stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



EGYD GSTÄTTNER

Filozófus a taxiban




Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem filozófiai stúdiumaimat, az állásesélyeket és egyáltalán a jövőbeli kilátásokat illetően mindannyiszor azt lehetett hallani a tutóriumi konzultációkon, meglehetősen nagyvonalúan és hozzávetőleges megfogalmazásban, hogy a filozófia szakon folytatott tanulmányok nem tekinthetők - legalábbis más tudományokkal és szakterületekkel, amilyen például az orvostudomány, az üzemgazdaságtan vagy a magfizika, összehasonlítva - a szó szoros értelmében szakmai képzésnek, sokkal inkább a gondolkodás és alkalmasint talán a fantázia, a kreativitás meg az általános esztétikai érzékenység iskolázásaként indokolt fölfogni a filozófia-stúdiumot. Számos nagy alkotó például - tétetett hozzá a fentiekhez - a filozófia kerülőútját megjárva jutott el a maga művészetéhez, amelyhez ilyeténképpen filozófiai stúdiumaikból merítették az elméleti hátteret és pallérozottságot. A filozófiai tanulmányokat folytatott filozófus lényegében bármi lehet, legföljebb talán orvos, üzemgazdász etc. nem. A filozófusokat - mondatott továbbá - a filozofálás igen sokszor segíti fölöttébb irigylésreméltó létezéstechnikához és nagyobb emberséghez, amelynek áldásos következményei - tisztán praktikus szempontból - nagyobb rugalmasságuk, és saját életük különböző stációiban és helyzeteiben rendre igazolódó sokoldalú hasznavehetőségük.

Nos, ami engem illet, én végül - mellesleg az összes egykori filozófus-évfolyamtársammal egyetemben - taxisofőr lettem. Városunkban két jó renoméjú taxis cég működik. Az egyik alkalmazotti gárdáját lényegében a hegeliánusok alkotják, a másikét a schopenhaueriánusok. Eltekintve az autótetőkre erősített lapocskákon olvasható hívószám és cég-elnevezés különbözőségétől, a hegeliánusokat első pillantásra megismerni arról, hogy mellettük az utasülésen A SZELLEM FENOMENOLóGIáJA hever, amelyet a taxistandon való várakozás alatt nikkelkeretes szemüvegüket az orrukra biggyesztve mindig buzgón és megfeszített figyelemmel olvasnak, míg a schopenhaueriánusok a várakozás minden pillanatát és valamennyi piros lámpát A VILáG MINT AKARAT éS KéPZET-be való belemélyedésre használják ki. A hegeliánusok többnyire viszonylag jó hangulatban vannak, olykor még oda is integetnek a rendőröknek, míg a schopenhaueriánusok a maguk részéről minden egyes fuvart nehéz, mélyről jövő sóhajjal kezdenek.

Én személy szerint inkább eklektikus vagyok ugyan, de minthogy annak idején éppen a schopenhaueriánusoknál ürült meg egy hely, én is, nem akarván föltűnni, A VILáG MINT AKARAT éS KéPZET-et tartom magam mellett. Tudniillik, a hajdani jóslatnak megfelelően, flexibilis vagyok. Hivatalbéli elődöm a volánnál egyébként egy munkanélküli magfizikus volt (és tudvalévő, hogy egy állástalan magfizikus mindig foglalatosságnélküli magfizikus is egyszersmind), aki azonban, áldatlanul túltenyésztett egyed lévén, semmiféle mélyen rejtező esszenciális kapcsolatot nem volt képes fölfedezni a magfizika és a taxizás között, soha nem sikerült személyes benső viszonyt kiépítenie a taxisofőrködéshez, minek folytán egyre-másra okozta a közlekedési baleseteket, úgyhogy végül, igencsak dicstelen módon, távoznia kellett a cégtől, mondhatni, az utcára tették. Ez is beszédes jel. A filozofikus sofőrök rögtönzési tehetségüknek, továbbá személyes felelősségtudatuknak köszönhetően valamennyi közlekedési helyzetből képesek a legjobbat kihozni. A filozófus kombinál miközben kormányoz. A cégnél az egyetlen, akinek sem magiszter-, sem doktori fokozata nincs, a főnök, a tulaj.

A hegeliánusok és a schopenhaueriánusok közötti konkurenciaharc rendkívül éles, s nem kevésbé az az úgynevezett egészséges rivalizálás. A schopenhaueriánusok máig nem felejtették el, hogy Schopenhauer hat hallgató előtt volt kénytelen megtartani előadásait, miközben Hegel tömegeket vonzott, akik elragadtatottan tolongtak fenomenológiai varázstükör-szobájában . A hegeliánusok máig nem felejtették el, hogy Schopenhauer a "zagyvaságok abszolút nagymesterének" nevezte Hegelt, a schopenhaueriánusok mind a mai napig nem felejtették el, hogy Hegel annyira fenn hordta az orrát, hogy egyetlen egyszer sem méltatta Schopenhauert a legcsekélyebb nyers gorombaság-riposztra sem, és a párbaj hevessége mindmáig mit sem csitult. El kell ugyan ismerni, hogy a hegeliánusok gyorsabban fogyasztják a kilométereket, mint mi - meglehet azért, mert A SZELLEM FENOMENOLóGIáJA még A VILáG MINT AKARAT éS KéPZET-nél is vaskosabb -, másfelől azonban sokkal gyakrabban is tévednek el; a hegeliánusok élvezni látszanak minden egyes úgynevezett üres kilométert, és, mintha valamiféle kéj-központjukra hatnának, valósággal mágnesként vonzzák őket az elterelő táblák. A maguk ámokfutói tempójában egyre-másra zsákutcákba hajtanak be, ahol azután kénytelenek fáradságos manőverezéssel visszafordulni. Mi elkerüljük a főútvonalakat, lépésben haladunk, ám annál biztosabban tartunk a magunk célja (télosza) felé. Summa summarum: a két princípium a végeredményt tekintve miben sem különbözik.

Én a magam részéről - amint azt nyilván érezni a szavaimból - szenvedélyes taxis vagyok, minthogy általában is szenvedélyem az autózás, minthogy a számtalan hosszú-hosszú fuvar alatt az automobilt mint olyat tettem meg eklektikus filozófiám kiinduló- és középpontjául. Ismert történelmi-technikatörténeti okokból természetesen sem Hegel, sem Schopenhauer nem filozofálhatott személyesen az autóról, s nem állíthatták filozófiájuk középpontjába az autónak nevezett fenomént, mindazonáltal számomra e mai, kor-szerű bölcseleti projekt: AZ AUTó FILOZóFIáJA szemszögéből Schopenhauer használhatóbbnak és jobban kiaknázhatónak tűnik Hegelnél. Schopenhauert egy megbízható családi autónak mondanám, Hegel ehhez képest egy csillogó-villogó Rolls Royce, csakhogy motorhibával és kormányozhatási problémákkal. Schopenhauerrel tovább érsz. Egy minden ízében defektes és ráadásul teljességgel irreparábilis világban - amilyenként a világ Schopenhauer diagnózisában lelepleződik előttünk - egy ontológiai kérdések fölvetésére hajlamos ember ontológiailag csak rosszul érezheti magát. Egy minden részletében és tendenciájában egyre katasztrofálisabbá váló világban, amelyben eleve teljességgel kilátástalan és reménytelen minden Ontologikus, amelyben valamennyiünkben egymás sarkára hágnak a determinált biológiai és a determinált lelki katasztrófák (társadalmiak, politikaiak ésígytovább), amelyben saját szánalmasságát egyre kíméletlenebbül és saját semmi-voltát egyre pornográfabb módon kényszerül közszemlére tenni mindenki, csakúgy, mint élet és halál közé szorultságában való fuldoklását, egy olyan világban, amelyben a Mester és koronatanúi szerint a lét értelme egyesegyedül abban a belátásban foglalható össze, hogy jobb lenne nem lenni; egy ilyen világban minden filozófiák lényegi összegződése az automobil, az utolsó oázis az irdatlan világroncsban. Mert lássuk csak: az autó egyrészt a Faraday-kalitka, másrészt a telt hangzás és a quadrofónia, harmadrészt a kerekeken gördülő senkiföldje. Nincs még egy emberi találmány avagy produktum, amely olyan csodálatos szimbiózisban egyesítené magában a technikát és az egzisztencializmust, mint az automobil. Ki a végeláthatatlan roncstelepről, azaz: be az autóba, az eudémonológia Faraday-kalitkájába! (Az utasokkal csevegvén természetesen csínján bánok az olyan fogalmakkal, mint ontológia, determinizmus, egzisztencializmus vagy eudémonoló-gia.) Az ötödik sebességbe kapcsolva föllelhetetlenek, érinthetetlenek és életfilozófiailag sebezhetetlenek vagyunk. Az autó az a zseniális mű-uterus, amelyből nem gyötrik napvilágra az embert, amely ily módon tehát élethossziglan menedéket nyújt. A volán mögött vár ránk az egyetlen olyan hely az egész Univerzumban, ahol még egyszer élvezhetjük a születésünk-előtti látszat-Paradicsomot. A legideálisabb helyszín a születéshez véleményem szerint a taxi, amiként a halálhoz sem képzelhető el ideálisabb terep az autónál, azaz esetemben a taxinál. Feltűnően sok filozófus lelte halálát autóban, másszóval az uterus-ban, azaz egy anyaközegbe-forrtan. Bizonyos, hogy Camus, Barthes és Flusser sajátlagos megfontolások alapján szenvedtek éppen ezen a módon halálos balesetet. Ilyen sötét bölcsességekkel természetesen szintén nem traktálom - s kiváltképp nem ilyen drasztikusan - az utasaimat, mert még tömegestül Hegelhez pártolnának át.

Hogy taxis legyen valaki, ahhoz filozófusi képzettségen, valamint gépjárművezetői jogosítványon kívül az adott helység úthálózatának pontos ismerete szükségeltetik. E vonatkozásban a leghőbb vágyam végiggördülni egyszer a taximmal a Bécs 18. kerületében fekvő Schopenhauer utcán, amely olyan komor, baljós és barátságtalan, hogy az ember azt hihetné, maga Schopenhauer építette. Olyannyira élettelenné kövült, reménytelenül ronda és deprimáló a Schopenhauer utca, hogy az is eszébe juthat az embernek, hogy nem a Schopenhauer utcát nevezték el Schopenhauerről, hanem Schopenhauert nevezték el a Schopenhauer utcáról. Elolvasni egy oldal Schopenhauert, vagy megtenni egy kilométert a Schopenhauer utcán végeredményben egy és ugyanaz. Csakhát én nem Bécsben állok az utasok rendelkezésére, itt pedig nincs Schopenhauer utca; egyébiránt Hegel utca sincs. Itt, ahol élek, jószerével teljesen ismeretlen az aszfaltfilozófia. Errefelé azt utcák rendesen más városokról vagy falvakról vannak elnevezve, amelyek mérsékelten híres helyi szentekről vannak elnevezve, más utcák folyókról vannak elnevezve, amelyekről olyan völgyek vannak elnevezve, amelyekről hegyek vannak elnevezve, amelyekről aztán ismét utcákat neveztek el; ezenkívül esetleg zöldségfajták, helytörténeti adatok, múlt században élt polgármesterek és tűzoltóparancsnokok rúghatnak labdába. A helyi úthálózat mindennél világosabban elárulja, hogy az itteni egyetem nem tartozik a nagymúltúak közé, és a szellemi életnek még csupán gyengécske hagyományai vannak a városban. Továbbra is akadnak helybéliek, akik úgy szállnak be egy taxiba, hogy nem tudják, miképpen bizonyította be Descartes Isten létezését. Az itteni egyetem eleddig nem bocsátott szárnyra egyetlen olyan nagyságot sem, akiről őt magát el lehetett volna nevezni.

Mint taxisofőrnek, olyan utcahálózat az ideálom, amely kizárólag filozófiából és irodalomból van szőve, minek folytán utasaimnak, másszóval tanítványaimnak és híveimnek, az útvonaltól függően minden fuvar alkalmával más és más módon kombinált filozófiatörténeteket és irodalomtörténeteket mesélhetnék, ám ennek az álomnak a megvalósulására, félő, még évszázadokig kell várni. Napjainkban még csak a város legkeletibb, az ipari övezettel határos peremkerületeibe (ahol a kavicsos utak egymás után egyengettetnek el és kapnak aszfaltburkolatot) kezd lassanként beszivárogni valamelyes importált szellemiség. Új fejlemény, hogy - mulatságos módon - az ipari övezet kellős közepén egy Heinrich Heinéről elnevezett út húzódik, amely mindazonáltal száz méter hosszú csupán, így aztán alig szentelek két-három szót a romantikus irónia fogalmának, már le is kell kanyarodnom róla. A Joseph Friedrich Perkonig utca viszonylag hosszú, noha Perkonig viszonylag jelentéktelen és feledhető szerző, akitől olyan regények származtak, mint "Zsivány Jankó útja a hegységen át", továbbá olyan mondatok, mint "A telihold lámpása minden évben tizenkétszer világlik le ránk". Ez az a pont, ahol sürgősen hozzá kellene szólni a nomenklaturális ügyekhez... Ha úgy adódik, hogy a Perkonig utcán, a Tschabuschnig utcán, a Markus Pernhart közön, a Radetzky utcán, netán a Koschat utcán kell végighaladnom, hallgatással ignorálom mindezeket a néhai helyiérdekű jelességeket, bojkottálva mind pedagógiai küldetésemet, mind akadémiai eskümet, és ismeretterjesztés helyett, mintegy bocsánatkérésül quadrofonban, Mozart Requiem jét kapcsolom be az autórádión. Dies irae ésatöbbi (dionüszoszi pesszimizmus).

Hanem amikor a filozófia crčme de la crčme -jét várjuk városunkba, mint például most, hogy fiatal és névtelen egyetemünk 25. születésnapjára a filozófia elitje hivatalos hozzánk a szélrózsa minden irányából jubileumi előadást tartani, nos, akkor természetesen állok rendelkezésükre! A hasonlíthatatlan Peter Sloterdijk, a hasonlíthatatlan Hans Dieter Bahr, a hasonlíthatatlan Slavoj Zizek, a hasonlíthatatlan Jean-Pierre Dubost, a hasonlíthatatlan Jochen Hörisch, a hasonlíthatatlan Hans Peter Dürr, a hasonlíthatatlan Michel Onfray, a hasonlíthatatlan Dietmar Kamper, a hasonlíthatatlan Helmut Lethen, a hasonlíthatatlan Hans Peter Padrutt meg az összes többi Tekintélyes Unikalitások; a szellem mindeme grandiózus gladiátorait én szállítottam a repülőtérről vagy a pályaudvarról - a nem különösebben invenciózusan elnevezett Egyetem utcán végighajtva - az egyetemre, majd pedig onnan vissza a repülőtérre vagy a pályaudvarra: igen, valamennyien ott ültek mellettem, testi valójukban, az utasülésen. A döntő pillanatokban mindmegannyiszor sikerült megelőznöm a hegeliánus konkurenciát. Mindazonáltal: akár Peter Sloterdijk, akár Hans Dieter Bahr, akár Slavoj Zizek vagy éppen Jean-Pierre Dubost, mindőjükről elmondható volt, hogy ott mellettem ülvén az utasülésen, útban az egyetemre, egyáltalán nem tették rám boldog emberek benyomását; no persze nem véletlenül hangsúlyozta már Schopenhauer mester is eudémonológiailag, hogy boldogság önálló minőségként - leszámítva az autózást, ami azonban akkor még ismeretlen volt - egyáltalán nem létezik, hanem csupán ex negativo tapasztalható meg, értsd: a fájdalom illetőleg az unalom átmeneti szünetelése már maga az ember számára elérhető elégedettség nonplusultrá ja. Jochen Hörisch mester csakúgy, mint Hans Peter Dürr mester, Michel Onfray mester avagy Helmut Lethen mester; mind egytől-egyig beavattak kelletlenségük és ódzkodásuk tényébe és motívumaiba, mondván, hogy tulajdonképpen semmi kedvük jubileumi filozófiai előadást tartani az egyetemen, még kevésbé az előadás után kitenni magukat a helyi (tájjellegű) professzorok, a (ki tudja, miként) aktivizált filozófia-szakos hallgatók, továbbá egynémely ontológiai tantik okvetetlenkedő, nemegyszer bárgyú kérdéseinek - gigantikus mennyiségű alkohol kíséretében -, valamint ugyanezek által kiokíttatni, hol, miképpen és miért filozofáltak teljességgel a dolog mellé. Az efféle filozófiai előadások olyan terhes kötelezettség számukra, amelyet egyesegyedül a honorárium miatt vállalnak, és egyáltalán, közöttünk szólva, már régóta torkig vannak az egész pódium-és-talkshow-filozofálással, torkig vannak a kofferből árult szellemi élet permanenciájával; lényegében véve nem egyebek már, mint intézményesített bölcsességidióták, mint önnön inkompetenciakompenzációs kompetenciájuk, saját retorikai flexibilitásuk és egyetemközi felhasználhatóságuk áldozatai. Sokkal szívesebben lennének..., és ez, éppen ez az a pont, amikor a mondat közepén egyszeriben cserben hagyja őket a fantáziájuk.

Ebben a pillanatban, amidőn a szellem grandiózus gladiátorai ott az utasülésen elárulják létezéstechnikai Achillesz-sarkaikat, s engedik, hogy erőt vegyen rajtuk a gyengeség, ebben a pillanatban kapcsolok én lelkesülten ötödik sebességfokozatba, és fedem föl előttük automobileklektikusi mivoltomat. Ki a roncstelepről, irány a faraday-i uterus! A mellettem ülő mesterek ilyenkor rendre bekövetkező aha-élménye, közöttünk szólva, alig önthető szavakba. Ha tehát a jövőben a taxiba éppen beszállt utas azt tapasztalja, hogy Peter Sloterdijk & Co. teszi fel neki a kérdést, hogy hová lesz a fuvar, akkor az utas pontosan tudja majd, kitől tett szert Peter Sloterdijk a maga nagyobb emberségét ímhol betetőző, végső filozófiai perfekcióra.

Tatár Sándor fordítása


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret