stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ÁMOSZ OZ

És a testvériség?




Valóban arra vagyunk ítélve, hogy Margaret Thatcher és Leonyid Brezsnyev között válasszunk? Nincs más út, mint a szociáldarwinizmus vagy az ideokratikus bürokrácia?

A világ egyes részein a harmadik út olyan, mint a visszatérés az olyan vallásokhoz, amelyek arra kényszerítik a híveiket, hogy nyugodjanak bele anyagi szegénységükbe, mondjanak le az evilági örömökről (hiszen ez a világ úgyis csak a másvilágra vezető folyosó). Mind a szocializmust mind a kapitalizmust különféle szekták különféle követői a nyugati dekadencia megtestesüléseként ábrázolják és ítélik el. Ezek a hűséges hívek elutasítják "a Nyugat hedonisztikus és materialisztikus miazmáját", elvetik "a modernitás gőgös világát". Az ilyenfajta álláspontok a legnyilvánvalóbb közös nevezők az iszlám extrémizmus, az orosz szlavofil miszticizmus, a zsidó messianisztikus nacionalizmus és izolacionizmus, a kereszténység bizonyos formái és talán a zöldek mozgalmának fanatikus szárnyai között. (Vannak persze eltérő vallási erők is: a keresztényszocializmus, a felszabadító teológia mozgalma Latin-Amerikában, szociális és morális érzékenységet tanúsító zsidó áramlatok.) De vajon van-e negyedik út? A szociáldemokrácia visszaszorult némely helyeken, miközben teret nyert másutt (beleértve néhány volt kommunista országot). A szociáldemokrácia rendszerint nem vált ki olyan szenvedélyeket, amilyeneket a kommunizmus, vagy kapitalizmus, vagy a vallási megújulási mozgalmak. Annak a ténynek dacára, hogy nem volt még egy olyan 19. századi társadalmi elképzelés, amely több sikert ért volna el (és kevesebb véráldozattal), mint a demokratikus szocializmus által bevezetett jóléti állam, alig találkozhatunk szociáldemokrata lelkesedéssel. Ez talán a szociáldemokrácia alapvetően praktikus beállítottságával magyarázható. De ha sikeres volt, miért veszi körül az enyészet levegője?

A jóléti állam néhány eredménye fokozatosan beépült a kapitalizmusba, úgyhogy sokan elfeledkeztek a mozgalomról, amely elérte ezeket: a szakszervezetek, a sztrájkjog, az ingyenes felsőoktatás, orvosi ellátás és a minimálbérek. Virtuálisan minden egészségügyi, nyugdíj és munkanélküli segély-törvény demokratikus szocialista törekvések gyümölcse. Ha az ilyenfajta törvényeket manapság a demokratikus szocializmus zászalaja alatt vezetnék föl például az Egyesült Államokban, kézből elutasítanák őket. A szociáldemokrácia vívmányait részben magától értetődőnek veszik, mint egy pár kényelmes papucsot. A demokratikus szocializmus alapelvei inherensen "langyosak" és evolucionisták. Nem szórják a radikás düh szikráit, és távol állnak a divatos forradalami eszmék mérgező barrikádjaitól. A felhívás arra, hogy azonosuljunk egy forradalommal, amelynek hősei a "munkásosztály", a "gyarmati elnyomás áldozatai", az ökológiai egyensúly vagy a szexuálisan elnyomottak, sokkal színesebb és izgatóbb, mint az idősek vagy a munkanélküliek, a jövedelemkiegészítésre szorulók vagy a krónikus betegek iránti szenzibilitás. Sőt, hozzátartozik a beteljesülő álmok és megtartott ígéretek természetéhez, hogy megvalósulásuk a csalódottság utóízét hagyja maga után. A győzelem édessége sem pótolhatja a harc közben termelődő adrenalin hiányát.

Úgyhogy mire eljön az este, életünk egy kissé jobbra fordul

Mivel minden korszak a legfontosabb a benne élők számára, nem szükséges különleges jelentőséget tulajdonítanunk a 20. századnak. Mégis, van valami egyedülálló ebben a mi századunkban. Ha abból a szempontból nézzük a történelmet, hogy a történelmi események milyen mértékű változásokat idéztek elő az emberek mindennapi életében - a konyhában és a hálószobában, a munkában és a játékban -, azt találjuk, hogy az elmúlt száz vagy százötven évben több változás ment végbe, mint azelőtt bármikor: ha egy embert az i.e. harmadik századból hirtelen átvittek volna az i.sz. harmadik századba, vagy az i.sz. ötödikből a tizenötödikbe, könnyebben alkalmazkodott volna az új körülményekhez, mintha valakit bármelyik korábbi évszázadból a mi korunkba ültetnének át, és nemcsak a technikai forradalom miatt. A civilizáció kezdeteitől századunk elejéig a városi és falusi emberek életében gyerekkoruktól kezdve volt három kikezdhetetlen bizonyosság: hogy hol fognak lakni, mivel fognak foglalkozni, és mi történik velük a haláluk után. Azon a helyen fognak élni, ahol megszülettek, vagy valahol a közelben, azzal fognak foglalkozni, amivel a szüleik, vagy valami hasonlóval, és a haláluk után abba a szférába kerülnek, amelynek a létezésében teljes szívükböl hittek.

Ezek a bizonyosságok felbomlottak a mi korunkban, és ezzel emberek millió számára rendült meg a világ alapzata. Az évszázados bizonyosságok nem egyik pillanatról a másikra tűntek el, hanem fogyatkozni kezdtek - először kisebb enklávékban, majd egyre szélesebb területeken - változó mértékben, a "helyi időnek" megfelelően. Még ma is vannak az emberiségnek olyan nagy szegmensei, amelyek számára még mindig léteznek ezek a bizonyosságok.

Ha az otthonos bizonyosságok eltűnnek, szomjúság lép föl, amelyet az ideológiák igyekeznek csillapítani - az iránymutatás, értelemadás, az élet céljának szomjúhozása. A személyes választások lehetőségének növekvő skálája alakította ki az igényt valamiféle "kézikönyvre", amely megtanítana arra, hogy mit és hogyan válasszunk, amely megszabadítana a szabad választás terhétől, és a választásban rejlő magányosságtól.

A 19. században kialakult népszerű ideológiák nagyrésze átfogó kompenzálást próbált adni ezeknek a "meghitt bizonyosságoknak" az elvesztésére, és iránymutatást arra nézve, hogy hogyan viselkedjünk, mit válasszunk bármely lehetséges személyes szituációban. Jelentőséget akartak adni minden egyes jelenségnek, célt minden eseménynek, egybefogni mindent a történelem áramában. Kivétel ez alól a liberalizmus és a demokratikus szocializmus, mert ezek nem kínálnak értelmezést minden jelenségre, és nem akarnak totális előírásokat adni az élet minden területére.

A szocáldemokraták nem igyekeztek "a múltat végképp eltörölni", inkább mérsékelni és módosítani egy sor társadalmi tendenciát és szociális intézményt. Különböző radikális erőkkel ellentétben a szociáldemokraták sosem érezték szükségét ördögi ellenfelek megjelölésének, akiknek az elpusztítása a világ megváltását jelezné. Egyáltalán nem prédikáltak megváltásról, megelégedtek a megreformálással és javítgatással. A demokratikus szocialista mozgalom majdnem mindig távol tartotta magát mind a lángoló gyűlölettől, mind az eksztatikus lelkesedéstől. Ebben is hasonlít egymásra a liberalizmus és a szociáldemokrácia. A feltűnő különbség abban van, ahogy a liberalizmus a szabadságok és állampolgári jogok kérdéseire összpontosít, valamint az egyén és az állami intézmények között szükségesnek tartott szerződés természetére, míg a demokratikus szocializmus keresi az igazság megteremtésének fokozatos - és szükségképpen tökéletlen - útját.

Amikor John F. Kennedy arra szólította fel amerikai honfitársait, hogy "ne azt kérdezzék, mit tehet értük a haza, hanem, hogy mit tehetnek ők a hazáért", szavai olyan ideológiákat visszhangoztak, amelyekhez Kennedynek nem volt semmi köze. Egy liberális az ellenkező kérdést tenné fel: Mit tehet érted a kormányzat, és mit kell tennie? Míg a szociáldemokrata azt kérdezné: Mit akarsz tenni társaiddal együtt valamennyiőtök közös javáért?

Nem egy ideológia ígért boldogságot az emberiségnek a jövőben, amelyet a jelenbeli áldozat árán lehet elérni. Mindig nehéz utat vázoltak fel, amely végül elvezet valamiféle ígéret földjére, de először azt várja, hogy elviseljünk "negyven évet a pusztában", mielőtt - mi vagy az utódaink - megérjük a látomás beteljesülését. A demokratikus szocializmusnak nincs "végső úticélja" vagy "ígéret földje". Meglehetős fontosságot tulajdonít a mindenkori jelennek, és ezzel talán a legprózaibb a világjobbító mozgalmak sorában.

Szemben a különböző "megváltó" mozgalmakkal a szociáldemokratáknak nincs látomásuk egy apokalipszisről, amely "a történelem végét" jelezné és a boldogság örök birodalmának kezdetét. Inkább azt vizsgálják, mit tehetnének a mai nap folyamán, hogy mire leszáll az est, az életünk valamivel jobb legyen, mint volt tegnap és tegnapelőtt. Valóban, ebben a mi drámai évszázadunkban a demokratikus szocializmus a legkevésbé drámai ideológia, a legkevésbé színpadias valamennyi között: se egyenruhák, se parádék, jóformán semmi szimbólum, és majdnem híján van a hősöknek és a mártíroknak is. És ami a legfontosabb, nem áll szándékában átformálni a kultúrát.

Hosszú távon a demokratikus szocializmus sikeresebb volt a többi mozgalomnál, mert az emberi természetről alkotott felfogása árnyaltabb volt és összetettebb. Talán nem olyan árnyalt és összetett, amilyen lehetett volna, de mindenképpen kevésbé leegyszerűsítő, mint némely ellenfeléé. Az emberi hajlamok és emberi szabadságok szélesebb skáláját engedte meg - legalább posztulátumként - és számolt a benső tökéletlenségekkel. Hasonlóan a liberalizmushoz, (de éles ellentétben sok más jobb- és baloldali törekvéssel) a szociáldemokrácia sosem akarta valami mással helyettesíteni, az ideológia igényeihez szabva átalakítani vagy szélesebb és "fontosabb" összefüggésbe helyezni a család intézményét.

Más ideológiák, amelyek forradalmi változásokat próbáltak hozni a társadalmi rendbe, nemcsak súlyos vereségeket szenvedtek, de be is szennyeződtek híveik és ellenfeleik vérétől. A demokratikus szocializmus talán éppen azért halványulhatott el, mert eszméi és vívmányai olyan magától értetődőkké váltak, hogy a legtöbb ember nem tekinti ideológiai irányzatnak, inkább valami mérsékelt klímának - ami része az egyén és a társadalom, az egyén és a felvilágosult kormányzat közötti szokásos megállapodásnak. Ironikus módon a szociáldemokrácia nagy eredményei okozták sok helyütt majdnem észrevétlen eltűnését.

A szülő holnapra ígéri, a gyerek most rögtön akarja

Nem minden álma teljesült be a szociáldemokratáknak. Talán a legfontosabb kincset, melynek keresésére indultak, nem sikerült még mindig fellelniük: ott volt valaha a remény a demokratikus szocialista elmélet lelke mélyén, hogy a társadalom, amely csökkenti a szakadékot gazdag és szegény között, és elrendeli a kölcsönös felelősséget - egyfajta "kiterjesztett családi ethoszt" - talán kialakít valami spontán szolidaritást is a tagjai között. Olyasmit, hogy "a szokás második természetté válik", véget ér az elidegenedés, és az, hogy "ember embernek farkasa".

Ebből a szempontból a szociáldemokrata jóléti állam híveinek folytonosan csalódniuk kellett. A jóléti állam legtöbbre tartott skandináv változatában is a személytelen bürokrácia hálójába került. Ez a bürokrácia persze egészen más, mint a kommunista diktatúrák kegyetlen és degenerált bürokráciája: a szociáldemokrata bürokrácia mérsékelt és jószándékú. És éppen a jóindulata szoktatta hozzá az embereket ahhoz, hogy úgy tekintsék, mint valami pótszülőt, aki rendes és felelősségteljes, de személytelen és mindig elfoglalt. Az államé lett az anyai, az adminisztrációé az atyai szerep, s a két szülőnek az a dolga, hogy gondoskodjék az állampolgár minden szükségletéről, aki hozzászokott, hogy örök kiskorúnak érezze magát. A sikeres jóléti állam a járandóságok etikáját alakította ki, hogy "megérdemlem" - függetlenül az erőfeszítéseimtől vagy a teljesítményemtől. És ez az ethosz hamar állandó panaszkodássá degenerálódott: "Nem kapom meg, ami jár", "Mások többet kapnak", vagy "ők előbb kaptak, mint én". Valami mechanikus vagy éppen agresszív egyenlősdi terjedt el széles körben a szociáldemokráciákban.

Gyakran látni, hogy a jóléti államban az adminisztráció és az állampolgár úgy áll szemben egymással, mint a nemtörődöm szülő a követelőző gyerekkel. A gyerek sírással fenyegetőzik, és a gyerekes érveléshez való jogával él: "És nekik mért lehet?" A szülő pedig az állandó magyarázkodás állapotában van, azt mormolva, hogy amit nem tud megadni ma, az egész biztosan meglesz holnapra... vagy holnaputánra.

Ez lehet a szociáldemokrata jóléti államok válságának egyik forrása, a leggazdagabbakat is beleértve: nincs honnan venni mindazt, ami az állampolgároknak "jár", ami meghatározatlan, és elvileg határtalan. A "járandóság etikája" szerint az embernek jár az oktatás, beleértve a középfokút - és miért nem mindjárt a felsőfokút is egészen a doktori címig? Az embernek talán jár az is, hogy bejárja a világot egy-két gondtalan évig, jár a tanonckodás és a specializálódás ideje. Mindez a "felnőtt világ" dolga, a szülőké és az államé - pontosabban a szülők követelik, hogy az állam vegye nagyrészt magára ennek a felelősségét. És mindez azt jelenti, hogy a gyerekkor meg van hosszabbítva majdnem harminc éves korig, és mindaddig az államnak kell az embert eltartania - közvetlenül vagy közvetve ösztöndíjakkal vagy a szülőknek nyújtott támogatással, mert az ifjú ember még mindig készülődik az életre. És aztán harminc év múlva az államnak megint várnia kell az emberre a következő kanyarban meleg ruhával és papuccsal, mivel mostanra megfáradtunk, és megérdemeljük, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat egy nyugdíjas karosszékben, amíg az állam gondoskodik, ellát, gyógyít, szórakoztat és kényeztet minket egy kicsit.

Sajnos nem működik az a számtan a világban, amely szerint harminc dolgozó és termelő korosztály képes volna eltartani és kényeztetni (önmaga mellett) másik negyven vagy ötven korosztályt, amely vagy még nem lett produktív, vagy már letette a maga műszakját, és elvonult pihenni. És mindez a jómódú társadalmakban várható életkor kitolódásának korában. Azt is meg kell kérdeznünk magunktól, ha mindenki érdemes a felsőfokú oktatásra, a megfelelő specializálódásra, egy vagy két diploma megszerzésére - mit fog csinálni ez a sok diplomás szakember egy olyan munkaerőpiacon, ahol csak néhányukra van szükség? És ki fogja elvégezni, ha csak nem a harmadik világbeli szegény bevándorlók, a sok nem kvalifikált munkát?

Van egy álmom, mondhatnám Martin Luther King nyomán, hogy a szociáldemokrácia hanyatlásának egyik oka, hogy nincs már miről álmodni. És mégis egyre nehezebb megtartani az állampolgároknak (a gyerekeknek) tett szokásos ígéretét: "Szavazzatok rám, és jobban fogtok élni." Biztos, hogy ez a bőségszaru egy napon elapad, mert honnan jönne a bőség?

A konzervatívok és a világjobbítók, reformerek közti vitát néha úgy írják le, mint a szabadság és az igazságosság konfliktusát: egyes konzervatívok sok liberálissal együtt a társadalmi igazságosság sürgetésében fenyegetést látnak az egyéni szabadságra nézve - ne vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot. Ne próbáljátok tervezni a társadalmat és rendbeszedni az emberiséget, mert gulagokat hoztok ránk. A szocializmus azzal válaszol, hogy a szabadság eszménye sokszor az erősek alibije a gyengékkel szemben.

A vita az emberi természettel kapcsolatos felfogás eltérő voltáról árulkodik: Eredendően jó-e? Ha magára van hagyva, vajon a legjobb lehetőség valósul-e meg? Vagy inkább mégis eredendően rossz az emberi természet, és ha nem tartja vissza a félelem a törvénytől, romlásba dönti embertársait, ahogy a zsidó próféták mondták? Ez a vita látens paradoxont tartalmaz: a konzervatívok többnyire szkeptikusok, sőt pesszimisták az emberi természetet illetőleg. Mégis azt állítják, hogy az a legjobb, ha minimalizálják a társadalom és a kormányzat beavatkozását egyének és csoportok hatalmi harcaiba. A szocialisták a maguk részéről hajlamosak a legderűsebb optimizmusra az emberi természettel kapcsolatban, és lámcsak mégis társadalmi tervezést hirdetnek és felülről való hatalomkorlátozást. Konzervatívokat láthatunk, akik abban hisznek, hogy a minden egyénre jellemző egoizmus önző törekvések millióit szervezi egyetlen összhangzó, virágzó közszférába az egyensúlyteremtés természetes mechanizmusával. A társadalomnak ennélfogva a minimumon kell tartania a beavatkozást.

A szocialisták a és a konzervatívok között ott vannak a különböző liberalizmusok, amelyek az embereket racionális, individualista, valóban az önérdek által motivált lénynek tekintik, de nem feltétlenül vadállatnak. Ez a felfogás megőrzi az egyéni szabadságot a tulajdonhoz való joggal együtt, csak minimális megszorítást kíván meg, és ez is az állampolgárok és kormányuk közötti értelmes szerződésen kell hogy alapuljon.

Az emberi természet jóságát vagy veszélyességét illető vitában a legjobbnak látszik, ha másért nem, legalább óvatosságból a pesszimistákhoz húzni: az emberek időnként veszélyesek egymásra nézve, ha a pénzsóvárság, a hatalomvágy motiválja őket, akár a hazafiság leplébe burkoltan is, avagy a vallási buzgalom, a soviniszta eksztázis vagy éppen az ideológiai küldetéstudat.

A dolgok felszínén tehát úgy látszik, mintha az emberi természet önző voltára vonatkozó konzervatív belátás azon szociáldemokrata következtetés mellett szóló érv volna, mely szerint korlátot kell szabnunk az egyének közti hatalmi harcnak. A liberálisok arra tanítanak, hogy ezeket a korlátozásokat is korlátozni és szigorúan kontrollálni kell.

Az a derűs hit, hogy a társadalom megreformálása az emberi természet megjavulásával is együtt jár majd, hamisnak bizonyult. A jóléti állam nem tette jó testvérekké a polgárait. A szocialista nevelés nem irtotta ki az önzés, versengés, erőszak és irigység alapösztöneit a tanítványok szívéből. A világ proletárjai nem egyesültek. A kibucok gyermekei nem váltak jóindulatú emberi lények új speciesévé. A hiba abban a feltételezésben lehetett, hogy "az út egy ember szívéhez a gyomrán keresztül vezet", hogy valamennyien lényegében gazdasági lények vagyunk: adjatok meg nekünk egy bizonyos fokú anyagi biztonságot, és azonnal általános megelégedettség tölt majd el bennünket, jellemünk megjavul, alapösztöneink eltűnnek. Ez nem így történt.

Falu a nagyváros közepén

Egy olyan világban, ahol a legtöbb ember az urbanizáció, professzionalizálódás, a szomszédok elidegendése, a munka és a családi élet különválása felé tendál, majdnem abszurdnak tűnhet abban reménykedni, hogy feltámadnak a megbecsülés és szégyenkezés régi kis körei. Elmegyünk reggel hazulról, néhányan közülünk az utakon kígyózó személyautók végtelenül araszoló sorába állnak be, mások tömött vonatokon és buszokon zsúfolódnak vadidegenek közé. Munkaidőnk nagyrészét idegenektől vagy felületes ismerősöktől körülvéve töltjük, a szakmai hierarchia vagy versengés kötelékeiben. Világunk számos részében valódi személyes kapcsolatok csak az elemi családon belül maradtak meg. A világ a családon kívül harcmező lett, versenyfutás vagy pusztaság.

És mégis találunk helyeket, ahol egy újfajta rutin kezd kialakulni. Egyre több ember dolgozik otthonról. Egyre több diák tanul a számítógép képernyője előtt a saját szobájában, nem pedig a tábla előtt az osztályteremben. Ha ez a tendencia, a számítógép-forradalom következményeként valóban jelentős mértékben megváltoztatja az életvitel szokásait, ez esélyt teremthet a szomszédságon alapuló kis közösségek megújulására - elővárosokban, kertvárosokban, bérházakban. Újra megnyithatjuk a kommunikáció csatornáit olyan emberekkel, akik nem a feljebbvalóink vagy a beosztottaink, újrateremthetünk olyan kapcsolatokat, amelyek nem pusztán hierarchikusak, kollegiálisak vagy kompetitívek.

A szomszédsági viszonyok életrekeltése, kávészünetek a helyi kávézóban, spontán találkozók a szomszédokkal, mind az ismerős közösség feltámasztásának lehetőségét teremtik meg - a faluét a metropoliszon belül.

Ezeknek az egymást ismerő nem túl nagy szomszédsági köröknek az erősítésével, mint az önkéntes szervezetek, támogató csoportok, tanulócsoportok szövedékével át meg át szőtt civil társadalom erősítésével megteremtjük a megbecsülés és szégyenkezés kultúrájának előfeltételeit. Ez a szociáldemokrácia egy újabb és érettebb válfaját segítheti elő, amely minden egyes egyén aktív részvételén alapul. Egy sor emberi kötelezettség, amelyet a fáradt ingázó a jóléti államra volt kénytelen átruházni, helyreállítható volna a szomszédok meghitt közösségében. Ahelyett, hogy jogaikat papírok kitöltésével gyakorló emberek volnánk, partnerekké válhatunk a saját életünkben.

Differenciál és integrál

A szociáldemokrácia új életre kelhet, ha inspirációt merít a kibuc legjobb hagyományaiból - egy olyan ismeretségen alapuló közösségből, amelyben az emberek a megbecsülés és a szégyenkezés köreiben viszonyulnak egymáshoz. Ha jól csináltál valamit, azzal megbecsülést szerzel magadnak, sőt csodálatot. Amit rosszul csináltál, az szégyent hoz a fejedre. A legjobb értelemben vett kibucban nem idegenek és felszínes ismerősök között tölti az ember az ideje nagyrészét a munkában és azon kívül, hanem olyanok között, akiknek a megbecsülése fontos nekünk. Nem profitot, nem szakmai elismerést vagy anyagi sikereink irigylését várjuk tőlük, hanem személyes megerősítést.

Minden társadalomban, bármilyen kicsi legyen is, és még a családon belül is két ellentétes erő működik: egy integráns és egy differenciális vektor. Az integráns az, amelyik a párokat, barátokat, partnereket vagy a kibucot összetartja. A differenciális az, amelyik eltávolítja őket egymástól. Az ég óvja azt a társadalmat, amelyikben a differenciális hatás erősebb az integránsnál.

A normák, amelyeken a kibuc (és még általánosabban az egész izraeli munkásmozgalom) integráló ereje alapult, az igazságtalanságra való érzékenység normái. Bizonyosan megvoltak benne a hatalomvágy, a pártfegyelem, a konformizmus, a képmutatás elemei, és az integráló erőbe keveredett bizonyos mérvű üres retorika: ma már közismertek az izraeli munkás- és kibucmozgalom gyengéi és fogyatékosságai. De talán kár volna megfeledkezni arról, hogy ezek a mozgalmak nem csupa gyengeségből és csúfos kudarcból álltak: a képmutatás, önkényeskedés, üres frázisok és konformitás dacára az egyenlőségért, az igazságtalanság ellen folyó harc törvénye mélyről jövő és őszinte volt.

A differenciális vektor újra meg újra arra emlékeztet bennünket, hogy ember embernek farkasa, hogy egyik ember a másikban csak falba ütközik, hogy csak terhére vagyunk egymásnak. A társadalmi-gazdasági beállítottság, amely manapság olyan népszerű, lényegében differenciális beállítottság - fogd, ahol éred - , amely erénynek tekinti az önzést és a korlátlan versengést. Sokak mai felfogása szerint a szegénység a szegények baja, a betegség a betegeké és a családjuké. A nyugati társadalom egyre inkább korlátolt felelősségű társasággá válik. A bőség társadalmában a gazdagság árja nem ér el minden házat - de talán még a legtöbbet sem.

Sőt, a gazdagság szigetei egy olyan világból emelkednek ki, amelyben az emberiségnek több, mint a fele reménytelen szegénységben él. A gazdagok világa galoppozik tovább a maga útján, az emberi természetről alkotott banális felfogásának magabiztosságával, azt állítva, hogy a teli gyomor csak luxusra, csemegékre és szórakozásra éhezik. Ennek az éhségnek az állandó stimulálására hatalmas iparág alakult ki, és megteremtette a fogyasztás pornográfiáját: a szivárvány színeiben megjelenő státusz-szimbólumok fetisizmusát - transzcendens fényből szőtt zoknik, apokaliptikus sugallattal megvilágított hashajtó pirulák, forradalmi tisztítószerek, amelyek nyomán mennyei ragyogás marad, futurisztikus klozetok, amelyek leöblítik egy messianisztikus korszak alkonyát. És a gazdagokat arra hajtja a fogyasztás felfokozott pornográfiája, hogy dolgozzanak túl az emberi teljesítőképesség határain, hogy keressenek többet, mint amennyire szükségük van, hogy megvásárolhassák a dolgokat, amelyeket nem is akarnak igazán, hogy elkápráztassák vele az idegeneket, akikkel egyébként egyáltalán nem törődnek.

Liberális és kommunitárius eszmék -
Az ember nem sziget

A társadalmi integráló erőt csak az igazságtalanságra való érzékenység alapján tudjuk felkelteni vagy újraépíteni, az igazság szomjúhozásával egyesülve annak tudatában, hogy szükségünk van egymásra. Ebben a tekintetben az izraeli munkás- és kibucmozgalom legjobb formájában eredményesebb volt a nyugat-európai és skandináv jóléti államoknál. A húszas és a hatvanas évek között kialakult egy elég bensőséges közéleti szféra Izraelben. Az egyének közötti meghittséget időnként túlzásba vitte az intenzív kölcsönös affinitás, amelyben keveredett közelség, feszültség, együttműködés, pletyka, kölcsönös felelősség, intellektuális konformizmus és termékeny vita. Ez talán egy egyedülálló történelmi helyzetnek is tulajdonítható - egy nemzet euforikus születésének - ebből jött a lázasság és az intellektuális és emocionális intenzitás. Az emberek abban az időben éjjel-nappal beszéltek egymáshoz. Aki elment aludni, valami gyengeségről tett tanúbizonyságot: aki megérdemelte a sót, amit megevett, nem hagyhatta ott a kellős közepén a terepet - és ez a "kellős közép" úgyszólván sosem ért véget.

A kommunista rezsimek alatt olyan valóságot kreáltak, amelyekben az egyének ellenségek lettek - ami neked jó, az majdnem biztosan rossz nekem, és ami jó nekem, az majdnem biztosan nem tesz jót neked. Paradox módon lehet valami hasonlóság az ilyen kommunista légkör és a kapitalista országokat átható szellem között, mely szerint a "másik" lényegében nem több, mint az ügyfelem, szállítóm, ellenfelem, vagy a legjobb esetben (időleges) partnerem kölcsönös érdekeltségi alapon. A szociáldemokrata rendszerekben időnként kialakult egy udvarias közöny a "másikkal" szemben: valamennyien ugyanazt a tehenet akarjuk fejni, ha távol maradsz az én oldalamtól, munkálkodhatsz a magadén.

Ha még megvan, vagy már megint megvan a "másik" mint társ iránti igény, akkor van jövője a szociáldemokráciának és talán a kibuc eszméjének is. Nehéz elképzelni, milyen lesz a kibuc akárcsak néhány év múlva. Még mindig kibuc lesz a neve? Folytatása lesz-e a létező kibucoknak? Feltámad-e más helyeken, másféle inkarnációban? Akárhogy is, mindenképpen kétséges, megmarad-e a közös épület és a közös udvar. Valószínűtlen, hogy az emberek eksztatikus hórát fognak táncolni és énekelni bele az éjszakába a tábortűz körül. Vagy vitatkozni, veszekedni, szavazni és megint vitatkozni hajnalig. Lehet, hogy a kibucot újra felfedezik más országokban. Van rá esély, hogy fennmarad, vagy újra megjelenik, mert az egyik legősibb és legtartósabb emberi igényt elégíti ki: a szolidaritás igényét, a társas szükségletet. És ez egy olyan szükséglet, amelyet a kommunista rezsim, a kapitalista valóság, de még a bürokratikus jóléti állam sem tud kielégíteni. (De sosem szabad megpróbálni, hogy ezt a szükségletet egy másik, nem kevésbé mély emberi szükséglet, a magánélet, az individualitás, bizonyos fokú egyedüllét igényének rovására elégítsük ki.)

Lehet, hogy most, a 21. század küszöbén a kibuc eszméje időszerűbb, mint valaha. Az empátia dimenzióját nélkülöző társadalom jó talajává válik mindenféle szektáknak és kultuszoknak. Könnyen termi a gurukat, mullahokat, ajatollahokat, "morális többségeket", hamis messiásokat és mindenfajta extázisok szállítóit, akik igyekeznek reagálni a meghitt társadalom iránti igényre, amely mérsékeli a versengő rohanást: a spirituális igényre a szolidaritás meg a megbecsülés és szégyenérzet kis körei iránt.

Az empatikus társadalom nem várja el az egyéntől, hogy feláldozza magát másokért, és nem próbálja elkenni a határt az én és a másik ember között. Nem szabad megengedni, hogy az egyenlőség utáni vágy az egyformaság utáni vággyá váljék, vagy azzá a kísérletté, hogy egymáshoz hasonlóvá tegyen valamennyiünket. Az emberi egyenlőség értéke az emberi lények ahhoz való egyenlő jogán kell, hogy alapuljon, hogy különbözzenek egymástól, anélkül hogy megengedné, hogy a különbségek privilégiumok forrásává váljanak. Az osztozás értéke nem jelent önfeladást, mivel megfelelő önértékelés nélkül nincs mit megosztanod a társaddal. A szolidaritás értéke azon a premisszán alapul, hogy "senki sem sziget - minden ember egy kontinens része". Pillanatnyilag a többségünk inkább talán félszigetnek mondható.

A kibuc-kísérlet tanulságai

A kibuc akkor követte el a súlyos hibát, amikor olyan szabályokkal akarta megvalósítani az egyenlőség és a szolidaritás értékeit, amelyek csorbítják az egyén egyediségét. Nemegyszer előfordult, hogy a kibucnyikok konokul ragaszkodtak a szabályokhoz, amikor a szolidaritás meggyengült kicsinyes tilalmaik súlya alatt.

Mindig van valami tragikomikus szakadás az álmodók és álmaik között: az álmok magasröptűek, az álmodók pedig ellentmondásokkal vannak megverve, és ezért minden álmok beteljesülése arra ítéltetett, hogy részleges és fogyatékos legyen, kívánnivalókat hagyjon maga után. Az egyetlen módja annak, hogy egy álmot érintetlenül megőrizzünk, talán ha soha nem próbáljuk megvalósítani. A kibuc például abból az álomból és abból a törekvésből nőtt ki, hogy megjavítsák az emberi természetet egy vagy két nemzedéken belül a társadalmi körülmények megváltoztatásával. De a körülmények megváltoztatását időnként társadalmi nyomással érték el, amely a fékezhetetlen burzsoá étvágyat volt hivatva csillapítani. (Talán bölcsebb lett volna kiegyezni valamelyest ezzel az étvággyal.)

És mégis, nem látni más társadalmi képződményt, amelynek sikerült volna az elmúlt három-négy generáció folyamán hasonló nem-rituális kielégítést nyújtani a testvériség iránti vágynak. A kibuc-kísérlet azt bizonyítja, még ha csak "laboratóriumi" szinten is, hogy nincs teljesen igazuk azoknak, akik ragadozó fajt látnak az emberi nemben. Az emberi lények képesek megfelelő körülmények között bizonyos fokú spontán szolidaritást tanúsítani egymás iránt - hajlandók a javak önkéntes megosztására, és versengési hajlamukat képesek nem materiális irányba terelni. A kibucban senkinek a problémájára nem mondják, hogy az "az ő problémája", mindenki a "mi problémánk", még ha az illető személy bajkeverő is, és csak púp a hátunkon. Ilyen eredmény nem sok van a társadalmi kísérletek történetében. Egy adott pontig a kibuc képes volt fenntartani a kölcsönös felelősségérzetet olyan emberek között, akiket nem fűzött egymáshoz vérségi kapcsolat vagy házasság, és nem voltak alávetve semmilyen felső vagy külső tekintélynek. Ezenkívül a kibuc nem volt a 20. századtól elvágott marginális falusi enklávé - nagyon is közel volt a kor vérkeringéséhez. A kibucból ösztönzést meríthetnek az eljövendő szociális reformerek, ha megpróbálják elkerülni a hibáit. Ha merítünk a humor, a relativizmus, a türelem forrásaiból, és abból a képességből, hogy együtt tudjunk élni az emberi természet paradoxonaival, feltámasztható a testvériség eszméje. Amire a megújításhoz szükség van, az erőfeszítés, hogy kommunitárius eszméket integráljunk egy liberális világnézetbe.

Ha egyszer lemondtunk a paradicsomról, amelyben felvilágosult társadalom szül morálisan emelkedett egyéneket, nem muszáj egyenesen a darwinista pokolba zuhannunk. Van alternatívája a paradicsom és a pokol dichotómiájának, ami képessé tesz bennünket arra, hogy összebékítsük a tökéletlen szabadságot a tökéletlen társadalmi igazságossággal. Talán nem elgondolhatatlan, hogy a szociáldemokrácia következtetéseit az emberi természetre vonatkozó óvatosan pesszimista "konzervatív" feltevésre alapozzuk. (A.D. Gordon, egy korai utópista cionista gondolkodó spekulált egyszer azon, hogy ha az elnyomottak valóban fel akartak volna szabadulni, már réges-régen megoldódott volna a problémájuk. Az igazi probléma Gordon szerint az, hogy az elnyomottak arról álmodoztak, hogy ők nyomjanak el másokat, a kizsákmányoltak arról, hogy ők zsákmányolják ki a társaikat.) A keserű lecke, amit a szociáldemokratáknak meg kellett tanulni, amikor rájöttek, hogy a jobb életkörülmények és a felvilágosult társadalom nem garantál jobb és felvilágosultabb emberi lényeket, azt kell hogy tudatosítsa bennünk, hogy a társadalomnak szabályoznia és korlátoznia kell a vágy és az önzés késztetéseit - a gyengék és a nélkülözök védelmében. Nemcsak azon kell munkálkodnunk, hogy a nevelés és a körültekintő törvényhozás eszközeivel elejét vegyük annak, hogy a nemzetek gazdagsága egyre kevesebb és kevesebb kézben koncentrálódjék, el is kell juttatni ezt a gazdagságot a társadalom minden fokára.

Hogyan lehet beavatkozni elnyomás nélkül? Hogyan lehet irányítani legázolás nélkül? Szabályozni az egyéni szabadság megsértése nélkül? Bátorítani és védelmezni a bürokrácia kiterjesztése nélkül? Hogyan tudjuk emelkedettebbé tenni a versengésre és a teljesítményre irányuló késztetést magunkban, anélkül hogy elapasztanánk?

Mindaddig, amíg el nem felejtjük, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt, van egy lehetséges kiinduló pontunk: sem a szabadság, sem az egyenlőség és igazságosság értéke nem válhat bálvánnyá. Sem a gazdasági prosperitás korlátlan versennyel való elősegítésének vágya, sem a gyengéknek a könyörtelen verseny minden következményétől való megóvni akarása nem válhat olyan rítussá, amely kitölti az egész életet.

Meg kell találnunk az egyensúlyt.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret