stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MICHEL FOUCAULT

Hogyan beszélik el a gyilkosságokat




Pierre Rivičre emlékirata jó százötvenegynehány év elteltével igen különös szövegként maradt ránk. Szépsége önmagában véve még ma is elegendő ajánlás. Nehezen tudjuk megemészteni, hogy másfél évszázadon át kellett felhalmozódniuk és átalakulniuk az ismereteknek, hogy végül - ha nem is megérteni -, de legalább olvasni lehessen a szöveget, ráadásul igen kevéssé és rosszul. Hogyan fogadhatták vajon az 1830-as években a vizsgálat és a per folyamán az orvosok, a bírák és az esküdtek, akiknek érveket kellett találniuk benne, hogy döntsenek az elmebaj és a halál között?

És mégis bizonyos nyugalommal fogadták. Feltehető, hogy a végső pillanatban meglepetést váltott ki, hogy a falujában valamiféle bolondnak tartott alak képes volt írni és érvelni; hogy ötven oldal magyarázatot fogalmazott meg valaki, akit az újságok dühöngő őrültként mutattak be. Az elkövetkező hónapokban pedig a szöveg vitát szított a szakértők közt, a bíróságot határozatlanságba döntötte, alátámasztotta Chauveau védőbeszédét a Semmítőszéknél, Esquirol, Marc és Orfila kezessége mellett támogatta a kegyelmi kérvényt, dokumentumként szolgált a Közegészségügyi Évkönyvekben a monománia körüli hosszas szóváltásban. Bizonyos értelemben felkeltette a kíváncsiságot, és fokozta a bizonytalanságot.

Ám mindent összevéve az emlékirat aránylag csendben elfoglalta helyét az iratköteg többi részei között. Valószínűleg mindnyájan olybá vették, hogy a bűneset részét képezi, ahelyett, hogy megvilágítaná vagy megmagyarázná. A vizsgálattal megbízott bíró megjegyezte, hogy az emlékirat mintegy a bűnnel párhuzamosan jött létre, és megkérte Rivičre-t, hogy írja le fehéren-feketén, hogy valamiképpen teljesítse azt, amire vállalkozott. A szöveg azonnal része lett a pernek, mint azt az illetékes bíróság elé utasító végzés tanúsítja. A kortársak számára a bűntény elbeszélése nem esett kívül a bűneseten és nem állt felette - bizonyára találhattak volna érveket benne; mint a bűntény alkotó része szerepet játszott a józan ész avagy elmebaj eldöntésénél. Egyesek szerint a tényben, hogy gyilkolt, és a beszámolás részleteiben azonos jelek mutatnak az elmebajra; mások szerint a gyilkosságra való felkészülés, annak körülményei és az írás ténye egyaránt a világos elmére vonatkozó bizonyítékok. Egyszóval az ölés ténye és az írás ténye, a végrehajtott cselekedetek és az elbeszélt dolgok egymásratalálnak, mint azonos természetű elemek.

Úgy látszik tehát, hogy a kortársak elfogadták Rivičre saját játékát, hogy a gyilkosság és az elbeszélés egylényegűek. Mindnyájan töprenghettek azon, hogy a kettő közül valamelyik a másikra vonatkozólag az őrület tünete-e avagy a tiszta elme bizonyítéka; ám valójában mintha egyikük sem csodálkozott volna el, hogy egy írni és olvasni épphogy tudó kis normandiai paraszt megkettőzhette bűnét egy hasonló jellegű elmondással; hogy a hármas gyilkosságot átszőhette a gyilkosságról való diskurzus; hogy miközben arra vállalkozott, hogy fél családját kiirtsa, megfogant benne, hogy szöveget fogalmaz, amely se nem vallomás, se nem védekezés, hanem alapvetően a bűntett része. Azon, hogy végeredményben Rivičre kétféle módon, ám szinte egyetlen tettel "szerzővé" válhatott.

A szöveg és a gyilkosság

Az emlékirat és a gyilkosság Rivičre viselkedése során valóban nem rendeződik egyszerű időrendi sorrendbe: első a bűntény, azután következik az elbeszélés. A szöveg nem tudósít a cselekedetről; ám az egyiktől a másikig összefüggések szövedéke: egymást támogatják, és egyébként szüntelenül módosuló vonatkozásaikban maguk után vonják egymást.

Ha hiszünk Rivičre szövegének, az első terv szerint az emlékiratnak körül kellett volna vennie a gyilkosságot. Pierre Rivičre valóban az emlékirat megírásával akarta kezdeni: a bűntény bejelentése állt volna az élen: azután magyarázta volna el az apa és az anya életét; végül cselekedetének indítékait. A fogalmazvány befejezése után követte volna el Rivičre a bűntényt; majd a kéziratot postára adván végül végzett volna önmagával.

A második terv: a gyilkosság már nem szövődik össze a szöveggel; eltolódik, kívülre, a végpontba kerül át, egyúttal a szöveg végső pillanatára száműzi, mintegy a szöveg végső termékeként. Rivičre eltervezi, hogy elbeszéli szülei életét egy emlékiratban, amit mindenki elolvashat; azután ír egy titkos szöveget, ahol elbeszéli az eljövendő gyilkosságot, ezt nevezi a vég és kezdet okának ; és a bűntényt csak akkor követi el.

Utoljára az ölés mellett dönt, mivel "végzetes" álmossága megakadályozza az írásban, és bizonyos értelemben el is feledteti vele emlékiratát, azután fogatná majd el magát, és a vallomást követően meghal. Végül ezt az elhatározást valósítja meg. Ennek ellenére írás helyett mégis egy álló hónapig bolyong, mielőtt elfognák, és megírná az igazi elbeszélést a vizsgálóbíró felkérésére a hamis vallomások után. De még ha ilymódon jóval az ölés után írja is meg, kifejezetten hangsúlyozza, hogy az emlékirat már előzőleg teljesen megfogalmazódott a fejében; a szavak jó részét már alaposan megrágta; ebből adódik, hogy a gyilkosság megtörténte ellenére még mindig gonosz és fölöslegesen gyilkos szavakat címez az áldozatoknak. Előre letétbe helyezte emlékiratát az emlékezetében.

A szöveg és a gyilkosság egymás vonatkozásában az átalakulások során végig cserélgeti a helyét; pontosabban szólva egymást mozgatják. A gyilkosság leírása, amelynek először az emlékirat élén kellene szerepelnie, elsüllyed benne, eltűnik; el kell rejtenie a szövegnek, amely ezentúl nem beszélne a gyilkosságról, és amelynek titkos végrendelet-toldaléka lenne; végül a gyilkosság bejelentése nemcsak hogy az emlékiratot követi, hanem ráadásul a gyilkosság utáni időpontra kerül át. A gyilkosság pedig ellentétes irányú mozgással maga is elszakad apránként az emlékirattól: a mészárlást Rivičre a megfogalmazás utáni időpontra tervezte, s pusztán azért, hogy elindítsa művét, de az eloldozódik, és végül egyedül és elsőként bukkan fel egy elhatározás eredményeként, amely már előre rögzítette szóról szóra, ám leíratlanul, az elbeszélést.

A szöveg és a tett egymást követő helyzetei lényegében egy gépezet működésének és termelésének fázisai, a gépezet a gyilkosság-elbeszélés. A gyilkosság némileg a diskurzus szerkezetébe rejtett lövedékre emlékeztet, a szerkezet először hátracsúszik, és a kilövő mozgás során fölöslegessé is válik. Nevezhetjük a "kaliben" [R. saját szava] vagy a "szárszemíj" [R. saját szava] mechanizmusának, a szerszámok nevéről, amelyek egyszerre voltak Rivičre feltalálta szerkezetek és általa gyártott szavak, felhőkre és madarakra sújtó készülékek, amelyek nyilat, dárdát lőnek ki, halált hozó kiagyalt nevek, amelyek az állatokat a fához szegezik.

A fegyver-diskurzus egyenértékűsége elég világosan megnyilvánul a gyilkos bolyongásában a bűntény után. Rivičre a gyilkosság végrehajtása után végeredményben nem teszi meg beígért vallomását. Egyfolytában az erdő és a város határán kóborol, de voltaképpen nem rejtőzik el; nem körmönfontan válik láthatatlanná egy hónapon keresztül, hanem anyagyilkos lényének mintegy önnön természeténél fogva, vagy mert akik útját keresztezték, rendszerint vaknak bizonyultak. Akkor határozza el magát, hogy elkészíti a szárszemíjat : inkább használt.... volna a szerepnek, amit el akartam játszani ; címer és vallomás, az elmebaj halálos és hóbortos fegyvere, amelyet a hóna alatt visz; végül - fura cinkosság - emiatt ismerik fel: Nicsak, itt jön valaki egy szárszemíjjal. A szárszemíj szinte néma vallomás, a bűnnel szított sötét diskurzus helyét foglalja el, pedig az utóbbi célja az volt, hogy elmesélve dicsőséget szerezzen neki.

S talán amiatt játszhatta el ezt a szerepet a fegyver, mert Pierre Rivičre játékai, képzelete, színháza, mindaz, amit eszméinek és gondolatainak hívott, egy napon (talán aznap, amikor egy leány szájon csókolta?) diskurzus-fegyverekké, költemény-szitkokká, ballisztikus-ige találmányokká, enüfároló [R saját szava] gépekké alakultak, halált hozó szerszámokká, aminek nevet adnak és tetemét elföldelik, szó-lövedékekké, amelyek ettől fogva szüntelen fakadtak ajkáról és felszöktek kezéből.

A történeti és a hétköznapi

Mint röpirat és gyilkos irat, Rivičre elbeszélése legalább is formailag egy egész sorozat elbeszéléshez csatlakozik, amelyek akkoriban mintegy alakították a nép emlékezését a bűnesetekre. Mintha A Faucterie-ben június 3-án végbement esemény részletezése és magyarázata számos más tudósításnak felelne meg, amilyeneket a korszak hírlap-kacsái és röpiratai jelentettek: Szerencsétlen esemény történt Párizsban, a Palais-Royalban, Részletek egy kettős öngyilkosságról, Részletek egy lengyel nő iránti féltékenységből elkövetett szörnyű bűntettről, Pontos részletek egy csinos remetelakban elkövetett elképesztő bűntényről nem messze a fővárostól, Érdekes és részletes körülmények arról a felfedezésről, hogy mit követett el az imént két fegyházból szökött személy Saint-Germain-en-Laye-ben . (ld J. P. Seguin, A múlt század hírlapi kacsái (franciául), Párizs, 1969)

Figyelmet kell szentelnünk azoknak a szavaknak, amelyek igen gyakran visszatérnek a hírlapi kacsa címekben: részletezés, körülmény, magyarázat, esemény . Valóban nagyon jól jelzik az effajta diskurzus szerepét, hogy mekkora fontosságot tulajdonítottak az újságok vagy a könyvek ugyanannak az eseménynek: léptéket váltanak, felnagyítják az arányokat, láthatóvá teszik a történet legapróbb magvát, megnyitják a hétköznapi megközelítés számára az elbeszélést. A változtatás véghezviteléhez részint olyan elemeket, szereplőket, neveket, cselekményeket, párbeszédeket, tárgyakat kellett bevonni a elbeszélésbe, amelyek általában nem játszanak szerepet, mert jelentéktelenek vagy a szociális érdekességük hiányzik; másrészt pedig fontos, hogy a legapróbb események is - gyakoriságuk és egyhangúságuk ellenére - mind úgy ragadjanak meg az emberek emlékezetében, mint egyediek, érdekesek, rendkívüliek , sajátosak vagy megközelítőleg ilyenek.

Így az effajta elbeszélések a váltó szerepét tölthetik be a megszokott és a figyelemreméltó, a mindennapi és a történeti közt. És a váltásban három alapvető művelet megy végbe: először, amit az emberek saját szemükkel látnak, amit fülbesúgva adnak tovább, a falu vagy a járás határáig eljutó minden történet rendkívüli formát öltve mindenki számára mesélhetővé, egyetemesen átírhatóvá válik; akkor végül méltó lesz a nyomtatott papírra: átmenetet alkot az írásbeliségbe. Egyúttal az elbeszélés megváltoztatja a státuszát: többé már nem az a bizonytalan szóbeszéd, amely állomásról állomásra terjed, hanem minden kanonikus részletében egyszer és mindenkorra rögzített újság: felülről jut az emberekhez; a kósza mendemondák közleménnyé alakulnak. Végül ily módon a falu vagy az utca önmagától és külső beavatkozás nélkül képes létrehozni a történetet; visszaútban pedig a pillanatnyi átmenet során kijelöli az időpontokat, a helyszíneket és az embereket. Nincs szüksége sem királyra, sem hatalmasságra, hogy emlékezetessé tegye őket. Egyetlen elbeszélés sem mesél történetet urakról, őrült és önálló eseményekkel benépesített, a hatalom alatt zajló és törvénybe ütköző történelem.

Ebből adódnak a rokon, az ellentétes és a megfordítható viszonyok, amelyeket a röpiratok az érdekes hírek, a rendkívüli cselekedetek és a nagy történelmi események vagy személyek közt felállítanak. A hírlapi kacsák valóban nemcsak az aktuális bűneseteket mesélik el, hanem a közelmúlt epizódjait is: a császár ütközeteit, a Forradalom vagy a vendée-i háború napjait, 1814-et, Algéria meghódítását a gyilkosságok szomszédságában; Napóleon vagy La Rochejacqulin a zsiványok és a fűtők mellett, a hazafias tisztek az emberevő hajótöröttek oldalán foglalnak helyet.

A két sorozat látszólag szemben áll, ahogy a bűntény a dicsőséggel, a törvénytelenség a hazafisággal, a vesztőhely a halhatatlanság krónikájával. Az ütközetek emléke a törvény másik oldalán a gyilkosságok gyalázatos hírnevének felel meg. Ám ténylegesen olyan közel állnak egymáshoz, hogy mindig készek a találkozásra. Végső soron az ütközetek rávésik a történelem jegyét a névtelen mészárlásokra; míg az elbeszélés az egyszerű utcai támadásokból a történelem darabkáit képezi. Folyton áthágják a határt egyiktől a másikig. És egy kiváltságos esemény: a gyilkosság miatt hágják át. A gyilkosság a történelem és a bűntény metszéspontja. A gyilkosság teszi a harcosokat halhatatlanná (ölnek, ölniük kell és maguk is elfogadják haláluk kockázatát); a gyilkosság biztosítja a bűnözők komor hírnevét (amikor vért ontanak, elfogadják a vesztőhely kockázatát). A gyilkosság teszi kétértelművé a törvényeset és a törvénytelent.

Feltehetően ebből adódik az a tény, hogy a nép emlékezetében - ahogy a röpiratok vagy megemlékezések körforgásában szövődik - a gyilkosság a szó legteljesebb értelmében vett esemény. A gyilkossággal a hatalom és a nép viszonya - parancs az ölésre, az ölés tiltása; megöleti magát, kivégzik; önkéntes áldozat, kényszerű büntetés; emlékezés, feledés - tökéletesen lecsupaszított megnyilvánulási formában jelenik meg. A gyilkosság a törvény határain kóborol, hol innen, hol túl a törvényen, fölötte vagy alatta; a hatalom körül forog, hol ellene van, hol mellette áll. A gyilkosság elbeszélése ebben a veszélyes tartományban helyezkedik el, amelynek átjárhatóságát használja fel: itt érintkezhet egymással a tiltott és az engedelmes, a névtelen a hősiessel; általa a becstelenség az örökkévalóság közelében jár.

Alaposan elemezni kellene egyszer ezeket a bűnleírásokat, és megmutatni helyüket a népi tudásban. Ahogy a 19. században találjuk őket, a szereplői már nem törvényen kívüli pozitív hősök, mint Mandrin és Cartouche. Ettől fogva nincs is közük az igazi népi kifejezésmódhoz. A 19. században keringő minden röplap roppant hagyománytisztelő és erkölcscsősz.

Leckéztetnek. Gondosan elkülönítik a katona hősi tettét a gyilkos gyalázatos cselekedetétől. Bizonyos értelemben illusztrálják a törvénykönyvet, és átörökítik az annak alárendelt politikai erkölcsöt. És mégis ezek az elbeszélések önnön létezésüknél fogva magasztalják a gyilkosság egyik vagy másik arcát; egyetemes sikerükkel azt fejezik ki, hogy az emberek tudni és mesélni akarják, miként lehetséges a hatalommal szembeszállni, áthágni a törvényt, a halál kedvéért kockáztatni a halált.

A röpiratok eme kettős létezése valószínűleg annak a titkos csatának a hatásait jelzi, amely a forradalmi harcok és a császári háborúk másnapján folyik két - talán csak első látásra annyira heterogén - jog körül: az ölés és az ölni kényszerítés; a beszéd és az elbeszélés joga körül.

Ez a zavaros csata a háttér, ahová Rivičre gyilkosság-elbeszélését beírja; és itt hoz létre érintkezési pontot az áldozatos és dicsőséges gyilkosságok történetével, vagyis jobban mondva saját kezével hajt végre egy történelmi gyilkosságot.

Dalolják a bűnt

A 19. század kezdetétől a hírlapi kacsák általában két részből állnak. Az egyik az események névtelen hangon előadott "tárgyilagos" elbeszélése; a másik a bűnöző "siralma". Ezekben a fura költeményekben a bűnösről feltételezik, hogy azért szólal meg, hogy emlékeztessen cselekedetére; gyorsan felidézi életét, levonja kalandja tanulságait, kifejezi lelkifurdalását, halála pillanatában rémületet és szánalmat kelt önmaga iránt. Az 1811-es év folyamán egy tizenkilenc éves szülőgyilkos lánynak levágott fejét és öklét kitették Melun közterén. A történetet hosszú ideig számos kacsa-hírlap mesélgette torzított formában: köztük egy 1836-os a következőképpen kezdődő siralmat tulajdonítja a halottnak:

Érző szívek, lám, remegtek,
Bűneimtől elrettentek,
Rémületes a látványom,
Halálomat immár várom,
Joggal sújt az ég szigora.

Ezek a siralmak néhány figyelemreméltó vonást mutatnak. Először is első személyt használnak, versbe szedték őket, és néha utalnak a dallamra. A bűnt éneklik; arra szánják, hogy szájról szájra terjedjen; bárkiről elképzelhető, hogy saját bűneként dalolja a lírai koholmányt (a meluni gyilkos lányról szóló siralmat például a Hű kutya dallamára énekelték). Itt a bűnös bevallja vétkét; nemhogy kerülgetné bűnösségét; épp ellenkezőleg, kikiáltja; követeli a megérdemelt büntetést; jogosnak ismeri el a törvényt önmaga iránt, a következményeit elfogadja ( Elítélnek, hóhér vezet / Levágja már kezem, fejem / Elijednek a gonoszok ). A bűnös álorca nélkül vall, olyan irtózattal ékes, hogy még önmagában is irtózatot kelt, ám testestül-lelkestül megköveteli magának; önnön szörnyeteg mivoltát illetően nem tesz semmi engedményt ( Nézzék ezt a csúf boszorkát / Engem, Albert Magdalénát / Förtelmetes szörnyeteg et). Végül a bűnösről feltételezik, hogy a büntetés tőszomszédságában szólal meg: a halál pillanatában, a fegyházba indulóban emeli fel szavát, hogy igazságszolgáltatásért esengjen, amely rövidesen végez vele; az ének két halál - a gyilkosság és a kivégzés - közé ékelődik be ( Földi létem ím lezárul / Fejem, jaj, a hóhéré már / S lelkem Isten elé járul ).

Ekképp jelölik ki a beszélő és egyúttal gyilkos jogalany - természetesen koholt - helyét. Nem a vallomástevő helye (bírósági értelemben), nem a védelemé, sem a bizonyításé; és nem az a célja, hogy annak alapján kegyelmet vagy engesztelést kérjen. A beszélő alany láthatóan viseli bűnét, elszigetelődik benne, követeli a törvényt, egyszerre kelti fel az emlékezést és az undort. A gyilkos alanynak itt kívülről meghatározott, szinte lírai helyzetét látjuk, azok szemével, akikre a röpiratok megírása hárult.

Pierre Rivičre valóban megtöltötte ezt a koholt líraiságot. Valódi gyilkossággal töltötte meg, amelyet a leírás elé vetett, és a róla szóló pontos beszámolót bírói felkérésre készítette el. Tettét és szavait pontosan meghatározott helyre ágyazta be egyfajta diskurzusban és a tudás bizonyos terén. A történelmi emlékeket, amelyekre szövegében utal, egyáltalán nem díszítés céljából helyezte el, sem pedig elkésett bizonyítékként. Az iskolában tanított szent Történelemtől kezdve egészen a közelmúlt eseményekig, amelyekről a röplapok és álhírek tudósítanak, vagy az emlékezetünkbe idézik, a tudás teljes tárházát iktatja be a gyilkosság-elbeszélésbe, és a gyilkosság-elbeszélés ebbe illeszkedik. Ez a történelmi tér a gyilkosság-emlékiratnak nem annyira a magyarázata, mint inkább a lehetőségének feltétele.

Pierre Rivičre kettős értelemben lett alanya az emlékezésnek: ő az, aki emlékezik, könyörtelenül emlékezik mindenre; és az ő emlékezete idézi oda a rettentő és dicsőséges bűnt annyi más bűn mellé. A gyilkosság-leírás gépezetéből egyszerre lövedéket és céltáblát csinált; a játék mechanizmusa belevetette őt a valódi gyilkosságba; emiatt az elítélt végzetes helyzetébe került. Végül kettős értelemben lett szerzője mindennek: a bűntett és a szöveg elkövető-szerzője. Az emlékirat címe elég világosan szól erről: a Faucterie-ben június 3-án történt esemény részletezése és magyarázata, Pierre Rivičre, a tett szerzője tollából .

Aligha kételkedhetünk abban, hogy Rivičre a bűntettét egy bizonyos diszkurzív gyakorlat és a hozzá kapcsolódó tudás szintjén hajtotta végre. Valóságosan eljátszotta - anyagyilkossága és szövege kibogozhatatlan egységében - a törvény, a gyilkosság és a visszaemlékezés játékát, amely ebben a korszakban a "bűn-elbeszélések" egészét szabályozta. Esztelen játékot űzött? Mintha a bíróság a maga többségében inkább iszonyatosnak, mint esztelennek ítélte volna azt a tényt, hogy a szövegben és a cselekedetben egyidejűleg játszotta ezt a bevett játékot, kétszeresen volt a szerzője, és kettős alanyként szerepelt benne.

A másik játék

Ám éppen ott, a büntetőjog intézményében Rivičre gyilkosság-diskurzusa egy homlokegyenest ellenkező játékkal áll szemben. Nem csupán a beszélő személyeknek nem volt azonos a státuszuk, hanem a diskurzusok sem alkották az események ugyanolyan fajtáját, és nem is azt a hatást váltották ki. Rivičre vádlott volt: dönteni kellett, hogy valóban ő volt-e a bűn elkövetője. Büntető törvényszék elé állították, amely 1832-ben megkapta a jogot az enyhítő körülmények elismerésére: tehát a tettei, a szavai, az életmódja, a neveltetése, stb. alapján ki kellett alakítani róla egy véleményt. Végül orvosi vizsgálat tárgya lett: meg kellett tudni, vajon cselekedete és diskurzusa megfelelnek-e a kórleírási táblázat ismertetőjegyeinek. Egyszóval három ízben tették fel a tett és a szöveg igaz voltának kérdését: a tény igaz voltáét, a vélemény helyességét, a tudomány igazáét. Erre a diszkurzív tettre, erre a tettleges diskurzusra, amely mélyen belebonyolódott a népi tudás szabályaiba, olyan tudomány kérdéseit alkalmazták, amely másutt jött létre és mások irányították.

Mégis dicsőséggel fizettek a becsvágyó Pierre Rivičre-nek az anyagyilkosságért. Legalább aprópénzzel. Röpiraton énekelték meg, mint a korszak annyi más bűntettét. Dalolták és szokás szerint eltorzították, olyan elemekkel keverték, amelyek más esetekhez tartoztak vagy amelyek az elbeszélés-műfaj más kötelező részeit alkották. Ráadásul - talán éppen mert önnön dicső halálát jobban előkészítendő megírta emlékiratát, amely megkíméli őt a gyalázattól - ebben olyan halált tulajdonítanak Rivičre-nek, amire vágyott, a törvény kiszabta halált, de nem a sajátját. Egy újságból azonban arról értesülünk, hogy már a fogságban halottnak hitte magát.

A caeni esküdtszék ítélete
kelt 1836. december 5-én
amely halálraítéli a nevezett 20 éves Pierre Rivičre-t, aki bűnösnek találtatott, mert meggyilkolta várandós édesanyját,
18 esztendős húgát, 11 esztendős és 7 esztendős öccsét.

1837. február 15-én végezték ki.

Részletezés

A kíváncsi olvasó hiába is keresne a jogi évkönyvekben rettenetesebb bűntényt, mint amilyet a minap követett el Pierre Rivičre, aki az Aunay községhez tartozó Faucterie-ben született (Calvados megye, Vire járás). Ennek az emberi névre méltatlan 20 éves szörnyetegnek a következő alkalommal kellett volna sorozásra kerülnie. Június 3-án, szerdán, mezei munkára készülőben azt mondta apjának, hogy csak délben tud kimenni, és emiatt az egyedül indult el. Az apa hosszú ideje civakodásban élt feleségével, aki férje lakhelyétől negyed mérföldnyi távolságra egyedül lakott egy saját javadalmához tartozó birtokon. Egy héttel a bűntény előtt közös megegyezéssel mentek el személyi és vagyoni polgári különválást kérni. A bírónak, aki tanácsaival megpróbálta a házastársi közösséget visszaállítani, az asszony azt válaszolta, hogy hosszú ideje nincsen jóban férjével, és a gyermek sem tőle való, akivel viselős. Mégis visszatért a házastársi lakóhelyre, és gyermekeit is magával vitte, tudniillik: egy 18 esztendős leányt, egy 11 és egy 7 esztendős fiút. Miként az olvasó már tudja, miután október 3-án, szerdán kijelentette, hogy egyáltalán nem megy ki a földekre dolgozni, a szörnyeteg egyedül maradt anyjával és nővérével, a pokoli szellem hatására megragadta a fanyesésre használt bárdot, és a tűzzel foglalatoskodó anyjára vetette magát, oly kegyetlenül vágta fejbe, hogy az holtan terült el lábánál; rögtön eztán a húgának ugrott, és ugyanúgy bánt el vele. Még ki sem hűltek a holttestek, amikor az iskolából érkező öccsét megállította egy gazda, és megkérdezte, miért szalad annyira. Ebédelni megyek, mondotta a gyerek. A gazda ismerte a fiút, és mindenáron vissza akarta tartani, hogy nála egyen; ám a gyermek balvégzetének be kellett teljesülnie. Visszautasította hát az invitálást, és hazasietett. A bátyja villámgyorsan rávetette magát, olyan csapást mért a fejére, hogy szinte teljesen elválasztotta a törzsétől. A gyilkosság reggelén anyja megkérdezte Rivičre-t, mi a szándéka. Ma este meg fogja tudni, válaszolt a gazfickó.

Miután elkövette a bűntettet, Rivičre menekülni kezdett, azt hitte, kibújhat az igazságszolgáltatás alól.

1836. október 4-én láthattuk a lakosok tömege előtt vonuló gyászmenetet. Rettenet ült az arcokon.

A tiszteletreméltó lelkipásztor sírva mondta el a halotti imákat, és a föld mindörökre befödte a négy áldozatot.

AZ ERRőL SZÓLÓ SIRALOM

A hű kutya dallamára

Feljegyzik a krónikák lapjaira,

miként a harctér hőseit,

néhány gyilkos és haramia

rettegve ejtett neveit.

Pierre Rivičre-é is, hiába,

kinek feltárom vétkeit,

ifjú bár, világ borzalmára,

egy ilyen lapot ékesít.

Alig húszéves volt talán csak,

s anyja napjait vágta át,

és gyámoltalan kishúgának

elvágta élte fonalát.

Várandós volt szegény szülője,

midőn fia: gyilkosa lett,

ha gondoltok e gonosztevőre,

mindőtöket borzaszt a tett.

Egy nap, mely Rivičre-t azon kapja:

szántani menni nem akar,

dolgozhatott egyedül apja,

e napot megbánta, jaj, hamar.

Apja távol, erre várt régen

a végzetes kést megkapó:

acél villan hamar kezében,

anyja fejénél lesz bakó.

Az áldozatok még élnek, élnek.

Ekkor, balsorsa hajtja tán,

előlép öccse: apró léptek

a borzalomnak hajnalán.

Pierre-nél még a gyilkos balta,

avval sújtja a földre őt.

Teremtőnk! Te állj bosszút rajta!

Isten! Büntesd a bűnözőt.

LÓRÁNT ZSUZSA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret