A harkály
Testem lombjában lakik,
Folyton kopogtat belülről.
Nem hallom, de valamit
Mindig érzek, egyre nyüstöl.
Szédült csákány, föl-le jár,
Bontogatja ágam, törzsem,
Szívként dübög a madár,
Hogy a mértéket betöltsem.
Nem hallom, de sose áll,
Alvó véremet fülembe
Terelgeti, kalapál,
Csőre ott visszhangzik egyre.
Csontomig átjár a fagy
Megsejtvén, hogy mit tesz értem,
Aprólékosan halad,
Éltet és feléli létem.
A fagy
Lélekgyémánt, benti tűz
Lángja érlel drága szénné,
Melyet nappá válni űz,
Vágya hajtja csillagfénnyé
Lenni. Éles testű kő,
száz arc írja képedet,
csiszol téged. Hol a fő,
melyik él a lényeged?
Jég, melyet az áradat
Formál, kristályrózsa, téged
Nem fog csak a por, magad
őrzöd szikrázó erényed
Csorbítatlan. Ha veled
Karcolódik mész vagy márvány,
őrzi érintésedet
Léte hieroglifáján,
De színedre semmi kéz
Soha még jegyét nem véste,
Földi erő arra kész
Nem volt még, hogy tükröd érje.
Érzem forgó lángodat,
Hordalék alján a kincset,
Fordított hegycsűcsokat
látok, s tükroződni mindet
Lapjaidban, s ím lehet
Sejtenem testem sötétje
Mélyén az óriás szemet,
ahogy néz az égi fénybe.
Az éhség dala
Éhség húsra, szerelemre,
Könyörtelen testi űr,
S a többi, mi tépked egyre
Belül.
Éhség éhségre, vad étvágy,
Éhség semmiért, gyönyör,
Folyton üres öröm és vágy
Gyötör.
Lélek szomja, mennyi meddő
Vágy, melynek minden kevés,
Testedben meg ott a seprő...
Na és.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap
stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |