megláttam nyitott nadrágját, és, hogy félmeztelen mutatja magát, ami hallgatását is indokolta, mindez túl sok volt így együtt, már az integetés is körülményesnek tűnt nekem utólag. Megfordultam, szándékosan hangosan nemet kiáltottam, hogy valaki felfigyeljen, de a férfin kívül nem volt senki a bejárat környékén, s míg felmentem a lakásba, nem hallottam semmit a lépcsőházból, így feltételeztem, ottmaradt.
A földszinti lakásba, különböző látogatók jártak, villanyszerelők, teherautósofőrök, szenesemberek, postások és rendőrök, s felváltva a hat emeletes ház lakói. Ha üdvözölték egymást vagy búcsúzkodtak a kapuban, s mi M.-mel átmentünk a földszinten, érdekes módon kívül maradtunk, ami így együtt felértékelt minket. Kinn pedig megkezdődött a nyilvános élet. Először is a súlyos teherautók, amelyek egyenesen a bejáratnak hajtottak, egyértelműen neki a háznak, mintha le akarnák rombolni a homlokzatot, majd az utolsó pillanatban jobbra elfordultak, az utca elkanyarodó folytatásába. Ha nem jött teherautó, a nyilvánosságot a park, az asszonyok, és a jól látható időjárás jelentette.
Egy utcával odébb lakott egy Gerő nevű ismerősöm, aki a lányát egyszerűen Gerőnek hívta, egy rendkívül hűvös nő szokatlan, borjúbőr táskával, amely hosszú szíjon lógott a vállán. A drága borjúbőr miatt befolyásos személynek tartottuk. Megpróbáltuk megállapítani a táska árát, s ahányszor találkoztunk vele, úgy éreztük, a lehetségesen ár keresztül valamilyen fontos információhoz jutottunk.
Volt egyszer egy álmom, amelyben a Gerő nevű nő döntő szerepet játszott. A már említett lányon kívül el kell még mondani róla, hogy a férjét nem ismerte senki, nem voltak rokonai és anyja sem volt, bár harmincas éveinek elején járt, és furcsa, ha egy nőnek se anyja nincsen, se senki mása, mégsem hat magányosnak. Álmomban üres volt a Szent István park, a hatalmas park üres. Az a pár ember, akit az utakon láttam, mind egyetlen pont felé tartott, és ezen a ponton, a házunk közelében, a megperzselt, foltos fűben egy cséplőgép állt, pontosabban egy komplikált felépítésű, óriási húsdaráló. A felügyelő személyzet mindenkit odaintett, ahogy odaértek, csöndesen beálltak egymás mögé a sorba, és vártak. Annak, aki következőként lépett a géphez, a személyzet segített beszállni a tölcsérbe. Épp beálltam a sorba, amikor a Gerőt odahívták, aki hosszú lépteivel szinte már odaért a sorhoz, amikor eszébe jutott, hogy valahol ott felejtette a táskáját, elrohant érte, miközben én haladtam előre, később azonban újra láttam, akkor már a táskával együtt.
Amikor egy darabig kövér volt, M.-nek volt egy bő kabátja. Közben lefogyott, de amikor észrevette, hogy megint hízik, elment egy cukrászdába a Pozsonyi útra. A pultnál rendelt magának egy tányér mignont, apró csokoládé vagy kávékrémmel töltött süteményt, puncscsúcsot, s egy nagyobb krémest, francia krémest, olyat, ami Európa déli (féldéli) felén mindenütt kapható. A tányérral odament az egyik állópulthoz, boldog közönnyel, mégis reményteljesen beleharapott az első darabba, amikor hozták neki a kávét, s egyidejűleg azt is észrevette, hogy az egyik szomszédasszony belépett a cukrászdába. Ebben a pillanatban továbbra is átengedhette volna magát a közönynek, s rámosolyoghatott volna a szomszédasszonyra, ehelyett meggörnyedt, s keresni kezdett valamit a földön, miközben a földről a szomszédasszonyt nézte, aki a maga részéről valamivel kevésbé éhesen, s nyilván az ízek tekintetében is kevesebb biztonság birtokában azzal foglalatoskodott, hogy kiválassza és becsomagoltassa a süteményeket. M. úgy maradt, a padló felé fordulva, csak a nagy kabát volt látható, a bunda, amelyet a családjától kapott ajándékba, amikor az előző fogyókúra sikerrel járt.
Két éve vált el. A férfi, akitől különvált, magasnövésű, az arca finom, s végső soron beleérző lénye volt a döntő tényező, mondta, ami miatt elvált tőle, hogy ott helyben el ne aludjon, vagy a merő gyönyörtől el ne húzzon. Amikor még férjnél volt, nyári délutánokon a Palatinuszra járt, a strandra a szigeten, ahol megismerkedett egy barnára sült fiúval, aki napközben otthon meglátogatta. Éppen kávét ittak, amikor belépett a férj. A lesült fiú zavarban volt, nem kérdezett sokat, búcsút vett és elindult a kijárat felé, de a WC-ben találta magát, amin a házaspár egy darabig nevetgélt, de amíg a lakásban volt és a kijáratot kereste, megpróbálták nem megsérteni, már csak azért sem, mert időközben már tudták, illetve M. tudta, hogy a fiú kéményseprő.
Ennek ellenére még egyszer volt vele, vagy talán nem vele, nem tudom biztosan, ketten egy szobában, ahol is ő fekete selyemkombinéra vetkőzött, majd újra felöltözött és elment.
M. fürdött. Mert a nyári szellők szerelmese volt, nyitva hagyta az ablakot, s nézte a ház előtt álló gesztenyefát De a nyitott ablakon keresztül M.-t megfigyelték, egy férfi nézte, ahogy egyenként felemeli a lábikráit, ahogy a lábujjait szétterpeszti, s amikor a combját kezdte mosni, a férfi bemászott a fürdőszobába és elcsábította, ő állítólag elnevette magát, hozzáment, és legalább egy gyereket szült neki, egy fürdőgyereket, de ez egyáltalán nem magától értetődő, egyszerre gondolni a csábító nőre és anyára, nálunk pedig nemigen beszéltek ablakokról és ablakokon bemászó férfiakról.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 29. szám (1998. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |