stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PAUL AUSTER

Pénzügyi krónikák


A Franciaországban töltött három és fél év alatt megszámlálhatatlan állásom volt, egyik részmunkaidős megbízásból a másikba ugrottam szellemi szabadfoglalkozásúként, míg bele nem kékültem. Amikor nem dolgoztam, munkát kerestem. Amikor volt munkám, azon gondolkodtam, hol találhatnék még. Még a legjobb időkben sem kerestem eleget ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, és mégis, egy-két alkalommal csak hajszálon múlt, hogy sikerült elkerülnöm a teljes összeomlást. Ahogy mondják, máról-holnapra léteztem. Mindezek mellett állandóan írtam, és ha nagy részét kiszórtam is (főként prózát), zöme (többnyire versek és fordítások) megmaradt. Végül úgy történt, hogy 1974 júliusában, mikor visszatértem New Yorkba, a nem írás gondolata fel sem merülhetett bennem.

A vállalt megbízások nagy részéhez barátokon, vagy barátok barátain, vagy barátok barátainak a barátain keresztül jutottam. A külföldön élés leszűkíti a lehetőségeket, és ha nincs néhány ismerős, akik hajlandók segíteni, csaknem lehetetlen elkezdeni. Nem csupán ajtók nem tárulnak a kopogtatásra, hanem először is nem lehet tudni, hol kellene az ajtókat keresni. Ahhoz elég szerencsés voltam, hogy találjak néhány szövetségest, és időnként kisebb hegyeket mozgattak meg az érdekemben.

Egyszer bekormányoztak a New York Times párizsi irodájába. Nem emlékszem, ki állt jót a kapcsolatért, de egy Josette Lazar nevű szerkesztőnő fordításokat hajított elém, amikor csak alkalma adódott: cikkek a Sunday Book Review- nak, Sartre és Foucault művek részei, ez-az. Egy nyáron, amikor pénzem ismét leapadt, kipanamázott nekem egy éjszakai diszpécser állást a Times irodában. A telefon nem csörgött nagyon gyakran, és leginkább verseken dolgoztam egy asztalnál ülve, és könyvet olvastam. Egy éjszaka azonban őrjöngő hívás érkezett egy riportertől, aki valahol Európában dolgozott. "Szinyavszkij disszidált", mondta. "Mit tegyek?" Fogalmam sem volt, mit kellene tennie, de egy szerkesztő sem lévén elérhető ebben az időben, úgy véltem, mondanom kell valamit. "Járjon a sztori végére", mondtam. "Menjen, ahova mennie kell, tegye, amit tennie kell, bármi történjék is, kövesse az eseményeket." Hálásan megköszönte a tanácsot, majd letette a kagylót.

Kevés fizetett jól az állások közül, de mindegyik hozott valamit, és ha nem is volt mindig hatalmas élelmiszerkészlet a hűtőszekrényemben, ritkán hiányzott a zsebemből egy doboz cigaretta. Mégsem tudtam volna egyedül fenntartani magam ilyen dirib-darabokból. A számlák fizetéséhez szükségem volt más jövedelemforrásra is, és a véletlen úgy hozta, hogy találtam. Pontosabban szólva, megtalált engem. Az első két Párizsban töltött évet az evés és a nem evés közötti választás jellemezte.

A történet 1967-re nyúlik vissza. Amikor diákként korábban Párizsban tartózkodtam, egy amerikai barátom bemutatott egy nőnek, akit Madame X-nek fogok nevezni. Férje, Monsieur X régistílű ismert filmproducer volt (magasztos hangvétel, extravaganciák, jó üzleti érzék), és a feleség segítségével kezdtem neki dolgozni. Az első lehetőség megérkezésem után alig néhány hónappal bukkant fel. Nem volt telefon a lakásban, melyet béreltem - 1971-ben még sok párizsi lakásban ugyanez volt a helyzet -, csupán kétféle módon lehetett kapcsolatot teremteni velem: pneumatique -on, ez a gyors, városi postai távirat volt, vagy a lakást felkeresve kopogtatni az ajtómon. Egy reggel, nem sokkal ébredés után Madame X kopogtatott: "Mit szólna ahhoz, ha keresne ma száz dollárt?", kérdezte. A munka egész egyszerűnek tűnt: egy filmforgatókönyv végigolvasása, majd hatvan-hetven oldalas összefoglaló megírása. Az egyetlen korlátot az idő jelentette. A film lehetséges támogatója valahol a Földközi-tengeren egy jachton várakozott, és a leírást negyvennyolc órán belül át kellett neki adni.

Madame X lángoló, viharzó természet volt, az első életnagyságúnál-nagyobb nő, akivel valaha találkoztam. Mexikói születésű, 18 vagy 19 éves korától férjezett, egy nálam csak néhány évvel fiatalabb fiú anyja, saját független életét élte, férje mellől el- majd visszasodródva olyan utakon, melyek megértéséhez még nem voltam elég dörzsölt. Művészi hajlamú, felváltva kapott bele festészetbe és írásba, bár mindkét területen tehetséget, de kevés fegyelmet és koncentrációt tanúsított ahhoz, hogy tehetsége messzire vigye. Igazi adottsága mások ösztönzése volt, körülvette magát mindenféle korú művésszel és jövendőbeli művésszel, kollégaként és pártfogóként pajtáskodott ismerttel és ismeretlennel. Bárhova ment, a figyelem központjába került, ragyogó, lélekkel teli asszony, hosszú, fekete haj, kámzsás köpönyegek és csörgő mexikói ékszerek - szeszélyes, nagylelkű, hűséges, feje álmokkal tele. Így vagy úgy, valahogy a listájára kerültem, és mert fiatal és kezdő voltam, azon barátai közé számított, akik gondoskodást igényelnek, a szegények és küszködők közé, akiknek időnként segítő kézre van szükségük.

Mások is voltak, természetesen, néhányukat velem együtt meghívták ezen a reggelen, hogy a nekem is beígért kerek összeget megkeressék. Száz dollár ma zsebpénznek számít, de azokban az időkben több, mint fél havi lakbért jelentett, és nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasíthassak egy ilyen léptékű összeget. A munkát X-ék lakásán kellett elvégezni; egy hatalmas, fényűző, tizenhatodik kerületi ház tömérdek magas mennyezetű szobával. Tizenegy órát írtak elő kezdési időnek, és én fél órával korábban megjelentem.

Előzőleg már minden munkatársammal találkoztam. Egyikük egy amerikai, húszas évei derekán, bolondos, munkanélküli zongorista, aki női magas sarkúban szaladgált, és tönkrement tüdejével az utóbbi időben kórházban feküdt. A másik, egy francia férfi, évtizedes filmes tapasztalattal a háta mögött, főként másodvonalbeli rendezőként. Érdemei közé a Ben Hur harciszekér jelenetei és a Lawrence of Arabia sivatagi jelenetei tartoztak, de a gazdagság és siker napjai óta nehéz időkön ment keresztül: idegösszeomlások, lábadozás kórházi szobákban, munkanélküliség. ő és a zongorista Madame X restaurációs tervezetének fontos tényezői voltak, és engem egy kalap alá venni velük csak egy példa a Madame munkamódszerének illusztrálására. Akármilyen jók voltak is a szándékai, kivétel nélkül aláásták bonyolult, gyakorlatiatlan tervei és a vágy, hogy egy csapásra sok legyet üssön agyon. Egy személyt is elég nehéz megmenteni, de arra gondolni, hogy az egész világ egyszerre megmenthető, a csalódás megidézése.

Ott voltunk tehát, a lehető legszerencsétlenebbül összeválogatott trió, X-ék óriási ebédlőjének óriási asztala köré gyűlve. A kérdéses forgatókönyv szintén óriási volt. Csaknem háromszáz oldalas mű (egy átlagos forgatókönyv terjedelmének háromszorosa), egy nagyváros telefonkönyvére emlékeztetett. Mivel a francia volt a filmvilág egyetlen hivatásos ismerője, a zongorista és jómagam meghajlottunk, és átengedtük neki a vita vezetését. Első teendője az volt, hogy elővett egy üres papírlapot, és papírra vetette színészek neveit - Frank Sinatra, Dean Martin, Sammy Davis Jnr, és még hat vagy hét másik következett. Mikor befejezte, nagy megelégedéssel az asztalra csapott. "Látják e papírdarabot?", kérdezte. A zongorista és én biccentettünk. "Hiszik vagy nem, ez a kis papírdarab 10 millió dollárt ér." Egyszer-kétszer végigsimított a listán, majd félrelökte. "Tíz, lehet, hogy tizenkét millió dollár." A legnagyobb meggyőződéssel mondta, a humor vagy irónia legapróbb jelét sem mutatva. Rövid szünet után kinyitotta a kéziratot az első lapnál. "Nos", mondta, "kezdhetjük?" Csaknem azonnal izgatott lett. Az első oldal második, vagy harmadik soránál észrevette, hogy az egyik hős neve Z betűvel kezdődik. "Aha," mondta. "Z. Nagyon fontos. Jól figyeljünk, barátaim. Ez politikai film lesz. Jegyezzék meg, amit mondok."

Z Costa-Gavras egy évekkel korábbi sikerfilmjének a címe. A film kétségtelenül politikai volt, nem így a forgatókönyv, melynek összefoglalására felkérést kaptunk. Csempészekről szóló akciófilm volt. Lényegében szahara-sivatagi helyszíneken terepjárókat, motorkerékpárokat, fegyvereket, harcoló rossz fiúk számos bandáját és festői robbanásokat vonultatott fel. Egy tényező különböztette meg ezer másik filmtől, és ez a hossza volt.

Megközelítőleg másfél perce dolgoztunk, és a zongorista már unta. Bámulta az asztalt és kuncogott magában, amint a francia összefüggéstelen kalandozásaiban egyik értelmetlenségből a másikba fogott. Hirtelen, mindenféle átmenet vagy bevezetés nélkül, szegény ember elkezdett Danny Leanről beszélni, felidézte tizenöt évvel korábbi, a rendezővel folytatott számtalan filozófiai vitáját. Aztán éppoly hirtelen elszakadva emlékeitől felállt az asztaltól, körbesétált a szobában, a falakon megigazgatta a képeket. Mikor ezt a munkát befejezte, bejelentette, hogy a konyhába tart egy csésze kávéért. A zongorista vállat vont. "Azt hiszem, én megyek zongorázni," mondta, és azzal már el is tűnt.

Míg vártam, hogy visszatérjenek, elkezdtem olvasni a forgatókönyvet. Nem tudtam, mi mást tehetnék, és mire kezdett felderengeni bennem, hogy egyikük sem tér vissza, már nagy részén túljutottam. Egyszer csak X úr egyik társa termett a szobában. Fiatal, jómodorú amerikai, történetesen Madame X különleges barátja (a háztartás összetettsége kifürkészhetetlen volt), és tanácsolta, hogy fejezzem be egymagam a munkát, biztosítva arról, ha sikerül elfogadható alkotást létrehoznom hét órára, enyém lesz mind a háromszáz dollár. Mondtam neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Mielőtt sietve távoztam volna, hogy hazamenjek írógépemhez, adott nekem egy kitűnő tanácsot. "Csak ne feledd", mondta. "Ez mozi, nem Shakespeare. Írj olyan vulgárisat, amilyet csak tudsz."

Végül a születő hollywoodi sikerfilmek extravagáns, túlfűtött szóhasználatában megírtam a szinopszist. Ha vulgárisat akarnak, vulgárisat adok nekik. Elég filmelőzetest ültem végig ahhoz, hogy tudjam, hogy hangzanak, és minden elképzelhető közhelyet előkotorva és egymásra halmozva 70 oldalas viharos, véget nem érő akcióvá sűrítettem a történetet, vibráló technószínű prózába szőtt vérfürdő. Hat harminckor befejeztem a gépelést. Egy órával később ajtónk elé érkezett egy autó sofőrrel, hogy engem és barátnőmet elszállítson az étterembe, ahova Monsieur és Madame X vacsorára invitáltak bennünket. Amint odaértünk, személyesen kellett átadnom az írást.

Monsieur X kicsi, enigmatikus ember volt ötvenes évei végén. Orosz-zsidó származású, sok nyelvet beszélt egyaránt folyékonyan, gyakran váltva egyetlen beszélgetés alatt franciáról angolra, spanyolra, de mindig ugyanazzal a nehézkes akcentussal, mintha végül egyikben sem érezte volna otthonosan magát. Már több, mint harminc éve készített filmeket, és számtalan bukkanóval ékített karrierjében támogatott már jó és rossz filmeket, nagy és kis filmeket, művészfilmet és giccset egyaránt. Némelyik egy rakás pénzt hozott, mások szerencsétlen módon adósságba keverték. Az estét megelőzően csak néhányszor futottunk össze, de mindannyiszor meglepett gyászos személyével, egy kártyáit soha fel nem fedő férfi - fondorlatos, rejtőzködő, kiismerhetetlen. Még ha hozzám beszélt is, éreztem, hogy valami másra gondol, titokzatos megfontolásokba bonyolódik, melyeknek talán volt, talán nem volt közük az elmondottakhoz. Korántsem biztos, hogy nem volt, de tévedés lenne feltételezni, hogy volt.

Azon az estén az étteremben észrevehetően izgatott volt, mikor megérkeztem. Egy potenciálisan nagy hasznot hajtó üzlet a feleség egyik művészkedő barátja nyakába akasztva, távol állt az optimizmustól. Még le sem telepedtem, már elkérte tőlem a lapokat. Míg mi, többiek az asztal körül csevegtünk, Monsieur csendbe burkolózva végigolvasta szóvirágosan viharzó bekezdéseimet. Száján lassanként mosoly tűnt fel. Bólogatni kezdett, amint fordított, és lélegzetében egyszer-kétszer hallani lehetett elmormolva a "jó" szót. Mindazonáltal nem nézett fel. Csak ahogy a legutolsó mondathoz ért, emelte fel a fejét és közölte a határozatot.

"Kitűnő," mondta. "Éppen ezt akartam." Hangjában szinte tapintható volt a megkönnyebbülés.

Madame X mondott valamit arról, hogy előre megmondta, és Monsieur bevallotta, hogy előbbiekben kétségei voltak. "Arra gondoltam, túl irodalmi lesz," mondta. "De ez így jó. Épp így fog megfelelni."

Ezután nagyon adakozóvá vált. A Montmartre-on voltunk egy nagy, cifra étteremben, és rögtön a virágos lányért csettintett. A lány máris rohant az asztalunkhoz, és Monsieur X egy tucat rózsát vásárolt, melyet impromptu ajándékként átnyújtott barátnőmnek. Aztán mellényzsebébe nyúlt, elővett egy csekkönyvet, és kiállított nekem egy háromszáz dollárról szóló csekket. Az első csekk volt, melyet valaha svájci banktól láttam.

Örültem, hogy sürgőssége ellenére sikerült leadnom az anyagot, örültem, hogy megkerestem a háromszáz dolláromat, és hogy belekeveredtem a nap abszurd eseményeibe, de miután elhagytuk az éttermet és visszatértem Jacques Mawas úti lakásomba, úgy gondoltam, ennyi volt a történet. Egyetlen egyszer sem merült bennem fel, hogy Monsieur X-nek további tervei vannak velem. De a következő héten egy délután, asztalomnál ülve egy versen dolgoztam, mikor ajtómon hangos kopogás szakított félbe. Monsieur X egyik fullajtárja volt, egy idősebb úr, akit láttam a házban álldogálni egyik látogatásom alkalmával, de még nem volt szerencsém beszélni vele. Nem vesztegette idejét, rögtön a tárgyra tért. Ön Paul Auster?, kérdezte. Mikor megmondtam, hogy az vagyok, közölte, Monsieur X látni akar. Mikor?, kérdeztem. Azonnal, mondta. Lent vár egy taxi.

Kicsit olyan volt, mintha a titkosrendőrség tartóztatott volna le. Feltételezem, visszautasíthattam volna a meghívást, de a regényes hangulat kíváncsivá tett, és úgy döntöttem, odamegyek, és megnézem, mi a helyzet. A taxiban megkérdeztem kísérőmet, miért így hivattak, de az öreg csak megvonta a vállát. Monsieur X mondta neki, hogy szállítson házhoz engem, és ő épp ezt teszi. Munkája az volt, hogy kövesse az utasításokat, nem az, hogy kérdézősködjön. Tehát meghúzódtam a sötétben, és amint tűnődtem a kérdésen, az egyetlen elképzelhető válasz az volt, hogy Monsieur X mégsincs megelégedve a számára végzett munkámmal. Mire besétáltam a lakásába, már csak azt vártam, hogy visszakérje a pénzt.

Szatén hajtókás mexikói házikabátot viselt, és mikor a szobába lépett, ahol utasítás szerint várakoztam rá, észrevettem, hogy a kezeit dörzsöli. Elképzelni sem tudtam, mit jelent ez a gesztus.

"Múlt héten," mondta, "jó munkát végeztél nekem. Most alkut akarok kötni."

Az üzletkötésre kész férfi gesztusa volt, és hirtelen, a minap sebtében rótt, kaján kis kézirat folytán úgy tűnt, Monsieur X-szel üzleti kapcsolatban állunk. Mindjárt két megbízása volt számomra, és burkoltan értésemre adta, ha ezekkel minden simán megy, továbbiak következnek. Szükségem volt a pénzre, ezért elfogadtam, noha nem minden fenntartás nélkül. Olyan területre léptem, melyet nem értettem, és rájöttem, ha nem tartom nyitva a szemem, furcsa dolgok várnak rám. Nem tudom, miből vagy miért éreztem, de így volt. Mikor Monsieur X elkezdett egy nekem adandó szerepről beszélni egyik soron következő filmjében, egy hetvenkedő kalandtörténetről, melyhez vívó- és lovaglóórákat kell majd vennem, szilárdan tartottam magam. "Meglátjuk," mondtam. "Az a helyzet, hogy a szereplés nem túlságosan érdekel ."

Nyilvánvaló volt, a férfinak a jachton legalább annyira tetszett a szinopszis, mint Monsieur X-nek. Most témát váltott, és megbízott egy forgatókönyv franciáról angolra fordításával. Ez volt az első munka. A második megbízás valamivel érdekesebbnek ígérkezett. Madame X egy darabon dolgozik, mondta Monsieur X, aki hozzájárult egy londoni színházi produkció finanszírozásához a következő idényben. A darab Quetzalcoatl-ról szólt, egy mitikus díszes kígyóról, és minthogy nagy részét versben írták, továbbá nagy része spanyolul született, arra kért, írjam át angolra, és győződjek meg arról, hogy a dráma előadható formában van. Nagyszerű, mondtam, és ennyiben maradtunk. Mindkét megbízást teljesítettem, mindenki elégedett volt, és két vagy három hónappal később Madame X darabját előadták Londonban. Hivalkodó előadás volt, magától értetődik, de jó kritikát kapott, és egészében véve az előadás egész kedvező visszhangra talált. Egy brit kiadó történetesen megtekintette az egyik előadást, és amit látott, annyira lenyűgözte, hogy javaslatot tett Madame X-nek, írja át a darabot narratív prózába, hogy ő aztán könyvben megjelentesse.

Itt kezdtek kínossá válni a dolgok köztem és Monsieur X között. Madame X nem tudta egymaga megírni a könyvet, és Monsieur úgy gondolta, a földkerekségen egyedül én vagyok képes neki segíteni. Más körülmények között talán elfogadtam volna a munkát, de mivel Mexikóba kellett volna menni a munka elvégzéséhez, közöltem vele, hogy nem érdekel. Miért kellett a könyvet Mexikóban írni, soha nem derült ki számomra... Kutatás, a helyi atmoszféra, valami a sorok között, nem tudom. Kedveltem Madame X-et, de meghatározatlanul hosszú időre vele összezárva lenni kevéssé tűnt jó ötletnek. Még csak fontolóra sem vettem Monsieur X ajánlatát. A helyszínen visszautasítottam, gondolván, hogy egyszer s mindenkorra lezártuk a kérdést. Az események nem engem igazoltak. A megbízatás elutasítása irritálta és felbőszítette Monsieur X-et. Nem szokott hozzá, hogy csak úgy visszautasítsák, szilárdan eltökélte, hogy eléri elhatározásom megváltoztatását. Ezt követően több hónapos átfogó kampányt indított ellenállásom letörésére, levelekkel, táviratokkal és még nagyobb összegű pénzígéretekkel ostromolt. Végül vonakodva megadtam magam. Ha már a magas lóról leszálltam, feltételeimet az általam elgondolható legszigorúbb kikötésekkel fogalmaztam meg. Pontosan egy hónapra megyek Mexikóba, mondtam, - se nem hosszabb se nem rövidebb időre, és teljes fizetésemet készpénzben kérem, mielőtt Párizst elhagyom. Az első alkalom volt, hogy valamiért is tárgyalásba bocsátkoztam, de elszántan megvédtem magam, és megtagadtam bármiféle engedményt. Monsieur X-t megdöbbentette makacsságom, de megértette, hogy a végsőkig mentem, és meghajolt követeléseim előtt. Mexikóba utazásom napján bankomnál letétbe helyeztem huszonöt darab százdolláros bankjegyet. Bármi történjék is a következő hónapban, legalább nem leszek pénz nélkül, amikor visszajövök.

Gondoltam, hogy a dolgok félrecsúsznak, de nem olymértékben, ahogy végül is történt. Anélkül, hogy az egész bonyolult ügyet tálalnám (a férfi, aki meg akart ölni, a skizofrén lány, aki hindu istennek gondolt, a tivornyázó, öngyilkos nyomor, mely minden háztartást átitatott, melybe beléptem), a Mexikóban töltött harminc nap életemben a legkomorabbak, legzaklatóbbak közé tartozik. Mikor megérkeztem, Madame X már néhány hete ott volt, és gyorsan felismertem, hogy nincs abban a formában, hogy a könyvön dolgozzon. Szeretője épp elhagyta, és e szerelmi dráma a mély kétségbeesés agóniájába vetette. Mit tehettem? Megpróbáltam rávenni, hogy elkezdjük, de egyszerűen nem érdekelte. Ahányszor csak belevágtunk, a beszélgetés más témákra terelődött. Újra és újra összeomlott és sírt. Sosem jutottunk egyről kettőre.

Hajlandó voltam segíteni Madame X-nek a könyv megírásában, de csak akkor segíthettem neki, ha írni akart, és ha nem akart, nem tehettem mást, mint üldögéltem és vártam, hogy elkezdjük.

Írtam egy-két rövid verset, másként gondolkodásra képtelenül sorvadoztam, folytonos, megnevezhetetlen szorongásba süppedve.

Végül Párizsba visszatérvén, Monsieur X egy Champs-Élysées-i hotel előcsarnokában szervezett velem találkozót. Amint felbukkantam, mindjárt ki is vezetett, és autójára mutatott, mely pontosan a bejárat előtt várakozott ránk. Bőrkárpitos, cserszín Jaguár volt, és a kormány mögött a férfi fehér inget viselt. "Ott bent beszélünk," mondta Monsieur X. "Bizalmasabb." Bemásztunk a hátsó ülésre, a vezető beindította a motort, és az autó tovagördült a járdaszegély mellől. "Csak autózunk," mondta Monsieur X a sofőrnek. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy gengszterfilmbe kerültem volna.

A történet jó része addigra már ismert volt, de Monsieur teljes beszámolót kívánt tőlem, kudarc-szemlét. Minden tőlem telhetőt megtettem a történtek ecsetelésére, többször is kifejeztem, mennyire sajnálom, hogy a dolgok félrecsúsztak, de, minthogy Madame X már nem lelkesedett a könyvért, nem sokat tehettem motiválása érdekében, mondtam. Monsieur X mindezt nagy nyugalommal fogadta. Amennyire megállapíthattam, nem volt mérges, még különösebben csalódott sem. Épp arra gondoltam, az interjú a végéhez közeledik, amikor felhozta a fizetés témáját. Minthogy semmit nem végeztem el, mondta, ugyebár az tűnik egyedül helyesnek, ha visszaadom a pénzt. Nem, mondtam, az egyáltalán nem tűnik helyesnek. A megállapodás megállapodás, jóhiszeműen elmentem Mexikóba, és tartottam magam az alku engem kötelező részéhez. Fel sem merült, hogy én fogom megírni a könyvet Madame X helyett . Vele kellett megírnom, és ha ő nem akart dolgozni, nem volt feladatom kényszeríteni. Pontosan ezért kértem előre a pénzt. Tartottam attól, hogy valami ilyesmi történik, és biztosnak kellett lennem afelől, hogy fizetik az időmet - függetlenül attól, hogy alakulnak a dolgok.

Értette érvelésem logikáját, de ez nem jelentette, hogy hajlandó visszakozni. Rendben, mondta, tartsd meg a pénzt, de ha továbbra is dolgozni akarsz nekem, a számla rendezése érdekében még teljesítened kell néhány megbízást. Másként fogalmazva, ahelyett, hogy azt kívánta volna, készpénzben juttassam vissza az összeget, azt akarta, hogy munkával törlesszem. Közöltem vele, hogy ez elfogadhatatlan. Számlánk ki van egyenlítve, mondtam, nem tartozom neki, és ha további megbízásokat akar adni, ki kell fizetnie a munkám értékét. Rendben van, mondta, ha így gondolod, akkor nincs is több mondanivalónk egymás számára. Ezzel a megjegyzéssel elfordult tőlem, és szólt a sofőrnek, hogy álljon meg.

Ekkor már mintegy félórája autóztunk, lassan haladtunk Párizs külterületei felé, és a környék, ahol az autó megállt, számomra ismeretlen. Hideg januári éjszaka volt, és elképzelni sem tudtam, hol vagyok, a beszélgetés azonban végéhez ért, nem maradt más számomra, mint hogy elbúcsúzzam, és kiszálljak az autóból. Ha jól emlékszem, még kezet sem fogtunk. Kiléptem a járdára, becsuktam az ajtót, és az autó elhajtott. És itt ért véget filmes karrierem.

BORSODY GYÖRGY FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret