stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KOREN GABRIELLA / EUGEN GINDL

A walkmenes fekete Apolló




New Yorkba Közép-Európából jött. Az Istennek sem árulja el, honnan. Felégette az összes hidat maga mögött. Nevet változtatott. Érezte, hogy az, aki egy lábbal Európában marad, annak Amerikában nem lesz sikere. Gabriel Korennek nem voltak kétségei, hogy New Yorkban érvényesülni fog, mert tudatában volt annak, hogy a tehetsége óriási. Szobrász. Szobraiban saját magát fejezi ki és a világról alkotott véleményét. Az utóbbi néhány évben főleg negroid jellegű szobrokat készít. Fekete férfiak gyönyörű szobrait, amiket senki sem vásárol. Feketék azért nem, mert fehérbőrű szobrász készítette őket, feketék meg azért, mert a feketéket ábrázoló szobrok a fehérek magángalériáiban éppen azoknak a látogatóknak bántják a szemét, akik a művészetet megvásárolni szokták. Tavaly július elején Gabriel talált egy borítékot a postaládájában. Amikor kinyitotta, kiesett belőle egy 170.000 dolláros csekk. Előleg volt egy olyan fekete szoborra, melyet csak ezután fog elkészíteni. Abban a pillanatban tudta, hogy itt a nagy lehetőség arra, hogy a szakmában nevet szerezzen. És azon az estén eldöntötte, hogy elmeséli nekem a történetét.

Azt ne kérdezd, régen hogy hívtak. Azt se kérdezd, honnan jöttem. Itt, Amerikában, az senkit sem érdekel. Miért éppen a Koren nevet választottam? Tetszik nekem, és az egyik ősömet is így hívták. Szláv név, amely állandóságot, valamihez való tartozást fejez ki. Szabad ember vagyok, nem viselem el a kötöttséget, korlátokat, elviselhetetlen számomra az öncélú érzelem, szentimentalizmus. De az Isten tehetséggel áldott meg, és én élni is szeretnék vele. Ezt a tehetséget azonban nem szeretném aprópénzre váltani. Felelősnek érzem magam a tehetségemért, nem árusíthatom ki csak úgy. Hűséges vagyok hozzá, úgy ahogy fa a gyökeréhez, pedig ez alatt a 15 év alatt New Yorkban nemegyszer nélkülöztem.

New York mágikus város, tele individualistákkal és visszavonultan élő emberekkel. Mindenki magának él. Az emberek nem törődnek másokkal, nem találkozgatnak, nem érzik szükségét annak, hogy ismeretséget kössenek csak úgy, indok nélkül. Vagy csak azért, hogy megismerjenek más emberi lényt. Csak a metróban találkoznak. Kiszállnak a saját megállójukban és rohannak a munkahelyükre, vagy igyekeznek hazafelé. Pedig New York-ban éppen az emberek a legelbűvölőbbek. Ez egy olyan város, ahol a világ összes nemzete és emberfajtája megtalálható. Idehozták génjeiket, szokásaikat, konyhájukat, vallásukat. Többségük évekig csak a saját gettójában él, de New York egy igazi turmix gép, vagy ahogy itt mondják, "melting pot", fazék, melyben a világ összes íze és illata keveredik. Nagyon izgatnak az emberi arcok, emberi testek, lenyügözőnek a gesztusok, mozdulatok. Az utcákon, a metróban nem tudok betelni a látvánnyal. New York után minden más város unalmasnak tűnik.

Mindig tudtam, hogy egyszer világgá megyek. Nem azért, hogy magasabb életszínvonalat érjek el, nem a pénz miatt. Meg akartam ismerni, saját bőrön tapasztalni az ismeretlent. Az ihletet erre egy meséből kaptam, amit egykor az édesapám mesélt. Ez mese volt egy szegény fiúról, aki inasként ment el világot látni és mesterként tért vissza. Amikor 1977-ben elmentem Nyugatra, minden barátom azt gondolta, hogy a kommunizmus elől menekülök. Az amerikaiak is azt hitték, és ezt is akarták hallani. Amikor a menedékjog odaítélése előtt ellenőriztek, néhányszor célzatosan tettek fel olyan kérdést, melyre éppen ilyen választ vártak. Olyan választ, amely az egész eljárást leegyszerűsítette volna. Mégsem tudtam azt mondani, hogy azért disszidáltam, mert otthon üldöztek. Ez egyszerűen nem volt igaz. Végül a konzulátus alkalmazottja elfogadta azt az indokot, amit kínomban találtam ki: "Azért mentem el, mert láttam az igazságtalanságot, amit a kommunista rendszer másokon követett el." Megkönnyebbültem, hogy nem kellett méltatlanul hazudnom.

Miért éppen New Yorkba, Amerikába jöttem? Elegem volt Európából. Idegeimre ment az európai felsőbbrendűség, gőg, amellyel a saját kultúráját erőltette rá a világra. Úgy éreztem, hogy Európa már üres, unalmas, és csak ismétli önmagát. Az európai művészetből semmi sem tetszett. Még Párizsban is óriásit csalódtam. Viszont New York, amely a hetvenes években még a művészet, új gondolatok, új kezdeményezések fővárosa volt, már régóta vonzott. Igazából ott akartam érvényesülni, próbára tenni a tehetségemet a legerősebb konkurencia közepette.

A valóság - ahogy ez már lenni szokott - kissé eltért az elképzeléseimtől. Szeretem az egyedüllétet, a szobrász többnyire egyedül van a műtermében. Ez a munka majdnem hogy aszkéta életet követel. De "robot" után az embernek kedve támad kimenni az emberek közé. Akkor jöttem rá, hogy senkit sem érdekelek. Sem a szomszédokat, sem a kollégákat - művészeket, senkit sem. A legjobban azok fogadtak el, akik maguk is bizonyos kirekesztettség érzésével küszködtek. New Yorkban az első barátaim homoszexuálisok voltak. Nem vagyok leszbikus, férfiakat szeretek. Szeretek férfiakkal beszélgetni, szeretek velük aludni. Számomra a homokosok is - itt úgy mondják "gay" - elsősorban férfiak. Gyakran találkoztam velük, New Yorkban több ezren vannak. Az óriási város tolerálja őket, itt nem kell színlelni, alakoskodni, a természetüket elrejteni. Érzékenyek, érzékenyebbek nálunk, "normális" embereknél. Ez a megjelöltek, kiközösítettek érzékenysége, olyan, amellyel a zsidók többsége is rendelkezik. Ennek köszönhetően sok mindent képesek hamarabb és mélyebben érzékelni. Homoszexuálisoktól kaptam ötletet az első amerikai szobromhoz. Talán ismered Manet Olympia című képét. Ez egy ágyon fekvő gyönyörű fekete nőt ábrázol, aki beszélget a szolgálólánnyal. Itt a sokkal régebbi, híres Rembrandt képnek (Danae) a felidézéséről van szó. Manet képét 3 dimenzióba helyeztem: megalkottam két meztelen, fehér férfi szoboregyüttesét, barokk drapériában. Hogy miért éppen barokk? A barokkot mindig is szerettem. Izgattak az ellentétek, melyek létrehozták: hit és kétségbeesés, aszkézis és élvhajhászat... Ellentétek, amelyek a barokk bölcsőjeként új korszakot hoztak létre. Éreztem, hogy "gay"-eimet éppen egy barokk ágyon kell elhelyeznem. Ez mindenkinek nagyon tetszett, de senki sem vette meg őket. Mind a mai napig a műteremben bámulnak rám. De az üzleti sikertelenség nem zavart. Ez volt a búcsúm Európától. Good bye, Europe...!

Magányos emberek szeretnek rádiót hallgatni. Én meg megtanultam hallgatni a Fekete Rádiót. Black Radio Talk Show-t kapcsoltam be munka közben a műteremben és otthon is, az ágyban. Már 16 éve hallgatom. A Black Radio-ból értesültem a feketék problémáiról. Megtudtam, hogyan érzékelik a helyzetüket, hogyan keresik identitásukat, hogyan küzdenek az emberi és polgári méltóságukért. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, elkezdtem a fekete problematikát taglaló könyveket vásárolni. Egyik nap elmentem a Black Radio által meghirdetett előadásra is. Az előadást Brooklynban tartották, a feketék templomában, ami egyben valamiféle kultúrházként is működött. A helyiségben csak feketék, főleg férfiak ültek. Bementem, de mintha levegő lettem volna. Senki sem vett rólam tudomást. Leültem egy székre és hallgattam. De éreztem, hogy zavaró tényező vagyok. Levegőnek néztek, de éreztem, hogy mindegyikük felteszi magának a kérdést: "Ki ez a fehér nő? És mit akat itt?" Kibírtam, mert meg akartam őket ismerni. Mert többet akartam megtudni róluk. Ha felállok és elmegyek, semmit se fogok megtudni, mondtam magamnak. És így ottmaradtam.

Semmi sem tud jobban megbántani, mint a bizalmatlanság. De ha felvértezem magam ellene, jól bírom a strapát. Hónapokig jártam azokra az előadásokra, tanulmányoztam a feketék problematikáját, igyekeztem bekapcsolódni a beszélgetésekbe. Nem segített semmi, egyszerűen nem vették tudomásul a jelenlétemet. Méltóságteljesen és kollektíven ignoráltak. Ezzel a furcsa fehér nővel szemben tanúsított bizalmatlanság a legkülönbözőbb formában nyilvánult meg. Volt benne gúny, máskor fölényeskedés, nagyon gyakran olyasmi is, mint a megvetés. A megvetés a megalázottak iszonyú fegyvere, és én, a fehér nő voltam annak az emberfajnak a képviselője, aki megalázta és megalázza őket. A megvetés olyan büntetés, amelyet a fehér fajnak még vezeklés formájában el kell szenvednie.

Több mint egy év után néhányan megszántak. Válaszoltak a kérdéseimre. Válaszoltak és néztek engem. Néha még a metróhoz is elkísértek. Arra vágytam, hogy legalább egyikük hívjon meg egy kávéra. Nem hívott meg senki, legalábbis akkor nem. Oda szoktam adni nekik a névjegyemet, a lakásom és a műtermem telefonszámával. Elfogadták, de egyik sem hívott fel. Hányszor sírtam emiatt. Dühösen és tehetetlenül. De a fekete kultúra megbabonázott. Az eredeti, bár ezt már megérintették annak az országnak a változásai, mely akaratuk ellenére hazájuk lett. Igazi hazájukká lett, mert haza, Afrikába még azok se tudtak visszatérni, akik a nagy visszatérést propagáltak.

Három évvel később ennek a fekete "népi egyetemnek" az egyik gyakori látogatójával annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy végül már együtt aludtunk. Hogy milyen a szex a fekete férfiakkal, arról nem fogok mesélni. Vannak köztük - akárcsak a fehérek között - szexuális atléták, és figyelmes, gyengéd szeretők. Férfiak, akik tudnak adni és odafigyelni. De majdnem mindegyikkel jól éreztem magam, izgatott, ahogy a gyönyörű bőrük hozzám ért, szerettem az érintésüket érezni, ezt az emberi érintést. Ráadásul sajnáltam is őket. Főleg akkor, amikor néhányan a fekete kisebbségi érzésüket, méltóság utáni vágyukat, tudathasadásukat az én ágyamban akarták realizálni, egy olyan fehér nő testén, akit csodáltak és ugyanakkor megvetettek. Sok fekete szeretőm volt, sokat tanultam tőlük. Főleg a lelküket tanultam meg megérteni. A lelket, mely nem hiányozhat egy szoborból sem, ha nem akarjuk, hogy halott anyag maradjon.

Az első szobrom, melyet New York-ban készítettem, egy amerikai Apolló. Hat láb, négy hüvelyk magas; 194 centiméter. A mellkasára aranyszínű kollázsok vannak gravírozva, képek a fekete amerikaiak történelméből. Ez egy realisztikus szobor, antik stílusban, még a szemét is úgy festettem be, ahogy a régi görög szobrászok tették. De a testtartása nem görög. A testtartása egyiptomi. Így, az egyik lábukat előre rakva, a fáraók álltak. Ez a befagyasztott mozdulat nemes, fennkölt, emelkedett, ünnepi, kifejezi a belső erőt és integritást, de a fülén walkmen van. Egy modern ember, aki nem fél a jövőtől.

Fekete barátaimnak nagyon tetszett. A kiállítás után még a fekete közösség prominens tagjai is elbeszélgettek velem. Elmondták, hogyan értékelik, sőt csodálják, hogy oly sokáig bírtam elviselni a mellőzésüket. A brooklyni templom egyik prédikátora még a prédikációjában is megjegyezte: "Testvéreim. Nem elég feketének lenni, ha a lelketek fehér, és úgy bántok a fehér testvérünkkel, ahogy a fehérek általában velünk szoktak. Nézzétek: fehér, de a mi lelkünk van benne. Black soul."

Voltak szeretőim, többnyire gyönyörű férfiak, akik pusztítottak. Nem úgy, mint feketék a fehér nőt, hanem mint férfi a nőt. Egyiküket, akit nagyon szerettem, ingerelte a ragaszkodásom és a függetlenségem. Bosszantotta, mivel más voltam, mint azok a nők, akiket előttem ismert meg. Éppen ő inspirált a második Apolló szobor megalkotására. Ez a szobor absztrakt. Az ő mintájára készítettem, de nem kellett modellt ülnie. A legkisebb részletekbe menően láttam magam előtt, a kezeimben éreztem. A második Apollóval sokat kínlódtam, de az eredménnyel nem voltam elégedett. Azt viszont nem tudtam meghatározni, mi hiányzik belőle. Egyszer, amikor lelkileg teljesen tönkretett és elment, átmentem a műterembe és a szobrot néhány részre szétfűrészeltem. Másnap elkezdtem a darabokat összerakni. Rögtön sejtettem, hogy ezúttal ez lesz az igazi... Amikor később újra megmutattam neki az összevágott és újra összeragasztott szobrot, hosszan, szó nélkül nézegette. Azután elfojtott hangon mondta: "Ilyenek voltunk azelőtt - mutatott az Apolló I.-re - és ilyenek vagyunk most." Egy mondatban fejezte ki azt, amit magam is éreztem.

Hallottál már Malcolm X-ről? Biztosan. Nagy fekete volt. Nagyobb mint Martin Luther King. őt nem zavarta, hogy a fehérek megmondják nekünk ( sic! ), mi a jó és mi a rossz, sőt elvárják, hogy ugyanazokat a hősöket tiszteljük, mint ők. Kingnek az volt erre a receptje: "Fejemre tojhatsz, akkor is szeretlek." Malcolm X azonban megmondta a feketéknek, hogy a saját méltóságukért harcolniuk kell. Tudta, hogy az erőszak nélküli harc is sikeres tud lenni, ha az, aki harcol, erős. Megpróbálta a feketék ügyét így terjeszteni. Végül mindkettejüket megölték.

Meg fogom csinálni Malcolm X szobrát a harlemi fekete múzeum számára. Pályázatot nyertem, amelyen részt vett a legjobb 129 amerikai szobrász. A bírálók mind feketék voltak. A tervemet csak úgy küldtem be, bizisten. Egyáltalán nem hittem, hogy a nagy tanító és mártír szobrának elkészítésével éppen engem fognak megbízni. És látod, tévedtem. Ez a 170.000 dolláros csekk, amelyből kétharmadot az anyagra és a szakipari munkákra fogok fordítani, első értékelése a tehetségemnek itt Amerikában. Mostanáig egyetlen egy szobromat sem adtam el, hacsak nem számolom a kirakatbábukat egyes áruházak részére, vagy az előre megtervezett, polgári szoboregyütteseket zeneiskolák elé valahol Oregonban, vagy Oklahomában. Ez alkalommal igazán befutottam. Az amerikaiak ezt úgy hívják, hogy break-in . És tudod, minek örülök a legjobban? Hogy nemsokára bronzba önthetem mindkét Apollót. Azok a gipsz testeik már nagyon megöregedtek. Nemsokára szétesnek...

Nádas Péter fordításai


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret