stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



STEPHEN HOLMES

OROSZ LECKE


Fél évszázadig a Szovjetunió nem csak egyszerűen a fő katonai ellenségünk volt, hanem az ideológiai és morális "másság" is. Az amerikai bal- és jobboldal egyaránt védelmezte egymással vetélkedő vízióit a liberális társadalomról a sztálinista rémálomra való reakcióként. Ilyen értelemben a hidegháború alaposan átformálta a közgondolkodást. Igazából azt is mondhatjuk, hogy a hidegháború volt a mi közös filozófiánk. A szovjetunióbeli kommunizmussal folytatott állandó, sürgető és követelődző vetélkedés irányította vélekedésünket a legfontosabb intézményeink alapjául szolgáló elveinkről. Ugyanis a liberalizmus a totalitárius rend fordítottja volt, vagy legalábbis úgy tűnt nekünk.

Az amerikai krédó milyen vonásait hangsúlyoztatta velünk ez az alapvető kontraszt? A szólás- és sajtószabadságot mindenekelőtt, valamint a gondolatszabadságot, mivel ezeket nyomta el a legbrutálisabban a moszkvai rezsim. Ugyanettől a szellemiségtől vezérelve, az amerikaiak hangsúlyozottan fontosnak tartották a gyülekezési szabadságot, a különböző privát szervezetek létrehozásához való jogot, az elfogulatlan és független ítélkezéshez és bírósági eljárásokhoz való jogot és azt, hogy szabad választásokon nyilváníthassanak véleményt, aminek eredményeként leválthatják a nekik nem megfelelő tisztségviselőket. Ugyanígy kiemelt fontosságot kapott az a mozgástér, amely lehetővé tette a magánvagyon gyűjtését, megszerzését, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy egy decentralizált és nem tervutasításos alapon funkcionáló gazdaság képes csak az anyagi jólét és a politikai szabadság alapját megteremteni.

A Szovjetunió már eltűnt a térképről, de ettől még semmi sem működik jól Oroszországban. Moszkván kívül az életkörülmények olyan riasztó módon romlottak, hogy a megélhetésük biztosítása érdekében számosan visszatértek az önellátó földműveléshez. Ironikusan szólva, azt is mondhatjuk, hogy az oroszoknak napjainkban több okuk van az állam erőtlensége, mintsem hatalma miatt aggódni. A belső zűrzavar szimptómái: börtönlázadások, vonatrablók, közterületen cigarettát kolduló katonák, kóbor kutyák falkái a vidéki városok utcáin, megjavítatlan olajszivárgás, szennyezés lépten-nyomon láthatók, tapasztalhatók. A tömeges adócsalások és az adóellenőrök meggyilkolása következtében (1996-ban 26-ot öltek meg), a Moszkvát vasmarokkal szorító, merev és vaskalapos területi vezetők és a közintézményekre, valamint a félig privatizált vállalatokra rátelepedő és az előnyöket kihasználó, szemet szúróan gyorsan tollasodó, gazdagodó prominens személyiségek ténykedése miatt az államnak alig vannak erőtartalékai funkcionálni.

Az orosz állam gyengesége nem csak az oroszoknak okoz megpróbáltatásokat, hanem a Nyugat számára is új rémálmok forrása: további Csernobil-típusú katasztrófák, nukleáris know-how árusítása pult alól olyan államoknak, amelyek nem tudhatni, mire használják, visszaélnek vele, a biológiai és vegyi fegyverek megsemmisítésére való szembeötlő és kinyilvánított képtelenség, gyalázatos módon elhanyagolt olajszállító hajók, a végső soron egész Európát fenyegető fertőző betegségek, járványok, a riasztó módon a határokon túlra terjedő, exportálódó szervezett bűnözés, a központi kormány tehetetlensége, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek (mint például a NASA-űrállomás esetében), az erősen kifogásolható irányító és ellenőrző rendszer, a védelmi és a külügyminisztérium tevékenységének koordinálatlansága olyan kérdésekben, amelyek létfontosságúak a szomszédos országok számára.

A tehetséges ifjú reformereket szívesen látná a Kreml, de ők sem képesek rövid időn belül megoldani hazájuk súlyos kormányzási válságát. Az autóbuszok még mindig járnak, de az orosz kormány szembetűnő módon képtelen a tulajdon törvényeit betartatni. A teljes adóbevétel a GDP-nek mintegy a tíz százaléka körül ingadozik (ebben nincs benne a hatalmas és nem adózó szürke gazdaság), összehasonlításképpen az Egyesült Államokban ez az érték durván 30 százalék, Nyugat-Európában pedig mintegy 45 százalék átlagban. A probléma, amellyel a liberális reformerek szembesülnek, immár nem a cenzúra és a tervutasításos gazdaság, sem pedig a frusztrált nemzeti önérzet és a xenofóbia (habár ezek is léteznek), hanem valami egészen újszerű dolog: egy széthullóban levő állam, amely alig-alig kapcsolódik a demoralizálódott társadalomhoz.

Mit tanulhatunk ebből az elképesztő helyzetből? Miként értékeljük át a "szabad piac" és a "spontán csereforgalom" megünneplését, amikor föld-levegő rakéták és egyéb, a szovjet hadi arzenál halált hozó maradványainak totálisan szabályozatlan és ellenőrizetlen piacát látjuk? És hogy állunk az olyan fogalmakkal, mint "pluralizmus", "decentralizálás", "egymást kiegyenlítő hatalmak", "privát szerveződések", vagy "a társadalom függetlensége az államtól"? Lehet, hogy legalább olyan sokat kell még tanulnunk ezekről az eszmékről a kommunizmus következményeiből adódóan, mint amennyit egykor a kommunizmustól tanulni véltünk.

A hidegháború idején, amikor úgy tűnt, minden politikai rossz okozója a túlszabályozottság, a kormány "túlhatalma", egy gyönge kormány veszélyességének az eshetősége kis szerepet játszott a liberális önmeghatározásban. (A "liberális" szót tágabb filozófiai értelemben használom, beleértve a mai amerikai konzervatívokat és liberálisokat egyaránt.) Ám ez nem mindig volt így. Madisonnak a Federalist ban használt, a kormánynak az alkotmányos korlátozásáról szóló híressé vált megfogalmazása szerint először is "feljogosítjuk a kormányt a választópolgárok kormányozására". Ha a hatalmat képviselő személyek megfélemlíthetők vagy megvesztegethetők, a magánszektor életerős vibrálása, lüktetése kóros rángatózássá válik. Addig ugyanis nincs törvényesség, amíg a maffia ügyvédeket alkalmaz. Természetesen szó sincs arról, hogy a rendezetlen piaci viszonyok és a féktelenül garázdálkodó, gyilkoló rablóbandák miatt egyre jobban kifejlődő és leplezetlenül felszínre kerülő szociális veszélyeztetettség-érzet egy vaskezű kormány és hatalom utáni sóvárgást sugalljon. Oroszország politikailag szétzilálódott társadalmának keservei, jajkiáltásai azonban oda kell hogy hassanak, hogy jobban meg tudjuk becsülni a kormánynak a liberális szabadságjogok támogatásában kifejtett erőfeszítéseit, és szolgáljanak tanulságul azok számára, akik az államot csak úgy tekintik, mint a liberális értékeket fenyegető tényezőt.

Nincs közigazgatás, nincsenek egyéni jogok

A klasszikus liberális teória azért tekintette szükségesnek a politikai hatalmat, mert az egyének részrehajlók, elfogultak önmaguk iránt, és ha a döntést rájuk bízzák, az erősek és a csalók ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy kivonják magukat a törvények hatálya alól. Tökéletesen beigazolódni látszik ez a mai Oroszországban. Amikor a valaha mindenható és mindent birtokló államot olyan könnyű kifosztani, miért fogadjuk el a mindenkire érvényes játékszabályokat? A gondolat- és cselekvésszabadság hívei úgy érvelnek, hogy az állam korlátozó hatalma csak a károkozás elleni védelemre és a tulajdonjogok védelmére terjedhet ki. Az oroszországi kontextusban a "csak" szó rendkívül disszonánsan hangzik. Észbontóan nehéz a kaotikus állapotok közepette egy olyan korlátozott hatáskörű kormányt alakítani, amely képes az erőszakot és a csalást visszaszorítani.

A mai Oroszországban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a liberális értékeket ugyanúgy fenyegeti az állam tehetetlensége, mint a despotikus hatalom. Az "államtalanítás" nem a megoldást jelenti - ez éppen a probléma. Jól működő közigazgatás, államhatalom nélkül ugyanis lehetetlen a kölcsönös károkozás megakadályozása, nincs személyes biztonság, és nincs "vezérelv, amelynek alapján élni lehet" - hogy a Locke-i mondást idézzük. Az 1977-es Brezsnyev-féle alkotmányban rögzített jogok nem realizálódtak az elnyomó államapparátus miatt. Az 1993-as jelcini alkotmányba foglalt jogok sem valósultak meg, mert az államnak nem volt elég forrása, és az igazi elhatározás is hiányzott, a köztisztviselők pedig sokkal inkább törődtek a saját hasznukra történő ügyeskedéssel, a sáp beszedésével és a beavatottak számára hozzáférhető különböző osztalékok, jutalékok begyűjtésével, mint a közügyekkel.

Az Oroszországban uralkodó zűrzavar kedvezőtlen hatással van az államra és a civiltársadalomra egyaránt. A központi ellenőrző és koordinációs rendszer a totális zűrzavar állapotában van, a polgárság pedig, neheztelvén a politikai elitre, passzív és tétlen. A köztisztviselők megvásárolhatók és tehetetlenek, a közérdek pedig túlságosan erőtlen és megfoghatatlan ahhoz, hogy hatékony közösségi szervezetek alakuljanak és legyenek a szószólói, vagy választókerületekben is érdemben foglalkozzanak vele, próbára téve ezzel a hatalmon levők reformkészségét. A kormány jellemzője, hogy nem kirívóan erőszakos és elnyomó (Csecsenföld kivételével), ugyanakkor nem egységes, felelőtlen, és szembeszökően nem tanúsít semmilyen érdeklődést polgárai életkörülményei iránt. A szociális szolgáltatások elsorvadnak, az emberek élettartama vészjóslóan csökken, az átlagemberek pedig, semmit sem várva a politikától, épp hogy csak tengetik életüket.

A politikai széttagoltság és a tekintély szétfoszlása lehetetlenné teszi a szabadságjogok érvényesítését, és ez mintha azt sugallná, hogy a liberalizmus nem tart igényt sem kizárólagosan, sem elvileg, kiterjesztett hatalomra. A legújabb oroszországi tapasztalatok azt teszik nyilvánvalóvá és kiáltóan szükségessé, hogy egy liberális kormány egyesítse a hatalmat hozzáértő és felelős kezekben, és használja hatékonyan.

Az orosz politikai szakadárokat, másként gondolkodókat többé nem börtönzik be, ez tény. Senkit sem büntetnek, még csak nem is fenyegetnek meg a párt irányvonalától való eltérés miatt, mivel hogy az sincs már. Megesik, hogy újságírókat darabokra tép egy robbanó aktatáska, de csak akkor, ha a Védelmi Minisztériumban uralkodó korrupciót firtatják. Senkit sem vetnek börtönbe eretnek nézetek, hiedelmek miatt, mivel ortodoxia hiányában lehetetlen az eretnekség. Az ideológiai cenzúra és doktrinerség is eltűnt az ideológiával egyetemben. A hatalmon lévők közül senkinek sincs politikai okok miatt félelemérzete, és nem kér senki útmutatást a politikától.

A könyörületet nem ismerő bibliai szörnyeteg, a Behemót által eltaposott magányos ellenszegülő képe egyoldalú interpretációját adta a liberális jogoknak. A fájdalmasan szerzett tapasztalatokat háttérbe szorította az a feltevés, hogy a jogok lényegében "falak", amelyeket az államhatalom elleni védelemként emelt maga köré az ember. Ebben a metaforában kétségtelenül van igazságtartalom, ugyanakkor azonban végtelenül inadekvát, amit kíméletlenül leleplez és igazol a napjainkban Oroszországban uralkodó helyzet, ahol a liberális reformok vereségét mi sem mutatja napnál világosabban, mint az államot a társadalomtól elválasztó közöny fala. Az elnyomásban már nem érdekelt, korrupt tisztségviselők külön világban élnek, amely sehol sem érintkezik a politikától megcsömörlött polgárokéval. Moszkva, ez a pezsgő enkláve, amely alaposan félrevezeti a külföldi megfigyelőket, jól szimbolizálja az orosz gazdagoknak az orosz szegények iránt tanúsított határtalan nemtörődömségét. Az oroszországi liberális reformok akadozása más szóval azt kell hogy szuggerálja, hogy a liberalizmus, a legigazibb értelemben véve, nem arra törekszik, hogy elszigetelje a társadalmat az államtól, hanem arra, hogy szilárd és jól kivehető átjárókat nyisson, csatornákat hozzon létre a tisztességes köztisztviselők és az őszinte polgárok között, hogy azok korrekt partneri kapcsolatok alapján tárgyalhassanak egymással.

Oroszországnak legitim politikai hatalomra van szüksége. A szabadságjogok azonban a legitim közhatalom értelmes, hozzáértő gyakorlásán alapulnak. Ebből következik aztán, hogy a személyiségi jogok megsértése a liberális állammal szembeni engedetlenséget vonja maga után. Az államnélküliség szánalomra méltó körülmény, mert azt jelzi, hogy hiányzik az egyetlen olyan intézmény, amely képes védelmet nyújtani a rászorulóknak. Másként fogalmazva, a legnagyobb és a legmegbízhatóbb emberjogi szervezet a liberális állam. Ennek hiányában nincs a jogoknak következetes és állandó védelme, és nem lehetséges érvényt szerezni azoknak. Ha a társadalom politikailag nem jól szervezett, ott nincsenek és nem lehetnek egyéni szabadságjogok, mint ahogy civiltársadalom sincs. Ez tökéletesen magától értetődő, de csak annak, aki észben tartja, hogy az antitotalitárius étosz milyen következtetésekhez vezet.

Az orosz liberális reform elakadása vélhetőleg visszairányítja az alapokhoz a liberális és individualista gondolkodást. A jogilag szabályozatlan szociális feszültségek ottani robbanásveszélyes helyzetté fokozódása lelohasztja majd az itteni, retorikával felfújt ballonokat arról az "autonóm" szféráról, ahol az amerikai családok minden egyes fillérjüket biztonságban tudhatják, mert a kormányzat aggályos precizitással ki van rekesztve onnan. Valóban, a mindent magának elvevő és a polgárait rövid pórázon tartó rezsim mindent felforgató hatásainak megfigyelésekor el kéne gondolkodnunk és tisztáznunk magunk között bizonyos tévhiteket, amelyek a "függőség" és "függetlenség" szavainkat övezik, és amelyekkel olyan könnyedén dobálózunk időnként politikai vitáinkban.

A hitelezőnek ahhoz való joga, hogy kölcsönadott pénzét visszakapja, nyilvánvalóan az államhatalom, a rend és törvényesség terméke, eredménye. Az amerikai polgárnak a közhatalmat kell igénybe vennie, ha érvényt akar szerezni jogainak. Amikor pert indítok, nem csak úgy a magam útját járom egy teljesen kényszermentes szférában, és az államot sem akarom lerázni magamról mint nyűgöt, hanem azt várom el tőle, hogy lépjen fel az én érdekemben. Az az állam, amelyik a tartozások behajtását egyénileg garázdálkodó banditákra hagyja, és nem képes gyógyírt találni a hanyagsága áldozatainak bajaira, nem tekinthető liberális államnak a szó igazi értelmében.

A szavazati jognak nincs értelme, ha a választási tisztségviselők kenőpénzt fogadnak el, vagy meg sem jelennek a munkahelyükön. Az elkobzott tulajdonért járó igazságos kárpótláshoz való jog üres frázis csupán, ha az államkincstárnak nincs mit szétosztania. A saját ügyben a védelem tanújaként való megidézéshez való jog is haszontalan, ha a bírósági idézést nevetéssel fogadják. A korrekt és elfogulatlan bírósági procedúrához való jog előfeltétele, hogy az állam az adófizetők pénzéből mindenki számára hozzáférhető komplex jogi intézményeket hoz létre és tart fenn, amelyek elvégzik a fair igazságszolgáltatás szerteágazó eljárásait, eleget téve a különböző fáradságos, de szükséges jogi formalitásoknak is. Éppen emiatt, nem lehet liberális állam az, amelyik ezt nem teljesíti.

Adók és szabadság

Az alapvető jogok nem csak azért nem jutnak érvényre Oroszországban, mert az állam szétzilált és következetlen, hanem azért sem, mert fizetésképtelen. A krónikus pénzhiány megcsorbítja az egyéni szabadságjogokat és a harci készültséget is. A jogok a köz erőforrásainak hatékony kiaknázásán, felhasználásán és a hatalom szakszerű, hozzáértő gyakorlásán alapulnak, ez akkor lesz evidens, ha megvizsgáljuk az oroszországi büntetés-végrehajtási intézmények, a javító-nevelő intézetek elképesztően gyatra állapotát, ahol a megzabolázhatatlan tuberkulózis (2.000 elítélt halt meg ebben a kórban 1996-ban) - még a fegyőrök körében is - és a magas halálozási arányszám nem is annyira az embertelen bánásmódnak, mint inkább a rettenetes túlzsúfoltságnak, az ehetetlen tápláléknak és az alapvető egészségügyi ellátás hiányának a következménye. Ez esetben nem a kínzás, hanem a közfinanszírozás csődje az alapvető oka az elítéltek jogai sérelmének. Egy csődbe ment állam nem lehet liberális állam, akármilyen is az állampolgárok "kulturális színvonala".

A fizetésképtelenségen nem a társadalmi erőforrások vagy a jómódú polgárok hiányát értem, Oroszországban ugyanis mindkét tényező megvan. Inszolvens, tehát fizetésképtelen államnak igazából az értelmezhető, amelyik nem képes az általánosan elfogadott normák szerint korrekt módon elvonni a köz által létrehozott javaknak egy megfelelő részét, és azt visszaáramoltatni, közszolgálati célokra fordítani, ehelyett inkább a tisztségviselők és cimboráik zsebeit tömi degeszre. Az orosz állam nem szabadelvű, részben azért, mert fizetésképtelen. Továbbá fizetésképtelen azért, mert korrupt - mert a közszolgálati normák gyengék, és a potenciális adófizetők nem bíznak a kormányban.

Az új orosz antiliberalizmus egyik alapvető tanulsága, hogy az egyéni jogok nem védhetők meg adóztatás, adóbeszedés és költségek, ráfordítások nélkül. Az anyagi eszközök hatékony elvonásához a kormánynak képesnek kell lennie együttműködésre mozgósítani. Az erős állam nem az "állam erőssége" miatt vaskezű - liberális értelmezés szerint -, hanem elsősorban a hatalom legitimációján alapul, továbbá a kormánynak azon a képességén, hogy felmérje az önkéntes támogatók lehetséges körét. A meggazdagodás után lihegő és törekvő államhivatalnokok szájából vicsorogva elhangzó, adóhátralék miatti retorziókkal való fenyegetések nem fokozzák a bevallások őszinteségét a személyes értékeket, vagyontárgyakat illetően. Ha növelni akarja az adóbevételeket, az államnak egyrészt tisztességes bánásmódot kell tanúsítania polgáraival szemben, másrészt érthető módon kell közölni, megfogalmazni a közös célokat, és korrekt partneri kapcsolatot kell létesíteni a fontos társadalmi csoportokkal és személyiségekkel a közös célok elérése érdekében.

Az orosz kormány képtelen az elemi emberi jogokat megvédeni ugyanazért, amiért képtelen olyan alapvető javakkal ellátni polgárait, mint a fertőzés nélküli környezet, általános iskolai tankönyvek, röntgenfelvételekhez szükséges filmek a kórházakban, a veteránok nyugdíja, az egész ország területét átfogó úthálózat, a vasutak karbantartása és az iható víz. Nem képes a jogok védelmére, mert nem tudja az elvont anyagi eszközöket a közjó céljaira átcsoportosítani, irányítani. A bíróságok működnek, az igaz, de állandó lemaradásban vannak a tárgyalásra kitűzött ügyek jegyzékéhez képest, mert a bírói testület, a bíróságok számára nevetségesen kis összegeket jelöl ki a költségvetés, amelyek gyakran nem is jutnak el a rendeltetési helyükre. Az elemi jogoknak az adóbevételektől való függősége rávezethet bennünket annak megértésére, hogy a jog - közszükségleti cikk. Anélkül, hogy a mindenbe beleavatkozó állam és a társadalom közé falat emelnének, az úgynevezett "negatív jogok" is az adófizetők finanszírozására épülnek, és a kormány által menedzselt közszolgálati tevékenységek arra valók, hogy az egyéni és kollektív jólétet fenntartsák.

Tulajdon és állam

Ide tartoznak a tulajdonosi jogok is. Szovjet-Oroszország ráirányította a figyelmet arra, hogyan fojthatják meg a jogszabályok és a rendeletek a gazdasági tevékenységet. A posztszovjet Oroszország ennek az igazságnak egy másik aspektusát világítja meg. Világosan meghatározott, egyértelműen átruházott és törvényes úton érvényesíthető tulajdonjogok nélkül a birtoklás nem erősíti, nem ösztönzi a gondoskodó vállalkozói felelősségtudatot.

Nem csupán arról van szó, hogy a kormánynak támogatnia és fejlesztenie kell a piacot. A lényeg ennél nagyobb hatókörű és mélyebben van. A piacot törvényhozói és jogalkotói rendeletek, jogszabályok alakítják, tartják fenn és koordinálják, ezek azonban nem tarthatók be egy politikailag szétzilálódott társadalomban. Mint ahogy nem létezhet a kapitalizmus ott, ahol minden meg van tervezve, úgy ott sem lehetséges a kapitalizmus, ahol minden eladó, és szóba sem jöhet, ha a megvásárolható tételek listáján szerepelnek a közhivatalok alkalmazottai is. A piaci viszonyok előfeltétele a hozzáértő és tisztességes hivatalnoki kar.

Ahhoz való jogom, hogy belépjek valahová (valamely szervezetbe például), használjak valamit, kizárjak valamit vagy valakit valahonnan, eladjak, örökül hagyjak, jelzálogot betábláztassak, véget vessek az "én" tulajdonomat fenyegető bármely zaklatásnak - mindezek a jogaim egyértelműen függnek valami olyasmitől, ami Oroszországban még nem létezik: egy jól szervezett, szilárd alapokon nyugvó, hiteles, mérvadó, és mindent egybevéve tisztességes törvényszéki rendszertől. A liberális jogi rendszer nem pusztán óvja és védi a tulajdonomat. Megalkotja a birtoklás szabályait, kikötve például az ingatlanokat bérbeadók karbantartási és javítási kötelezettségeit, vagy azt, hogy miképpen történjék a közösen birtokolt tulajdon eladása. Tehát a tulajdonjogokat "a kormánytól való szabadsággal, függetlenséggel" asszociálni ugyanolyan értelmetlenség, mint mondjuk a sakkozáshoz való jogot a sakkjáték szabályaitól való elrugaszkodással összekapcsolni.

A gyenge államban létező kapitalizmus vizsgálata napnál világosabban kimutatja a szabad akarat követői "függetlenség"-koncepciójának gyatraságát, korlátozottságát. Egy autonóm személyiség nem teremtheti meg tulajdon autonómiájának feltételeit autonóm módon, csakis valamely közösségben. Ha a rendőrségi hatalom gyakorlói nem a te oldaladon állnak, nem leszel képes sikeresen "érvényesíteni a jogodat" arra, hogy belépj a saját otthonodba, és használd a rendeltetésének megfelelően, amint azt Boszniában a Nyugat-Mostarból kilakoltatott, elűzött muzulmánok több ízben megtapasztalták. A tulajdon ugyanis nem más, mint az állam által betartatott szabályok komplex együttese. Vagy még drámaibban: a magántulajdon csak ámítás, ha a közösség nem tud kiképezni és felszerelni egy hadsereget, amely képes annak megvédésére az idegen rablók és martalócok ellen. Ez a tanulsága, mondjuk, Srebrenicának.

A következtetések, amelyeket érdemes hangsúlyozni: az összes liberális jog feltételezi vagy magába foglalja az egyénnek a kollektivitástól és a kollektivitásnak az alapvető eszközétől, azaz a kényszerítő-elvonó államtól való függését. Ez banális megállapítás, közhely. Ám egyike azoknak a közhelyeknek, amelyeket a hidegháború által uralt gondolkodás nem fogott föl a maga teljességében.

Szerződés és bizalom

A liberális gazdaság alapjául szolgál, többek között, az embereknek az a hajlandósága, hogy ne kételkedjenek a másik szavaiban. A bizalom, ugyanúgy mint a takarékosság és a kitartás, olyan lelki attitűd, amelynek gyökerei a jog határain kívül esnek. Ám amíg a liberális rendszerek előhívják és jutalmazzák ezeket a magatartásformákat, az antiliberális rendszerek elfojtják őket. Minthogy a szerződésekben foglaltakat nem tartják be Oroszországban, a részletfizetési mód nem vonzó a hitelezők számára. Az öntörvényűség birodalmában, a kormány hatókörén túl a tartozások erőszakos behajtása az elfogadott, a kölcsönigénylők azonban nagyon nehezen jutnak hosszú lejáratú hitelhez. A liberális állam egyik működési sajátossága kitágítani a magánszemélyek számára rendelkezésre álló időbeli horizontot, kiszámítható, betart(at)ható, nyilvánosan közzétett és stabil szabályok alkalmazása révén. A tulajdon értéktelen, ha az ember, és a potenciális vásárlók különösen, nem hisznek a jövőben.

A kapitalizmus tudja ezt, és igyekszik nem befektetni olyan országokban, ahol - egy idiómával szólva - a gazdasági tényezők leszámítolási kamatlába magas. Hosszútávú beruházás olyan termelési egységekben, ahol új munkahelyeket lehet teremteni, nem valószínű, amikor a beruházott vagyont lehetetlen megvédeni az állig felfegyverzett verőemberektől, adósságbehajtóktól. Ilyen körülmények között a tőke a természeti kincsek kiaknázására, kitermelésére törekszik, amelyeket a helyszínen, majd szállítás közben meg lehet védeni, és amelyek szép haszonnal értékesíthetők a világpiacon.

A valutastabilizáció önmagában nem elég, hogy javítson az oroszországi beruházási feltételeken, mert a kereskedelem, a bankrendszer, a vám- és adószabályok rendezetlensége beárnyékolja a jövőt. Az orosz kormányzat egyrészt már nem elnyomóan zsarnoki, de még mindig nem kiszámítható, ezért antiliberális. Mivel az állam képtelen a kellő alapossággal beszedni az adókat, a hatóságok rászoktak arra, hogy visszamenő hatályú adókkal sújtsák a külföldi cégeket, amelyek tiszta könyvelést vezetnek, és nincsenek abban a helyzetben, hogy ellentmondjanak. A potenciális befektetőknek ez a rövidlátó kirablása jó példa arra, hogyan hat a politikai zűrzavar a közjóra.

A gyenge államok kapitalizmusában a morális károkozás nem feltétlenül a szocializmus hordalékának, maradványainak tükröződése vagy az egyenlőtlenséggel szembeni averzió, amint azt gyakran feltételezik. Oroszországban a piac alapjait képező tulajdonosi státuszok elosztása törvénytelennek tűnik az átlagemberek számára, mert a tulajdonosok többsége nem dolgozott meg a vagyonáért, vagy nem örökölte, a közvélekedésben elfogadott szabályoknak megfelelően. A magántulajdon sokkal több nyűgöt és bonyodalmat okozó intézmény Oroszországban mint a Nyugaton, mert egyetlen posztkommunista társadalom sem képes következetesen alkalmazni a szabályt, amelynek neve: "add vissza a lopott holmit".

A profitvadászok úgy vélik, hogy az üzleti vetélytársakkal való bánásmód legmegfelelőbb eszköze a plasztikbomba. A rendőrség nélküli gazdaság elégedetlenséget kelt, amikor prominens képviselőit gátlástalan szélhámosoknak ismerik, akiknél a "konfliktuskezelő technika" skálája a megfélemlítéstől a gyilkosságig terjed. Az állam tehetetlenségére fényt vet az a mód is, ahogyan a mai orosz vállalkozók kihasználják a testületi felelősség hiányát az indokolatlanul nagyarányú személyes haszonszerzésre. Az állami támogatású vállalatok igazgatói barátoktól vásárolnak, és barátoknak adnak el kedvező áron, így kilopják a tőkét a vállalatukból, és magánzsebekbe szivattyúzzák a közvagyont. Értékekkel megszedve magukat, tartozás nélkül távoznak, növelve a köz adósságát. Gyakorlottan, ügyesen tudják lefölözni mindennek a javát, mert akiknek a közérdek a fontos, azok közül senki sem tudja megakadályozni őket.

A könyörtelen, kíméletlen kapitalizmust a csalók elleni törvények hiánya, illetve, ha vannak, a be nem tartásuk is erősíti. Az, hogy a csalók elkerülik a büntetést, habár nem fog örökké tartani, elriaszt sok olyan embert a piacról, aki egyébként odamenne. Az orosz átlagembereket nem az zavarja, vagy riasztja el, hogy eladjanak és vásároljanak, hanem a szélhámosokkal szembeni védtelenségük; ezért azokhoz a szállítókhoz vagy kereskedőkhöz ragaszkodnak, akiket személyesen ismernek.

Nyugaton a fogyasztóknak előnyük származik a piaci versenyhelyzetből például az éttermekben, mert már korábban, mint választópolgárok és adófizetők, létrehozták a közegészségügyi bizottságokat, amelyek lehetővé teszik nekik, hogy tetszésük szerint végigjárjanak és kipróbáljanak sokkal több létesítményt, mint amennyit személyesen ismernek és megbízhatónak tartanak. Az oroszországi piaci viszonyok gyengesége tehát, a gazdasági liberalizáció ellenére azt sugallja, hogy rendkívül fontos a politikai szervezettség és az állam teljesítőképessége, ugyanis az idegenek bizalmát meg kell nyerni, ha nemzeti és nem pusztán helyi piacot akarnak. A Szamarában levő kolbászgyár nem fog egy Nyizsnij-Novgorod-i kiskereskedőnek eladni, ha a megyehatáron túl képtelen behajtani a követeléseit.

Vannak banditák, akik bizonyos százaléknyi részesedés fejében kierőszakolják a kölcsön visszafizetését. Sőt, akár előzékenyen meg is ölik a hitelezőidet, de van egy dolog, amit sohasem fognak megtenni: ez pedig a szélhámosság vagy a tisztességtelen üzérkedés megbüntetésére hozott szabályok, rendeletek betartatása. Az ok nyilvánvaló. A csalás, szélhámosság elleni törvény közszükségleti cikk, amely egyszerű bibliai alapelven nyugszik (másokat becsapni bűn), és a belőle származó előnyök élvezése nem csak kevesek kiváltsága, hanem az egész társadalomé. Még egy példája annak, hogyan hangsúlyozzák az orosz körülmények, hogy a liberális piac a szabadelvű kormányzásra épül.

A vadkapitalizmus ettől függetlenül elnyerheti a közjóváhagyást - kegyetlensége, kirívó egyenlőtlenségei és a szélhámosság iránti elnézése ellenére -, ha általános prosperitást hoz. A nem Moszkvában élők azonban nem kaptak dinamikusan fejlődő gazdaságot, amely kárpótlásul szolgálna nekik a munkahelyük biztonságának elvesztéséért. Az állam cselekvésképtelensége együtt jár a gengszterbandák gyilkosságaival és a piramis-szisztémával, továbbá az infrastrukturális és szakképzést növelő beruházások csekély voltával, a részvényesek jogainak csorbításával, az átváltási árfolyamok eltévesztésével, a szabadalmak védelmének elhanyagolásával, a biztosítékok jogi szabályozatlanságával, valamint a pénzügyi szektor elégtelen szabályozásával, mely így nem képes garantálni, hogy a hitel a megfelelő üzletemberekhez jusson ne a cimborákhoz. A trösztellenes törvény be nem tartása is csökkentheti a gazdasági liberalizálásból származó előnyöket. Mindezen okok miatt - és főleg azért, mert a tulajdonjogok nincsenek világosan meghatározva és nem valósul meg pártatlan védelmük - a "privatizáció" Oroszországban nem támogatja az innovációt, nem ösztönzi a beruházásokat, nem fejleszti a termelékenységet, nem javítja a termékek minőségét és nem késztet a források hatékonyabb kihasználására.

Mi a választások tétje?

Az orosz politikai rendszernek vannak további tanulságai is. Oroszországban választások vannak, szabad a sajtó, de nincs demokrácia. Vajon miért? A szavazás Oroszországban nem a vezetők megfegyelmezésének eszköze. Az orosz választás igazából nem hoz létre hatalmat, hanem leképezi a már létezőt. A tisztviselők rejtett hálózatokban találnak maguknak támogatókat. Egyáltalán nem az átlagemberek többségének szavazataiból ered a hatalmuk, mivel a közösség, a többség, habár ellenszenvet érez vezetői iránt, felhagyott azzal, hogy aktív ellenzéke legyen a kormánynak.

Az orosz választások semmi olyant nem produkálnak, aminek az eredményeként felelős vagy felelősségre vonható kormány kerülne az ország élére, elsősorban az intézmények gyengesége miatt. A "demokráciával" kapcsolatban széles körben megnyilvánuló cinizmus tökéletesen érthető: ha az államnak nincs ereje ahhoz, hogy a saját törvényeit betartassa, mi értelme volna a törvényhozó hatalomból részt kérni? Minthogy a kétkamarás parlamentnek nincs tudomása és befolyása, ellenőrző hatalma a minisztériumokban hozott döntések fölött, a képviselőválasztás jottányival sem növeli a kormányzat felelősségre vonásának lehetőségét.

Az orosz választási kitalálós játékok olyasmit tettek napnál világosabban egyértelművé, amit már eddig is tudtunk: a demokratikus procedúrák csak akkor érnek valamit, ha létrehozzák a köztisztviselőknek az egyszerű polgárok akaratától való függőségét. A szabad polgárok a kormánytól függenek jogaik gyakorlását tekintve, a nép által adott időre választott tisztviselőknek pedig, mint a társadalom megbízottainak, nyilvánvalóan van okuk felelős magatartást tanúsítani, és a szavazók többségének hasznára váló tevékenységet kifejteni.

Nagyon sok orosz hivatalnok szemmel láthatóan nem lát okot arra, hogy így cselekedjék. A maguk külön, zárt világában élnek, mintegy burokban - a szemléletesség kedvéért túlozni fogok -, és ennek az állapotnak a fennmaradását a lopott vagyonuk, az IMF, valamint különböző bűnöző szervezetekkel való kapcsolatuk teszi lehetővé. "A néptől való függőségnek" ez a hiánya azt jelenti, hogy a tisztviselőket nem készteti jóformán semmi arra, hogy olyan munkát végezzenek, amelyből az átlagos választópolgár számára valami jó is származik. Ahogy a társadalmat nem fegyelmezik "mindenkire egyenlően érvényes törvények", úgy az államot sem háborgatják a közönséges választópolgároktól induló kellemetlenségek. Amint a polgárok sem hajlandók közreműködni a törvények és rendeletek betartatásában, úgy a kormányzat sem képes profitálni a magánszemélyektől származó információkból és tudásból.

Elemezve a tisztességes közhivatalnokok és a becsületes polgárok közti partneri kapcsolat hiányát, újra kell gondolnunk a liberális alkotmányosság fő funkcióit, működését. Ugyanis a liberális alkotmányos berendezkedés nemcsak azért értékes, mert megvéd bennünket a kisebbség vagy a többség zsarnokságától, hanem azért is, mert kölcsönösen előnyös szövetséget hoz létre a "kevesek" és a "többek" (kormányzat és polgárok) között.

A napjainkban Oroszországban érvényes társadalmi szerződést úgy jellemezhetjük, hogy felelősségre nem vonható hatalmat biztosít az adózatlan vagyonért cserébe. Szükségtelen mondani, hogy ez nem más, mint az "elitek" közötti szerződés, piszkos üzlet, alku a politikai és a gazdasági bennfentesek között - az úgynevezett kriminál-nómenklatúra szimbiózis, amelynek során a két előbb említett résztvevő bújik egymással ágyba, a mindkettejük számára előnyös és kölcsönös élvezetet nyújtó bűnöknek hódolva. Az orosz kormány legsürgősebb feladata az lenne, hogy megtisztítsa a bűnözőktől a gazdaságot, és ösztönözze az alkotmányosság alapján álló szervezetek fejlődését, az olyan üzletemberek jó pozícióba kerülését, akik erőszak és csalás nélkül gyűjtöttek vagyont. A totálisan kompromittált tisztviselők azonban még csak megindítani sem képesek egy ilyen reformot. És vajon hol találnának olyan tisztességes üzletembereket, akik őket támogatnák?

A fő kérdés Oroszországban ma nem az: "Ki kormányoz?", hanem inkább ez: "Minek?" Miért vegyük magunkra a kormányzás nyűgét, ha elélhetünk a birodalom maradványain úgy, hogy a legjobb európai üdülőhelyeken vakációzunk? A társadalom többi része, a polgárok nagy tömege ki van hagyva ebből a szerződésből, sorsára hagyva - szélsőséges esetekben egyenesen a túlélésért folytatott küzdelemre kényszerítve.

Oroszország társadalma ingatag, törékeny, homokórához hasonlítható társadalom, amelyben a kiváltságosok nem nyomják el, nem zsákmányolják ki, még csak nem is kormányozzák, hanem egyszerűen figyelmen kívüül hagyják a többséget. A munkások nyugalma, tétlensége abból adódik, hogy, egyszerűen fogalmazva, a gazdagok minden alkalmat megragadó hullarablók, dögevők, akik a vagyonukat a kínálkozó lehetőségek legjobbjainak "kimagozásával", nyersanyagok exportálásával gyűjtötték, nem pedig a munkaerőpiac előnyeit kihasználva. Néhány szektort kivéve - különösen azokat, ahol exportképes termékekről van szó, és a munkások jól fizetettek, időben megkapják a bérüket - a sztrájkok semmire nem vezetnének. A dolgozók nem tudják hathatósan fenyegetni a csőd szélén táncoló állami tulajdonú vállalatot, ahol a késztermék piaci ára alacsonyabb, mint a megtermelési költség. Senki sem igényli a munkások együttműködését. Nem lehet "középosztályt" teremteni úgy, hogy a dolgozók részvényeit értéküket vesztett vállalatoknak adjuk, amelyek csak a szociális funkcióik maradékát látják el, de a világpiacon versenyképes termékek előállítására képtelenek.

Újraelosztás a bennfentesek körében

A kommunizmus nem várt következményei arra is indíthatnak bennünket, hogy újradefiniáljuk vitatott szociális kiadásainkat. A szovjet típusú rezsimek plauzibilissé tették, hogy a liberális társadalmakban lévő jogosultságokat, kedvezményeket egyfajta függőségnek fogjuk fel. Ugyanis minek tekinthető a szociális segély kedvezményezettje, ha nem az egyéni vállalkozó ellentettjének? Az oroszországi zűrzavarnak azonban - ahol a közhivatalnokok a gondozásra szoruló gyermekek utcára lökéséig, sorsukra hagyásáig "tökéletesítették" a paternalista, gondoskodó államról alkotott felfogás módosítását - egyre inkább arra kell ösztönöznie bennünket, hogy úgy tekintsük a szociális kiadások növelésének kérdését, mint döntéskényszert, hogy megszabjuk a jogosultak körét, azaz kikre legyen érvényes, és kiket zárjunk ki belőle.

Az orosz költségvetési válság fő oka nem a nyugdíjasoknak és hasonlóknak a már megszokott segélyekért való követelőzése. A költségvetési fegyelmet, felelősséget (és egyáltalán a felelősségteljes kormányzást) akadályozó fő tényező az "elkényeztetett elit", amely hasznot húz a jogi szabályozatlanságból. A kiszolgáltatott és sebezhető csoportokra szánható költségvetési ráfordítások ugyanazért csökkentek, amiért mindenféle kormányzati kiadás is: az orosz állam képtelen adóztatni, ezért nincs is miből költenie.

Miből ered a nyugdíjasok, veteránok és az egykor Csernobil romjait takarító munkások felzúdulása annak a szóbeszédnek a hallatán, hogy szociális juttatásaik költségvetési okok miatt hamarosan csökkenni fognak? Nem az (vagy nem csak az) a probléma, hogy a szocializmus hét évtizede meggyengítette morális tartásukat. Inkább arról van szó, hogy nincs ínyükre az a javaslat, hogy húzzák összébb a nadrágszíjat, és mondjanak le például a nyugdíjas kedvezményeikről, amelyekre egész munkás életük folyamán számítottak. És különösen nincs ínyükre ezt olyan gátlástalanul törtető apparatcsikoktól hallani, akik a közelmúltban lettek hirtelen milliomosok különböző, csak a beavatottak számára létező és megnyíló forrásokból vagy olyan értékek kisajátítása révén, amelyek nyilvánvalóan köztulajdonban voltak, és akik mostanában titkos ciprusi bankszámláikon halmozzák fel Oroszország beruházásokra fordítható anyagi eszközeit. A posztkommunista össznépi elégedetlenség gyökerei nem annyira a függőség szánalmas magatartásformáiból, mint inkább az árulás pontos és tévedhetetlen észleléséből, felismeréséből erednek.

Észrevehető, hogy a patologikus kontaktusvesztés az orosz kormány és az orosz nép között együtt jár a szegényeknek a gazdagoktól való megdöbbentő elszigetelődésével. A kiváltságosok szeparatizmusa, a nyilvánvaló megkönnyebbülésük, amikor nincsenek egy hajóban szerencsétlen és szánalmas polgártársaikkal, arra kell hogy indítson bennünket, hogy meghatározzuk, a szembeállítás eszközeivel, a liberális államban elvárható gazdag-szegény kapcsolatokat. A hidegháború idején a szegénység miatti aggodalmak néha, bármennyire visszatetszők voltak is, a rabszolgasághoz vezető utat idézték fel. Mára a viszonyítási alapok megváltoztak. Szükségszerűen oda vezet a nomenklatúrának a privatizáció révén szerzett elképesztő előnye és kiváltságai, a kirívó egyenlőtlenség, hogy önkéntelenül is föltegyük a kérdést: milyen típusú újraelosztás felel meg a liberális elveknek? Mennyire lehet méltánytalan egy jó társadalom? Mennyiben különbözik a liberális társadalmi szerződés - amelynek keretében a polgárok adót fizetnek, a köztisztviselők pedig a köz szolgálatában állnak - a nomenklatúra-bűnöző csereüzletektől, ahol a húsosfazékhoz közelebb álló bennfentesek szemernyit sem törődnek a többiekkel?

A liberalizmus alaptételei közé tartozik az a megállapítás, hogy a magántulajdont a rendőri erő egymagában nem képes megvédeni, és csak a rendszerbe fogott közösségi együttműködés mérsékelheti azt az elkeseredést, amely lopásra és gyújtogatásra venné rá a szegényeket. A liberalizmus soha nem az osztályok közötti különbség megszüntetésére, hanem az osztályok közötti kompromisszumra törekedett. 20. századi formájában a liberális "keverék állam" tiszteletben tartja a jómódúak tulajdonjogait, mindamellett garantálja a korrekt bánásmódot mindenki számára a különböző eljárások során, a szavazati jogot, a sztrájkjogot, a közoktatáshoz való jogot, és a különböző szociális kedvezményeket a hátrányos helyzetűek számára.

A nagy igazságtalanságok észlelése rendkívül káros a közerkölcsre. Azért, hogy finanszírozható legyen a katonai véderő, a törvényhozó és azt betartató testületek működése, továbbá hogy a gazdasági növekedést támogatni lehessen, a liberális államok a feltűnő gazdasági egyenlőtlenségek által kiváltott feszültség enyhítése érdekében hasznosnak vélték, ha kijelölik a létminimumot, amelynek szintje alá senki sem süllyedhet. A szabad vállalkozásra épülő gazdaságnak, ahol a felhalmozódott jelentős magánvagyonokat meg kell védeni a hazai és külföldi ragadozók étvágyától, előfeltétele, hogy a kevésbé kedvezményezetteknek is érdekük legyen a rendszer fennállása. A liberális állam, bármennyire tetszetősen hangzanék is, nem állíthatja magáról, hogy a társadalom egészének részrehajlás nélküli képviselője, ha csak nem tekinti a kirekesztést hangsúlyozottan morális problémának, és nem reagál rá minden erejével úgy, mint politikai kihívásra, próbatételre.

Ez már a mi politikai próbatételünk, nem csak Oroszországé. A hidegháború idején a Szovjetunió zárt társadalma megtanított bennünket a mi társadalmunk nyitottságának megbecsülésére. A kommunizmus utáni Oroszország politikailag dezorganizálódott társadalma ráébreszt bennünket arra, milyen nagy mértékben függ a liberalizmus a kormányzás hatékonyságától. Az a feltételezés, hogy az autonóm egyének élhetnek szabadságukkal, ha a közhatalom békén hagyja őket, semmivé foszlik az új Oroszország rideg valóságában. Ha óvni akarjuk a szabadságunkat, meg kell védenünk azt a legitim politikai hatalmat, amely ezt lehetővé teszi és fenntartja. Egyébként meg, amíg nem adunk hathatósabb választ a nálunk tapasztalható szociális kirekesztés egyre zavaróbb megnyilvánulásaira, addig inkább kíméljük meg a világot a hivalkodó öndicsérettől.

TAKÁCS JÁNOS FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 28. szám (1998. Tavasz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret