stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ADAM GOPNIK

NEM MESE EZ, GYERMEK


- Ez túl szomorú - szól a kisfiú, és határozott mozdulattal becsukja az apja ölében fekvő könyvet.

- Hogy mondhatod a Micimackó kuckójára, hogy szomorú? - mered rá az elképedt atya. A kisfiú eltöpreng, végül kiböki:

- Nincs benne csónak.

A Vadócok vadonjának veterán olvasója tehetetlen alakok meddő szócséplésének tartja a falusi idillben éldegélő Micimackó és Malacka ötletszerű l'art pour l'art csevegéseit. Minek ez a nagy nyugi, gondolja, ha egyszer nem lesnek rájuk bömbölő Vadócok, és sehol egy csónak, amiben el lehet hajózni a fenébe onnan.

A példa tanulsága az, hogy mindegy, miféle üzeneteket, hangulatokat rejtünk el a könyveinkben, a gyerek úgyis csak azokat fogja megtalálni, amelyeket eleve keres, illetve amelyekre szüksége van. A tág értelmezhetőség a műfaj egyik alapkövetelménye. A gyermekirodalomnak, a női fehérneműhöz hasonlóan egyszerre két közönségréteg igényeit kell kielégítenie: az egyik a kényelmet keresi, a másik a kellemes izgalmat. Esetünkben az ajándékozó az, aki a jól bevált modellekre esküszik, és a megajándékozott várja el a vérpezsdítő hatást. A felnőtt a "békés, boldog gyermekkor"-képbe beleillő könyvet választ, vagy egyszerűen egy ismerős név, egy ismerős történet mellett dönt. A gyerek ezzel szemben csónakot akar, vészkijáratot, híradást a világon túli világból. A szülő a visszautat keresi, a gyerek pedig indulni akar.

Egyszóval hiába hajtogatjuk nagy korrekten, hogy a gyermekirodalomnak épp olyan sokszínűnek kell lennie, mint a literatúra többi ágának, az igazság az, hogy minden gyerekkönyvben ugyanazt a sztorit akarjuk viszontlátni: a történetet arról, hogyan hódítja meg a tudás láncaitól mentes találékonyság az Ismeretlen birodalmát. Kíváncsi Karcsi, Kicsi Fekete Szambó, Alice és Max nem idegenbe vetődött ártatlan lények, hanem egyfajta veleszületett tudás hordozói. Ha próbára teszik őket, kiderül, hogy bölcsebbek (gonoszabbak, vadabbak, bátrabbak), mint akár ők maguk is hitték volna. A gyermekirodalom remekművei újradefiniálják az ártatlanság fogalmát, mégpedig úgy, hogy a keretek közé az agyafúrtságnak egészen meghökkentő megnyilvánulásai is beférnek. Az ember azzá válik, aminek titulálják. Az igazán jó gyerekkönyvek ugyanarra tanítják a szülőt és a csemetét, csupán az üzenet fogadásának módja más: az élet egyszerűbb, mint hinnénk; ha csak a saját képességeidre hagyatkozhatsz, akkor sincs semmi baj. (Ezt eddig is tudtam, gondolja a gyerek. Jópofa gondolat, szól a szülői tudás.)

A fenti egyszerű szabálynak ellentmond az a hiedelem, miszerint a gyerekek okulni akarnak a könyvekből, és bizony rájuk is fér az oktatás. A mostanság megjelenő gyerekkönyvek (az amerikai élet jelenségeinek túlnyomó többségéhez hasonlóan) a következő négy kategóriába sorolhatók: Irritálóan Igazságos, Döbbenetesen Durva, Cégérbe Csomagolt és Nyafogó-Nyomasztó. Az Igazságos könyvek tényfeltáró módon leleplezik az amerikai történelmet, nyilvánvalóvá teszik, hogy a haza nagyjainak többsége akasztanivaló gazember volt (Eleanor Roosevelt és Ülő Bika természetesen kivételek). A Durva kategóriát orrváladékkal töltött Valentin-napi bonbonokról szóló történetek, valamint Stephen King szellemében fogant esti mesék alkotják. Utóbbiaknak kedvelt motívumai a testcsonkítás, a lefejezés és a tömegsír. A Cégéres könyvek híres emberek művei; a szerzőkre általában jellemző, hogy már nincsenek az élők sorában. A Nyafogó-Nyomasztó kategóriába olyan ifjúsági regények tartoznak, amelyeknek depresszív, nihilista, sötét realizmusához képest Richard Ford egy Mr. Rogers. A Hogyan halnak meg a dinoszauruszok? című, egyébként a legjobb szándékkal írt könyv szómagyarázata például a következő megnyerő címszavakat taglalja: "boncolás, gyász, hamvasztás, holttest, koporsó, temetés, sírgödör".

Mindez nem jelenti azt, hogy a kategóriák közötti résekben ne férne el néhány olyan mű, amely valóban tanulságos és élvezetes olvasmányul szolgálna. Általában véve azonban a századvég gyerekkönyvei megdöbbentően zord benyomást keltenek. Érdemes megvizsgálni, hogyan fajulhattak a dolgok idáig, s hogy mi jellemzi azokat az uniformizált csoportokat, amelyek ennek a zord tartalomnak a hordozói.

Az Irritálóan Igazságos

A négy kategória közül az Igazságos könyvek csoportja a legdominánsabb, s a szülők számára talán az ide tartozó műveket a legnehezebb amolyan őszinte, szívet melengető jó szándékkal a gyerek kezébe adni. Az immár jól ismert új generációs Igazságosok azt hirdetik, hogy a fehér ember aljas eszközökkel kaparintotta meg a Nyugatot; hogy Charles Lindbergh náci, vagy legalábbis kvázi-náci volt; hogy Lincoln megalkuvó politikát folytatott; és hogy általában minden amerikait illik, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörjön. Az idei Igazságos gyerekkönyveket a küzdelem fémjelzi: illegális bevándorlók küzdelmes útja a határ felé, a náci terror idején egy család küzdelme a túlélésért, rabszolgák küzdelme a szabadságért és a gyökereikért, és tizenéves leszbikus szerelmesek küzdelme az önmegvalósítás jogáért. Karácsonykor a modern amerikai gyermek, miután kellően okult a Négy sima kavics - Történet a Holocaust idejéből című műből, továbbléphet, és belekezdhet az Amerikai vagyokba, azaz A japánok internálásának igaz történetébe. Vagy ha esetleg a transzkontinentális vasútvonal születésére kíváncsi, elolvashatja a Teljes gőzzel előre című munkát, melynek szerzője a következő szavakkal mesél az építőkről: "Részegeskedtek, randalíroztak és olykor gyilkoltak is: ezt a fajta civilizációt vitték el az indiánok földjére." Egy másik jól sikerült alkotás, Joan Dash Tapodtat sem mozdulunk című műve az 1909-es Triangle Ingblúzgyár-beli sztrájk történetét beszéli, s a következő, sajátosan szeparatista következtetéssel zárul: "A megmozdulás legjelentősebb eredménye az volt, hogy megmutatta, milyen hatalmas erő rejlik a női testvériségben. Még sosem fordult elő, hogy milliomos férfiak szolidaritást vállaltak volna a munkásokkal; a nők viszont a társadalmi korlátokat ledöntve összefogtak, hogy támogassák az ingblúzgyári munkásnők sztrájkját." Még Eleanor Rooseveltnek is, aki minimum két új könyvben szerepel, át kell esnie az áldozattá avatás rituális szertartásán. Barbara Cooney művéből, az Eleanorból megtudhatjuk, hogy egy Atlanti-óceáni hajóút alkalmával a rémült Eleanort apja az imbolygó hajó fedélzetéről egy mentőcsónakba dobta: íme az eklatáns példa, hogyan tapos bele az érzéketlen felnőtt egy leendő First Lady bimbózó lelkébe. Az efféle terror helyett az apa jobban teszi, ha megajándékozza gyermekeit a Ha valaki a családban túl sokat iszik című kézikönyv egy-egy példányával. A mű "kisgyermekek számára is könnyen érthető nyelvezetben" magyarázza el, "hogyan ismerhetik fel a gyermekek az alkoholizmus tüneteit."

Szambó

Semmi sem illusztrálja jobban a multikulturalitásra és (a kifejezés itt sajnos elkerülhetetlen) a politikai korrektségre való törekvés buktatóit, mint az alternatív Szambók idei bizarr burjánzása. Helen Bannerman 1899-ben alkotta meg Kicsi Fekete Szambót, a jól öltözött, 169 palacsinta bekebelezésére képes színesbőrű fiúcskát, aki a passzív rezisztencia taktikáját alkalmazva legyőzi a tigriseket. Szambó hosszú ideig száműzve volt a kanonikus gyermekirodalomból, mert az afro-amerikaiaknak fenntartásaik voltak a nevével és a vigyorával szemben (habár a tigrisekből és a napernyőből ítélve Szambó képzeletbeli hazája inkább India, semmint Afrika környékén terül el). Manapság viszont a történetnek nem kevesebb, mint négy verziója van forgalomban, melyek mindegyikét soknemzetiségűvé vált óvodáink egy-egy népcsoportjának igényeire szabták. Kapható az eredeti verzió, amelyben Szambó vigyorog, és a tigrisek megfutamodnak, meg a kissé átdolgozott kiadás, melyben Szambó szülei megfelelő indián neveket kaptak - Fekete Mambó és Fekete Dzsambó helyett Lata Mamának és Pran Papának hívják őket -, és a történet dolgos indián hétköznapok prózai világában játszódik. Kiadtak egy kompromisszumos, amolyan Bill Clinton-változatot is, A kis Babadzsi története címmel. Ez több csoport felé is kacsingat, mindenből van benne egy kicsi. Végezetül létezik még a szélsőbalos, avagy Hillary Clinton-verzió, amely afro-angolul meséli el a történetet. Szambóból itt Sam lesz, és a cselekmény új helyszíne egy Sam-sam-sa-mara nevű hely, amely kísértetiesen emlékeztet az amerikai Délre.

Hogy az afro-amerikai szülő kissé bántónak találja az eredeti Szambó-mesét, az végül is érthető (hiszen a Twist Olivért kedvelő zsidó szülőnek sem lehet felróni, hogy szíve szerint csendben cenzúrázná Dickensnek a "Zsidó"-ra való többszöri utalását). A kérdés inkább az, hogy miért vette akárki is a fáradságot, hogy leporolja és újratálalja a történetet. A válasz: mert a Szambó jó mese. Más szerző talán azt írta volna, hogy Szambó túljárt a tigrisek eszén, de a gyerekek, mint ahogy a rabszolgák és az elnyomottak általában, nagyon jól tudják, hogy a hatalom eszén nem lehet túljárni. Szépen oda kell adni a napernyőt, és ki kell várni, amíg a tigrisek végeznek egymással. A vajjá zsugorodó fenevadak képe nagyon hatásos, a hallgatóság minden alkalommal tiszteletteljes, mély csenddel reagál. (Az olvasók közül néhányan talán még emlékeznek rá, hogy Salinger Seymour Glass-a utolsó irodalmi témájú beszélgetésének tárgya is Kicsi Fekete Szambó volt.)

Mindazonáltal a Szambó-mese újraélesztését nem csupán a feledés homályától való megmentés igénye motiválja. A gyermekirodalomról szóló, furcsán fenyítő hangú új művében, A szemfényvesztés történeti temészetrajzában Richard Goldthwaite a következőt írja az Alice-ről: "Dodgson ennek a könyvnek a kapcsán találta ki azt a hazugságot, hogy a gyerekmese, vagy bármely más művészeti ág olyan privilegizált kifejezési eszköz lehet, amely mentes mindenfajta számonkérés, felelősségrevonás alól." Ez a puritán gondolkodásmód manapság sokaknál talál meleg fogadtatásra. Az embereket a Kicsi Fekete Szambóban nem a szándékolatlan rasszizmus botránkoztatja meg, hanem a mese naiv univerzalitása. A kifogás nem az, hogy Szambó egy kicsi afrikai, hanem hogy nem egyértelműen egy kicsi afrikai, vagy nem egyértelműen bármi más - azaz nem tartozik egyetlen definiált rasszhoz sem.

A kortárs Igazságosok legfeltűnőbb eszmei jegye a szűk látókörű etnikai partikularizmus: a gyerekkel azt kell közölni, hogy honnan jött, nem azt, hogy hová megy - hozzá kell láncolni örökölt "hagyományaihoz" és "identitásához", ahelyett hogy megtanítanánk egy saját identitás kialakításának stratégiáira. A Mimi tütüje hősének, egy Mimi nevű afro-amerikai kislánynak a balettórán megtetszik egy másik - történetesen ugyancsak fekete - kislány tütüje, és ő is szeretne kapni egy olyat. "Úgy hallottuk, tütüt szeretnél" - mondja neki M'bewe nagymama. Ezek után azonban Mimi egy "lapát", vagyis lapszoknyát kap, hozzá való különleges kagylóövvel. "Ez a szoknya illik hozzád, M'bewe Iecine Magalee Isabella" - jelenti ki a nagymama. - "Az őseid előtt tisztelegsz, amikor táncolsz benne." Pedig szegény Miminek esze ágában sem volt az ősei előtt tisztelegni. ' csak egy tütüt akart. A történet nem túl rejtett tanulsága szerint az ember annyit ér, amennyit az őseitől örököl. Mindenkit röghöz köt a múlt, a szülői ház. A revizionista irodalom, látszólag merész hangja dacára az önfeladó tekintélytisztelet netovábbját propagálja. A Falusi kosárfonó című mű olvasóját például az a tény hívatott fellelkesíteni, hogy a közép-amerikai kisfiú "ugyanaz lesz, mint ami a nagyapja volt: a falu kosárfonója". Hasonló sors vár az idei év legkevésbé szimpatikus művének, A csúnya menórának a hősére, Rachelre, akinek meg kell szeretnie egy ronda gyertyatartót, csak mert az a nagyapjáé volt. Isten irgalmazzon neki, ha ő is - mint az Amerikában élő szinte összes zsidó gyerek - a világ minden menóráját odaadná egy karácsonyfáért.

Azt mondják, a gyerekkönyveknek nem szabad eszképistának lenniük. A maga valóságában kell megmutatniuk az életet, nem úgy, ahogy a hűbéruraink szeretnék, ha a világot elképzelnénk. De a körülöttünk létező realitás nem olyan egyszerű jelenség. Valóságtanból a gyerekeknek nincs szükségük különórára: az élet iskolájában szünet nélkül folyik az oktatás, sosem csöngetnek ki. A gyereket a lehetőségek birodalmába kell elkalauzolni, hogy a másik iskolában is élvezhesse a tanulást. Az új generációs Igazságos könyv, miközben a gyerek valós életkörülményeit - etnikai hovatartozását, eredetét, törzsi identitását - firtatja, nem vesz tudomást a gyerek - ugyancsak valós - fantáziájáról, amely természetéből következően nyitott, kifelé törekvő.

Az eszképizmus, a realitás elől való menekülés éppenséggel a legőszintébb tisztelgés a realitás előtt. A menekülő ugyanis szükségszerűen felfogta, kiismerte a realitást. Aki megmássza a Sing Sing falát, sokkal inkább tisztában van a helyzetével, mint az, aki csupán áll, és bámulja a börtönfalat. A gyerek nagyon jól tudja magáról, hogy kicsoda-micsoda, tapasztalatai könyörtelenül közlik ezt vele. Nem is erre kíváncsi, hanem arra, hogy kicsoda lehet belőle, és hogy melyik csónak viszi el őt az ígéret földjére. A békén hagyott Kicsi Fekete Szambó sokkal használhatóbb emancipációs modell, mint a földre visszarángatott Kicsi Fekete Szambó (vagy Sam). Mindazonáltal ha másra nem is, arra legalább jó a Szambó-vita, hogy segítségével definiálható napjaink Liberális Amerikaija: olyan ember, aki a dühösen ordító, kergetőző s végül vajjá váló tigriseket figyelve azon töpreng, milyen udvarias névvel kellene illetnie a fa mögött rejtőző kisfiú anyját.

A Döbbenetesen Durva

Amerikában - mind a gyerekkönyvek terén, mind általában - misztikus kapcsolatban áll a kóros korrektség járványa és az egyidejűleg burjánzó undoranyag-termelés. Ha az ész álma szörnyeket szül, akkor az elviselhetetlenül pedáns ész álma elviselhetetlenül ronda szörnyeket produkál. Az újabban ránk özönlő Igazságos könyvek, amelyeknek gyaníthatóan főleg tanárok, könyvtárosok és aggódó szülők veszik hasznát, szülőatyjai a Durva kategóriát alkotó horrortörténeteknek - melyeket viszont tényleg falnak a gyerekek. Érthető, hogy például az Utolsó menedék a Földön című művel való szembesülés után ("A tizenöt éves Todd tökéletesnek tartja a Walden Woods-i 'mintaközösség' életét, mígnem Laurel, az álomlány, akit bébiszitternek fogadnak kishúga mellé, le nem leplezi előtte a városkában uralkodó fundamentalizmust és szellemi cenzúrát") inkább a nagy sikerű Barf-O-Rama sorozatot választja, melynek ez évi kínálatát a Dobd ki a taccsot, Fingacsguk legendája, Nyálkás Nyaraló és Túrós Dzsuva című epizódok alkotják. ("A sisak csurig volt hányadékkal. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen élmény bárkinek örökre elvenné a kedvét a futballtól, de nem: a lány úgy tett, mintha a nyakán lecsorgó kiokádott tojássaláta csak annyira bosszantaná, mint egy rosszul sikerült frizura.") Míg az Igazságos könyvek a hivatalos valóságról szólnak, Barf-O-Rama a valódi valóságot tálalja fel. Nincs abban semmi megdöbbentő, hogy a gyerekeket elbűvölik az undorító dolgok, de a Durva kategóriájú lektűr akkor töltené be jogos funkcióját, ha szamizdatban terjedne. Ehelyett felnőtt szerkesztők, kiadók és terjesztők zúdítják a gyerekekre a gyanús anyagot. Egy biztos: ehhez a munkához erős gyomor kell. Ha egészségesen akarsz nevelni egy gyereket, vidd falura; ha egészségtelenül, szólj egy nagy könykiadónak.

A Durva-háború másik frontján a kicsiknek szóló horror-könyvek feltartóztathatatlan offenzívája tapasztalható. A horror manapság a legkurrensebb műfaj a 8-12 éves korosztály körében. R. L. Stine műveit valószínűleg minden óvatos amerikai szülő ismeri, jobb esetben még csak hírből. Stine ma Amerika legnépszerűbb szerzője: havonta négymillió példány kel el műveiből. A Stine-könyvek fejezeteinek végén nem a vészterhes feszültség fokozódik, hanem mindig be is következik valami szörnyűség: egy szellemkéz megérinti valakinek - általában Anyunak - a tarkóját, és Anyu felsikolt. A borzalom, ami ezekből a könyvekből árad, egyszerűen borzalmas. Stine Gyilkos zongoralecke című könyvét például elejétől fogva finom groteszk hangulat lengi be ("stilizált erőszak" - ahogy a felnőttek előszeretettel nevezik), de a végén kerek perec kiderül, hogy a gonosz zongoratanár levágta a gyerekek kezét. A bűnös persze megbűnhődik - az életre keltett kezek végül megölik őt - és az is igaz, hogy az amputációtól való rettegés - a freudista olvasattól ezúttal eltekintve - nem tartozik a gyerekek jellemző félelmei közé. Mindazonáltal egy levágott gyerekkéz képe, nos, az mégiscsak egy levágott gyerekkéz képe. A horrorkönyvek fehéren-feketén deklarálják, hogy az erőszak és a gyilkolászás szórakoztatásra alkalmas témák. A Bantam kiadó már a népszerű Csillagok háborúja sorozat parafrázisát is megjelentette A rettegés galaxisa alcímmel (Első rész: Élve felfalva). Ha a borzalmat "stilizáljuk" - vagyis azzal a fajta ideges viccelődéssel vesszük körül, amit Quentin Tarantino filmjeiből ismerünk -, csak még inkább rontunk a dolgon. A gyerek rá fog kapni az erőszakra, csak azért, mert horrorkönyveket olvas? Valószínűleg nem. Ezek a könyvek elsősorban azzal ártanak az olvasóiknak, hogy elolvassák őket.

A Cégérbe Csomagolt és a Nyomasztó

Az ocsmány- és horrorirodalom esetében a tartalomnál még sokkal aggasztóbb a lezser csomagolás. Ha viszont rossz a bor, cégér kell neki, s Amerikában még ma is egy-egy híresség neve a legjobb reklám. Ami gyerekkönyv-ajándékozási kultúránkat illeti, jellemző, hogy az idei szezon legnagyobb slágere a "nyugodt szívvel adom"-kategóriában Sylvia Plath egy posztumusz kiadású műve. A habozó olvasónak, aki amolyan rímes, ritmusra ringó Arielt vár a sötét kedélyű költőnőtől, bizony csalódnia kell a Rá Se Ránts Ruha című könyvben. Az illető olvasó, miután többszöri próbálkozásra sem jut fel a csúcsra, kénytelen beismerni, hogy a hegy - a kitűnő illusztrátor, Rotraut Susanne Berner erőfeszítései ellenére - valószínűleg megmászhatatlan. Az igencsak lassan kibontakozó történet egy Max Nix nevű fiúcskáról szól, aki szeretne egy zakót. Végül kap egyet, egy mustársárga színűt, és ezzel nagyjából le is zárul a sztori. Mindazonáltal valószínű, hogy a gyermek-olvasót nem is annyira a dinamikus cselekmény hiánya, sokkal inkább a szemérmesen önelégült elbeszélői stílus untatja majd. Max egyik bátyja azon filozofál, "vajon milyen volna a vadonatúj, puccos-puha mustársárga zakóban tehenet fejni. Winkelburgban még soha senkinek nem volt ilyen zakója. Mit szólnának hozzá a tehenek? Talán ínycsiklandó sárga szénának néznék, és megrágcsálnák a gallérját."

A kiábrándultság és levertség legtöményebb formáját az idősebb olvasóknak, azaz a felnőtté váló ifjúságnak szóló művek szállítják - hála a divatos didaktikus-prédikálós stílus és a vakvágányra csúszott realizmus termékeny kölcsönhatásának. Érdekes módon azonban ez a mindent átjáró reményvesztettség meglepően magas irodalmi nívóval párosul. Az amerikai nyelv készségesen rásimul a pubertás modorra - akadnak, akik szerint nyelvünk csak a pubertás modorral képes ilyen fokon harmonizálni -, s ez a privilégium arra utal, hogy a felnövekvő nemzedéket sokkal közvetlenebb, kézzelfoghatóbb kapcsolat fűzi az amerikai valósághoz, mint a felnőttek többségét. A maga csüggetegségében is kitűnő Sturbridge-i csaták című regény második oldalán a narrátor a következőt meséli: "Végül is nem mentünk el a meccsre. Igaz, a döntőt hagyjuk ki, de ma estére mindannyian bezárkóztunk a saját világunkba, és nem akartuk, hogy bármi is megzavarjon minket. Én különben is kerülöm a nyilvános helyeket, mióta megvertem azt a papot." A nagy irodalmi elődök is acsarogtak az egyházi személyekre, de azért tettleg nem bántalmazták őket. Végezetül egy idézet a Belle Prater legénye című műből, mely egy kisváros lakójának titokzatos eltűnéséről szól, s amelynek a végén Gipsy, a hősnő rájön, hogy "Belle néni ugyanabból az okból ment el Woodrow-ból, amiért apám itthagyott engem. Nem azért, mert nem szeretett minket. Szeretett. De a fájdalma erősebb volt a szereteténél." Ez bizony tényleg túl szomorú. És sehol egy csónak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret