NANCY HUSTON
ANYÁK ÉS HARCOSOK
Az elmúlt néhány évben, kutatómunkám közben, amelynek során azt a valamit próbáltam összerakosgatni, amit úgy nevezhetnénk, hogy "a harcos nyelvi ábrázolása" a nyugati kultúrában, a következő gnosztikus talányra bukkantam: "Meddig fognak a férfiak háborúzni? - Amíg a nők gyermekeket szülnek." Első pillantásra a válasz a "Mi az örökkévalóság?" típusú, gyermekkorunkból ismert találós kérdésekre adott válaszok parafrázisaira emlékeztetett ("Míg az óceán ki nem szárad") vagy a Shakespeare Macbeth-jéből vett idézetre ("Míg a birnami erdő Dunsinane / Dombjára nem vonul" ). De amikor közelebbről megvizsgáltam - jobban mondva, ahogy tovább folytattam az olvasást, amelynek során számtalanszor találkoztam a háborúzás és a gyermekszülés közti analógiával -, úgy éreztem, hogy az ősi találós kérdés ok-okozati magyarázatot kíván: "Ha a nők végre felhagynak a gyermekszüléssel, a férfiak is felhagynak a háborúzással". Ez persze elcsépelt közhely lehet, ugyanis ha a nők felhagynának a szüléssel, nem lenne több férfi, aki háborúzhatna. Másrészt viszont az is benne lehet a dologban - és ebben az esszében ezt az értelmezést fogom megvizsgálni -, hogy a férfiak azért háborúznak, mert a nők szülnek. Először néhány mitikus és történelmi archetípust idéznék fel, amelyekben hősiesség és tisztaság, bátorság és szüzesség témái lelhetők fel, ezután pedig az anyaszerep és a katonaság közötti szembeötlő hasonlatosságot fogom megvizsgálni.
A Sámson-komplexus
Son of Sam-től, a hasfelmetszőtől eltérően, aki 1980 nyarán és őszén minden barna hajú bronxi és brooklyni lányt rettegésben tartott, a bibliai Sámson tisztességes okokból kifolyólag volt híres, hiszen főként férfiakat ölt halomra - már ameddig Delila meg nem akadályozta karrierjében azzal, hogy levágta Sámson haját. (Tulajdonképpen nem is Delila, hanem egy filiszteus vágta le Sámson hét hajfonatát - lásd a Bírák Könyve tizenhatodik fejezetének harmincadik versét - de bizonyosan van valami jelentősége annak, hogy mindenki tévedett ez ügyben, John Miltontól Cecil B. De Mille-ig.) A kérdés, amely azonmód - igaz ugyan, hogy elég ritkán - felvetődik, a következő: miért veszítette el Sámson az erejét, amikor levágták a haját? Ha erre azt mondjuk, amit Freud óta majdnem mindenki állít, hogy a hajvágás szimbolikus kasztrálás, még nem válaszoltunk a kérdésre. Inkább egy másik, még zavaróbb kérdést vet fel: vajon a férfiak harci energiája és szexuális energiája egy és ugyanaz az energia? (És ha igen, akkor hogyan magyarázhatjuk azt, hogy manapság a nyugati világ legtöbb hadseregében a besorozottakat szisztematikusan megnyírják, már a katonai szolgálat legelső napján?)
Az angol antropológus, Edmund Leach, Dr. Berg Mágikus haj című, a haj szimbolikájáról szóló fejtegetéséből idéz. "Hosszú haj = féktelen szexualitás; rövidre vágott haj, félkopaszra nyírt fej vagy szorosan hátrakötött haj = visszafogott szexualitás; kopaszra nyírt fej = szerzetesség".
Ha valóban ez a helyzet - és nem is kell egyébre gondolnunk, mint a hippikre és a szerzetesekre, hogy intuitíve tudjuk, hogy valóban ez a helyzet - semmi következetlenség nincs abban, hogy a fiatal katonák haját levágják: a rövid haj azt jelképezi, elsősorban a sorkatonák és a civil közönség számára, hogy a hadseregben a férfi szexuális életét szigorúan ellenőrzik, hogy azt ne mondjuk: kiküszöbölik, azzal az evidens céllal, hogy növeljék a katonák képességét arra, hogy gyilkoljanak, más szóval: hogy eltereljék azt az energiát, amelyet a nőkre (nők ellen?) fordítottak volna, és az ellenséges csapatokra (ellen) irányítsák.
Sámson veresége csakugyan sokkal azelőtt megtörtént, mielőtt levágták volna a haját; akkor, amikor megadta magát Delilának, és tulajdon akaratát a nő akaratának rendelte alá. Amikor a filiszteusok behatoltak a sátrába, már eunuch volt. A Sámson és Delila-történet fő üzenetének semmi köze a hajhoz, annál inkább van azonban köze a férfi libidója és gyilkolási képessége közötti azonossághoz.
Annak ellenére, hogy a hősökre általában mint férfias jelenségekre gondolunk, férfiasságuk próbájára nem az ágyban, hanem a harcmezőn kerül sor. Ezt úgy kell érteni, hogy tudnának szeretkezni, hogy rendkívüli szeretők lennének, és hogy minden nő úszna a boldogságban, ha fogadhatná ölelésüket; de tulajdonképpen meglepően kevés időt töltenek az ágyban. A nőkkel való kapcsolat tompító, enerváló, romboló hatással van a harciasságukra, míg a csaták láthatóan korlátlan mértékben regenerálják a férfi erejét.
Számos etnológus írt a szexuális önmegtartóztatással kapcsolatos rítusokról, amelyek a primitív társadalomban megelőzik a katonai hadjáratokat. A Malinowski által tanulmányozott új-guineai Trobriand törzsben például van néhány olyan körülmény, amely teljes nemi önmegtartóztatást követel meg, ilyen például a háború, a hosszú hajóutak, a kertészkedés (férfiúi kiváltság!), egy-két mágikus szertartás, és néhány női "fiziológiai válság", mint például a terhesség és a szoptatás. (Milyen érdekes egybeesés - a terhesség ugyanazzal az okozattal jár, mint a háború! De ne siessük el a dolgokat.) A részletekről szólva, Malinowski így folytatja a magyarázatot: vannak határozott büntetések, amelyek azokat sújtanák, akik áthágnák a tilalmat. Ha valaki megengedné magának, hogy közösüljön, egy ellenséges dárda átdöfné a péniszét vagy a herezacskóit. Ha arccal a kedvese felé fordulva aludna, valaki beverné az orrát vagy annak környékét. Ha leül a lány matracára, támadás érheti a farát.
Az adatközlő valószínűleg ugrathatta Malinowskit, de ez a tudóst nem gátolta abban, hogy levonja a fenti adatokból a "tudományos" következtetést, miszerint: "A férfiakat kétségkívül túlságosan is lekötötte a harc izgalma ahhoz, hogy figyelmüket a sokkal szokványosabb és ezért valószínűleg kevésbé magával ragadó sportra, a szerelemre fordítsák."
A szerelem tehát "sport". Ugyanazokat az indulatokat mobilizálja, ugyanazt az érdeklődést kelti fel, mint a háború, de sokkal prózaibb és megjósolhatóbb annál; és legfőképp: eltereli a figyelmet - és a feszültséget - amelyet az összecsapásra kellene tartogatni.
James Frazer a Lélek tabui és veszedelmeiben a csata előtti nemi önmegtartóztatás primitív gyakorlatát a hasonlósági mágia elvéhez köti, amely szerint "a nőkkel való szoros kapcsolat a harcosokat női gyengeséggel és gyávasággal fertőzné meg." Ami Marie Bonaparte-ot illeti, neki legalább megvan az az érdeme, hogy leszögezi, az efféle hiedelmek semmiképp sem korlátozódnak a "primitív népekre": megemlíti a második világháborúban állítólag igen elterjedt "vizezett bor"-hiedelmet (mely szerint a hatóságok kábítószert kevertek a borba azzal a céllal, hogy a sorkatonák körében impotenciát okozzanak). "Mindkét esetben külső erőkre vetíti", írja Bonaparte, "a belső parancsot - a primitív népeknél az imperatív tabut, a civilizált népeknél a neurotikus gátlást - a katonák és harcosok képzelete."
Bonaparte a vizezett bor mítoszát a legjobb freudi hagyománynak megfelelően elemzi, úgy, hogy a családi románc dimenzióira redukálja. Ebben a nézetben az Ellenség képviseli és kelti életre az Apákat. A háború így nem egyéb, mint az eredeti, kettős Oidipusz-gyilkosság tükröződése, az apagyilkosságé, melyet közvetlenül követ az apa asszonyainak diadalmas megközelítése... Egyes európai katonák közvetlenül a csata utáni nemi kicsapongásai ennek az archetipikus diadalnak a közvetett ünneplését jelentik.
Ez a - nő által adott - magyarázat azon kívül, hogy sematikus, megfosztja a nőket attól az erejüktől, amelyet a Sámson-komplexus majdnem minden variációja tulajdonít nekik. Ez az erő néha csábító (mint Delila vagy Mata Hari esetében), máskor reproduktív (mint a terhes és szoptató nők esetében, akiknek "fiziológiás válság"-állapota szemmel látható hatással van a férfiakra: félelemmel tölti el őket).
A nők titokzatos erejének paradigmája valószínűleg Kirké varázsa, amely ellen Odüsszeusznak védekeznie kellett. Hermész figyelmezteti Odüsszeuszt, mielőtt az Kirké lakóhelyéhez közeledne, hogy Kirké unszolni fogja, osztozzon ágyán, és Odüsszeusznak előbb arra kell kényszerítenie a nőt, hogy megesküdjön: "hogy nem tervel már ellened új bajt,/ hogy ha ruhád leveted, nehogy elvegye férfierődet." Odüsszeusz elmegy Kirkéhez, megvádolván őt azzal, hogy gonoszat tervel ellene: "hogy ha lemeztelenítsz, elvedd majd férfierőmet./ Én nem is óhajtok föllépni bizony nyoszolyádra,/ istennő, ha te nem téssz nékem szörnyű nagy esküt, / hogy nem tervezel ellenem újabb rettenetes bajt." (Devecseri Gábor fordítása) Milyen eszközzel vehette volna el Kirké Odüsszeusz erejét? És miért lett volna a meztelenség Odüsszeusz "megférfiatlanításának" a feltétele? Ha valakinek olyan varázsereje van, hogy férfiakat disznóvá változtat, nem lehet csupán inggel és cipővel védekezni ellene. Homérosz ez ügyben nem világosít fel bennünket, de úgy tűnik, hogy hőse legyőzéstől való félelmének magához a közösüléshez van köze.
Valóban, a Sámson-komplexus nem szorítkozik a hadseregre. Mindenütt felüti a fejét, ahol a férfiaktól elvárják, hogy bebizonyítsák, milyen erősek. Ez a média egyik elcsépelt témája, nemcsak tömegfogyasztási cikkek (mint a Superman II, amelyben Clark Kentnek le kell mondania minden hatalmáról, ha el akarja venni Louis Lane-t feleségül), de a legevilágibb hőstettek esetében is - itt van például egy baloldali francia újságból vett leírás Björn Borgról, a teniszbajnokról: Egyszer csak fájni kezd a válla, a gyomorizmai, elveszít egy meccset, mert fáj a térde, keze-lába csupa hólyag... "Borg hanyatlása", mondják egyesek: talán Marianával kötött házasságára pazarolja szenvedélye jobbik részét.
Akár "beszennyezés" vagy "vérfertőzési tabu", akár a nők "gyávasága" és "boszorkánysága" a kifogás, a hiedelem, miszerint a nőkkel való kapcsolat gátolja a férfiak harcképességét, annyira mélyen gyökerezik tudatunkban, hogy elfelejtünk eltűnődni azon, hogy vajon miért is harcolnak a férfiak.
Cuchulainn és Couvade
Az alábbiak esti mese gyanánt olvashatók. A történetet, mint sok ezer hasonló történetet, kisfiúknak és kislányoknak mesélték időtlen idők óta, és épp olyan mértékben járultak hozzá világképük kialakításához, mint bármely igaz történet.
Cuchulainn, az ulsteri bajnok Dechtire hercegnő fia volt. Annak ellenére, hogy Dechtire Sualtim felesége volt, Sualtim nem volt Cuchulainn apja. "Mert az esküvői ünnepség alatt a Hosszúkarú Lugh, az Esthajnalcsillag istene, szúnyoggá változtatta magát, és belefulladt Dechtire kupájába. ' nemzette a gyermeket, aki később világra jött."
A gyermek hősi érdemei korán megnyilvánultak. Mielőtt még minden tejfoga kinőtt volna, agyoncsapott egy óriási kutyát, mert az azzal ijesztgette, hogy ráugrik. Hatéves korában nemcsak kardot tudott forgatni, hanem azt is megértette, hogy egy harcos számára a narráció fontosabb, mint maga az élet: "Nem bánom, hogy egy évszázadnyit vagy egyetlen órányit élek", jelentette ki, "ha tetteim hírneve a férfiak emlékeiben kísért." Ettől kezdve élete nem volt egyéb csaták sorozatánál, melyekben teste hatalmasra nőtt, szeme szikrákat szórt, homlokából pedig vakító sugarakat bocsátott ki. Egy napon éppen visszatért a csatából, melyet ennek a hősi fúriának az alakjában vívott, és Morann, a Bíró rendeletet hozott: háromszor ötven szüzet küldtek ki a hős fogadására. Cuchulainn lesütötte a szemét és szerényen elfordította a fejét. A szüzek azonnal megragadták, és jéghideg vízbe merítették. De Cuchulainn dühe oly forró volt, hogy a víz hirtelen felforrt, és a hordó szétrepedt. Ekkor megmerítették a második dézsában; a víz dühösen bugyogott, a szintje megemelkedett és kicsordult a dézsából. A harmadik dézsában is felforrósodott a víz, de már nem folyt ki.
Cuchulainn feleségül akarta venni Emert, a szőke hercegkisasszonyt, de amikor szándékát nem éppen burkoltan közölte a lánnyal - "Fehér és makulátlan a te nyakad meleg simasága és zsenge melled édes bársonya", a lány hasonlóképpen egyenesen válaszolt: "Egyetlen férfi sem fekhet mellém, hacsak bátran be nem bizonyítja, hogy érdemes a szerelmemre." Ezért Cuchulainn elindult, hogy dicsőséget szerezzen magának. Beállt tanoncnak egy boszorkányhoz, akitől ezer harci titkot tanult meg. Csatába szállt a veszélyes amazonnal, Aiffe-fal, s miután legyőzte, nyakára hágva a földhöz szegezte. Aiffe könyörgött, hogy hagyja életben és Cuchulainn beleegyezett, egy feltétellel: "Szeretkezni akarok veled, hogy fiat szülj nekem".
A fia kellő időben meg is született, és amikor nagykorúvá vált, Cuchulainn három mágikus kötelességet rótt rá: soha nem szabad felfednie hazája nevét vagy tulajdon kilétét idegenek előtt, soha nem szabad megalázkodnia, és soha nem szabad egyetlen bajvívást sem elutasítania, akármilyen nagyszerű legyen is a támadó. (Ezek a kötelezettségek okozták sok évvel később a hős halálát: Cuchulainn fordított Oidipusz; véletlenül megöli tulajdon fiát, mivel nem tudja, kivel áll szemben, és ezután balszerencsével átkozzák meg.)
Namármost, sok generációval azelőtt, ugyanabban az ulsteri királyságban élt egy paraszt, akit Crundchunak hívtak, és vele élt egy Macha nevű tündér. Egy napon, az Ulátok nagy összejövetelén, amelyen Macha nem kívánt részt venni azzal a kifogással, hogy kilencedik hónapos terhes, a király lovai az összes lóversenyt megnyerték. Crundchu ostoba módon azzal dicsekedett, hogy a felesége gyorsabban tud szaladni, mint ez a csodálatos lócsapat. Erre a király megparancsolta, hogy idézzék a színe elé Machát, és tegyék próbára gyorsaságát még azon a szent napon. A tündérnek már elkezdődtek a szülési fájdalmai és tiltakozott, de Crundchu ragaszkodott hozzá, hogy Macha megmérkőzzön a király lovaival. A tündér végül beleegyezett. Amikor elsőnek beért a célba, borzalmasan felsikoltott, és megszülte ikergyermekeit. Amikor a tömegben álló férfiak meghallották az asszony sikolyát, összeroskadtak, úgy, hogy egyikükben sem maradt több erő, mint egy vajúdó asszonyban. "Mostantól fogva", mondta nekik Macha, "éppen úgy elveszítitek a tekintélyeteket, mint ahogy én is elveszítettem, mert kényszerítettek rá. Ha nehéz idők jönnek, ebben a provinciában egyetlen férfinak sem marad több ereje, mint egy gyermekágyas asszonynak, és ez addig fog tartani, míg egy nő öt napon és négy éjszakán át ágyban marad, a kilencedik generációig.
Tehát egyszer egy évben Ulster egyetlen férfija sem volt képes arra, hogy védje a hazáját. Az átok azonban nem fogott hősünkön, Cuchulainnon (mert nem az Ulátok fia volt), szerencsére, ugyanis egy ilyen szerencsétlen időszakban egyes-egyedül kellett megküzdenie az erini Ferdiad egész seregével. Sikerült az ellenséget az öbölben tartania, amíg az ulsteri férfiak vissza nem nyerték férfierejüket.
A történet folytatódik, egyik hőstett a másikat éri. Végül Cuchulainn természetesen feleségül veszi a szőke Emert és a katasztrófát Aiffe féltékenysége okozza: ő rendezi el, hogy Cuchulainn tulajdon fiával harcoljon és megölje, s ezután Cuchulainnak minden életkedve elmegy - vagyis az ő esetében elmegy a kedve attól, hogy másokat megfosszon életüktől -, és nem marad számára más hátra, mint a halál.
Mi a történet tanulsága? Járjuk be még egyszer Cuchulainn útját lépésről lépésre, és próbáljuk meg kivetíteni arra a sokkal általánosabb rendszerre, amelynek az ő története is részese.
Először is, mint jóformán minden hős, Cuchulainn sem egyszerűen két halandó ember szexuális kapcsolatának gyümölcse. Sok tudós oldalt szenteltek (többek közt Otto Rank és Joseph Campell is) a mágikus születés jelenségének tanulmányozására. Vladimir Propp a Mese morfológiájában ennek a mindenütt jelenlevő témának három fő típusát különbözteti meg. Az anya terhessége Propp szerint lehet "szándékos (például egy megevett hal okozza), véletlen (pl. egy lenyelt borsószem), vagy erőszak eredménye (a lányt elrabolja egy medve)".
Ha a hőst valóban anya szüli, a második típus a leggyakoribb - ez történik Cuchulainn fogantatásával is. Gyakran azonban a hőst egyáltalán nem is anya, hanem apa szülte. Claude Lévi-Strauss több tucat, primitív népek mitológiájából vett példát regisztrált Mythologiques című munkájában (lásd a "Terhes Férfi" motívumot), annak ellenére, hogy eltekintett attól, hogy azokat a motívumokat is leltárba vegye, amelyek a mi kultúránkhoz közelebb állnak, és ezért ismerősebbek számunkra, mint például a férfi isten által teremtett Ádám, majd ezt követően az első nő származtatása a férfi testéből.
Néha a terhességre és szülésre való képességet nem is nőnek vagy férfinak, hanem pl. egy kőnek tulajdonítják. Héphaisztosz, a mesterségek istene, egy napon megkívánta a szűz Athénét, Athée istennőjét. Héphaisztosz kényszerítette Athénét, az istennőnek alig sikerült megmenekülnie. A földre dobta a gyapjúdarabot, amely arra szolgált, hogy az isten spermáját letörölje a lábáról, és az imigyen megtermékenyített földből született a gyermek Erichtonius.
Ha vannak efféle kövek és ilyen sár, azt kérdezhetjük: kinek van egyáltalán szüksége a nőkre? És milyen következtetést kell levonni ezekből a hihetetlen, mindent átható téves fogamzásokból?
Úgy tűnhet, hogy a férfiak nehezen fogadják el azt, hogy a nők uralkodó szerepet játszanak a fajfenntartásban; hogy szeretik tagadni vagy megkerülik az ügyet, esetleg önmaguknak tulajdonítják a szüléshez szükséges, kimondottan női és meglehetősen ijesztő erőt.
A Cuchulainn-történet másik szembetűnő aspektusa logikus következménye az elsőnek: lévén, hogy a nőket a gyermekszülési képességük "jellemzi" (akármilyen erőfeszítéseket tesznek is azért, hogy minimálisra csökkentsék vagy éppenséggel teljesen töröljék eme tény jelentőségét), a férfiak arra kényszerültek, hogy önmagukat valami hasonlóan megkülönböztető jeggyel lássák el, valamivel, ami megerősíti férfiasságukat. És az a jegy, amelyet hangsúlyozásra választottak ki, a fizikai erő, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy a nőket megfosztja fizikai erejüktől, sőt, néha olyan messzire mentek, hogy megcsonkították őket azért, hogy legalább egy területen maradjon megdönthetetlen a férfifölény.
Végül, abban az egyedülálló, Macháról, a tündérről szóló jelenetben, a férfiak arra ítéltetnek, hogy megtapasztalják a gyermekszülés kínját, éppen akkor, amikor a hazájukat kellene védeniük. Bizonyos értelemben azt mondhatnánk, hogy a szülésre jellemző szenvedés itt átveszi a háborúra jellemző szenvedés szerepét.
Az, hogy a férfiak bizonyos női testi jegyeket kisajátítanak - legyen az akár utánzás vagy terhesség, munka vagy a menstruáció időszakai -, elképesztő gyakorisággal fordul elő harcias népek mitológiájában, és kivétel nélkül maga után vonja azt, hogy a férfiak időlegesen szüneteltetik harcos tevékenységüket.
A gyermekszülés és háborúzás közötti szimbolikus egyenlőség talán egyike az emberi kultúra ritka állandóinak. Mielőtt tovább elemeznénk azokat a módokat, ahogyan a két jelenség megegyezik és kiegészíti egymást, megpróbálom bemutatni, hogy a hagyomány szerint egymást kölcsönösen kizáró dolognak tartották őket.
Szüzesség és bátorság
Van-e valami racionális, tisztán gazdasági magyarázat arra, hogy a nők nem vadásznak? Van valami elkerülhetetlen abban a tényben, hogy a vadászat mindig is elsősorban férfitevékenység volt? Még azok a társadalmak is, amelyekben a nők számára is megengedett a vadászat, az anyákat szisztematikusan kizárják a nagy vadászatból. Ez szigorúan férfiúi kiváltság; ebből az okból kifolyólag mérhetetlen presztízzsel ruházták fel, és fantasztikus mennyiségű mitikus és rituális anyaggal vették körül - amelyek csak még inkább fokozzák a presztízsét.
Annak a vadászatnak, amelyet emberek folytatnak, nem sok köze van a bizonyos állatfajoknál megfigyelhető ragadozáshoz. Az ember esetében a vadászat nem csupán abból a célból végzett tevékenység, hogy a gyomrot megtöltsék. Vannak törvények, amelyek az állatok megölését és fogyasztását szabályozzák (ami az állatvilágban természetesen elképzelhetetlen); ezeknek a törvényeknek valamiféle szent jellege van, amelyből a nőket általában kizárják.
Legyen bármiféle diszkontinuitás vadászat és háborúskodás között - ez utóbbi kétségkívül nem az előbbi következménye -, kell, hogy valami oka legyen annak, hogy a nőket kizárják az erőszak mindkét, áldozattal kapcsolatos és misztériumtól hevített birodalmából. Az ok sokkal összetettebb lehet annál, mint amit a szakemberek pragmatikus mérlegelései mutatnak - sokkal kényelmesebb a nőknek élelemkereséssel és gyermekneveléssel foglalkozni, mialatt a férfiak együtt vadásznak, mivel a nőket amúgy is "immobilissá" teszi a terhesség és a szülés. Én inkább úgy gondolom, hogy magát a szülés aktusát érzik összeegyeztethetetlennek a halállal kapcsolatos tettekkel.
Ezt talán az a tény erősíti meg leginkább, hogy a nőket csak akkor zárják ki a halálosztó tevékenységekből, ha anyák; de ha szüzek, akkor nem.
A nők szüzessége, noha ugyanúgy, mint a férfiúi szüzesség, a bátorsággal áll kapcsolatban, mégsincs felruházva ugyanazzal a jelentéssel. Míg a férfi harcos hadviselő képességét tönkreteszi a titokzatos női "szennyezettség" vagy "varázslat", a női harcosok számára a dolgok sokkal kézzelfoghatóbbak. Itt van például az a jelenet, amikor a Nibelung-énekben Günthernek végül sikerül elvennie a hajthatatlan Brünhilde szüzességét: "ott feküdt, szeretkezett./ Brünhilde feledhetett sokat,/ dühöt és szerénységet. Elsápadt, amikor a férfi megérintette. ", a szerelemtől hogy apadt ereje! / Nem volt ő ekkor erősebb, mint bármely asszony." A szüzességet valamilyen láthatatlan fegyvernek tekintik, a szűzhártyát pedig pajzsnak, amely arra szolgál, hogy a fiatal lány testét és lelkét megvédje. Ha átdöfik, ha a lány megadja magát első paradigmatikus sebének, minden más sebesülés lehetségessé válik. A szűztelenített női test gyógyíthatatlanul átjárhatóvá, visszafordíthatatlanul sérülékennyé válik.
Nem véletlen tehát, hogy az a harcos istennő, akinek tisztességéért Hérodotosznál harcoltak a nők, maga is szűz volt. A valkűröket és gyakorlatilag minden vadászat-istennőt szűzként ábrázolják, s aligha véletlen, hogy az amazonokról majdnem minden leírásban azt mondják, hogy nőiségüket valamilyen módon elfojtották. Sok beszámoló szerint levágták egyik mellüket - ezt a duplán meghatározott női jellegzetességet (erotika és anyaság) -azért, hogy íjjal és nyíllal harcoljanak.
Az a gondolat, hogy a szüzesség elvesztése a nőket sérülékennyé teszi, vagy hogy az anyaság megfosztja őket harci képességüktől, a háború jellegzetesen emberi mivoltának másik bizonyítéka. Az állatvilágban, az emberek világától eltérően, nincs vérengzőbb az anyánál; gondoljunk csak az anyaoroszlán és az anyamedve közmondásos harciasságára, ha kölykeik veszélyben vannak. Nem pusztán jóindulatból próbálták a férfiak megkímélni a társadalom "gyengébb" tagjait a harc kimerítő feladataitól. Inkább azt mondanám, hogy a vadászatot és a háborúzást a férfi szent kiváltságaként intézményesítették, amelyet a nővel csak a képzelet világában oszthat meg - a valóságban pedig csak ideiglenesen -, ráadásul csak addig a pillanatig, amíg a nő ki nem használja nemének azt az előnyét, hogy anyává válhat. A nők kizárása ezekből a feladatokból párhuzamba állítható a szent dolgokból való általános kizárásukkal, mely utóbbi még hangsúlyozottabbá válik, ha - valós vagy potenciális - anyaságuk szerepet kap: a kizárás teljes, ha terhes vagy menstruáló nőkről és szoptató anyákról van szó.
Ha a nők részt vesznek a szent dolgokban, ez azért van, mert vagy lemondtak az anyaságról, vagy túl vannak már rajta. Szűzként kézbe vehetik a Szent Grált vagy kolostorba vonulhatnak; a keltáknál mágusok vagy próféták válhattak belőlük; az aztékoknál feláldozhatták őket a Napistennek. Özvegyként gyakran "visszanyerik" tisztaságukat, és új mágikus erőkre tesznek szert. De anyaként a természet becstelen ereje lakozik bennük, és ezért meg kell akadályozni őket abban, hogy bármilyen kapcsolatba lépjenek a szellemi erőkkel.
Ezzel eljutottunk a mater szívéhez.
Jean-Pierre Vernant ezt írja Háborús problémák az ókori Görögországban című könyve ragyogó előszavában: Míg a fiúk esetében az első szexuális kapcsolathoz kötődő rítusok a harcos férfi státusába való befogadtatást jelképezik, az ugyanebben a rítusban részt vevő lányok esetében, akiket egy időre gyakran ki is zárnak a közösségből, a beavatási szertartások a házasságra készítik őket elő. Itt is, mint máshol, egyaránt hangsúlyozott a két különböző intézménytípus közötti hasonlóság és különbség. A házasság a lány számára azt jelenti, amit a háború a fiú számára: ezek a pillanatok mindkettőjük alapvető természetének beteljesülését jelentik.
Természetesen nem maga a házasság ténye hat ilyen radikálisan a fiatal lány beavatására, hanem mindaz, amit a házasság mint társadalmi intézmény raison d'ętre-je magában foglal: a fajfenntartás, pontosabban a lánynak mint egyénnek a gyermekszülés. Görögországban a harc és a szülés közötti hasonlóság nemcsak rituális, hanem lexikális is: a két esemény leírására ugyanazt a szóállományt használják: Nicole Loraux szerint a luchos egyrészt "fekvésre szolgáló helyet" jelent, másrészt "leshelyet, majd később a felfegyverzett csapatokat"; a ponos egyike a "szülési fájdalmat jelentő szavaknak", de használatos "hosszadalmas és vesződséges erőfeszítés jelölésére, mint amilyen például az Iliász-beli harcosok erőfeszítése".
Ráadásul, ha ezek a szenvedések halállal végződnek - vagyis, ha a férfi vagy a nő életét veszti hazafias kötelessége teljesítése közben, akkor a halála megszentelt halál. Plutarkhosz azt írja, hogy Spártában tilos volt a halottak nevét a sírkőre vésni, kivéve, ha háborúban elesett férfiról vagy szülésbe belehalt nőről volt szó.
A háború és gyermekszülés közötti analógia azon a valamin alapszik, amit kölcsönös metamorfizálásnak nevezhetnénk. Lehetetlen meghatározni, vajon a férfiak határozták-e el, hogy társadalmi presztízzsel ruházzák fel a szülési fájdalmakat, abból a célból, hogy a nők legalább kis mértékben osztozhassanak a csata dicsőségében - vagy pedig, épp ellenkezőleg, arra törekedtek-e, hogy kitaláljanak saját maguknak valami méltóságteljes szenvedést, amely éppoly érdemes és látványos, mint a gyermekszülés. Noha a gyermekszülésnek biológiailag vitathatatlanul elsőbbsége van a háborúval szemben, szimbolikus értelemben egyiknek sincs elsőbbségi joga, ezért csak a kettő közötti kölcsönhatás lehet vizsgálat tárgya.
Vernant a házasságra való felkészítés ceremóniájára és a háborúra mint a "változás rítusára" utal. Arnold Van Gennep jólismert tanulmányában leltárba veszi a primitív népeknél előforduló, pubertás korral kapcsolatos rítusokat. A lányokat arra tanítják, hogy csak az anyaság teheti nővé őket; a fiúkat arra, hogy csak a háború teheti őket férfivá.
Noha annyira elterjedt, hogy majdnem természetesnek tűnik, ez a kettősség mégis meglehetősen problematikus marad, már csak azért is, mert a háború homoszexuális, míg a házasság heteroszexuális intézmény. Amikor a férfi harcol, egy másik férfi ellen harcol, de amikor a nő férjhez megy, nem egy másik nővel köt házasságot. A házasság és a fajfenntartás mindkét nem részvételét igényli; ezért meglepő, hogy a házasságot jellegzetesen "női" szférának tekintik.
Ez a visszásság az apaság eléggé elvont természetével magyarázható. Mivel az apa nem vesz közvetlenül részt sem a terhességben, sem a szülésben, sem pedig a szoptatásban, a gyerekhez fűződő kapcsolata, legalábbis a fogamzást követő egy évben, nem annyira határozott, mint az anya szerepe. Ezért van az, hogy számos társadalomban kidolgozott szertartása van annak, hogy az apa, röviddel a gyermek születése után, szimbolikusan "megszüli" a csecsemőt (a kereszténységben a keresztelés aktusa tölti be ezt a szerepet, a zsidó vallásban az apa előjoga, hogy nevet adjon a gyermeknek stb). Az apa mégsem elégszik meg azzal, hogy igényt támaszt közreműködésére a fajfenntartási folyamatban: később, pubertáskorban, további rítusokra van szükség, amelyek biztosítják a gyermek teljes, egyik vagy másik nemhez való tartozását. Általában a lány beilleszkedése saját múltjának folytatását jelenti: nem kell egyebet tennie, mint utánoznia az anyját (akivel mindig is együtt lakott), és gondosan felkészülnie az anyaszerepre. A fiút azonban el kell szakítani a női környezetből, és el kell indítani a férfiéletben - amelyet jóformán mindig agresszivitásként definiálnak.
Sok szociológus és szociobiológus próbált racionális magyarázatot keresni arra, hogy miért az agresszivitás lett a fér fiak számára az, ami a nőknél a gyermekszülés. A francia társadalomtudós, Roger Caillois szerint az, hogy "annyira ragaszkodunk ahhoz, hogy a háborút a gyermekszüléshez hasonlítsuk", azért van, mert a háborúban közvetlenül fejeződnek ki a társadalom "mélyén rejtőző, szükségszerűen borzalmas, zsigerekben rejlő impulzusok, amelyeket az értelem sem felfogni, sem ellenőrizni nem képes." Caillois Kierkegaard Egy csábító naplóját idézi, amelyben az elbeszélő, Johann, ugyanennek a meggyőződésnek ad hangot: Diana mindig is az ideálom volt... Tudta, hogy élete raison d'ętre-je a szüzességétől függ, ezért gyöngéden őrizte. Az a pletyka jutott a fülembe a pszichológia világának egy obskúrus szögletéből, hogy valami fogalma van arról, hogy az anyja milyen borzalmas fájdalmakat élt át, amikor őt szülte. Lehet, hogy ez ijesztette el, és aligha hibáztatható ezért. Euripidésszel együtt vallom, hogy inkább megharcolnék három háborút, mintsem hogy egyetlen gyereket szüljek.
Mivel a férfiak nem tudnak szülni, talán nem meglepő, hogy azt mondják, inkább nem szülnének; hogy inkább a saját "mélységes borzalmukat" választják: a háborút. Az egyetlen probléma az, hogy a férfiak által választott értékek gyakran az egész emberiség értékeivé válnak. Ezért van az, hogy a háborús történeteket felemelő, tragikus történetként fogadják, míg a gyermekszülésről szólóakat egyszerűen csak üres pletykáknak tartják. Az, hogy a nők "háborúját" ritkábban éneklik meg, mint a férfiak "gyermekszülését", azzal magyarázható, hogy ez utóbbi megtervezett, szervezett, kollektív jelenség, míg a másikat magányban tapasztalják meg. De az a mód, ahogyan eseményekről beszélünk, nagymértékben befolyásolja a világról kialakult képünket. Hányszor olvastuk, hogy az a nép, amely soha nem háborúzik, "sterillé" válik, és a vért hullatni kell ahhoz, hogy visszanyerje "termékenységét"? Hány forradalmat hasonlítottak "szülési fájdalmakhoz", hányszor olvastuk azt, hogy erőteljes, görcsös rohamok előzik meg egy új társadalom "születését"?
A képzeletnek ezekben a lírai harcaiban a háború néha anyaként, máskor gyermekként szerepel. Hérakleitosz, a görög filozófus azt mondta, hogy a háború minden dolgok anyja, egy német hadtörténész pedig azt, hogy "a háború az állam politikájának méhében fejlődik: ott rejlenek alapelvei, éppúgy, mint ahogy az ember jellegzetes tulajdonságai már az embrióban megtalálhatók", egy huszadik századi közmondás azt tartja, hogy "Németország akkor a legboldogabb, ha háborút hord a méhében", a francia Antoine Sanuinetti admirális pedig nemrég azt a posztulátumot állította fel, hogy "A társadalmak mátrixa az erőszak". Végül, noha a felsorolást lehetne még jócskán folytatni, Ernst Jürgen, a kitüntetett író, a következőt közli Anyánk, a háború című könyvében: "A harc nem egyszerűen pusztítás, hanem a regeneráció egyik férfias formája".
Miért is ne? Az egyetlen kifogásolnivaló ezekben a metaforákban az, hogy a szövegeket elözönlik a háborúk és a háborús értékek, és ezáltal ez a bizonyos "regeneráció" paradox módon éppen annak a dolognak a modelljévé válik, amely eredetileg maga volt a modell.. A dolog iróniája, hogy sok feminista író úgy írja le a gyermekszülést, hogy nyíltan a háborúhoz hasonlítja.
Nők című könyvében Marilyn French azt írja, hogy a terhes nő olyan, mint a katona a lövészárokban, akinek melege van, szeretne elmenni, utálja a kosztot, mégis ott kell kitartania egy helyben kilenc álló hónapig. Végül már szinte kívánja az ütközetet, ha tudja is, hogy eleshet vagy örök életére megnyomorodhat a harcban. Még a vajúdás kínjaira is vágyakozva gondol már, mert az legalább már a várakozás végét jelenti. (Bart István fordítása)
Egy teljes kört tettünk meg tehát, és a történet tanulsága - minthogy majdnem mindenki ezt keresi - talán a következő: "Háborúzz, ne szeretkezz". Az irodalom, a mitológia és a történelem azt tanítja, hogy egy társadalomban lehetetlen büntetlenül élni. A társadalmi szerződés megköveteli, hogy mindkét nem képviselői egytől egyig kivegyék a maguk részét a szenvedésből: a nőktől elvárják, hogy szüljenek, éppúgy, ahogy a férfiaktól elvárják, hogy verekedjenek.
Ez a paradigma évszázadokon keresztül közhelyként működhetett. De az elmúlt negyven évben, a történelemben először, a helyzet gyökeresen és visszafordíthatatlanul megváltozott. Ma az emberiséget két robbanás fenyegeti, az egyik a nukleáris, a másik a demográfiai robbanás. Mivelhogy mind a nők, mind a férfiak túl jól teljesítették kötelességüket, most az a kockázat áll fenn, hogy mindannyian eltűnhetnek a föld felszínéről. Ezzel párhuzamosan megjelent két új jelenség, amely szembeszáll ezzel a katasztrófához vezető iránnyal, a pacifizmus és a fogamzásgátlás. A második világháború óta, főleg a fejlett ipari országokban, egyre több férfi döntött úgy - lelkiismereti okokra hivatkozva vagy szökés útján -, hogy megtagadja a katonai szolgálat teljesítését, és egyre több nő dönt úgy - fogamzásgátlással vagy abortusz útján -, hogy nem tölti be anyai hivatását.
Ezek a jelenségek rendkívül fontosak, de távolról sem biztos, hogy meg tudják fordítani a történelem menetét, főként azért nem, mert semlegesíti őket a mai társadalom "uniszex"-eszménye. A férfiakat egyre inkább foglalkoztatja a fajfenntartás problémája, ezt mutatják a közelmúltban elért észbontó eredmények a mesterséges megtermékenyítés, lombikbébi, genetikai és hormonológiai manipulációk stb. terén; a majdhogynem előrelátható jövőben lehetővé válik az, hogy a méhet teljesen mellőzzék a gyermek kihordásában. Másrészt a nők követelik, hogy a hadseregben dolgozhassanak, attól a meggyőződéstől indíttatva, hogy nem lehet az ember teljes jogú állampolgár, ha nem vesz részt hazája védelmében, és hogy sohasem érik el a teljes egyenlőséget, ha a hadsereg, a macho-értékek eme bástyája, nem lesz koedukált. Ezek az irányzatok, amelyek a gyermekszülés és háborúzás terén arra törekednek, hogy eltöröljék a nemek közötti különbséget, erősítik bennünk azt az érzést, hogy a háború az emberi lét "természetes", "adott" velejárója és a fajfenntartással egyenértékű. A nők kirekesztése a fajfenntartásból és beillesztése a pusztítási folyamatokba a háború pszicho-történeti mátrixának összezavarásához vezetne, és meggátolna bennünket abban, hogy alaposan megértsük a háború lényegét, és így véget tudjunk neki vetni.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |