stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JULIA KRISTEVA

Szívfájdalmam, Bulgária



Nem, az anyanyelvemet nem veszítettem el. Még mindig gyakran visszatér, de bevallom, egyre nehezebben... Az álmaimban tér vissza, meg ha édesanyámat hallgatom, és az első huszonnégy óra elteltével hirtelen úgy érzem, hogy bár nagyon távolra kerültem ettől a nyelvtől, most már elegendő ideje vagyok a szavak fürdőjében, hogy megkíséreljek néhány úszótempót...Néha pedig, amikor idegen nyelven beszélek, oroszul vagy angolul, és hirtelen nem jut eszembe egy szó vagy egy kifejezés, váratlanul ebből a mégsem olyan mély álomba merült alapnyelvből bukkannak elő a bolgár megfelelők. Nem, nem a francia siet a segítségemre, ha nehézségeim támadnak gondolataim mesterséges kódolásakor. És néha olyankor is észreveszem, hogy bizony bolgárul számolok, amikor (fáradtan az egész napi munka után) csak a számokat kimondva tudom elvégezni a legegyszerűbb összeadásokat és szorzásokat. Mindez azt mutatja, hogy a kezdeteket nem felejtjük el soha.

Milyen nyelven?

Pedig számomra a bolgár már majdnem teljesen halott. Ez azt jelenti, hogy énem egy része lassan eltűnt, tovaillant, míg szorgalmasan tanultam a franciát a dominikánusoknál, később az Alliance FranÇaise kurzusain, aztán az egyetemen. Végül a száműzetés évei alatt ez a bennem már amúgy is alig vegetáló nyelv teljesen elhalt, átadva helyét az eleinte mesterkéltnek és sérülékenynek tűnő, de számomra csakhamar nélkülözhetetlenné váló, a tudatomban egyedüli túlélőként uralkodó franciának. Néha, amikor érzékelem testem és szellemem kettéhasítottságát, már-már hajlandó lennék elfogadni a feltámadásról szóló keresztény tanítást is. Ha a gyászt úgy értelmezem, mint elválást, egy seb behegedését, feledést, akkor elmondhatom: soha nem gyászoltam meg gyermekkorom nyelvét. De e földbesüllyedt kripta, e poshadó víztároló fölé új hajlékot emeltem magamnak, és ez a hajlék bennem is lakik, és úgy érzem, talán nem is alaptalanul, ez lett a színhelye szellemem és húsom igazi életének.

Érzem, ahogy az Atlanti óceán mocsarai felett lebegő parányi ködcseppek megrebbennek, amint kínaiselyem-redőikbe itatódik a sirályok kiáltozása és a búvárrécék délutáni pihenője. Egy olyan tavaszra várok, amikor az autók parfümillatot árasztanak majd, és a szegény lovacskák virágot ropogtatnak a fogaik között. Apollinaire. Amikor alámerülök a létezésbe, minden körvonal olyan elmosódott, hogy egyetlen szó nem is fejezhetné ki, mit érzek. Az "öröm" túl banális, az "eksztázis" túl fennkölt. Francia szavak körülhatárolta derű tölt el. Érzékelésem határain alig érezhető remegés fut végig: egy francia szót keresek. És ekkor valahonnan a magasból egy, francia olvasmányaimból és beszélgetéseimből szőtt, sejtelmesen világító kelme ereszkedik alá, amely szolgálatkészen simul kezemhez, mintegy felém nyújtva a megfelelő kifejezést, hogy derűm végre testet ölthessen. A megnevezés alkímiája: csak magam vagyok a francia nyelvvel; megnevezem a létet és létezni kezdek; testestül-lelkestül franciául élek.

De amikor magával ragad az események sodra, vagyis a létet úgy érzékelem, mint egy történetet - hiszen a gyöngyöző permet vagy a bukórécék nyilvánvalóan az álom, a szenvedély, a gyilkosságok világába tartoznak -, egy ködszerű, halvány fényburok, amely nem maga a szó, csak annak a muzsikája, váratlanul ügyetlen mondatokat mondat ki velem, valami olyan óceánmélyi metaforákra kényszerít, amelyeknek semmi köze a francia logikához és udvariassághoz, és az iménti derűs érzést valami bizánci nyugtalansággal árnyékolja be. Elrugaszkodom a francia ízlésvilágtól. A francia ízlés - olyan emberek kölcsönös udvariassága, akik egy nyugvópontra került társadalomban mindannyian ugyanazokat a retorikai eszközöket használják, ugyanazok az évszázadok folyamán kialakult szóképek és mondatok állnak a rendelkezésükre, ugyanazok az olvasmány- és beszélgetésélményeik. Bár "feltámadásom" nyelve már majdnem ötven éve a francia, franciás ízlésem néha megbicsaklik: ilyenkor a még mindig virrasztó emlékezet dallamának ritmusára mozdulok. És e közlekedőedényekből váratlanul valami különös szó emelkedik ki, amely maga sem értheti saját magát, sem innen, sem onnan nem jöhetett, valahogyan mégis nagyon ismerős... Ilyen érzés lehetett, amikor Proust hősei magukra ismertek a Megtalált idő alakjaiban, mintha e regényben tudatos és öntudatlan emlékezetük hosszú esztendei öltöttek volna testet; gyakran ilyen, összefutó utak találkozásánál heverő szörnynek látom én is magam...

Két nyelv találkozik bennem és két idősík: olyan idiómát formálgatok, amely a világos megfogalmazásokra alkalmas, aztán szenvedélyes utalásokat dolgozok bele, és a sok használattól fényesre koptatott szenteltvíztartók kőpárkányához hasonló francia szavak sima felszíne alól egyszer csak elősejlik az ortodox ikonok feketésarany színvilága. Talán óriás, talán pirinyó lény, de az ebből születő szörny boldog, hogy soha nem lehet elégedett önmagával, és kétségbeesésbe kergetheti a tősgyökeres bolgárokat, franciákat egyaránt.

Ha ez a szorongás - egyszerre szippantásnyi levegő, fuldoklás, izgatószer - alábbhagy, akkor talán végre elmagyarázhatom, hogy ezek a határzónákban élő, beskatulyázhatatlan, kozmopolita lények, akik közé magamat is sorolom, hogyan válnak a sokat emlegetett értékek elvesztését túlélő modern világ érverésévé, a folyamatos immigráció és népkeveredés ellenére, vagy éppen annak köszönhetően... És azt is, hogy hogyan öltenek bennünk testet azok az új értékek, amelyek minden nemzeti konformizmus és a nemzetközi nihilizmus ellenére megszületnek... Még pontosabban: ha figyelemmel kísérjük a történelmi események alakulását - ahogyan azt az újságokból megismerhetjük - akkor világos, hogy kétféleképpen lehetne szembeszállni vagy véget vetni Szarajevó és a Krím-félsziget borzalmainak: fel kell virágoztatni a nemzeti nyelveket, kultúrákat (erre még visszatérek), másrészt pedig kedvezményekben kell részesíteni egy olyan, egyelőre még ritka fajt, amely azért mintha lassan sokasodni kezdene: védelmezni kell e hibrid szörnyeket, vándormadár-írókat, igen, védeni kell bennünket, akik egyszerre kockáztatjuk mindkét hazánkat... És mindezt miért? Hát, mert csak így születhetnek olyan beszélő és érző lények, akiknek nem egyetlen anyanyelvük van, és érzelmeik sem egyetlen országhoz kötik őket...Belőlünk lehetnének a szótár-diplomaták, a genetikai békekötők, az emberi lét bolygó zsidói; mi szembe tudnánk szállni az "igazi" állampolgárokkal, tehát mindenféle katonával is, a nomádok, az egy helyben maradni soha nem bírók nevében minderre képesek lennénk.

És a szenvedés? Bevallom, számítottam erre a kérdésre, és a válaszom már félig készen is áll. Valóban, az anyanyelv elhagyása majdnem anyagyilkosság. Igen, beismerem, szenvedtem, amikor elvetettem trák örökségemet, elfelejtettem álmaim mézédes ízeit, de azért átjárt a tiszta gőg érzése is, hiszen sikerült valóra váltanom szülőföldem méheinek örökös álmát: magasabbra szálltam, gyorsabban, sokkal erőteljesebb szárnycsapásokkal emelkedtem a föld fölé, mint az előttem járó nemzedékek. Hiszen mi vagyunk az antik görögök igazi örökösei, és ez kötelez bennünket: gyermekeink egyformán beszélhetik az oroszt, az angolt, a franciát, az egész világ nyitva áll előttük. Keserű a száműzetés kenyere, de Rabelais-tól a berlini fal ledöntéséig ez az egyetlen járható út számunkra, csak ezt követve találhatunk rá minden bölcsességek "isteni nedűvel telt kulacsára", amelyért Pantagruel bejárta a fél világot. Mert hát erre a bűvös kulacsra csak akkor bukkanhatunk rá, ha tudván tudjuk, hogy keressük, hogy keresnünk kell, vagy ha úgy választjuk sorsunkul a száműzetést, hogy a száműzöttek pimasz magabiztosságával állítjuk, mi tudjuk, mi a száműzetés... Ebben a végeérhetetlen gyászban, amikor a nyelv és a test átveszi a belénk oltott francia hajtás ritmusát, homlokomat az anyai emlékezet még életmeleg tetemére hajtom, és próbálom meghallani szívverését. Az emlékezetem nem akaratlan, nem öntudatlan; szándékosan írtam le ezt a szót, hogy anyai: mert a csengő-bongó szavak tisztásain, a megnevezhetetlen lüktetések ritmusában, valahol a biológiai és a racionális határmezsgyéjén, amit képzeletem (milyen szerencse!) franciául kelthet életre - a szenvedés megint rámtör, ó, Bulgária, én szívfájdalmam...

De nem, ez nem én vagyok. Ez még mindig az anyai emlékezet, ez a meleg és még mindig szólani képes holttetem, test a testemben, amelyet meg-megremegtetnek az infrahangok és az információk, az elfojtott szerelmek és a nyílt konfliktusok, a gregorián dallamok és a reklámdalocskák, a gyermeteg gyöngédség és a maffiozó-brutalitás, a politikában, a gazdaságban, az ideológiákban eluralkodó esztelenség, a céljukat vesztett tétovázók és a mindenkin átgázoló törtetők, a haszonlesők és a semmittevők, a sietős spekulánsok, a megfontolatlan, szégyentelen individualisták, és ti is, akiken túllépett a történelem, és most kapkodva igyekeztek utolérni, de nem nagyon tudjátok, mit is kellene tenni, ti láthatatlan, sehol sem kívánatos bolgárok, fehér folt a világos térképen, ti ott, a sötét Balkánon, amelyet át- meg átjár a Nyugat teljes érdektelensége, a Nyugaté, amelyhez én is tartozom. Kedveskedéseitek mind megannyi szemrehányás, köszönetmondásotok követelőzés, reményeitek csüggedten kelnek útra, és szertefoszlanak, még mielőtt megfogalmazódhatnának; énekeitek panaszdalok, nevetésetekben sírás bujkál, nem tudtok örülni, nem tudtok végre elindulni, és ha túl korán indultok, akkor is túl későn értek el a közben megöregedett világba, amely azonban mindegyre megfiatalodik, és bizony nem szereti a későn érkezőket. Azt hiszitek, hogy nektek mindenhez jogotok van, de nem tudni, hogy miért, talán csak úgy; mindent magatoknak követeltek, azzal a feltétellel, hogy továbbszundikálhassatok, lustálkodhassatok, köntörfalazhassatok, mellébeszélhessetek, csalhassatok, néha pedig halálra dolgozhassátok az öngyilkosságig hajtva magatokat... Öngyilkosság, Istenem, hát kinek jó az? Fáj, ha rátok gondolok, testvéreim. Bulgária, szívfájdalmam.

A jóízlés hiánya

És most közelítsük meg a kérdést a másik irányból. Igyekszem magam a helyetekbe képzelni, de azt is belátom, hogy ez részemről mérhetetlen arrogancia. Hiszen azoknak kell elviselniük az ottani valóságot, akik otthon maradtak, már pedig a ti valóságotok elviselhetetlen. Végül is nagyjából ugyanolyan a helyzetetek, mint az enyém, csak ellenkező előjellel. Arról van itt szó, hogy az eredeti nyelvezetbe (amelybe természetesen gondolatok és életek szövődnek) olyan új szavakat kell oltani (amelyekbe szintén gondolatok és életek szövődnek), amelyektől pedig oly sok minden választott el titeket: ötven év óta a vasfüggöny, azelőtt meg egy alig százéves, bizonytalankodó demokrácia, aztán egy ellenzékieskedő nacionalizmus, amelynek egyetlen értéke az iszlámellenesség, és végül egy, a középkor óta a középkorhoz görcsösen ragaszkodó vallás.

Bizony, nem szívesen lennék a helyetekben, és nem is szállok vitába senkivel, aki azt veti a szememre, hogy éppen ezek miatt a nehézségek miatt szöktem el onnan.

Elkezdték fordítani Shakespeare-t és Dosztojevszkijt, aztán valahogy eljutottak Faulkner, Beckett, Nathalie Sarraute, Barthes, Foucault és (igen kis számban) Kristeva könyveiig - a többit hagyjuk. És bizony be kellett látni, hogy hiányoznak a fordításhoz szükséges szavak. Erre aztán a bolgárt, a gazdag érzelemvilágú parasztok és naiv gondolkodók nyelvezetét az ízetlen, gyökértelen idegen szavak egész arzenáljával rakták tele. A mondatszerkezet egyre nehézkesebbé vált, a gondolatok ettől még nehezebben szárnyaltak. Azt hitték, segítenek a dolgon, ha ezt a világjáró egyetemi tanárok használatára kiagyalt eszperantószerűséget tálalják a "liberális", "művelt" és "nyitott" sajtóban. Hogyan is lehetett volna másképpen hozzáfogni ehhez az egészhez, ha egyszer csak az jó, ami "nyitott"?! És most aztán gyönyörködhetünk a fal lebontása utáni sajtónk kirakósjátékában: az újságok hasábjain vagy gazemberek ontják a sértések özönét, a legalantasabb szóhasználatban, amit természetesen más gazemberek nem hagynak válasz nélkül (közben sehol egy kis könnyed szürrealista pimaszkodás), vagy pedig teletömik a cikkeket mindenki számára érthetetlen, kicsavart végződésű idegen szavakkal, amelyek cirill betűs átírásban bizonyára roppantul imponálnak az újgazdagoknak, de a nyakamat teszem rá, hogy nemcsak én érzek sajnálkozó megvetést a láttukra, hanem az átlagos műveltségű olvasónak is megfájdul tőlük a feje. Egyfelől tehát a meglehetősen szkatologikus jellegű kirohanások (hol vagytok, Rabelais, Sade márki, hol egy kis stílus?), másfelől pedig a Nevetséges Kényeskedők (Ó, Diaforius, ó. Moličre, hát hogy ne válnánk embergyűlölővé?). Mindenütt az ízléstelenség diadalmaskodik. Ez itt a kérdés. Azt hiszitek, hogy ez nem sokat számít? Ne siessük el a választ. A 18. századi franciák sokat beszéltek a jó ízlésről. Ezen akkoriban a "lélek örömét" értették, úgy, ahogyan azt gondoljuk , és főként ahogyan érezzük . Az Enciklopédia erről szóló híres cikkelyeit maga Voltaire és Montesquieu írta; ezekben azokat az (emberi természet egyetemességéből és a közös történelemből adódó) egyetemes szabályokat foglalták össze, amelyek kialakították a közízlést, de bizonyították az ettől eltérő egyéni megítélések jogosultságát is. Mindez nem is történhetett volna másképpen, hiszen az ízlés a felismerés ékesszólásából születik; én is magamra kell, hogy ismerjek, mint ahogyan te is magadra kell ismerj, mi mindannyian magunka kell ismerjünk általa - a hatalom megtestesítőjében (az egyház vagy a monarchia, de inkább a kettő együtt), vagy egy olyan elitben, amely e hatalom evilági megtestesítője (a versailles-i udvar), vagy egy olyan individuális érték, amely a kereszténység lányaként az eszmeiségben olvad fel, vagy átadja magát a szenvedélynek (a ráció uralma és a kiszámított érzékiség). Az Én, amely igyekszik a Hatalom, a klán vagy az individuális hiposztázis közelébe kerülni, önmagára ismerhet a retorikában - amely maga az ízlés; megtapasztalhatja, hogy mások is ugyanazt a nyelvezetet beszélik, amelyben ő is magára ismer. Ugyanakkor az ízlés lehetővé teszi azt is, hogy ki-ki meglássa, miben különbözik a másiktól, de csak akkor, ha ez a különbözőség összhangban áll a Hatalommal, a klánnal, az individuummal.

Az ízlés mindig udvarias, hiszen a saját köréhez szól: azokhoz, akik számára ugyanazok a dolgok fontosak: a Hatalom, a klán, bizonyos individuális értékek. La Bruyčre, Mme Sévigné vagy Saint-Simon eltekinthettek a meghatározásoktól: az ízlés magától értetődő dolog. Az enciklopédisták mindent elkövettek, hogy romba döntsék az ancien régime-et, de volt rá gondjuk, hogy kialakítsanak egy olyan új ízlést, amely elfogadja a szabadságot, sőt még a szabadosságot, az aberrált szenvedélyeket is: a Nyugat évszázadai során ritkán találkozhatunk olyan civilizált férfiakkal, mint amilyenek a francia forradalom előkészítői voltak. Nem is olyan régen aztán Proust, amint éppen a Szent Márk keresztelőkápolna és a Guermantes-család udvara között sétálgatott, rádöbbent, hogy a közízlés megromlott. Elhatározta hát, hogy a rossz ízlés földrajzi felfedezője lesz, és ha alaposan feltérképezte, megkönnyebülve ki is nevetheti; expedíciójának iránytűje, az ízlés egyetlen változatlanul érvényes mércéje az irodalom volt.

Mi nem juthatunk el idáig, nekünk egyszerre szakad minden barbárság a fejünkre; dúl körülöttünk a maffia és a vadkapitalizmus versengése. Nincs sehol semmiféle hatalom vagy tekintély, semmiféle közös összefogás, az egyént elnyeli az örvény. Az értelmiségi, aki tulajdonképpen nyelvteremtő lehetne, hiába keresi a francia példában említett három fogódzó bármelyikét, így hát elkerülhetetlenül ki van szolgáltatva a rossz ízlésnek. És senki nem hisz olyan mélyen az irodalomban, mint nem is olyan régen Proust, senki nem tudja nevetségessé tenni ezt az egészet, hogy aztán szép nyugodtan továbblapozzon. Senki, vagy csak nagyon kevesek.

Nagyon foglalkoztat ez a látszólag nem túl fontos kérdés. Könnyekre fakadhattam volna a feketepiac elképesztő árai, a nyugdíjak siralmas összegének hallatán, vagy a hajdan oly tiszta és csinos Szófia légyrajok körüldongta kukái láttán. Kétségbe ejthetett volna a szocialisták és liberálisok kölcsönös kiszorítósdija, amivel csak azt érték el, hogy minden kérdés megoldhatatlanná, és mindenki döntésképtelenné lett. De én mégis az ízlés kérdésénél maradok. Vizsgálgassuk csak a kis részleteket, ezek elvezetnek majd a nagy összefüggések megértéséhez is.

Nem vagyok egy csöppet sem meggyőződve afelől, hogy bezzeg én a helyetekben azonnal a jó ízlés jeleit (tehát egy tekintélyt, valami közösséget, egy igazi személyiséget) kezdtem volna keresni-kutatni. De minden bizonnyal óvatosan elkerültem volna azokat a szavakat, amelyek nem tükrözik egy csoport hatalmát vagy egy tekintélyes személy karizmáját; egy annyira udvarias emberét, aki mindent megtesz azért, hogy mindazok, akik számára szintén fontos az udvariasság, megismerhessék őt. E nélkül az udvariasság nélkül ezek az újkeletű szavak élettelen neologizmusok maradnak, magvak, amelyek kövek közé hullottak, csupa sznob nonszensz, semmitmondó hangalak. Ha ezek a szavak nem járnak együtt az udvariassággal, sértésekké fajulnak. A rossz ízlés mindig a társadalom barbarizmusáról árulkodik.

Az Isten szerelmére, hagyjátok már abba! Bátran alkossatok új szavakat, de csak akkor, ha ezek fogalmakat, gondolatokat is fednek. Bátran változtassatok az idegen nyelvekből átvett mondatszerkezeteken, ha nem fejezik ki azt, amit mondani akartok; őrizzétek meg saját nyelvetek ritmusát: ne ragaszkodjatok minden áron a régi nyelvezet érdességéhez, de ne is igyekezzetek azokat majmolni, akik - veletek ellentétben - alkóvokból, a barokk stílusból kukucskálnak ki, aminek ti még csak a létezését sem sejthettétek eddig. Ne kövessetek árnyként másokat: talán éppen olyan lehetetlenek, talán éppen olyan változékonyak ők is, mint ti magatok. És szedjétek össze minden önbizalmatokat: az idegen oltás nem hajt ki a depressziós testben.

Tulajdonképpen semmi bajom a neologizmusokkal. Csak egy kikötésem lenne: az, hogy új gondolkodásmóddal társuljanak, hogy a férfiak és nők, közösen visszagondolva nyelvünk emberemlékezet óta tartó egyedi fejlődésére, hosszasan érleljék, majd - szintén közösen - csiszolgassák is őket a viták során, ameddig pontosan ráillenek majd a hozzájuk tartozó fogalomra. De sehol nem látok közösségeket, senki nem törődik a nyelv múltjával, nincsenek viták. Emiatt fáj a szívem. Az is lehet, hogy vak vagyok, azért nem találom mindezt: nagy a távolság, és nem jut el hozzám minden információ. Ez lenne a jobbik eset, és akkor bocsánatot kérek tőletek. De ha a szívfájdalomra jó okom van, akkor a rossz ízlés győzelme az utolsó jele annak, hogy egy (vagy talán több) nép alázatos belenyugvással veti magát alá egy új világrendnek, amely csak egyetlen fej - de miket beszélek?, - egyetlen számítógép utasításait hajtja végre.

Mikor halt meg a Balkánon az Isten?

Szenvedtek a káosz, a vandalizmus, az erőszak miatt. Szenvedtek a tekintélyhiány miatt. Szenvedtek a korrupció, a kezdeményezőkészség teljes hiánya, a hihetetlen brutalitással párosuló nemtörődömség, a maffia arroganciája, az újgazdagok gazemberségei miatt.

A Nyugat el sem tudja képzelni, mennyire szenvedtek, milyen kiszolgáltatottak, megalázottak vagytok. Én sem merem kimondani, hogy együtt érzek veletek, hiszen könnyen beszél, aki messze van. Mondjuk inkább azt, hogy szenvedek annak az óriási feladatnak a láttán, amely az elkövetkezendőkben mindannyiunkra vár, mind rátok, ott, mind pedig ránk, itt. Ez a feladat abban áll, hogy rá kell jönnünk a dolgok miért jére. Miért történt, miért történik mindez? És csak azután találhatjuk meg a megoldást.

Talán fölösleges is mondanom, hogy nem ismerem a választ. Azt sem fogom most megint elsorolni, amit már mindannyian tudunk: hagyjuk a kommunista rendszer felelősségét, ne beszéljünk a török elnyomás alól 1875-ben felszabadult fiatal bolgár állam demokráciájának gyengeségéről, amelyre még az európai diplomácia oldaldöfései és két világháború borzalmai vártak. Én a belsőbb rétegekbe szállok alá, mert ez áll közelebb a nyelvhez kapcsolódó gondolataimhoz: a mentalitásotok alakulását vizsgálgatom. És megállapítom, amint már azt sokan tették előttem is, hogy a volt kommunista blokk országai közül ott a legvigasztalanabb, legkilátástalanabb (valahogy barbárabb) a helyzet, ahol a lakosság ortodox hiten van; ez a tragédia a szerb neofasizmussal érte el tetőpontját.

Nem hiszek az "általános népi karakterben", mert mélyen hiszek az individuumban. Azt sem fogadom el, hogy a vallás egymagában felelőssé tehető a viselkedésformák kialakításáért. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hit jelentősége mennyire lecsökkent a mi amúgy is népi hiedelmekben, pogány hagyományokban gazdag tájainkon, különösen a mostani, ateizmusban felnőtt generációk szemében. De azért mégsem lehet tagadni, hogy - természetesen egyéb tényezőkkel együtt, az egyén vallási felfogása, amelyet a történelem formált, de amely maga is hatott a történelemre, talán tudtunkon kívül, de mindannyiunkon rajta hagyja bélyegét, nagymértékben befolyásolja a lelki tényezők legtöbbjének alakulását.

Édesapámnak hála, megismerhettem az ortodox hitben szunnyadó ellenállás erejét is. Szeretem ennek a vallásnak az érzékiségét, titokzatosságát, a távolságtartását, amely a szertartás során egy másik világ fájdalmát, örömeit sugározza ránk. És amely valahogyan azt sugallja - ez természetesen nem ésszerű bizonyosság - hogy a mi helyünk nem itt van, ebben a földi világban. Ez a benyomás aztán elillan, de olyan boldoggá, felszabadulttá, esélyekre nyitottá válhatunk általa! Én tehát nem akarok most semmiféle értékítéletet mondani, nem fogom összehasonlítani a keresztény egyházak érdemeit és hátrányait. Arról fogok inkább beszélni, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a személy, az individuum számára az, ha az ortodox hit hatása alatt áll. És igyekszem rájönni, hogy hogyan képes (vagy sem) valaki az ezzel járó erkölcsi válságból kikerülni.

Már az 1054-es egyházszakadás előtti ortodoxiában tetten lehet érni két olyan irányzatot, amelyek a későbbiekben még inkább előtérbe kerülnek, és amelyek jelen vannak a nemzeti (orosz, görög, bolgár stb.) egyházak mindegyikében; a fokozatos eszközzé válás és a miszticizmus kettősére gondolok.

Az eszközzé váláson azt a mindenkori politikai hatalomtól való teljes függést értem, amely oly gyakran választotta az óvatos háttérbeolvadást, vagy éppen az alázatos főhajtást. Ez magából a bizantizmus alapelvéből fakad: a pátriárka államjogi döntés eredményeként kap hatalmat a neki alárendelt terület felett, és ez a döntés mindig a pillanatnyi politikai helyzettől függ. (A római katolikusok esetében ez a hatalom isteni eredetű). Mindig a bazileusz, a bizánci császár határozott az egyház belső ügyeiről, ő választotta ki a pátriárka személyét, aki viszonzásul mintegy kezességet vállalt a társadalmi stabilitásért és a vallás archaikus jellegének megőrzéséért. "A keresztény számára az egyház nem létezhet a császár nélkül" - mondta Antoniusz pátriárka (1397), és ez a kijelentés sötét jóslatként hangzik, ha arra gondolunk, hogy milyen túlbuzgó szolgalelklűséggel szolgálta az ortodox egyház a politikai hatalmat a 20. század folyamán. Ez volt a magyarázata annak, hogy az egyház a nemzettel azonosult, amely a középkor fiatal szláv államainak nagyszerű lendületet adott (idézzük fel Borisz és Szimeon alakját, a cirill betűs írás kezdeteit), de végül is a vallás és a nacionalizmus közötti igen fura ozmózissá vált. Ennek a koktélnak a robbanóerejét bizony nem lehetett alábecsülni, amikor a törökök elleni nemzeti felszabadító küzdelem folyt, egészen a 19. század végéig. Napjaink jugoszláviai drámája pedig ráirányította a figyelmet a benne rejlő fundamentalizmus veszélyeire.

A fokozatos eszközzéválás részét képezi az ortodox Szentháromság-felfogás is. Istennek ez a hármas egysége különbözik attól, amit a katolikusok vallanak: a Szentlélek az Atya akaratából a Fiún keresztül hat, míg a katolikusoknál az Atya és a Fiú akaratából munkálkodik. A katolikusok és kötőszava érezteti, hogy a két személy egyenjogú, ezzel kifejezésre juttatva a Fiú autonómiáját, függetlenségét, mintegy utalva a hívők hasonló jogaira, ezzel utat nyitva a nyugati individualizmus előtt; ezzel szemben az ortodox által szócska egy igen csábító, de ugyancsak veszélyekkel teli önmegsemmisülésre utal.

Az Atya mindenhatósága örökkévaló: az Atya eredet-isten, minden hatalom forrása. A Fiú az ő szolgálattevője, munkatársa, aki éppen ez által a szolgálat által emelkedik isteni magasságba. Alárendelt és ugyanakkor isten is: a Fiú (és a hívő) gyönyörteli alárendeltséget és lelkesültséget érez; olyan, az úr és a rabszolga kapcsolatára utaló örömökben és szenvedésekben van része, amelyek a homoszexualitás jellemzői.

A Fiú aztán, éppen ez által az egzaltált és egzaltáló alárendeltség által lekerül abból a felsőbbrendű világból, ahova a platonizmus helyezi az Istent, és emberi, társadalmi programmá változik. Az orosz teológusok nem győzik eléggé hangsúlyozni az ortodoxia humánus vonásait; a Szentháromság körüli csalással és azzal, hogy a Fiúnak csak munkatársi szerepet juttattak, az ortodoxok egy "emberi Istent" vagy egy "világmindenség-Istent" (Szolovjev) imádnak, és elmondhatják, hogy a "Szentháromság a mi társadalmi programunk" (Fjodorov).

De azért ne örüljünk túl korán az isteni hatalom ilyen humanizálódásának. A legfelsőbb érték, az Isten hatalmának az ember szintjére való lesüllyesztése a nihilizmus egyik csele, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az ember romlott és minden bűnre hajlandó...Az isteni hatalom tehát - emberi szinten - eszközzé vált, és ezzel a fortéllyal az isten-ideált alacsonyítják le, fosztják meg minden értékétől; magát az Istent semmisítik meg. "Az Isten csak saját maga, tehát nem ez vagy az, nem állítás, nem tagadás, még Isten sem" - tanította Palamasz Szent Gergely. Az eszközzé válás tehát szétzúzza a lelki hatalmat (amely nem azonos az intézmények hatalmával), megsemmisíti az eidosz t, vagyis az ideát, a gondolatot. Az ortodoxia teológiája tehát egészében véve negatív: Isten hiánya a megismerhetetlenségben fejeződik ki; Isten nem halt meg, de mintegy belezúdult az emberbe.

Az isteni jelleg eltűnésének (ellentétes előjelű) velejárója a miszticizmus. Isten munkatársa, Isten hatalmának elorzója, az ember maga is isteni magasságokba, kifürkészhetetlen régiókba emelkedik. Az ortodox hívő, a "homo absconditus" lényege meghatározhatatlan, fogalmakkal ki nem fejezhető. E titokzatos átalakulás kimondhatatlan örömökkel jár; ilyen a hallgatás kultusza: a kiváló szellem nem beszél; a gyöngédség: ne ítélkezzünk, fogadjunk el mindent és mindenkit; a szépség szeretete (philocallie): az ész és a szív egybeolvad. Az élő Isten, mint egy fényóceán, csupa selymes gyöngédség, itt nincs helye a gondolkozásnak, csak a szív és a benyomások számítanak, Szíriai Izsák jelmondata "érezzünk mindent Istenben" az "Isten érzékelésének" kultuszává lesz, ahol a szavak fölöslegessé válnak. Bizony, messze járunk a katolikus és protestáns teológia logikájától. Ez a negatív teológia törvényszerűen vezet az Istennek mint fogalomnak a teljes tagadásához: Isten nem érték, nem fogalom, nem megtestesülés, Isten a megismerhetetlen résztvevő, amelybe a hívő is beolvad; az Isten végtelen titok.

Gyermeteg gyöngédség
és maffiózó brutalitás

Megkockáztatom azt az állítást, hogy ebből a vallási tapasztalásból egyetlen következtetést lehet levonni, és ez történetesen teljesen egybeesik a nyugati nihilizmus legmesszebb menő tanításával, amely szerint "én vagyok Isten, aki nem létezik". Az abszolutum egybeolvad a nihillel. A teljes hatalom és a teljes semmi akarása. Ezeknek a fogalmaknak az ütköztetése valószínűleg igen érdekes lehet egy nyugati onto-teológus számára; érthető, hogy Heideggerre olyan mély hatással voltak az Athos hegyi szerzetesek.

Az eszközzéválás és a miszticizmus harapófogójába szorult ortodoxia paranoiás, mazochista gyönyöröket szerez az olyanfajta nihilisták számára, mint Doszotojevszkij hősei (Raszkolnyikov). Az ortodox Szentháromság "mozdulatlan szeretetben" nyilvánul meg; ezért az ortodoxia csak a tettek szintjén találkozhat a történelemmel: az egyéni terrorizmus megszakítja a békés szemlélődésben tetszelgő "microtheost", az állami terrorizmus pedig a szavakba öntött gondolatokat, a nevelést, az egészséges versengést helyettesíti.

Ugyanakkor a Szentháromság e fura szimbiózisa az ortodoxok számára értelmetlenné teszi Nietzsche híres mondatát: "Isten halott". Nem lehet halott, hiszen "én ő vagyok, és ő énbennem van"... "Isten halott": ez valami megvalósíthatatlan, őrült terv, és iszonyúan kockázatos...de döntésre, lépésre kényszeríti a Nyugatot. A gondolat (amely tulajdonképpen már az ősi görög, bibliai és evangéliumi időkben is elősejlett, de a 19. században tettekre sürgető erőként kezdett hatni) az Ideálhoz közelít bennünket, arra biztat, hogy teremtsünk értékeket; de mindehhez a katolikus és protestáns Európa történelmi előélete szükségeltetik. Az autonóm Én, mint egy emelő, átlendíti az értékeket a mi oldalunkra; a filozófia erről szól, Nietzschétől Heideggerig. Az isteni érték nem válik nihillé.

A protestantizmus tulajdonképpen erre a lelkiismereti-gondolati válságra kereste a választ a 16. században. A racionalizmusból kiindulva a predestináció, az eleve elrendelés elvében olyan örökös mozgatóerőre talált, amely a protestáns embert keresztényi egyszerűségre, rendszeres munkára, a szakmai sikerek elérésére és tudományos vizsgálódásra, kutatásra ösztönzi. Csupa olyan választás, mint látjuk, amely elősegíthette a kapitalizmus fejlődését. A protestáns etika még puritán túlzásaiban is mindig az egyéni függetlenség megtestesülése maradt, és gyakran járt együtt a Szentháromság misztériumának tagadásával. Ez tehát az Ideál felé való emelkedést jelenti, nem pedig annak elpusztítását. A protestantizmus világi, szabadkőműves vagy ezoterikus továbbvivői mind egyetértenek a felsőbbrendű Érték abszolút fontosságában, és felveszik a harcot támadóival.

A nietzschei lázadás egészen más utat választ: az Ideál forrását akarja birtokolni, az ebből fakadó akaraterővel és hatalommal együtt, hogy az embert magasabb szintre emelhesse. A felsőbbrendű ember végül is az emberi nem egy alfaja, lényegének archeológiáját készteti lázadásra, tehát semmiképpen nem valamiféle "közre ártalmas gazember".

Az ortodox hívőt - aki maga is misztikussá lett, eszközzé vált - semmi nem sarkallja arra, hogy összemérje erejét a modern világ e két alakjával. Hiányzik belőle a függetlenség, a pontos munka tisztelete, a bibliaforgató protestáns olvasásszeretete, aki üdvösségét a Bibliában is, a városi élet forgatagában (vállalkozószellem) is megtalálja. Ugyanakkor hiányzik belőle a nietzschei lázadó lobogása is, aki úgy távolodik el Istentől, hogy közben egyre pontosabbra csiszolja az Ego Cogito alapelvét, hiszen ez az út is a Kezdetektől valóhoz, a tudáshoz és az életörömhöz vezet.

Nekünk, ortodoxoknak a diadalmaskodó nihilizmus jutott örökségül. Persze ez igen kényelmes, sőt örvendetes dolog, de ma ez nem elég, hiszen magunkra hagy a történelem forgatagában, vagy ami még rosszabb, hagyja, hogy a közre ártalmas "gazemberekké" váljunk. Kétezer éve örülünk és sírunk, hogy ennek az immanens, ugyanakkor meg is szüntetett transzcendenciának lehetünk a részesei. Emiatt maradtunk ki a történelemből, ami aztán tényleg nagyszerű erény. De a történelem nem áll meg, és ma, a kommunizmus oly soká tartó zárójele után, ami talán szerencse is volt számunkra (még ha drágán kell is megfizetnünk érte), hiszen elodázhattuk ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását, a történelem megint szólít minket, és mi már indulnánk is... De valóban el akarunk indulni? Nihilisták vagyunk, valami nagyon lényegeset loptak el tőlünk. Hát ezért van az, hogy megszakad a szívem, ha rád gondolok, Bulgáriám: nem látok megoldást...

Nem, ezt nem gondolhatjátok komolyan... Hiszen én semmi ilyet nem mondtam. Nem, már túl késő lenne katolikussá, vagy akár protestánssá lennetek. Nézzünk inkább bátran szembe ezzel a rettenetes ténnyel: igen, a fejlett kapitalista világban, amelyhez ti annyira szeretnétek fölzárkózni, Isten halott. Ezen már nincs mit búsulni, ebből már nem származhat semmi hasznunk. Ezért hát ne lelkesedjünk idejétmúlt értékekért, de ne is akarjuk a sárba rántani őket. Inkább kíséreljünk meg résztvenni az átalakításukban.

Kezdjük a lehető legegyszerűbb dolgokkal. Például kezdjünk el olvasni: merüljünk el a görög szerzők, a Biblia, az Evangélium, a filozófusok, az írók világába. Értelmezzük, beszéljük meg, értsük meg az olvasottakat. Foglalkozzunk önmagunkkal, fejlesszük belső függetlenségünket, méltóságunkat, vállaljuk a pszichoanalízist, a pszichoterápiát. Próbáljunk átélni vallási élményeket: a protestánsok aszkétizmusát, a katolikusok életszeretetét, és persze más vallásokkal is kísérletezhetünk... Kanyarodjunk vissza az ortodoxiához, vessük ki csalárdságait, tegyük világosabbá, hatékonyabbá a közösségekre vonatkozó tanításait. Fedezzük fel megint az igazi értékeket, nevezzük nevükön őket, ne engedjük megmerevedni, alakítsuk át, újítsuk meg rendszerüket...Ez bizony sokáig, nagyon sokáig eltart majd, én Bulgáriám, és szívfájdalmam.

Valaki felhívta a figyelmemet egy híres Thomas Mann-könyvre, a nácizmus elől száműzetésbe menekült író naplójára, amelynek címe: "Németország, szívfájdalmam". Az író mélyen átéli országa tragédiáját, elítéli a szégyenletes hitlerizmust, de tisztán látja azt is, hogy honfitársai többsége alattomos cinkosságot vállalt Hitler "testvérrel". A Harmadik. Birodalom erőszakos barbarizmusának nincs semmi köze a kommunista birodalom összeomlása utáni politikai és erkölcsi válsághoz; maguk a nyugati demokráciák is szembe találják magukat ennek a válságnak a megnyilvánulásaival (a sokkhatású közbotrányokkal), de ezek hordereje meg sem közelíti azt, ami Keleten most lejátszódik. Így tehát ne is igyekezzünk párhuzamot találni e néhány sornyi írás és Thomas Mann naplójegyzetei között. Ami mégis közös bennünk: mindketten valamiféle " kint is - bent is " szemszögből elemezzük a helyzetet, mindketten mély nyugtalansággal figyeljük a mélyreható változásokat, amelyek annyi rosszat hoznak magukkal, és amelyek mindannyiunk számára beláthatatlan horderejű következményekkel járnak...

NAGY ZSUZSÁNNA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 


     

Tartalomjegyzék [Lettre 27. szám (1997. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret