CHRISTINA VIRAGH
MAMA KÖNYVÉBŐL
A háború utolsó éve a pincében, ülve, a testhelyzet szinte változatlan: mama enyhe terpeszben, könyöke a térdén, arcát kezébe rejti, Tante Marie szintén enyhe terpeszben, az alsókarok a combok közt csüngnek, én egy alacsony priccs szélén kuporgok; Irene Franz sehol. Nem tudtuk, nem kérdeztük, hol van. "Lehet, hogy megfagyott", mondta Tante Marie december 20-a táján, miután valaki a hírt hozta, havazik. Este a pincéből föl, a kapuban állva, egymás mellett, a vastagodó hótakaró visszfényében kivehetővé vált a hópelyhek hullása. Amikor december 24-én egy szomszéd a földbe seprűnyelet ver le, s Isten tudja honnan szerzett fenyőgallyakat kötöz rá, mama állát egyik tenyerébe helyezve nézi; Tante Marie anélkül, hogy a fejét felemelné, sandít fölfelé; én pedig úgy, hogy előre-hátra hintázom, s minden hátramozdulatnál odanézek. Irene Franz egy hátramozdulatnál lépett be, mögötte két katona, egyikük egy új bundát segített le róla, hogy a havat lerázza.
Az egész bizalmatlanság, félreértések és hamis hála áthatotta csevely, amelyet Irene Franz tolmácsolt kézzel-lábbal; az elkerülhetetlen darab szalonna, az elkerülhetetlen denaturált szesz, és legfeljebb sajátos variánsként - de akként újra csak tipikus - a kívül piros, belül zöld lakkdoboz, egy daruval és egy sárkányszerű madárral a fedelén. Anyám összeszűkülő szeme. Ahogy erre az egyik katona felfigyel. A vacakolás, mielőtt előhúzza pisztolyát, hogy váltakozva Tante Marie s az én szemem közé célozzon, miközben mama már az egyik pincerekesz ajtajában áll. A másik katona, ahogyan elkerülhetetlenül tompán maga elé bámul, és a kínosság, mert szinte látom, ahogyan gondolatai, újra és újra különálló egységekre esve, nehézkesen összeállnak. Hogy elkerülhetetlen, hogy föláll, felém nyújtja a lakkdobozt és karomnál fogva elkap, és Irene Franzot, aki közbelépne, egy rúgással odébblöki, és a dobozt a kabátzsebembe rakja, hogy szabaddá vált kezével előhúzhassa pisztolyát, és hátramenetben az átjárón keresztül a melléképületbe menjen velem.
A tagolatlanság, a rövid végtagú, mégis ormótlan férfitest öntudatlansága, a fölösleges hús bizonytalansága, a látszólagos célirányosság hiteltelensége, miközben egy mellkas, egy hát, egy ülep, a felső- és alcomb hátulsó fele csak a teret tölti be, egyfajta tétova, sehova nem illő módon.
A hideg, mint méreg, sebesen, fenyegetve terjed a combon és a háton, a szíven keresztül föl, célba véve a szemet és agyat. Föl kéne állnom.
Jön a másik a mezőn, a magas, nedves fűben; egy felriadt állat menekül. Kilép az útra, kövek csikorognak a cipőtalpa alatt, az enyém alatt is, felálltam.
Amilyen elkerülhetetlen, olyan megfoghatatlan folyamat: mama, Tante Marie és Irene Franz ordítozva és hadonászva, a két katona, alkarjuk az arcuk előtt védekezőn, menekülnek, s a sietségben ottfelejtik a denaturáltszeszes üveget, meg a szalonnáskést: hogy mindezt mintha kétdimenziósan látnám, egy háromdimenziós, néma, részvétlen háttérről leválva. Onnantól a hideg. A kétdimenziósság tendenciája, hogy beszívja a háttér, ennélfogva lyukak, hézagok a történésekben, azok alaptalan igénye az összefüggésre. "Mondj valamit." A háttér hangelnyelő képessége, amelybe a következő órák, napok, hetek, hónapok és évek során megformált mondatok, akár csiszolt szövegek is lerakódnak. Némelykor visszajönnek onnan, felhevülnek, amikor belépnek az agyba. Tehát változásokon mennek át, amelyek csak a sötétség által elviselhetőek, annak cifrázatává, barokk, tört formáivá válnak.
Elmentünk. Irene Franz bundás hátát nézni - azt az egyetlen tárgyat, amely alapvetően nem megfogalmazható módon a néma háttérrel összefüggött, így az egyetlen tárgyat, aminek realitása volt - miközben a dombra mentünk föl, az új lakásba. Tizenöt év ottlakás. Eleinte abból élve, hogy Irene Franz szekrényeket, ajtókat, és ablakkereteket fűrészel szét, és azokkal kereskedik. Lehet, hogy mással is. Újra nem tudni róla, hogy a pincében pénzt rejtett el, miután a lakatos öröksége, régi pénznemben, elértéktelenedett. Egy érzéssel - amely kétdimenziósan csodálkozást színlelt vagy idézett - figyelve, ahogy egy ajtóból az ágyhoz deszkaparavánt készít, amelyet tologatni lehet.
Megyek az út közepén, a másik már ott áll; a helyére lépek, megint felveszi az alakom, a mozdulataim, de a gondolataimat nem. Arra gondol, a kutya a fatelepről ez idő tájt még kinn van a mezőn, s a sétálóhoz ugatva, morogva közelít, hogy aztán nehézkesen, gyámoltalanul, farokcsóválva a lábához dörgölőzzön. A fejére teszem majd a kezem, a koszos bundára, s egy pillanatra esetleg elfelejtem a kettősséget a fejemben. A gondolatokat dresszírozni kell, mondja a költő; hogy ne csapongjanak szabadon és ne rontsanak ránk egyszerre csak. Hol is van ez? Otthon megkeresni. Kettőt visszalépek, hogy a másik mehessen magában tovább. Nem lehetne a gondolatokat annyira előreküldeni, hogy leváljanak rólunk, és eltűnjenek a sötétben? Irene Franz kétségbe vonta ezt, mikor egy olajoshordó aljából átalakított parazsastállal a szobába lépett, és azt mondta, ő nem beszél bele a sötétbe, mert fél, hogy a szekrény vagy az íróasztal válaszol. Mégis beszélt, miközben nagy nehezen fölnyitotta a paravánt, abban a hitben, hozzám beszél, míg a néma háttérben minden szavára egyre erősebb lett a szívóhatás, ami bennem az egyre hatalmasabb üresség érzését keltette. Hogy a fal felé fordulva hagytam, hónapszámra monológját mondja, mígnem könnyekben tört ki, és az ajtót bevágva kiment. Ott feküdni zavarodottan, bosszúsan, nem vallva be magamnak, hogy a visszhang, az ajtóé, néhány stilizált növényi formát, a ki- és betüremkedéseket, amelyek túlzsúfolták a sötétet, magával vitte. Nem akartam azonosítani a hangokat, amelyek a folyosóról voltak hallhatóak olykor, míg egy napon közelebb jöttek, és ki kellett mondjam, mamát és Tante Marie-t nem akarom látni többé. "Na, legalább újra beszél." A paravánt úgy becsapni, hogy Irene Franznak két órájába teljen, míg kinyitja. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor a folyosóról hallottam, hogy a mamával nevet, míg Tante Marie tényleg nem mutatkozott többé. Az időérzék egyfajta módon elveszítve, így Irene Franz csakis rossz pillanatban jöhet. Arra a megfigyelésre jutva, hogy a gondolkodás a szélsebesből mindig akkor csap át a lassúságba, ha a normál idővel kerül érintkezésbe. Irene Franz a sötétben új óráját próbálja nézni, miközben a csuklómat tartja, hogy a pulzusom kitapintsa, és keresztet vessen, amikor megtalálja. "Menj innen", mondtam a falat nézve, a szívemben valami dobbanás, mintha még mindig mögöttem állna, mintha löködne onnan. Azt reméltem, nem ismerek rá magamra többé, ha felkelek egyszer. Fel kellett volna keljek, hogy ne ismerjek rá magamra. A tükörben, amelyet Irene Franz a paraván belsejére szegelt fel nekem, úgy néztem ki, mint mindig. Hosszan nézni magam, abban a reményben, eszemet vesztem. Csukott szemekkel megfigyelni, ahogy a sötétben kezdenek kifordulni a formák. Felcsillanás a negatív formákon, eltűnés; helyükön erős, fénylő vörös. Naphosszat ismételtem ezt a dolgot, míg szekrény, íróasztal, fotel és székek üreges formák elhagyható burkává váltak, s már nem tudtam, hogy a sarok a mennyezet alatt, ahol az a kis alak van, domború volt-e vagy homorú.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |