stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEVGENYIJ POPOV

Moszkva nem hisz a könnyeknek




MOSZKVA - Kik ma az igazi, tipikus moszkvaiak? A bankárok, banditák, bűnözők? Shaw-menek, sztárok, Duma-képviselők? Akik rendre a Kanári-szigetekre társasutaznak? Aligha. Sokkal inkább azok, akik nyárra maguk tákolta dácsáikba menekülnek a moszkvai aszfalt katlanja elől - poros parcálláikon télirevaló krumplit ültetni, káposztát savanyítani, uborkát eltenni, lekvárt főzni. Akik egyre csak hajtanak, hajtanak: "ha meg akarsz élni, egy percre se állhatsz le" - ez most az ügyeletes moszkvai jelszó, együtt a frissen felmelegített fordulattal: "mert Moszkva nem hisz a könnyeknek".

Nem hitt persze régebben se: ha máshonnan nem, az e címet viselő híres szovjet filmből pontosan lehet tudni, milyen sors várt Moszkvában a vidékről felkerült szegény ifjú munkásleányra. Igaz, akkor még ott volt háttérben az SZKP nevű mágus, aki varázsütésre minden úgy rendezett, ahogy annak lennie kell: a nép leányát nagyhirtelenjében egy nagy textilvállalat igazgatói székébe ültette, sőt még káros szenvedélyektől mentes férjet is biztosított a jöttment, ám mintakádernek.

Moszkvában persze mindenki "jöttment" idegen - még maga a városalapító, Jurij Dolgorukij is, aki a legenda szerint kegyetlenül lemészárolta Sztyepan Kucska bojárt, aki történetesen épp a később Moszkvának nevezett területet birtokolta -, de végül mindenkit bedarál, lenyel a Város. Jöttment vagyok én magam is: 35 évvel ezelőtt vonultam be Moszkvába lyukas bakancsban egyenesen Szibériából, úgyhogy személyesen tanúsíthatom, hogy BEZZEG RéGEN itt éveken át az égvilágon SEMMI SE VáLTOZOTT, és mindnyájan azt gondoltuk, hogy "sose omlik össze Lenin birodalma" - miként a Nobel-díjas Ivan Bunyin egy novellájának főhőse írta búcsúlevelében, a púpos, aki a bolsevikok elől menekülve az öngyilkosságot választotta.

BEZZEG MOST MINDEN MáSKéPP VAN - mondhatnám az eufória és sötét kétségbeesés közt hánykódó firkászaink agyonnyűtt frázisával élve, akik a szovjethatalom szédületes átalakulását legszívesebben azzal jelzik, hogy BEZZEG MOST az egykori jöttment mintakáder 600-as mercédeszen rohangál -, ha nem óvakodnék az efféle kategorikus kijelentésektől, nem is babonából, egyszerűen csak pedantériából.

Bezzeg régen

Szóval mi is volt "bezzeg régen", amit állítólag minden moszkvai visszasír? A falakon kigyulladó, öles fénybetűk - "Dicsőség a pártnak, Éljen az SZKP!" -, melyek úgy világítottak mindenfelé a sötétségre ítélt Városban, mint a "Mene, tekel..." a Bibliában? Ami hisztérikus depresszióba sodorta a legkeményebb idegzetű városlakókat is? A végetnemérő várakozás a mogorva "kolbászsorokban", amivel oly kiválóan meg lehetett oldani minden szociális kérdést? Hisz elég volt csak megkérdezni: ki a bűnös? Persze hogy a jöttment idegenek, akik felvásárolják a moszkvaiak elől az összes kolbászt, és kifogyhatatlan szatyraikban viszik le vidékre, hogy ott zsírosodjanak tőle. És vica versa: persze hogy a rohadt moszkvai a bűnös, aki ott élősködik a városban, a vidékiek kontójára hízva-terebélyesedve, s gyártja szériában a jelszavakat az ostoba külföldiek megtévesztésére, hogy: "Szovjet - tehát komplett", meg hogy "A kommunizmus az egész emberiség fényes jövője"... És eközben minden május elsején és november hetedikén elzarándokolnak a Vörös térre, hogy "a munkásosztály képviselőiként" ujjongva köszöntsék a Lenin-mauzóleum mellvédjén ékeskedő hű pártvezéreket, ugyane hű pártvezéreket ábrázoló plakátokkal integetve vissza nekik... És eközben írók-költők hada koptatja a szerkesztőségi küszöböket, s ha megúnják, két lehetőségük marad: vagy őket is bedarálja a gépezet, s a kultúrmunkások áldozatos csapatát gyarapítják, vagypedig a belső ellenzékiség bezártságát, netán az emigráció bizonytalanságát választják.

Ez volna az a visszavágyott "bezzeg régen"?

Aligha. Ez csak a felszín, Moszkva külső burka. Mert nem tudom elhinni, hogy bárkinek is csak az a bizonyos "peresztrojka" nyitotta volna fel a szemét nagyhirtelen. Biztos vagyok benne: mindenki tudta, legalábbis sejtette, hogy a megdermedt kommunista lávakéreg alatt, nem is olyan mélyen, vulkanikus szenvedélyek izzanak, mindenki látta, látnia kellett, hogy ezek a bizonyos hithű kommunisták csak a hatalom megszerzéséért marakodnak, miközben Lenin és Marx eszméinek díszlete mögött kényelmesen megférnek a valutázók, kurvák, spekulánsok, zsebmetszők és hamiskártyások - az egyik oldalon, a másik oldalon, csöppet se kényelmesen ugyan, de mégis egyre nagyobb számban ott vannak a máskéntgondolkodó írók, művészek, filozófusok, a harmadikon pedig, a tisztes átlagemberek hada, akik fütyülnek minden ideológiára, legyen az a kommunistáké, vagy a szamizdatozóké.

Így éltek ők, évtizedeken át, nemcsak egymás mellett, de egymásra utalva: szoros szimbiózisukból jött létre a birodalmi főváros ama utánozhatatlan, lüktető vérkeringése, mely a vidéki halandóban folyton azt az érzést keltette, hogy ők azok, a moszkvaiak, a kommunista misztérium igazi beavatottjai, ezért faggatott minden útjába akadó "felkentet" - legyen az akár egy melós, akit ősszel a kolhozba küldenek krumplit szedni, vagy egy kiszálláson lévő pártcsinovnyik, aki bármely pillanatban kész újabb kenőpénzeket zsebrevágni: "Na, mi van ott, tifelétek, Moszkvában?" S ez nem üres szónoki kérdés volt: a totalitarizmus lényege, az ismeretlen, de sejtett VÁLTOZÁS örök előérzete töltötte meg.

S a várt változás be is következett. A vidéki jöttment egyelőre ebből csak annyit érzékelt nem kis kárörömmel, hogy ezúttal Moszkva az, ahol nem lehet élni: a boltok pillanatok alatt kiürültek, az árak a csillagos égig szöktek, eltűnt a tej, a hús, a vaj, s a moszkvaiak, ha nem volt hétvégi telkük, a bérházak közti grundokon ültettek krumplit, mint a háború alatt, a legvakmerőbbek meg útra keltek, indultak vidékre élelemért, hogy most ők legyenek az utált "batyusok". S közben rohantak egyik viharos tüntetésről a másikra, belefeledkezve skandálták, hogy "Kommunista pribékek!", s rendőrökkel kerültek közelharcba az afféle peresztrojkás Hyde-parkká vált Puskin-téren. A kommunizmusba beledermedt Moszkvára rá se lehetett ismerni. Később az 1991-es puccs és az 1993-as véres október végleg felforgatta, hogy aztán a több millió embert kifosztó piramisjátékok meg a csecsen háború őrülete látszólag még a maradék illúziókat is elmossa.

Moszkva, a metropolisz

De Moszkva ebből az örvényből is kikeveredett. A város talpon maradt. Mi több, arra is maradt ereje, hogy feltámassza a századfordulós világvárosi pezsgést, mintha nem is rombolta volna porig legjobb hagyományait a hetven éves bolsevik uralom és a posztkommunista kataklizmák. Úgy látszik: a szabad szellem inkább a sajátja, mint a totalitárius vagy nacionalista csőlátás. Moszkva igazi metropolisz lett.

Igazi metropolisz? Mikor lépten-nyomon kirabolhatnak? Leüthetnek? Amikor minden újság a bűnözés növekedéséről cikkez? Amikor politikai botrányoktól zeng az egész média? Amikor korrupt az egész politika? Csőd szélén a gazdaság? - kérdezhet vissza bárki, s joggal teszi. Csakhogy én nem A POLITIKáRóL, A GAZDASáGRóL beszélek, hanem az emberekről, ahogyan mindezt megélik. S tanúsíthatom: a legnagyobb lelki nyugalommal élik meg. Szidják a kormányt, keveslik a fizetést, káromkodnak, ha még az a kevés is késik, visszasírják a régi rendet, amikor bezzeg csak pár rubel volt a vodka, de - s tanúsíthatom ezt is: közben mégis jól érzik magukat.

Jól érzik magukat - ezerféle okból. Nemcsak azért, mert Moszkvában viszonylag alacsony a munkanélküliség, viszonylag magas a jövedelemszint, hanem például azért, mert végre nem olyan mocskosak a moszkvai utcák, végre nem nyeli el a sár a moszkvai gyalogost.

Nem is olyan régen, amikor a kartondobozok, üres üvegek, szemét, piszok között élelmiszerért kígyózó sort külföldi akarta fényképezni, görbe bottal kergették el az örökké zsémbelő nyugdíjasok: "Rohadt idegen, azért jön ide, hogy rágalmazzon bennünket!? Rendőr! Csukják le! A puccos arisztokratája!" Ma már az efféle jelenet számos okból nem fordulhat elő. Egyrészt mert nincsenek sorok - s hogy ez mekkora dolog, a szovjet ember tudja csak igazán, aki jó fél életét sorbanállással töltötte -, másrészt, a külföldi egyáltalán nem számít egzotikus csodalénynek, harmadrészt arisztokratát is játszhat bárki, ha arra támad kedve: a minap a Tyisinói piac melletti új étterem ajtajánál egy libériás inast láttam, amint mély meghajlással fogadta a betérőket.

Történelmi múlt lett a "vodka-trojka", amikor az italbolt előtt suttyomban kérdezgették az arra járót az ivótársat keresők: "Beszállsz harmadiknak?", hogy ilymódon osztozzanak meg az üveg vodkán s az árán, folyton az utcát fürkészve, nem jön-e rendőr, aki minden további nélkül bezsuppolhatta volna őket "nyilvános helyen történő tiltott szeszesital-fogyasztás miatt". Hogy miért nem történhet meg ez ma? Először is, mert minden sarkon annyi italt lehet kapni, amennyi csak belefér a járókelőbe, s olyan "kiszerelésben", amilyet csak akar. A részegek persze nem tűntek el, csak éppen nem zavar senkit a jelenlétük: magánügy. S ha kevesebben lettek, csak azért, mert nincs idő már berúgni se: hajtani kell, hajtani, pénzt keresni. A környékünk két régi szeszkazánja, Szása, a villanyszerelő meg Vologya, a bádogos se iszik már: egyikük most cserélte le a Zsiguliját, a másik meg "Törökbe" készül irhabundát venni a feleségének. Ami pár éve nemcsak azért volt elképzelhetetlen, mert elitták az utolsó kopejkájukat is, hanem mert a Zsiguliért úgyis éveken át kellett volna sorba állni, egy törökországi utazás meg egy bádogosnak olyan volt, mintha a Marsra vágyott volna. Akkor meg minek?

Vagy vegyük például a taxit. Telefonon rendelni? őrültnek néztük volna, akinek ilyesmi jut eszébe. Ha az utcán intettük le, nem biztos, hogy megállt, hiába futott üresen; ha megállt, csak akkor vitte el az utast, ha neki, a sofőrnek épp arra volt egyébként is dolga. Nem javított a helyzeten a peresztrojka se, akkor csak a keményvalutás külföldi s az épp születőben lévő újorosz számított utasnak, a köznépnek nem maradt más, mint az autóstop városi és orosz formája: az ember megállít egy arra haladó autót, s megállapodik vele, mennyiért viszi el a megbeszélt helyre. S a sofőr, aki amúgy, civilben lehet bolti eladó, belügyes, vagy épp kormányőr, keres egy kis mellékest. A helyzetet csak az mentette meg, hogy az újgazdagok olyannyira meggazdagodtak, hogy már nem fanyalodnak átlag moszkvai taxira, az átlag moszkvai taxisvállalatok is annyira meggazdagodtak, hogy kiterjedt hálózatot hozhattak létre, ezerféle szolgáltatást kínálva, a telefonos rendeléstől a házhozszállításig.

Taxi, tömött üzletek - mi kell még egyéb? A moszkvai átlagfiatal öltözködésben sem marad el nyugati kortársa mögött. Alig tíz éve a "szerezni, megszerezni valamit" a szovjet szótár alapeleme volt, mert a sáltól kezdve a farmerig mindenre úgy, kapcsolatok révén vagy spekulánsok közbeiktatásával lehetett szert tenni, s minél nehezebben "szerzett" meg valamit az ember, annál nagyobb volt a presztizse, miközben "boltban venni" csak szovjet bóvlit lehetett. Most viszont olasz csizmát, francia pezsgőt venni az első útbaeső boltban - a világ legtermészetesebb dolga.

"Na és a kukázók? Akik az egész világ szeme láttára turkálnak a szemétben?" - vetheti közbe bárki, megállítva a moszkvai kapitalizmusról szóló lelkendezésemet. De erre is azt mondom: hál'istennek, hogy az egész világ szeme láttára guberálnak. Mert pár éve még a zsaruk azon nyomban letartóztatták, s úgy kivágták volna őket a "hős-városból" a külső körgyűrűn túlra, hogy ne rontsák a kommunista főváros összképét. És különben is, pár éve még hiába turkált volna egy BOMZS ("Állandó lakóhely nélküli lakos" rövidítése, mely megbélyegzés és szitokszó volt egyszerre), mikor talált volna a kukában félig telt sörösüveget, fél banánokat, sültkrumplitól dagadó zacskókat, tiszta jó kabátot, működő csak kissé avult televíziókat? Ne vegyék cinizmusnak: de a kukázásnak is csak most jött el igazán az ideje.

Mindent üzleti alapra helyezni - ez most a fő jelszó. Még a prostitúció elleni harcot is. Olvasom az egyik lapban, hogy egy moszkvai rendőrkapitányság beszállította a környéken dolgozó összes "lányt" az őrszobára, hogy ott fogadják az állandó klienseket, tisztes százalékot leadva a rendőrségnek - az őrző-védő szolgálatért cserébe. A szellemes, alulról jövő kezdeményezés, mint hírlik, nem nyerte el a felettesek tetszését, az üzleti szellembe lassan beletanuló rendőröknek azonban ez sem szegte kedvét: most ott posztolnak megint a lányok mellett, a szállodák, bárok, éttermek bejáratánál.

Egy szó mint száz, tanúsíthatom: Moszkvában az égadta világon senki sem akar visszatérni a kommunizmushoz, még a legmegveszekedettebb, elvhű kommunisták sem. Elvégre végigreszkették egész életüket, hogy jaj, elég egy meggondolatlan lépés, máris repül a párttagkönyv, s vége a legszebb karriernek.

Mennyivel jobb most, üzletemberként: ha veszít is néha, ez a kockázat. Internacionálét énekelni meg lehet vasárnap is.

Ami alig egy évtizede még az életünk része volt, ma már alig felfogható történelem a fiamnak is, aki 1989-ben született. Egy szatirikus hetilap például nemrég megkérdezett egy csomó moszkvai kisiskolást, hogy ki volt Lenin. Zseniális válaszok születtek: "Lenin Sztálin papája volt", "Űrhajós", "a moszkvai metró főnöke".

De mindez ma már a világ legtermészetesebb dolga. A múlt évre a mindennapi élet is visszatért Moszkvában a rendes kerékvágásba. Zsúfolásig megtelnek ismét a koncerttermek, egy jó előadásra megint alig lehet bejutni, zajlik az éjszakai élet, egy-egy kaszinóban ki tudja honnan szerzett milliókat vernek el. A hatalmas terepjáró autók se száguldanak már olyan őrületesen, mint az "eredeti felhalmozás" hajnalán, nem szorítják le az útról az egyszerű zsigulisokat, mi több, kezd a finomabb viselkedés lenni a módi, már nem sikk az egész utca füle hallatára bunkofonozni se.

A nagybirodalmi álmok dédelgetői siratják csak a régi szovjet Moszkvát, csakhát, mondtuk: Moszkva nem hisz a könnyeknek. Meg nem hisz a kommunista hablatynak sem. Nem érdekli, "felépíthető-e a kommunizmus egy országban", nem jön lázba attól, ha szovjet űrhajós jut el a kozmoszba, ha ő, járda híján, a szomszéd sarokra se jut el száraz lábbal. Egyvalamin töri a fejét, miközben reggel munkába menet kilátástalan dugóba kerül: hogyan tarthatja el a családját, hol iskoláztassa a gyerekét, hogy élje le nyugdíjas éveit, immár nem a "párt hű katonájaként". Persze, folyton a pénzről beszél, folyton az anyagiakra gondol. Ez azonban nem a szellem hiányára vall - miként az "orosz nemzet külön útjáról" álmodók az "átlagoroszok" szemére vetik, miközben nemzeti ideológiával próbálják helyettesíteni a kommunistát -, hanem az egyszerű, józan hétköznapi pragmatizmus jele. Ezt is lehet kárhoztatni, de jobb inkább örülni annak, hogy a 70 év alatt nem mindenki lett kommunista mutáns. Hogy túlélésre játszanak, sőt, helyzetük javulására. Mint a mellettünk levő kis bódé-bolt eladója, az igazi, a tipikus moszkvai, aki hajt reggeltől estig, roppant egyszerű életfilozófiával: "Csak hadd mondják, hogy mi, moszkvaiak, élünk, mint hal a vízben. Ha boldog akarsz lenni, hát boldogulj!"

KISS ILONA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret