ZOÉ VALDÉS
HEROIKUS SZÜLETÉS
Meséli anyám, hogy 1959. május elsején történt, ő a kilencedik hónapban volt, már tudta, hogy lány vagyok. Mondja, hogy "-Havannából átgyalogolt a Revolución térre, hogy meghallgassa a Comandantét. És a beszéd kellős közepén egyszer csak nekifeszültem a fejemmel a medencéjének, kezdtem törni-zúzni a csontjait. Vállon kellett kivinni a Quinta Reina felé. Még mielőtt kiért volna a sűrű tömegből, ahogy elvitték a tribün előtt, Che a hasára terítette a kubai zászlót, de ő szinte észre sem vette, mert én egyre gyötörtem, rohadt kínokat okoztam neki. És Fidel csak mondta szép jövőt ígérő, lelkes ünnepi beszédét. És én döfködtem anyámat a fejemmel, a könyökömmel, az öklömmel, menekülni akartam a testéből, mindenünnen.
A hasa lecsúszott a szeméremcsontjáig, mondja, úgy érezte, mintha egy csillagkép készülne szétrobbanni benne. Behunyta a szemét, és ízlelgette a várakozás fájdalmát. Még mindig a várakozás, de ez most egészen más. Megérkezett apám, amerre jött, vörös föld pergett róla, a fején még a szemébe húzott pálmakalap, kezében a machete. A cukornád-aratásra mentek érte. Lekuporodott anyám hasa mellé, megremegett a jó előjel láttán, ahogy felfedezte a zászlót. Anyám mondta, hogy Che tette rá, apám pedig majd elájult a büszkeségtől: dagadt a keble, elégedetten mosolygott.
Anyám azt mondja, hogy abban a percben nem is volt egészen biztos benne, hogy szülési fájdalmai vannak. Mondta is, hogy talán csak egyszerűen a gyomra rendetlenkedik. Aztán a sokadik fájás után arra gondolt, hogy ez nem lehet valami csip-csup történés a testében, valami alantas inger. A test olyan jelzéseket adott, mint még soha, valami más dimenzióban, a mikroszkopikus és a makroszkopikus között ingadozva. Bensője a végtelen felé tendált, mint egy matematikai egyenlet. Egy lépésre volt a semmi lüktetésétől. És mennyi élet odabent! Apám idegesen esküdözött, hogy szereti. Anyám egyedül nem tudná végigcsinálni. Anyám szívós, vagy úgy tesz, mintha szívós volna. Többször is kiment a vécére, és véreset kakált, időnként zöldeset. Egész éjjel azt hajtogatta halkan:
- Szülni fogok. Most tényleg szülni fogok.
Apám folyton emlékeztet arra, hogy anyám egész életében nagyon bátor volt. Én voltam az első és egyetlen gyereke. Anyám nem tudta - ahogy egyetlen nő sem -, milyen fájdalmas lehet ez, így tapasztalatlan lévén, éberen figyelte magát. Nem engedte eluralkodni magán a félelmet. Kurta, kivágott, nevetséges inget adtak rá. Izzadságtól lucskos hordágyra fektették. ' széttárta a lábát - végre megtudja, mennyire fáj. A szülész ráparancsolt, hogy nyomjon, ha jön a fájás. Felnyúlt, és turkált, érzéketlenül. Úgy fáj, mint a halál. Az ott bent az élet, így fájhat a vég. Még nem ment el a víz. Egy hosszú, fehér, műanyag pálcával szakították fel. Anyámból bőséges, meleg és síkos víz fakadt, mint valami erőt adó balzsam. Az orvos keze durván dúlta a hasat. Ott bent, ahol én vagyok. Voltam.
Átvitték egy nyomasztó szobába. Apám odakint rágta a körmét, tépkedte a haját, még rágyújtani se mert. A szoba fala szürke volt a zsíros piszoktól, a karosszékek mocskosak, két ágy, paravánokkal eltakarva. Mindegyik karosszékben egy-egy szülő nő nyöszörgött, lila foltos karjukból infúziós cső lógott. Ott várt, véznán nevetséges ingében, de a hasán még a kubai zászló, amit Che rakott rá.
Elena Luz, a partizán orvosnő megállapította, hogy anyám már hét centiméterre tágult, és készen áll a szülésre, de a fájások nagyon lassan jöttek. Csövet dugtak a Munka Ünnepén, a május elsejei felvonuláson lebarnult karjába. Azt mondja anyám, hogy úgy érezte magát, mint egy felnyitott barom, mint amelyik annak a holland festőnek a híres képén van. Már nem tudta követni a fájások sűrűségét. Az összes orvos odajött, hogy feldúlják a hasát, és feldugják idegen kezeiket.
Ide-odavándorolt a szürke karosszék és az ágy között. Az orvosok kérték, hogy nyomjon. ' nem akart elájulni. Az idegen kezek újra szétnyitották a szeméremtestét - olyan volt, mint egy téli pulóver kámzsanyaka -, és összevissza matattak benne. Vér árasztotta el a szeméremtestét, a csiklóját, a végbélnyílását, vizelt, kiürítette a beleit. Nyitott testét és kifürkészett zsigereit kiszolgáltatta a gépies középszerűségnek, amit az orvosok tekintetében látott.
Szemei fennakadtak, erősen megragadta a két térdét, és egy nőstényoroszlán üvöltésével nyomott. Egyik térde kicsúszott a kezéből, a cső a földre esett. Visszaszúrták a másik karjába. Megint a vad matatás a belsejében és a kimondhatatlan fájdalom. A szakértők szerint már majdnem megszült, őszerinte haldoklott, egyre üresebb lett. Átvitték a szülőszobába, a folyosó kellős közepén egy nagy repedés felhasította a gátját a szeméremtestétől a végbeléig. Ez az én fejem!
Már a szülőszobában volt, amikor átvetette magát a hordágy fogantyúján. Egy tolás, és semmi. Még egy hosszú és háromdimenziós tolás. A fejem megakadt. És még egy. Az erő, ami anyává tette őt, engem pedig gyermekké. Izzó. Egyetlen röpke pillanatra a haláltól. Ebben a tolásban - mondja ő - érintette egymást az élet és az az ismeretlen odaát.
- Ez volna Isten? - még ma is ezt kérdezi magában.
Mindent akart látni, amikor kijöttem a testéből, és gyöngén, dorombolva sírtam. Könnyű voltam és nyálkás. Idegen voltam magamnak. Még most is idegen vagyok magamnak. Anyám nem volt többet én. Én nem voltam többet ő. Kitisztították belül, drasztikusan és jeges vízsugárral. Megmutatták neki a hatalmas méhlepényt, gyönyörű volt, mint egy szobor. Úgy fáj még, mint minden és semmi. Összevarrták lassan, és ő tudta, hogy sok vért veszített. Meddig fáj még az élet ereje? Én, kívül az ő univerzumán, megkezdem az enyémet. Az ő számára véget ért a fájdalom. Számomra most kezdődik.
Apám ugrált örömében, bár eléggé csalódott volt, hogy nem a győztes forradalom első munkaünnepén születtem, hanem május másodikán. Én még csak egy kubai zászlóba csavart, magzatvíztől nyálkás csomagocska voltam, de már akkor kezdték a fejemre olvasni, hogy nem teljesítem forradalmi kötelességemet:
- Tegnap kellett volna megszületnie, két percen múlott, a fenébe! Május elsején kellett volna megszületnie! Nem bocsátom meg egyiküknek sem - sopánkodott sugárzó arccal. Az orvos vigasztalta:
- Ne háborogjon, elvtárs, ma is fontos nap van, a Nemzeti Epizódok Napja, a madridi kivégzéseké, Goya festménye, tudja?
Apám mit sem tudott Spanyolország történelméről, sem semmilyen történelemről. Még talán valami keveset a spanyolok elleni függetlenségi háborúról. Annyit tudott csak, hogy az ő ellensége a jenki, és hogy január elsején született az ő forradalma, és vele együtt a lánya, csak éppen tavasszal, de az itt, a trópusokon mindegy is: rohadt meleg van.
- Hogy fogják hívni a kisbabát?... Megvan már a neve?
- Hát... A Victoria tetszene... vagy nem is, inkább... Patria! Legyen Patria! Nagyon eredeti név! Én vagyok az apja, Patria apja, a Hazáé! A Haza Apja! Carlos Manuel de Céspedes! Aki elsőnek szabadította fel a rabszolgáit! Az igen, az tökös fickó volt!
És apám, vélt dicsősége tudatában, megindultan zokogni kezdett.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |