stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SURÁNYI GYÖRGY / KONRÁD GYÖRGY

Pénzvilág és művészvilág avagy Michelangelo meg a széklábak -




KONRáD GYöRGY: Kérdés, hogy olyan helyzetben, amikor általában az állami költségvetésekre nagy teher nehezedik, az eladósodás nő, és az állami szférának a juttatásai is stagnálnak vagy csökkennek, mi a szerepe a privátszférának, a magángazdaságnak, a bankoknak,a pénzembereknek a kulturális institúciók támogatásában? Van-e bármiféle nem formális kapcsolat pénz és szellem között? A berlini akadémiába, ahol most dolgozom, már a harmadik bankember jön el, aki a banki és a kulturális szféra kapcsolatával foglalkozik, és ez néha azzal is párosul, hogy a bankok kulturális bizottságainak vezetői a bank és a kulturális tevékenységek közti kapocsolatot ápolják. Új bankházak épülnek, a bankszékházakban jelentős teret biztosítanak kiállításoknak, kulturális kezdeményezéseknek. A bankok mecénásként próbálnak fellépni,

Kétségtelen, hogy van egy ilyen igény, hogy a bankok a kultúrapártoló szerepében lépjenek föl, azt nem tudom, hogy ez mennyire van meg nálunk is.

SURáNYI GYöRGY: Távolról kezdeném. Van egyfajta csapdahelyzet azokban a paternalista rendszerekben, ahol a jövedelem termelése és újraelosztása állami tulajdon közreműködésével megy végbe. Itt nemcsak a gazdaság veszti el autonómiáját, az élet minden területe, a kultúra is erősen függ az állami újraelosztástól.

Paradox dolog, hogy ez a művészet szempontjából inspiratív is volt. Egy sor remekmű jött létre, ami túl fogja élni a saját korát. Ugyanakkor ettől a paternalista függéstől megszabadulva a piacgazdaságban az egyéni autonómia, a liberális szabadságjogok biztosítása érdekében az állam szerepének kisebbnek kell lennie. Előtérbe kell kerüljön, hogy egy sikeres kultúrának szüksége van arra, hogy egy sikeres magángazdaság támogassa, s ne csak az állam. A kettő között van egy szürke zóna. Az állam kezd visszavonulni, de nincs még olyan magánszektor, amely igényében eljutott volna olyan szintre, hogy elégséges mértékben a sajátjának tekintse a kultúra támogatásának ügyét. Még mindig nagyon nagy az állam szerepe a tőkék kontrolljában, az infrastruktúra, az iskolák, színházak, koncerttermek, művelődési házak, egészségügyi intézmények majdnem teljesen állami (illetve önkormányzati) tulajdonban vannak. Visszahúzódott ugyanakkor az állam a telekommunikációban, az újságok, folyóiratok tulajdonlása terén.

Az állam szerepe még mindig nagyobb, mint ami az én ízlésemnek megfelel, bár lényegesen összehúzódott. Kérdéses, hogy az a sok milliárd, ami például a televíziónál van, valóban a kultúrára megy-e.

Tulajdonképpen el tudsz-e képzelni valamiféle intézményes kapcsolatot a magángazdaság és a kultúra között, ami nem az állami redisztribúció?

Ahogy az állam vissza tud vonulni, kívánatos lenne. Ehhez olyan adórendszer is kell, amely helyet hagy arra, hogy vagyon képződjék. Az igény megformálása hosszabb folyamat. Nehezen pótolható, ami kimaradt. Különben vissza kell térni ahhoz, hogy az állam eminens feladata, hogy a kultúra lélegzethez jusson. De akkor még inkább át lesz szőve politikával. A magángazdaság sokszínűsége biztosíthatná a függetlenséget.

Sok tényezőtől függeni már annyi, mint a függetlenség. Egytől függeni, az függés. Ez így rendben is van. De induljunk ki abból, hogy van egy specifikus helyzete a művészértelmiségnek. Az egyetemet végzetteknek általában lesz megélhetésük, ha közszolgálatba lépnek, valamelyik állami vagy magánintézménynél lesz állásuk, meg fognak élni. A művészeknek nincs meg még a közszolgálati átlagjövedelmük se. A piac nem tudott az állami csatornáknak a helyére lépni. Ilyen módon előállt egy ilyen hiányjelenség, Az állam valamennyire támogat kétségtelenül alapítványokon, Nemzeti Kulturális Alapon keresztül. De tény, hogy ma egy átlagos magyar író nem érezhet valamiféle biztonságot. És ezt más művészekről is el lehet mondani.

Itt van valami feltűnő aránytalanság. Művészek, akik egy ország vonzerejét fogják jelenteni később, mint ma Joyce Írországnak, ahonnan életében elmenekült, most ki vannak szolgáltatva divatjelenségeknek. Mi ez, ez egy morális büntetés vajon, hogy ezek a nem menedzserek, nem tanárok bűnhődjenek ezért a tücsökszabadságért?

Úgy gondolom, hogy a helyzet kezd javulni Magyarországon. A tehetősebbek körében - s azért ilyenek is akadnak - valóságos vagy vélt művészi-kulturális értéket kutatva, szonobizmus vagy befektetés okán, növekszik az érdeklődés az aukciók iránt, így ez persze pénzköltés is. Hogy mindez mennyire sorolható a művészetek iránti igény változásához, vagy mennyire egyfajta pénzügyi befektetés, az más kérdés. Igaz, hogy a művészek kiszolgáltatottá válnak. Nem biztos, hogy a népszerűség, az anyagi siker szinkronban van az értékesebb teljesítménnyel, de az ellenkezője sem igaz. Szabadabb, függetlenebb, autonómabb életet tud élni a művész, és ennek nincs meg az a biztonsága, ami tisztes, elfogadható megélhetést garantálhatna. A humán értelmiség nagy része valóban kedvezőtlen körülmények között létezik. De lehetséges-e, kívánatos-e az, hogy akik írónak vallják magukat, ebből valamennyien főállásban megéljenek?

Ha belegondolunk abba, hogy a háború előtt hányan és hányan voltak olyanok, akik rákényszerültek arra, a kirobbanó tehetségeket is beleszámítva, hogy költőként újságoknál vagy tanárként dolgozzanak annak érdekében, hogy a normális megélhetésüket biztosítani tudják. Az teljesen normális dolog volt.

Mondjuk tíz ember, ha megélt az irodalomból, és a többi nem. Minden bizonnyal hiba volna azt gondolni, hogy mindenki, aki magát írónak tartja, az ebből meg is tudjon élni. De valamiféle ilyen biztonsága nem árt, hogyha van ennek a mesterségnek. Jó, hogy van valamiféle közvetítő intézményrendszer, részben állami redisztribúció, részben pedig az alapítványi támogatásoknak a rendszere, vagy művekre, vagy előre adott ösztöndíjak. Van ebben is néha valami kellemetlen, mert egy kicsit ilyen kegydíjszerűek, de azonkívül nagyon erős a díjaknak az intézménye, a városoknak is megvolnának a lehetőségei egy-egy író támogatására. De az azért még nem következett be, hogy cégek azt mondják, mi ezt az írót jónak tartjuk, és biztosítunk a számára egy tisztest megélhetést, valami ösztöndíjat.

Azt gondolom, hogy ez nagyon kívánatos dolog volna.

A menedzserek részéről nagyon indokoltnak tartanám, mert a menedzserek, hogy egy ilyen általános megjelölést használjak, fontosnak tarthatnák, hogy városuk, kultúrájuk iránt kötelezettséget vállaljanak.

Itt mintha kezdődne valami, ami az értékteremtést teszi lehetővé. Az önkormányzatokról is egyre többször hallani. Nem gondolom ugyanakkor, hogy Budapest például többet tudna nyújtani a színházak támogatása terén.

Ha mondjuk az Operát tekintjük. Van rá példa, hogy nagy cégek, bankok kibéreljék az Operát évvégi zárórendezvényük megtartására. Hogy zenekarokat támogassanak.

Nincsenek igazi mércék. Mert ezek végülis ideológiai elhatározások. Egy példát mondanék. Egy időben, a 80-as évek elején hallottam ezt az adatot, Nyugat-Berlin ugyanannyit költött színházra és operára, mint egész Amerika együttvéve. Mind a kettő végülis liberális kapitalizmus volt, tehát ezen a tág ideológiai kereten belül Nyugat-Berlinnek akkor különös oka volt támogatni a kultúrát. Azóta csökkentek ezek a támogatások, az egyetem támogatása radikálisan csökkent, most szó van arról, hogy színházakat bezárnak, de mindenképpen ebből a bőségből, amely nem párosult egy ideológiai kontrollal, nem párosult cenzúrával, tehát a szubvencióhoz nem volt mellékelve a cenzúra, abból akkor egész jó színházi élet kerekedett. Most egy kicsit sivárabb, és szomorúbb a színházi hangulat.

Kevesebb a pénz, amit erre fordítanak?

Kevesebb a pénz, amit erre fordítanak, ennélfogva a színházak bezárnak. A cenzúra nem jelenik meg negatíve, esetleg pozitíve jelenik meg, úgy hogy a projektek közül egyik-másik előnyt élvez. Ezt nem állítom példának, mert nagyon messzire vezetne. De az kétségtelen, hogy van ez a zóna, ez a szürke zóna, amit említettél, a visszavonuló állam és mondhatjuk úgy, hogy a burzsoá polgárság között. Kérdés, hogy ez az új polgárság mennyire akarja ezt a terrénumot elfoglalni, mennyire érzi, mennyire logikus, hogy érezze, mennyire egzisztenciális érdeke az, hogy érezze, hogy ezt a területet valamennyire be kell töltenie. Ez gyakorlatilag azt a kérdést jelenti, hogy a gazdasági értelemben vett polgárság valóban polgárság-e?

Az nagyon normális egy vidéki amerikai városban, hogy ott látod a könyvtár homlokzatán azt a nevet, aki adományozta, hogy a tanszékeknek a homlokzatán, vagy az operában a székeken, hogy ösztöndíjat ad egy egyetemnek... Én például Metah professzor voltam Amerikában. Metah az egy mosógépgyár, amely adott annyi tőkét, egyszeri tőkét ennek az egyetemnek, hogy minden évben a kamatokból meg tudott hívni egy európai írót vendégül.

De arányait tekintve nem tudom, hogy ez mekkora. Van egy másik oldal, hogy az adózás mit tesz lehetővé, pláne ha ehhez még jólirányzottan bizonyos adókedvezmények járulnak. Több diszkrecionális jövedelem kellene, és több adókedvezmény mint ösztönzés.

A redisztribúció privatizációja ez.

És ha mindenki úgy érzi, hogy neki van bizonyos kötelezettsége, hogy akkor...

Hogy van felelőssége. A pénz az felelősség.

Hogy akkor ő nemcsak önmagának kereste a pénzt. Ez nagyon furcsa dolog egy olyan országban, amelyről azt mondjuk, hogy individualista, és mégis eljut egy olyan szintre, hogy adakoznak egészségügyi, tudományos, kulturális közcélokra.

Annak is van egy diktatúrája, hogy az egyénnek, pláne a pénzes egyénnek felelőssége van a közösség iránt. Ebbe a felelősségbe beletartozik a kultúra támogatása, mert tudja, hogy azon keresztül támogatja a következő generációt. Hogy ez tulajdonképpen visszajön. És nálunk, ami nagyon nehéz, hogy még nagyon sok idő kell, amíg ezek a formák kialakulnak.

Talán ez lehet egy kétoldalú dialógus, tehát nemcsak a kulturális személyiségek részéről, akik jobban érzékelik ennek a szürke zónának a betöltetlenségét, mint az a gazdasági vezető réteg, amely egyelőre nem szenved ettől. Csak később szenvedhet közvetett hatások formájában, mert egy jó város vagy egy jó régió az egy komplexum, amibe a szolgáltatásoktól a nyelvtudáson át a beszélgetések nívójáig minden beletartozik. És a hiány ugyanúgy egy szindróma, ami végiggördül és "harmadikvilág"-osíthat, tehát érdekében áll, csak egy hosszabb távú érdekében, a tulajdonos vagy gazdasági irányító polgárnak a társadalom kulturális szintjének általános fenntartása, hogy is mondjam, van egy bizonyos urbanitás. Budapest ebből a szempontból nem áll rosszul. Annyiban, hogy vannak események, hogy nívója van, és tulajdonképpen érdekes, hogy kevés pénzzel is mennyi minden történik.

Ezt Berlinben is elég jól meg tudom figyelni, mert Berlin egy hagyományosan nagyon odafigyelő város, tehát van publikum egy felolvasáshoz. Naponta három van, de mindig elmennek a könyvesboltokba, és a koncert az mindig tele van, és hogy egy példát mondjak, több ember jár múzeumba, mint sporteseményre. Ennélfogva az, hogy éppen egy múzeumnak hogy áll az ügye, ki az új igazgató, az az egész várost izgató téma. Vannak olyan mintaadó gazdasági vezetők, amilyen Renter, a Mercedes vezetője volt, aki példát teremtett, azóta ez a cég ilyen támogatásokba inkább belemegy.

Nem gondolod-e, hogy igazában egy ilyen elitárius kezdeményezés is lehetne ez, precedenst, divatot, szokásokat, hagyományokat teremteni?

Hosszú ideig eltarthat, amíg ebből hagyomány lehet. Sokat számíthat, ha ezt olyanok csinálják, akik maguk is rendelkeznek stabil értékrenddel. A menedzser, a tulajdonosi rétegnek azok a tagjai, akiknek az üzleti életben elért sikerességük alapján van tekintélyük és etikailag is kikezdhetetlenek, akiknek a teljesítménye megkérdőjelezhetetlen, a közvélemény sikeresnek tartja őket, -- az ilyenek példává válhatnak. Megpróbálhatnak hagyományokat kialakítani. Események szervezésével, mint koncertek év végi záróesemények alkalmával, kezdeményezhetik például egy-egy zenekar támogatását, ilyen újabban komoly képzőművészeti alkotások megvásárlása a cégek számára, hiszen a tárgyak színvonala a cég üzleti etikáját is tükrözheti.

No de menjünk tovább, valamit még szeretnék kérdezni tőled, hogy hogy látod a globalizáció folyamatát. Ami bizonyos értelemben ezeket a nagy pénzeket elszakítja a lokális kötődéseiktől, hiszen csuroghatnak a csatornáikon körbe-körbe a világba, és lokális felvirágzásokat és lokális depressziókat is előidézhetnek. És ez azt is jelenti, hogy azoknak, akik ezeknek a tőkéknek az elhelyezését, allokációját eldöntik, sok szempontjuk van, de valószínűleg a lokális szempontok csak részben meghatározóak. Ebből következnek mindenféle aggasztónak tekintett jóslatok, hogy a munkanélküliség marad, sőt nőni fog. Következnek olyan jóslatok, hogy egyre inkább csökkenni fog a vállalatoktól érkező segítség.

Fennáll a gazdasági elitnek, mert erről van szó, a gazdasági elitnek a többirányú kötődése, és a többféle identitása. Identikus kell hogy legyen a szakmai érdekeivel, hogy eredményesen működtesse a tőkét. Ugyanakkor mindenki valahol van, valahol él, valamiféle benyomásokat szerez, kötelezettséget érez valakik iránt, mert az embernek sokféle identitása van. A gazdasági vezetőket bizonyos értelemben drámai helyzetekbe teszik. Sokan aggódnak attól, amit mások reménykedve várnak.

Mindenképpen érzi ez a kulturális mezőny, ahogy az állam kimegy, a tőke pedig bolyong a Földön, talán oda, ahol olcsóbb, ebből a szempontból átugorják például Kelet-Németországot. Szerinted van-e például valamilyen érdekes gondolkodás erről?

A gazdaságok, a világ globalizálódik, a tőkék fürgén mozognak, nem lokálisan elkötelezettek. Ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Mi ennek az elmúlt években az előnyeiből részesültünk. Nem az egyén, de az ország gazdagabbá vált. Talán van rá esély, hogy kedvezőbb évtized következzék. Kulturálisan ránk ez a globalizáció kedvező hatással nem járt. A nemzetközi cégeknek, ahol rövid ideje vertek gyökeret, nem érdekük, hogy kulturálisan mélyebben azonosságot vállaljanak az adott országgal. A rövid távú elkötelezettségek elsőbbséget élveznek a középtávúakkal és a hosszú távúakkal szemben. Európa mintha kezdene elmaradni Észak-Amerikától, Távol-Kelettől nem. Az ottani növekedés az élet minőségében, a kultúra szerepében európai értelemben nem versenyképes.

Európában az elmúlt 10-15 évben drámai hangulat kezd eluralkodni. Ahelyett, hogy jobbat hozna, a jóléti Európát kikezdő változásokhoz vezet. Csapdahelyzet: több adó - több elosztás, fékezi a gazdaság lehetőségeit. A kultúrára áldozás tradíciója egyfelől - másfelől a fellépés az állami túlterjeszkedés ellen.

Az állami szintű Eurőpa, tehát Brüsszel, másrészt pedig a nemzeti kormányok olyan, ha nem is csapdahelyzetbe kerültek, hogy a kedvezőtlen tendenciák csak akkor tarthatók féken, ha egyre nagyobb adókat vetnek ki, ezzel az állam fékezi a gazdaság lehetőségeit, de minél inkább fékezi a lehetőségeit, annál több adót kell szednie, annál inkább ördögi körbe kerül, annál kevesebb új munkahely fog létesülni. Ha ebből ki akar jönni egy ország, nem biztos, hogy európai szemmel megengedheti magának, hogy arról gondolkodjon, hogyan támogassa az állam jobban a kultúrát.

Mindenesetre, hogy az európai intézményesülésen belül maradjunk, az derül ki, hogy a költségvetésnek 1 ezreléke megy az elitkultúrára. Pedig mondhatnánk azt, hogy a kultúra a legkönnyebb, a legolcsóbb integrációs tényező. Hiszen az európai elitkultúra egységes. Szoktuk mondani, hogy Európának van valami specifikuma, exception culturelle. Talán éppen gazdaság és kultúra együttműködése lehetne ilyen originális és önálló sajátosság.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret