stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PASCAL BRUCKNER

Samuel Huntington avagy a történelmi fatalizmus másodvirágzása


Félre minden kincstári optimizmussal; lássuk be, hogy egy elmélet soha nem vész el, csak átalakul. Lehet, hogy rövid időre eltűnik ugyan, de aztán - kissé megváltozott formában - a legváratlanabb helyen bukkanhat elő. Úgy tűnik, némely európai eredetű utópiák számára Amerika az ideális hely a feltámadásra. Az Óvilágban régen sutba vágott ideológiák, mintha csak jót tenne nekik az óceán vize meg az ottani levegő, Amerikában egyszer csak új életre kelnek, váratlan másodvirágzásba kezdenek, és néha annyira újnak tűnnek, hogy zavarba ejtenek, de fel is ráznak bennünket, európaiakat.

1989-ben Francis Fukuyama bátran a fejébe csapta Hegel kalapját, és nagy csinnadrattával bejelentette: a történelem véget ért, a liberális demokrácia diadalra jutott az egész földkerekségen. A következő elméletalkotót, Samuel P. Huntington harvardi professzort, a John M. Ollin Stratégiai Tanulmányok Intézetének a vezetőjét, Spengler és Toynbee elmélete ihlette arra, hogy hírül adja: a jelenkor történelmében a civilizációk összecsapása jelenti a döntő fordulatot. Még 1993 nyarán nagy port vert fel a Foreign Affairs hasábjain közölt cikke; ennek az alapötletét veszi elő és mélyíti-szélesíti tovább 1996-ban megjelent könyvében (The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order, New York). Ezzel azonnal felkeltette a Fehér Ház megkülönböztetett figyelmét is. A szerző egy igen egyszerű, ugyanakkor igen meggyőző tételből indul ki: "A következő világháború - már ha bekövetkezik - a civilizációk háborúja lesz". A hidegháború utáni korban a nagyhatalmakat már nem a gazdasági vagy világnézeti ellentétek, hanem a kultúrák különbözősége állítja szembe egymással. A Föld egész népessége hét nagy civilizáció - az Iszlám, Kína, India, Japán, az ortodox vallás, Afrika és a Nyugat - valamelyikének hatalmi befolyása alatt áll. Ma már a közös hagyományokon, a közös nyelven vagy a közös valláson alapuló közös kulturális azonosságtudat dönti el, hogy ki a barát és ki az ellenség. 1989 előtt azt kérdeztük egymástól: "Kinek az oldalán állsz?", ma pedig azt, hogy: "Ki vagy?", vagy még inkább, hogy "Ki nem vagy?".

Elméletének hangoztatásával Huntington egyrészt azt szeretné elérni, hogy az emberi jogok kérdése végleg lekerüljön a napirendről, másrészt kényszeríteni akarja a Nyugatot, hogy soha ne avatkozzék be más társadalmak ügyeibe. Szerinte a béke megőrzésének legalapvetőbb feltétele a másság tiszteletben tartása. A Nyugat beavatkozása Ázsia vagy Afrika belügyeibe "a sokféle civilizációjú világunk egyensúlyát fenyegető konfliktusok egyetlen és legveszedelmesebb forrása".

Minden kérdést megoldó

univerzális válasz

Ezeket a próféciákat Huntington a marxizmus legnagyobbjainak virágkorát idéző stílusban adja elő, ami érthető is, hiszen maga is egy új világnézet megteremtésén fáradozik. El kell ismerni, hogy ezt az elavult közhelyet sikerült is jelentős új elméletként tálalnia. Úgy véli, elbizonytalanodott kortársainak szüksége van az ő magyarázataira, hiszen maguktól soha nem jönnének rá, mi lett a világból az ellenséges tömbök eltűnése után. Márpedig, ha nem értik a helyzetet, nem is mernek cselekedni. Megállapítja, hogy a Fukuyama-féle eufória múltán általános a kiábrándultság, a csalódottság: a demokráciák meghátrálnak, a diktatúrák erősödnek, a vallási fanatizmus fellángol, egyre gyakoribbak a véres konfliktusok, és az Egyesült Államok számára még mindig Kína jelenti az egyetlen komoly riválist. "Világszinten azt tapasztaljuk, hogy a barbarizmus meghátrálásra kényszeríti a civilizációt, mintha egy, a történelemben eddig soha nem tapasztalt fordulattal a sötétség kerekedne felül az emberiességgel vívott küzdelemben...". A Huntington-pillanat - apály-jelenség, forrása a történelmi pesszimizmus és az a csalódottság, amely akkor fogott el minket, amikor beláttuk, hogy a pluralista rendszerek nem jönnek létre és nem virágoznak ki csak úgy maguktól.

Huntington helyesen látja, hogy a "történelem vége"-elmélet egy hanyatló társadalom terméke, és hogy a nemzetközi kapcsolatokat az erőszak uralja. Hanyag mozdulattal félresöpri az Észak-Dél közötti ellentét kérdését: nincs miért félnünk a szegényektől, hisz túl gyengék. Nem a nincstelenektől kell tartanunk, hanem a vezető rétegtől, a polgárságtól, az értelmiségiektől, akik az Iszlám felsőbbrendűségét hangoztatják; közülük kerülnek ki a fundamentalisták hatalmas táborának szervezői. Szerzőnk nem ért egyet az optimista neoliberálisokkal, akik szerint a kereskedelmi kapcsolatok, amelyek az egész Földet behálózzák, előbb-utóbb egységes egésszé fogják össze az emberiséget. A gazdaság csak kapcsolatokat jelent, nem egyetértést, hiszen felborítja a már kialakult egyensúlyt, félelmeket és irigységet kelt, és "csupán profitot és konfliktusokat teremt". A mindenhová eljutó áruk nyomán kialakuló világfalu képe hiú ábránd.

Korunk nagy újdonsága, hogy a nem-nyugati népek végre kezükbe vehették saját sorsuk irányítását. Már nem tekintenek minket követendő példaképnek, és nem a mi elvárásaink, hanem a saját kulturális értékeik jelentik a mércét számukra. Jelszavuk: "Modernizálódjunk, de ne váljunk nyugatiakká!" Nekünk, európaiaknak és amerikaiaknak be kell látnunk, hogy jelentőségünk látványosan csökken. Néhány statisztikai adat: 1958-ban a világ népességének 9,8%-a beszélt angolul, de ez az arány 1992-ben már 7,6%-ra csökkent, míg az arabot, a spanyolt és a különböző kínai nyelvváltozatokat egyre többen beszélik és tanulják. A bűnözés, a kábítószerek, a munkaerkölcs hanyatlása, a szociális háló hiánya, a család felbomlása odavezetett, hogy az Egyesült Államok mára már csupán agyaglábú óriás, a Szovjetunió feletti győzelem kivívása utolsó erőtartalékait is kimerítette. És Amerika, ahol egyre nő a munkanélküliség, az erőszak, pang a gazdaság és legfőképpen gyorsan csökken a népesség, tulajdonképpen az egész Nyugat hanyatlásának a jelképe lehetne. 1900-ban a világ népességének még 30%-át alkottuk, arányunk 1983-ban 13%-ra süllyedt, és 2025-re alig fogjuk elérni a 10%-ot. Mindent összevetve: roppant erősnek tartjuk magunkat, pedig gyengék vagyunk, hanyatlásunk megállíthatatlan. A Nyugat lassan kisebbséggé törpül, elveszti minden hatalmát, befolyását, és az így kialakuló új körülmények között már nem csupán a Kelet, hanem a világ összes többi része is szembefordul a Nyugattal (The West and the rest).

Ez a vérbeli nyomkereső ott is viszályt szimatol, ahol a hivatalos álláspont szerint teljes a harmónia. A jövő titkainak megfejtéséhez saját olvasatát ajánlja. Talán (mint maga is elismeri) ez sem tökéletes, de segít abban, hogy különválasszuk a lényegest a lényegtelentől, és így elkerüljük a különböző civilizációk közötti világméretű összecsapást: "Lehetséges, hogy a világ csupa káosz, de azért van benne rend". Huntington a különböző társadalmakat csupán a kultúra szemszögéből vizsgálja, így arra a megállapításra jut, hogy a nép fogalmának két alkotóeleme van: a hús-vér emberek és a kulturális hagyományok.

Úgy véli, hogy meghatározásából logikusan következik: a leglényegesebb politikai erény a megfontoltság, márpedig az elővigyázatosság, a megfontoltság "a helyes történelmi tájékozódási képesség alapja" (Cornelius Castoriadis).

Egy ellentmondásos antiimperialista

Huntigton látszólag nem tesz egyebet, mint hogy újra felmelegít néhányat az 1960-70-es években divatozó, de azóta elavult harmadik-világ elméletek közül. Ezek annak idején azzal vádolták a Nyugatot, hogy az emberi jogokért folytatott harc átlátszó ürügyével csupán saját alantas érdekeit képviseli, és bérence, a Világbank minden államra rá akarja erőltetni Amerika gazdasági rendszerét. Ezek a harcos ideológiák nem kértek sem az emberi jogokból (hiszen ezek a judeo-kereszténység elvárásain alapulnak), sem a szabványosított kultúrából, mert ez az american way of life egyeduralmát jelenti, és felszámolja a kulturális sokféleséget. A Nyugat az erőszakos gyarmatosítással elérte, hogy a legtöbb népnek örökre elege lett belőle. Nem saját értékrendje meggyőző erejének vagy magával ragadó célkitűzéseinek köszönhetően hódított; hatalmát a "szervezett erőszak legmagasabb szintű alkalmazásával" szerezte meg. "Általános értékek" nem léteznek: egy hatalomra került csoport igyekszik saját értékeit az egész emberiségre rákényszeríteni. "Az, ami a nyugatiak számára általános emberi érték, a nem-nyugatiak számára csupán valami olyasmi, ami fontos a nyugatiaknak".

Huntington antiimperializmusa nem Lenin tanításaiból merít ihletet, inkább Franz Fanon vagy Spengler eszméi csengenek vissza benne. Ismeretes, hogy ez utóbbi számára a terjeszkedés nem a felsőbbrendűség, az erő jele, hanem a gyengeség, a "közelgő vég" szimptómája. Minden nagy kultúra civilizációvá süllyed, és minden civilizáció nagy birodalommá rothad. A kultúra halódik, szétterjed, szétfolyik, és eközben mind többet veszít lendületéből, jelentőségéből.

Akárcsak Spengler, Huntington is úgy véli, hogy az imperializmus okozza majd a Nyugat vesztét. De mégsem azért támadja az amerikai vagy az ENSZ-diplomáciát, mert a minden jóban dúskáló Észak barbárságát szembeállítja a leigázott Dél lázadásával. Éppen ellenkezőleg, szerinte a Nyugatnak fel kell fegyverkeznie, össze kell fognia - az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alatt. A teljes káosz fenyegető rémét csakis azért vetíti elénk, hogy meggyőzzön: az erős kéz politikája az egyetlen megoldás.Az egykori rabszolgák öntudatra, szabadságra ébredtek, és ez azt jelenti, hogy ütött a számadás órája; nekünk, a rablólovagok és konkvisztádorok leszármazottainak minden okunk megvan a rettegésre.

A szerző virágos stílusa tehát a reakciós doktrínákra jellemző mélységes pesszimizmus kifejezésére szolgál. Egyetemesen emberi nem létezik, a kulturális és vallási különbségek áthidalhatatlanok, mindenki maradjon a maga portáján, csak így lehet megőrizni a világbékét. Saját civilizációnk olyan, mint egy örökletes családi tulajdonság, börtönfalai közül nem lehet kiszabadulni. Emlékeztet rá, hogy a 19. században még csak nem is próbálkoztak azzal, hogy a bennszülötteknek bármit is átadjanak az európai modellből, és senkinek sem jutott volna eszébe például az algériaiaknak francia állampolgárságot adni. A különbözőséget, a másságot fogyatékosságnak tekintették. "A gyarmati államokban a politikusok mindent megtettek azért, hogy az ősi hagyományok fennmaradjanak. A hagyományokhoz ragaszkodó bennszülöttekkel szövetkezve igyekeztek elfojtani a nemzeti érzelmű értelmiségiek (reformista, forradalmi, esetleg szocialista) törekvéseit. Megvádolták őket, hogy holmi elvont, félremagyarázott eszmék hatására az európaiakat próbálják majmolni, és ezzel saját nemzeti értékeik fennmaradását veszélyeztetik." (Maxime Rodinson: Az Iszlám bűvöletében (franciául), 1980)

Az emberiség szó Huntington számára üres fogalom; az ellenségeskedő, a többieket lenéző emberiségek csoportjai úgy élnek egymás mellett, mint közös ketrecbe zárt vadállatok. Akárcsak mestere, Spengler, ő is úgy látja, hogy a kultúra maga a történelmi sors, hiszen minden kultúrának megvan a saját egyénisége, növekedési, virágzási és hanyatló korszaka, egyszercsak meghasonlik önmagával, majd ráébred saját értékeire, megnő önbecsülése (self-esteem), mintha valóságos emberi lény vagy egy nemzeti kisebbség lenne. Ebből az elgondolásból kiindulva igyekszik megragadni egy-egy civilizáció meghatározó, végleges sztereotip jellemzőit. Így például Oroszország zsarnoki, az Iszlám heves és mindig kész a vérontásra. Ezek a sztereotípiák olyan vitathatatlan tények, mint az ár-apály jelenség vagy a Föld tengelykörüli forgása.

Ami a Nyugat nagy találmányait, a demokráciát és az emberi jogokat illeti: ezek egyedi dolgok, csak nálunk érvényesek, mások számára ez csupán egzotikum, folklór, couleur locale. Ha ezek a mi sajátos értékeink, őrizzük is meg őket a magunk számára, ne próbáljuk ráerőltetni másokra.

Ezért haragszik annyira Huntington mindazokra (laikusokra, demokratákra, meszticekre és félvérekre egyaránt), akik ezeket a világos határvonalakat elmossák, és az egymástól eltérő valóságok közé összekötő hidakat akarnak verni. "Egy híd mindig mesterséges építmény, amely két szilárdan létező egységet köt össze, anélkül, hogy bármelyiknek is szerves részévé válna". Nem léphetünk ki saját magunkból, és aki különféle világokat akar magába olvasztani, az végül boldogtalan lesz, elveszti önmagát. Atatürk elfordult az Iszlámtól, és Törökországot világi állammá akarta tenni. Most ez a nagy nép azon fáradozik, hogy bekönyörögje magát Európába, ebbe a zártkörű keresztény (vagy inkább katolikus-protestáns) klubba, pedig saját történelmi elhivatottsága jegyében az Iszlám vezető lángoszlopaként kellene világítania. Huntington a muzulmán országokban is a szakállasok, az ősi hagyományok képviselőinek győzelmét óhajtja, hiszen a jelenlegi korrupt vezetők a Próféta gyermekeire idegen szokásokat és törvényeket kényszerítenek. Szerzőnk egyik nagy csúsztatása éppen abban rejlik, hogy ravaszul egy kalap alá veszi az egyiptomi, jordániai és algériai fundamentalistákat és a mérsékelteket, ráadásul ez utóbbiakat csak úgy emlegeti, mint a Nyugat kiszolgálóit. Lelkesen igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy az arab-muzulmán világ mindig is (már a múlt század óta) demokrácia-ellenes volt, és az is marad. A kőolaj-kitermelés ugrásszerű növekedése következtében az Iszlám, "bízva kultúrája felsőbbrendűségében, arra készül, hogy végre bebizonyíthassa hatalmát," és diadalt arasson ellenségein, akik egykor megalázták.

Ami Oroszországot illeti, szerzőnk nem is érti a szlavofilok és nyugat-pártiak ellentétét: Moszkvának szakítania kell az európai eszmékkel, és az ortodox világ élére kell állnia. "Európa a katolikus-protestáns kereszténység határánál végződik, ott, ahol az ortodoxia és az Iszlám kezdődik."

A nyugati eszmék vírusait veszélyes behurcolni más társadalmakba; az eredmény csak tudathasadás lehet. Ha a vírus már megjelent, "gyorsan alkalmazkodik, és nagyon nehéz kiirtani. Minden gyógykezelést túlél, és ha nem bizonyul is végzetesnek, tehát nem okozza a beteg halálát, végleg aláássa az egészségét. A vezető politikusok alakíthatják ugyan a történelmet, de nem szabadulhatnak a történelem szorításából. Az ország társadalma megosztottá, ellentmondásossá válik, súlyos kulturális tudathasadás lesz úrrá rajta, és soha még csak nem is fog hasonlítani a nyugati modellhez."

A kultúrának nem az a feladata, hogy eltávolítson a természetes adottságoktól, hanem éppen ellenkezőleg, mint ahogy ezt a német nacionalizmus példája is mutatja, a kultúra maga az eleve elrendeltség kikristályosodása. Ez a reakciós harmadik-világ elmélet arra bátorít fel némely értelmiségieket, hogy az ország belső, sajátos történelmi fejlődésére hivatkozva az algériai szélsőséges fanatizmus pártjára álljanak. Akad szociológus meg ethno-pszichiáter, aki (arra hivatkozva, hogy az ősi szokások megtartása megkönnyíti az áttelepülés okozta trauma elviselését) helyesli a Franciaországban élő afrikai és arab bevándorlóknál a kislányok excízióját (csiklókimetszést) és a poligámiát, azzal érvelve, hogy ősi szokásaikat megtartva ezek a csoportok könnyebben viselik el az áttelepülés okozta traumát. Az apartheid néha meglepő formákat ölt, ebben az esetben például éppen a másság tiszteletének álcázza magát.

Huntington nem tud minket meggyőzni arról, hogy felfogásában a kultúra nem a fajt, azaz nem a bőrszínt, a koponyaformát jelenti. Igaz, hogy különböző fajú emberek tartozhatnak azonos kultúrkörbe, de a kultúra is olyan megmásíthatatlanul determinált, mint a faji hovatartozás. A távol-keleti zsarnokságok őszinte csodálójaként (Franciaországban Alain Peyreffitte-nél tapasztalhatunk hasonló lelkesedést), ókonzervatív szerzőnk szívesen idézi egyik kedvenc gondolkodóját, Lee Kuan Yew-et, Szingapúr miniszterelnökét: "Mi a kínai népfajhoz tartozunk, közös a kultúránk, közösek az őseink, közös jellemvonásaink vannak... Természetes, hogy vonzalmat érzünk a hozzánk hasonló külsejű emberek iránt." Maga Huntington is megfogalmazta már egy korábbi írásában: "Amikor az embernek identitás-zavara támad, a vér, a vallás, a hit és a család segít magunkra találni". A vér tehát nem hazudik: itt ezek mi vagyunk, azok meg? ők a többiek, és ennek az alapvető törzsi hovatartozásnak a nevében kell a nem-európai országoknak elutasítaniuk az "elnyugatiasítást - elnyugatosodást" "a nyugati méreg behatolását" (Westoxification), az Iszlám példáját követve, saját életerejükben bízva, bátran kiállni a Nyugat relativista és degenerált kultúrája ellen.

Mielőbb be kell gyógyítani az európai gyarmatosítás okozta sebeket, és megint olyanná tenni a világot, mint amilyen a "modern idők hajnalán" volt.

Gyűlölni jó

Elméletrendszere építgetése közben Huntingtont néha elkapja a hév, és olyan bődületes badarságokat is sikerül összehoznia, mint például, hogy Németország "katolikus ország", meg hogy Görögország tulajdonképpen nem is tartozik Európához, hiszen ortodox, és eltérő a civilizációja is; az oroszok azért rohanták le Csecsenföldet, mert aggasztotta őket az ottani népesség robbanásszerű növekedése (ne feledjük, hogy a csecsenek egy millióan vannak, az oroszok pedig százötven millióan). Szerinte a muzulmán-hitű bosnyákok eredendő agresszivitása miatt kellett háborút kezdeniük a horvátoknak és a szerbeknek - pedig éppen a bosnyákok próbáltak meg minden tőlük telhetőt, hogy elkerüljék az összecsapást, és csak végső kétségbeesésükben ragadtak fegyvert. Szerzőnk háborog a bosnyákoknak nyújtott amerikai segítség miatt is. Ez "a civilizáció elleni abnormitás" ellentmond "az egyetemesen elfogadott testvéri segítség elvének". Erre csakis az amerikaiak naivitása és idealizmusa szolgálhat némi mentségül, de ekkora hiszékenység láttán Huntington végleg elveszíti béketűrését. Óva inti honfitársait: nagy árat kell majd fizetniük azért, hogy az érzelmeikre és nem a józan eszükre hallgattak. Könnyen meglehet, hogy ezt a katonai beavatkozást sokkal átfogóbb és véresebb események követik majd, mint ahogy korábban a spanyol polgárháború is a második világháború előszelének bizonyult.

Ennek a sok badarságnak igen egyszerű a magyarázata: Huntington, mint minden elszánt elmélet-gyártó, csak azokat a tényeket fogadja el, amelyek alátámasztják elgondolásait. Ellenkező esetben csűr-csavar, megmásít, hamis következtetéseket von le, de végül mindig igaza lesz. Gondterhelten fürkészi a látóhatárt, igazi belevaló ellenséget keres, amely (vagy aki) igazolná létünket. Olyan félelmetes szörnyre lenne szükség, amellyel a Nyugat csak akkor veheti fel a harcot, ha egyesíti erőit. "Az összetartozás, az azonosság elsősorban azt jelenti, hogy kirekesztünk mindenkit, aki nem hozzánk tartozik. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy kik vagyunk, ha tisztáztuk, kik nem vagyunk. De ez sem elég, azt is tudnunk kell, hogy ki ellen vagyunk." Ebből az igencsak negatív meghatározásból kiindulva jut el a felismeréshez: "gyűlölni emberi dolog. Ahhoz, hogy felismerjük önmagunkat és létünk célját, ellenségre van szükségünk: az üzleti életben konkurensekre, egy cél eléréséhez vetélytársakra, a politikában ellenzékre... A mai nemzetközi helyzetben magától adódik, hogy ez a mi és ők a különböző civilizációhoz tartozó embereket jelenti".

Ezt a gyűlöletes és irgalmatlan ellenséget Huntington az iszlámista-konfuciánus kettős összefogásban találja meg. Két, önmagára büszke civilizáció, és mindkettő régen neheztel a Nyugatra. 1990 óta számtalan hivatalos és törvénytelen fegyverszállítmány jutott el Kínából és Észak-Koreából Pakisztánba, Iránba, Irakba, Szíriába, Líbiába és Algériába. Huntington sokat tanult Spenglertől, de Hollywoodtól is. Elképzeli, hogy 2010-ben Kína lerohanja és bekebelezi Vietnámot. Az amerikaiakat természetesen aggasztja ez a terjeszkedés, és beavatkoznak. India a kavarodásban villámtámadást indít Pakisztán ellen. Az egész Közel-Kelet lángokban áll, Izrael eltűnik a térképről. Japán eleinte semleges, de aztán megszólal a "vér szava", és végül is belép Kína oldalán. Az oroszok megelégelik a Szibériában lassan előrenyomuló "sárga veszedelmet", és hadat üzennek. Európa még habozik, de aztán szövetségre lép Amerikával. Irán rakétakilövőket telepít Algériába, Görögország és Bulgária benyomul Törökországba, egy Algírból kilőtt nukleáris rakéta robban Marseille fölött. Az ENSZ megtorló intézkedéseket foganatosít, légitámadást indít Észak-Afrika ellen. Végül a mindentudó szerző levonja a mese tanulságát: "Jövőnket a nyugati arrogancia, az Iszlám türelmetlenség és a kínai tekintélyelvűség összecsapása fenyegeti." Tehát: jobb lesz, ha mindenki a maga ajtaja előtt sepreget. Ha Kína bekebelezi a szomszédait, ne is vegyük észre; ez a világ rendje, a nagy hal bekapja a kicsit. Egyetlen játékszabály van, de azt nagyon be kell tartani, és ez a "tartózkodás elve".

Erkölcsi megfontolások, felebarátaink emberi méltóságának tiszteletben tartása, tömegmészárlások, mindez nem sokat számít, ha figyelembe vesszük, hogy a tét a civilizációk összecsapása, amely könnyen nukleáris világégéshez vezethet. Huntington nem szereti a kultúra sokszínűségét a saját házatáján, mert megbontja a nemzeti egységet, de az egész földgolyó szintjén lelkesen dicsőíti a kulturális örökség minden válfaját, és védelmére kel a nyugati befolyással szemben. Válogatás és véleményalkotás nélkül pártol mindenféle kínai, muzulmán, buddhista, afrikai hagyományt, meg sem próbál valamilyen értékrendet kialakítani. Mindenki éljen boldogan a maga barbárságában. A legőszintébben vallja, hogy az emberi nem képtelen az összefogásra, és ugyanilyen őszintén üdvözli az identitástudat bármilyen megnyilvánulását. Világképe nem holmi zöldség- vagy gyümölcssaláta, ahol minden összekeveredik, nem, inkább olyan, mint egy berakásos minta, ahol minden darabka élesen elhatárolódik a többitől. A különbözőség a nemzet legértékesebb javának számít, ezért minden civilizáció igyekszik kialakítani valami jellegzetes sajátosságot, és bebizonyítani ennek legitimitását. A kultúrák soha nem keveredhetnek, ezért a népek legfontosabb feladata integritásuk megőrzése.

Ezt a sokféle sajátosságot közös transzcendencia hatja át, és ez nem más, mint a félelem a többiektől; ez a félelem tartja kordában őket. Íme, az egyetlen lehetséges alternatíva: béke - emberi szabadságjogok nélkül, vagy a rettegés és a jogok. Minden közösségben másféle jogrendszer érvényes. A nemzetek közötti kapcsolatokat nem lehet rendezni, be kell érni a fenntartásukkal; csak arra kell törekedni, hogy ne súlyosbodjék a helyzet, és ne következzék be szakadás. Hegelt parodizálva azt is mondhatnánk, hogy Huntington szerint mindegyik kultúrának van egy külön célja: elpusztítani a többieket, és egy közös: elpusztítani a Nyugatot.

Ne akarjuk megérteni az egész világot

Sajnos az ember már az ellenségében sem bízhat; gyakran hiába festjük az ördögöt a falra. Huntington mindent elkövet, hogy elmeszüleményének igazságát bebizonyítsa, de néha saját érvei cáfolják meg állításait. Hol kénytelen mindent egy globális nagy egységbe gyömöszölni, hol pedig egyedi helyzeteket kell részletekbe menően elemeznie. Vegyük például Kínát vagy az Iszlámot; bizony, egyik sem tekinthető a szerző ábrázolta monolitikus egységnek. A távol-keleti birodalom elindulhat az anyagi jólét, a béke és a pluralizmus útján, de az is lehet, hogy összeütközésbe kerül Oroszországgal, Indiával vagy Vietnámmal. Egész Ázsiát elérheti a gazdasági recesszió, és akkor szeparatista mozgalmak, lázadások üthetik fel a fejüket. Az Iszlám erősödésének útját állhatják társadalmi problémák, a gazdasági fejlődés vagy katonai hatalmi viszályok, bekövetkezhet a Nyugathoz való közeledés, a háborús hangulatot hidegháborús helyzet válthatja fel.

Többen rámutattak már arra, hogy Huntington jövőképe tudománytalan, túlzóan egyszerűsítő. Az általa felállított szabályt legalább annyi kivétel cáfolja, mint ahány érvet ő felhoz mellette. A kimutatások, statisztikák, idézetek olyan tömegét zúdítja az olvasóra, hogy végül elvész az alapgondolat. Az Iszlám-konfuciánus összefogás létrejötte eléggé valószínűtlen, különös tekintettel arra, hogy a kínaiak mindig is ódzkodtak szövetséget kötni más államokkal (ez utóbbit maga Huntington állítja). Elméletének alappillére a Nyugat hanyatlásának tétele, de mire ez - esetleg - bekövetkezne, jó négyszáz év múltán, nehéz lesz megvitatni a szerzővel...

Gyakran kénytelen saját állításainak is ellentmondani, de a világ már csak ilyen bonyolult... Ezért aztán azt tanácsolnánk, szerényen ismerje be, hogy ő sem tud többet a jövőről, mint mások. Ezeket a gyakran ellentmondásos, bonyolult kérdéseket boncolgva rájöhetett volna, hogy a nemzetközi kapcsolatok fő irányítója ezentúl is a bizonytalansági tényező marad. De a szerző sajnálatosan gyakran csúszik át a feltételezésből a jövendőmondásba, és jó próféta-szokás szerint folyvást jövő időbe teszi az igéket. Talán az lenne a legbölcsebb, ha nem akarnánk a világot a maga egészében megérteni, ha nem esnénk megint bele ebbe a hibába, amely annyit ártott már az európai értelmiségnek... Attól, hogy átkelt az Atlanti óceánon, egy téves teória még nem válik igazsággá.

Vágy az elveszett egység után

Új keresztes hadjáratot hirdetve Huntington militarizálni akarja a civilizációkat; minden kulturális, vallási, rituális elem fegyverré vagy háborús okká válhat. Az élet minden pillanatát a háború szelleme hatja át, és (mint némely lelki betegek, akik saját agresszivitásukat környezetükre vetítik ki) minden kis népben, amely nem a mi nyugati szokásaink szerint él, potenciális ellenséget gyanít. A különbözőséget abszolutizálja, és csak ellenségesség forrásának tekinti. Könyve utolsó lapjain beismeri, előfordulhat, hogy a nagy civilizációk talán egyazon mély bölcsességen alapulnak, de addig fel sem merül benne, hogy a párbeszéd elejét vehetné az összecsapásnak. Nem minden feszültség vezet háborúhoz. A törésvonalak mellett gyakran könnyebben juthatunk előre, és bár joggal tartunk Kínától, rengeteget tanulhatunk is tőle, akárcsak Indiától és bizonyára az Iszlámtól is. Összekeveredni? Süketen egymásra meredni? Létezik egy arany középút, a megfelelő távolság betartása, ami lehetővé teszi a párbeszédet, anélkül, hogy túl kellene kiabálnunk egymást, vagy elveszne a szavunk a zajban. Gondoljunk csak Schopenhauer sündisznóira, amelyek túl közelről megszúrják egymást, de ha túlságosan eltávolodnak, fáznak. Meg kell tehát találniuk azt a helyzetet, amely lehetővé teszi, hogy együtt legyenek, de ne zavarják egymást. A vallások és szokások sokfélesége egyszerre kelt bennünk félelmet és kíváncsiságot, a másság ingerel, de vonz is. Sok az ellentét, de az ütközés néha érintés is, és kialakulhatnak belőle szerencsés vérkeveredések, ígérettel kecsegtető félreértések.

A történelem már bebizonyította, hogy bármilyen faji, vallási vagy nemzeti különbözőség háborúhoz vezethet. Nap mint nap látjuk, amint közeli rokonok vagy az egy hitet vallók egymásnak esnek. A hasonlóság is szülhet engesztelhetetlen gyűlöletet, gondoljunk csak Ruanda példájára vagy a volt Jugoszláviára, ahol a függetlenségi harcból testvérháború lett, és a közös nyelvet beszélő, azonos szokások szerint élő katolikusok, muzulmánok és ortodoxok gyilkolták egymást. "Az apró eltérésekben lelt gyönyörűség" (Freud) ma is pusztít; Nyugat-Európában csak úgy virágzik a regionalizmus, egyre hangosabbak a kisebbségi követelések. És az egymáshoz közelállók összecsapásai ugyanolyan véresek, mint a nagy civilizációk közötti háborúk.

Azt is mindannyian tudjuk, hogy nincsenek egynemű, tiszta civilizációk, ezek mindig több nagy egységből állanak. A Nyugat egysége is kérdéses, hiszen szakadatlan a vetélkedés az Ó- és Újvilág között, Amerikában szemben áll egymással a protestáns Észak és a katolikus Dél. Franciaország és Németország viszonyát a legszorosabb földrajzi közelség és a legnagyobb kulturális távolság jellemzi. Egy demokratának mindig van beszélgetnivalója egy szovjet marxistával, de egy pánszláv orosz ortodoxszal nem érthetne szót, mert más nyelvet beszélnek - mondja Huntington, megfeledkezve arról, hogy a felvilágosodás korában a monarchia és a köztársaság hívei, a konzervatívok és forradalmárok között mekkora volt a gyűlölet. Nálunk is vannak fanatikus fundamentalisták, olyanok, akik csak a múltban élnek. Az európai filozófiában, a francia polgári forradalomban vagy még azelőtt vette kezdetét a hagyományőrzők és a haladás híveinek harca. Minden kultúra harcban áll önmagával is, kételyek gyötrik, ellentétes elvárásoknak kell megfelelnie.

Huntington arról is megfeledkezik, hogy a történelem folyamán a határvonalakat gyakran átrajzolják, és az azonosságtudat is alakul, változik. A szláv egység nem akadályozta meg a horvátokat, bosnyákokat, szerbeket abban, hogy más-más jövőt álmodjanak maguknak. Voltak, akik Európához akartak csatlakozni, míg a többiek egy mitikus bizánci birodalom feltámadásában reménykedtek. És az egyaránt szláv csehek és lengyelek mindig is Nyugat felé fordultak, szabadulni igyekezve Moszkva öleléséből. A vonzalmak nem mindig tartják tiszteletben a rokoni kapcsolatokat. A hasonló életmód vagy nyelv nem határozza meg egy nép törekvéseit. Oroszország Kelet vagy Nyugat? Nincs válasz: egyszerre mindkettő, kibékíthetetlenül. Ebben a kettősségben rejlik az egyrészt világi, másrészt mélyen hívő Törökország varázsa is. Igen, vannak országok, amelyeknek alapvető jellemvonása az ilyen, gyakran fájdalmas összetettség, de ez ugyanakkor a dinamizmus, a sokszínűség forrása is. A hagyományokat, nemzeti örökségünket nem sorscsapásként szenvedjük el, hanem mi választjuk magunknak, és ha úgy akarjuk, változtatunk rajta, néhány dolgot kivetünk, másokat megtartunk belőle. A hagyományt mindig újra fel kell fedezni, ki kell találni, kiindulópont számunkra, nem merev, megmásíthatatlan dogma.

És még valami: a Nyugat elleni általános gyűlölet elsősorban a hajdani gyarmatosítók ellen irányul, célja az egykor kierőszakolt tekintély lerombolása. Az emberi jogok kérdése elleni berzenkedés azt jelzi, hogy ezek az eszmék megkezdték észrevétlen behatolásukat, munkálkodásukat, és lassan ráébresztik az embereket arra, hogy nem kell tovább tűrniük a kínzásokat, a megaláztatást, a szolgaságot. Ezért igyekszik Kína és Irán is elkerülni a büntetéseket, amelyek az általuk állítólag semmibe vett jogok be nem tartóit sújtják. És amikor egy kínai azt állítja magáról, hogy nacionalista, ez azt jelenti, hogy (bizonyos fokig) elnyugatiasodott, hiszen a nemzet fogalmát alig két évszázada Európában találták ki. Az ellenségesség nem zárja ki az utánzást, és a Nyugat elleni gyűlöletet csak "nyugati szavakkal" lehet kifejezni.

Feledkezzünk meg a nagyvilágról

Huntington elvei tökéletesen egybehangzanak a demokráciák abbeli törekvésével, hogy visszavonuljanak saját berkeikbe, és ne vállaljanak többé részt a világ problémáinak megoldásából. Habermas "világléptékű közös tere" mindenkit hidegen hagy. Sajátos imperializmus van kibontakozóban; senki nem akar szabadságjogokat védelmezni, civilizálni, be kell érni a kereskedelemmel, a nagyhatalmak közötti csereberével. Kant még a "kozmopolita jog" általánossá tételéről, a haladó eszmék fényének terjesztéséről álmodott. A kultúrák tiszteletben tartásának elve nem más, mint a "megideologizált" passzivitás. A rend fontosabb az igazságnál, a jogoknál, az egymástól elhatárolt tömbökből álló világ egyszer s mindenkorra determinált. Sorsunk végleg megmásíthatatlan. Huntington fatalizmusa azonban csak afféle fél-fatalizmus; igaz, hogy a nem-nyugati népeknek nem kell a tolerancia, a pluralizmus, de azért a modern technika és tudomány áldásaiban ők is részesülhetnek. Ezek után érthető, hogy munkásságát igen nagyra értékelik Teheránban is, hiszen remek önigazolást biztosít minden piszkoskezű diktátornak, akik a nemzeti sajátosságokra hivatkozva mentséget találnak gaztetteikre. "Ne háborogjatok, jó emberek, ti nem értitek a mi világunkat, nyugati előítéletek elhomályosítják ítélőképességeteket." Ezek az elvek kitűnő alibit jelentenek a Le Pen és Zsirinovszki-féle autokratáknak, demagógoknak, akik az identitástudat lovagjaiként ágálhatnak.

Samuel Huntington helyesen látja, hogy társadalmunkban az erkölcs hanyatlik, és erre valamilyen megoldást kell találni. De amit gyógyírként ajánl, a kultúrák elkülönülése, befelé fordulása, csak súlyosbítaná a helyzetet. A kiutat nem a "felvilágosodás eszméinek elárulása" (J.-C. Guillebaud), hanem újraélesztése, megfiatalítása jelenti. A "bunker-mentalitás" (egy amerikai kritikus szellemes kifejezése) a véget jelentené. A nyugati demokráciákra nézve főleg az veszélyes, hogy nem tartják be ígéreteiket. Nemes eszméket hirdetünk, de hol találunk egyenlőséget, hol az anyagi javak igazságos elosztása, hol biztosítják mindenkinek a tanuláshoz való jogot?

És igaz-e, hogy választanunk kell: kultúra vagy emberi jogok, különbözőségek vagy teljes uniformizáltság? Mint egyének, mint nemzeti kisebbségek, mindkét cél elérésére törekedhetünk; jogunk van a szabadsághoz és nemzeti identitásunk megőrzéséhez is. A muzulmánok, hinduk, ortodoxok számára valóban elviselhetetlen a szabadságjogok gondolata? Az Egyesült Államok alkotmánya color blind, nem tesz különbséget bőrszín szerint. Talán most jött el az ideje, hogy összebékítsük a felvilágosodás és a romantika alapelveit. Át kell lépni a határokon és gyökeret is kell ereszteni, mert az egyén csak a társadalomba beágyazódva bontakozhatik ki, az egyetemesség csak a sajátosságokban valósulhat meg.

Huntingtonnak igaza van, a világ újjászerveződik, átrendeződik. Keleten is, Délen is új hatalmak jelentek meg, a hatalmi viszonyok megváltoztak. Újabb és újabb szereplők lépnek színre, és a kínaiak, indonézek, oroszok, irániak lépései épp olyan sorsdöntőek, mint a nagy nemzetközi játszma régebbi résztvevőivé. "Az egység a sokféleségben nyilvánul meg" - mondta Georg Simmel. A történelem bumerángja ellenünk fordulhat, és a valamikori jövőben saját egykori gyarmataink gyarmataivá válhatunk. Az is lehetséges, hogy az Iszlám soha nem enged a demokráciának. De az sincs kizárva, hogy talán éppen a modern eszmék behatolása, nem is remélt gyors térhódítása okozza a háborgó felszín alatt dúló heves belső ellentéteket.

A történelem szerénységre tanít. Legyünk alázatosabbak, ne higgyük azt, hogy a Földön csakhamar mindenütt parlamentáris demokrácia működik. Állnak még előttünk nehézségek, és bár sikerült végre megdönteni a szovjet totalitarizmust, Európa is, Amerika is kétkedőbb (reméljük, csak átmenetileg), mint a győzelem előtt. A népeknek maguknak kell újragondolniuk a demokrácia esélyeit, az átalakulás irányát, ritmusát. A demokrácia "vezérlő eszme", az egész emberiség közös kincse. Mindig törekednünk kell elérésére, de soha nem valósíthatjuk meg maradéktalanul. Aki a többi nép nemzeti sajátosságaira hivatkozva azt állítja, hogy csak Európának és Észak-Amerikának van joga hozzá, az még akkor is rasszista, ha ezt nem vallja be.

Nagy Zsuzsanna fordítása


BRUCKNER, Pascal
Keserű méz
Ferenczy, 1995

"Ellenség nélkül élni"
Nagyvilág, 1991. 11.

"A közöny kora"
Magyar Lettre Internationale, 1991. 1.

"Főváros-e még Párizs?"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 6.

"Író a televízióban"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 7.

"Európa nem elég egoista"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 8.

"Disney világa"
Magyar Lettre Internationale, 1992. 9.

"A vénülő Európa"
Magyar Lettre Internationale, 1993. 10.

"Szexuális demokrácia"
Magyar Lettre Internationale, 1993. 11.

"A kozmopolitizmusról"
Magyar Lettre Internationale, 1996. 21.

HUNTINGTON, Samuel
"A civilizációk összecsapása"
Magyar Napló, 1993

"A Nyugat nem egyetemes"
2000, 1997. 6.

GOYTISOLO, Juan
"A mai iszlám és a régi spanyolok'
Magyar Lettre Internationale, 1996. 23.




Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret