stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



CAMEILLE PAGLIA

A NEMI ERŐSZAK "TERMÉSZETESSÉGE"


A nemi erőszak az a terület, ahol a mai feminizmust joggal a legtöbb támadás éri. A nemi erőszak fogalma, amely kezdetben csupán a rendőrtisztek, ügyészek és bírák érzékeny és hatásos reakcióját jelentette a tényleges áldozatok követeléseire, mára irreális mértékben kitágult, magába olvasztva minden kellemetlen vagy akárcsak zavarbaejtő szexuális érintkezést. A nemi erőszak lett a bűnök bűne, elhomályosítva a világtörténelem összes háborúját, vérengzését és katasztrófáját. A feministák rögeszméje, miszerint a nemi erőszak a férfi-női kapcsolat legfőbb szimbólumának tekinthető, irracionális képzelgés. A jövőből visszatekintve ezt az időszakot Amerikában a tömegpszichózis fénykoraként fogják emlegetni - a salemi boszorkányperekhez hasonlóan.

Megdöbbentő az a nyárspolgári attitűd, amely a nyolcvanas és kilencvenes évek nemi erőszakról szóló feminista diskurzusait jellemzi. Az én generációm a hatvanas években olyan kiemelkedő irodalmi alkotásokon nevelkedett, amelyeket azóta már sajnos kiszorítottak a locsi-fecsi női tanulmányok: a mi fogalmainkat a kriminalitásról és a motiváció rejtélyéről olyan könyvek formálták, mint Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, Camus Közönye vagy Genet-től a Cselédek. De ugyanilyen hatással voltak Poe elbeszélései is, Az áruló szív vagy az Egy hordó Amontillado, és egy sor hátborzongató film, mint például Fritz Langtól az M, Alfred Hitchcocktól a Pszicho, vagy Richard Fleischertől a Kényszer (a Leopold és Loeb esetről). A "férfi elnyomó kontra női áldozat" típusú visító feminista melodráma az ötcentes mozik ismert figuráit eleveníti fel: a bajuszpörgető gazembereket és a vonatsínekre kötözött sikítozó hajadonokat. A magas művészet hívei és élvezői azonban felismerik, hogy Klütaimnésztra, Medea, Lady Macbeth vagy Hedda Gabler - e kérlelhetetlen konspirátorok és halál-üzérek - ugyancsak a modern nő ősei voltak.

Gazdaságosabban kellene körülhatárolni a nemi erőszak fogalmát, kizárólag azokra az esetekre vonatkoztatva, amelyekben a sértett idegen, vagy pedig a szexet egy nem szexuális kontextusban - például munkahelyen - akarják rákényszeríteni az áldozatra. Bár még ez utóbbi is megbocsátható, ha a szexuális közeledés pozitív visszajelzésre talál, ahogy ez gyakran megesik a homoszexuális és a heteroszexuális világban egyaránt. A csábítás igenis létező dolog, és inkább támogatást, semmint rosszallást érdemelne puritán angolszász világunkban. A hangadó és pornó-ellenes feministák fantasztikus módon fetisizálták a nemi erőszakot, aminek az eredménye az lett, hogy a fogalom banalitássá vált, megingott a nők hitele, és csökkent az együttérzésünk a kegyetlen szexuális támadások valódi áldozatai iránt.

Ennek a hátterében a valóság naivan optimista, panglossi felfogása áll. Még a legvérmesebben ágáló feministák is szinte gyermekien hisznek a világegyetem tökéletesíthetőségében, aminek egyetlen akadálya az undok férfinép. Saját belső konfliktusaikat és erkölcsi bizonytalanságukat a végletekig leegyszerűsítve, egyfajta mitikus "patriarchátus"-ra vetítik ki. Sexual Personae című könyvemben erősen megkritizáltam az utóbbi kétszáz év liberális gondolkozását meghatározó napfényes rousseau-izmust, szembeállítva a Sade, Darwin, Nietzsche és Freud által képviselt sötét tradícióval, amely szerintem őszintébben kezeli az emberi perverzitást. Közelebb jutunk az igazsághoz, ha belátjuk, hogy az animalitás és a primitív énközpontúság - e megzabolázott és jó útra térített ördögi energiák - örökké ott fortyognak a társadalmi rendszabályok mögött, mint hogyha a korrupt társadalom által megrontott tisztaság és ártatlanság eszményét dédelgetjük. Ugyanilyen kevéssé állja meg a helyét az a foucault-i elmélet is, miszerint a létünket egyfajta arctalan nyelvi hatalom által ránk kényszerített tompa és formátlan érzékelőrendszer határozza meg, hisz a világhíradóban nap mint nap konkrétan elkövetett és konkrétan elszenvedett utcai verekedéseket látunk, csonkítást, gyilkosságot, gyújtogatást, mészárlást és népirtást. Civilizáció és barbárság

A nemi erőszakot csak a barbár és a civilizálatlan ősi fogalmának felélesztésével tudjuk megérteni. Meg kell szabadulnunk a "patriarchátus" groteszk kliséjétől, pontosabban visszaküldeni eredeti alkalmazási helyére, a Római Köztársaságba vagy a Viktória korabeli Angliába. Amit a feministák patriarchátusnak neveznek, az nem más, mint a civilizáció: egy elvont rendszer, amit bár férfiak terveztek, a nők gyarapították tovább, és ma már közösen birtokolják. A civilizáció, akár egy hatalmas templom, nemileg semleges struktúra, és mindenkitől tiszteletet érdemel. A patriarchátusról fecsegő feministák fűkunyhóba száműzik saját magukat.

Jóllehet manapság már nem szívesen mondjuk, hogy egy társadalom "magasabb szintű" vagy "fejlettebb", mint a másik, mégsem lenne bölcs dolog egyenlőségjelet vonni a hagyományokra épülő, az egyént a közösséggel szemben háttérbe szorító törzsi élet és az ipari kapitalizmus között, amely megteremtette a liberalizmust és a feminizmust. A feministák egyik legfőbb kikiáltott ellensége a hierarchia, ám a törvény és a rend, amely a nőket, a gyerekeket, a betegeket és az időseket védi, szintén a hierarchia részét képezi. A törvény és a rend csupán száz éve született meg az amerikai Nyugaton, amely a mai napig él nemzeti mitológiánkban. Rendbontó elemek mindig is lesznek, ahogy ezt a Central Park-i kocogó nő 1989-es hírhedt esete is tanúsítja - a kegyetlen támadást elkövető iskolás fiúk jellemző módon "vadulásnak" nevezték tettüket. A szexuális bűntény tehát visszatérés a természethez.

Azzal, hogy a feministák huszonöt évvel ezelőtt elvetették Freudot, egyben kitörölték szellemi életükből az ödipuszi pszichodráma gyilkos barbarizmusát is, amely azonban a bűnügyi krónikák tanúsága szerint jóval több, mint puszta metafora. Ironikus módon éppen Freud vezérparadigmája, a felnőttkor szerelmi és munkahelyi kapcsolatait meghatározó "családi románc" különös jelentőséget nyer a jelenlegi feminista eszmefuttatásokban. A középosztálybeli nők kétségbeesett kirohanása a randevúkon történő nemi erőszak illetve a szexuális zaklatás ellen jórészt zavaros önértékelésükből ered, amit több mint két évtizedes tanári pályafutásom alatt egyre nagyobb aggodalommal figyeltem.

A modern szexuál-történelem uralkodó jelensége nem a patriarchátus, hanem a régi kiterjedt nagycsalád lebomlása a nukleáris családra, amely egy teljesen elszigetelt, jelenlegi formájában klausztrofób és pszichológiailag labilis egység. A nukleáris család csak az első generációs telepesek esetében működhetett, amikor a fizikailag sanyargató mezőgazdasági munka mindenkit lefoglalt reggeltől napestig. A középosztálybeli nukleáris család, ahol a szülők szellemi munkát végző fehérgalléros értelmiségiek, feszültségekkel és frusztrációkkal terhes. Minden szó időzített bomba, a valódi tekintélyt pedig nem a családfő képviseli, hanem a munkahelyi főnökök. Ezek a villanegyedekbe vagy hermetikusan zárt városi lakásokba száműzött, felfelé törekvő családok egyrészt eszeveszett munkatempó szerint élnek, másrészt földrajzilag teljesen mobilisak, így alig van kapcsolatuk a szomszédokkal és a rokonsággal.

Két szülő önmagában nem elég ahhoz, hogy az élet minden bölcsességére megtanítsa a gyereket. Valaha ezt a szerepet a klán idősebb tagjai - nagyszülők, dédszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek - töltötték be. Ma a szegény belvárosi és vidéki gyerekek sokkal inkább támaszkodhatnak a régi típusú nagycsaládra vagy a megbízható szomszédokból álló pótcsaládra, mivel a munkásosztály tagjaira nem jellemző, hogy egy jobb állás miatt mindig újabb és újabb helyre költöznének. A városi gyerek saját bőrén tapasztalja az utca farkastörvényeit; a vidéki gyerek saját szemével látja a félelmetes természeti folyamatokat. Mindketten közvetlen kapcsolatba kerülnek egyfajta külső valósággal, ami nem adatik meg a villanegyedek kipárnázott, kockázatmentes világában felnövekvő középosztálybeli gyereknek, aki a viktoriánus kor óta szinte változatlan úri jómodor és elfojtott gesztusnyelv szabályrendszerében él. A fehér középosztálybeli lányok

A fehér középosztálybeli lányok szexuális felvilágosítása nyilvánvalóan nem megfelelő, hiszen ezek az ifjú hölgyek képtelenek megjósolni a veszélyt, elviselni egy balszerencsés szexuális élményt, vagy akárcsak egy obszcén megjegyzést anélkül, hogy valamiféle tekintély-figurához ne rohannának segítségért. Ezt a fajta kiváltságtudatot és védettséget intézményesítette az amerikai oktatási rendszer, amely "az diktál, aki fizet" mentalitásával üdülőhelyet csinált az iskolákból. Európa mind ez ideig viszonylag érzéketlen maradt a megerőszakolási hisztériával szemben, mivel küzdelmes politikai történelme nem tette lehetővé az amerikai típusú mézesmázos társadalmi fantazmagóriák kialakulását. Azokban az országokban, ahol a lakosság fele közvetlenül tapasztalta a háborút, a pusztítást és a gazdasági összeomlást, a bűvös-bohókás tinédzser randizás nem tartozik a legégetőbb problémák közé. A randevún történő nemi erőszak média szította felnagyítása és eltorzítása jórészt az amerikaiak gőgös lokálpatriotizmusának köszönhető.

Az elit gimnáziumokba és egyetemekre járó fehér középosztálybeli lányok elvárják, hogy tálcán hozzák eléjük a világot. Egész életükben oltalmazták, kényeztették, körülrajongták őket. Balsikerű tanári pályafutásom során a legkülönfélébb intézményekben tanítottam, és azt tapasztaltam, hogy a munkásosztályból vagy az alsó középosztályból származó lányok - akik a család szűkös anyagi helyzete miatt kénytelenek mindenféle alantas munkát elvállalni, hogy ki tudják fizetni az egyetemi tandíjat - sokkal kevésbé fogékonyak a feminista szólamokra. 'k az életet a maga valóságában látják, így a szexszel kapcsolatban sincsenek illúzióik. A gazdag, felső középosztálybeli diáklányok viszont ott fröcsögnek az élvonalban - mintha csak a feminista zsargon hátborzongató hiperérzékenységével tudnák kielégíteni amúgy eseménytelen fiatalságuk tapasztalatéhségét. Ha nincs háború, ki kell agyalni.

Az igazi zűrzavar a nukleáris családon belül zajlik, amely börtönszerű bezártsága és az "összetartozás" derűs etikája mellett kénytelen bizonyos láthatatlan védőfalakat húzni az incesztus fenyegetése ellen. Ez a táplálkozási rendellenességek valódi forrása, nem pedig a média, ahogy a hozzá nem értő feminista elemzők állítják. Az anorexia például tipikusan fehér középosztálybeli betegség. A lánygyerek úgy próbálja megállítani a nemi érés nyugtalanító folyamatát, hogy lehántja magáról a nőiesség minden kontúrját: a hormon táplálta húsos kebleket, a csípőt, a feneket. Gyerek akar maradni, mert akkor minden következmény nélkül játszhatja tovább ártatlan erotikus játékait. A diáklányok és a televíziós talk show-kban szentté avatott, randevú közben megerőszakolt hősnők mesterkélt mozdulatai - a kihívó hajdobálás és szempilla-rebegtetés - számomra újra meg újra a "papa kedvencét" idézik, aki gyermekkora óta alkalmazza a csábítás minden létező trükkjét, hogy kacérkodásával magára vonja a család figyelmét.

Az utóbbi negyven évben a középosztálybeli nőknél feltűnően kitolódott a házasság és a gyerekszülés korhatára. Az én szüleim például 1946-ban huszonegy évesen házasodtak össze, egy évvel az én születésem előtt. Ma hallatlan esetnek számít, ha egy elit iskolába járó lány ebben a korban házasodik. Az anyaságot balesetnek tekintik, szerencsétlenségnek, amely a rossz útra tért munkásosztálybeli tinédzserek alantas kiváltsága. Ha egy másodéves Yale-diáklány kimaradna az egyetemről, hogy megházasodjon, rögtön árulónak bélyegeznék, aki "eldobja" magától a drága nevelést és "elfecsérli" az életét. A hatvanas években ez másként volt: akkor radikális tettnek számított, ha egy lány, dacolva a szülők elvárásaival, hátat fordított az iskolának, megszökött szakadt hippi barátjával, és azontúl kenyeret sütögetett és gyerekeket szült valamelyik kommunában.

A modern társadalom, sajátos szerveződése folytán, bénító akadályt állít a nők testi fejlődése és szakmai előmenetele közé. A feminista ideológia eredeti célkitűzése az volt, hogy felszabadítsa, felvilágosítsa és öntudatra ébressze a nőket, ám ennek a vége az lett, hogy az értelmiségi nők tökéletesen elidegenedtek a saját testüktől. Ma a test minden jeladását automatikusan társadalmi elnyomásként értelmezik. Ilyen jelzés például a serdülőlányok hirtelen befelé fordulása és rejtélyes pszichológiai reorientációja, melynek során az osztálytársak értékítélete válik egyedül mértékadóvá. A tanárok állítólag "elbátortalanítják" ezeket a lányokat; az fel sem merül, hogy a lányok szándékosan, önálló választás alapján alakítják úgy a viselkedésüket, hogy az osztálytársaiknak imponáljanak. A mai serdülőlányoknak olyan klinikai sterilitással oktatják a szaporodás mechanizmusait, mint az autóvezetést vagy a számítógép-kezelést. A szexről szóló nyilvános viták alaphangját a fehér-angolszász-protestáns értelmiség fojtott, higiénikus stílusa adja. Bármi, ami sötét vagy kétértelmű, az a "tudatlanság", a "babona" vagy az "iskolázatlanság" következménye.

A kulturális elfojtás e jelenségével a Brown University-n 1992 márciusában tartott viharos előadásom során szembesültem a legerőteljesebben. Ahogy elnéztem azokat az elkényeztetett, fehér középosztálybeli lányokat, és haragtól eltorzult selymes-pufók arcocskáikat, amint a nemi erőszakról sipákolnak nekem, két gondolatom támadt. Egy: Amerika cserben hagyja ifjú honleányait; akik előttem állnak, infantilis, érzelmileg és szellemileg egyaránt fejletlen személyiségek. Kettő: valójában nem a nemi erőszakról visítoznak. A nemi erőszak csupán jelképe azoknak a rémséges, rejtélyes testi folyamatoknak, amelyeket a nevelésük során mindig mindenki elhallgatott vagy letagadott. A blake-i megvilágosodás pillanata volt ez: hirtelen megjelent előttem az elveszett lelkek kétségbeesése és rettegése, akik, megfosztva az ősi hiedelmektől, semmi szilárd fogódzkodót nem lelnek. A feminizmus megteremtette a szexuális pokol fantomvilágát, és ezek a lányok ebben éltek; a harag és fanatizmus isten nélküli új vallása jelentette számukra a teljes kulturális világot.

Nem a nők uralják a saját testüket, hanem a természet. A vámpírok, gorgók és egyéb sötétlelkű archetípusok lakta ősi mitológia többet elárul a női szexualitás ördögi hatalmáról, mint a feminizmus. A tudománynak a mai napig sem sikerült maradéktalanul feltárnia a nők bonyolult hormonrendszerét, amely ijesztően összefonódik az érzelmi világgal. A nők életét a kiszámíthatatlanság vezérli. A szaporodás titkának megfejtése még mindig az egyik legnagyobb kihívás számunkra. Az eleusziszi misztériumok, e titkos, fáklyafényes éjszakai rituálék a nőket nagyságuknak megfelelő pozícióba emelték. Vissza kell térnünk a pogány igazságokhoz.

A diáklányokat az elit iskolák pusztán "jövőbeli vezetőként", a társadalom irányítóiként definiálják, és ezzel jelentősen korlátozzák, sőt lebénítják őket. A feminizmus küldetése az, hogy a nőknek teljes politikai és jogi egyenrangúságot vívjon ki. Minden olyan akadályt meg kell szüntetni, amely a nők társadalmi előrehaladását gátolja. Ezzel szemben viszont idézhetnénk azt az elsődleges buddhista, hinduista és zsidó-keresztény tant, miszerint az ember jóval több, mint társadalmi lény. Két külön szférát kell megkülönböztetnünk: az egyik a társadalmi, a másik pedig a szexuális és érzelmi én. Mindkét szféra mintegy egyharmada átfedésbe kerül a másik szférával; ebben az esetben a feministák joggal állítják, hogy "ami személyes, az egyben politikai is". De az emberi történetnek itt még nincs vége. A férfiak hagyományosan a társadalmi szférát uralták; most a feministák felszólítják őket, hogy álljanak odébb, és osszák meg a hatalmat a nőkkel. Eközben viszont a nők a szexuális és érzelmi világban rivális nélkül uralkodnak tovább. A mártír-ideológia, a társadalomtörténet karikatúrája meggátolja a nőket abban, hogy e legmélyebb és legjelentősebb szférában betöltött domináns szerepüket felismerjék.

Ma az ambiciózus ifjú hölgyeket arra tanítják, hogyan tagadják meg vagy fojtsák el természetes ösztöneiket, ha azok ellentmondásba kerülnek a rájuk kényszerített feminista rendtartással. Kiválóságától függetlenül bármilyen irodalmi vagy művészeti alkotást, amely a női szexualitásban rejlő ambivalenciákat ábrázolja, el kell utasítaniuk mint "nőgyűlölő" művet. E feminista agyprogramozás lényege más szóval az, hogy a nőket elszakítsa a saját testüktől - ami persze szöges ellentétben áll a hatvanas években zajló szexuális és kulturális forradalom lényegével. "riási szakadék tátong a feminista retorika és a nők tényleges szexuális élete között, hisz ez utóbbi területen a feminizmus vajmi kevés segítséget nyújt - kivéve bizonyos szolgalelkű, befolyásolható fehér középosztálybeli férfiakkal szemben. Ellenpéldaként ott vannak a hollywoodi színésznők, az érzelmi igazság szócsövei, akik terhességük után általában újra feltűnnek a képernyőn, hogy elmondhassák: "Én nem vagyok fontos. Csak a gyermekem számít."

Egy hisztérikus vita

A nemi erőszakról szóló hisztérikus vita mint tomboló gejzír tört elő az amerikai burzsoá lét legmélyéről. De a feminizmus kezdeti időszakában még szabad volt azt mondani, hogy "kóstold meg a menstruációs véredet" - vagyis vállalni lehetett a testiséget. Mára viszont a yuppie feministák új, mondhatni tejfelesszájú csoportja, a kényeskedő csinibabák vették át az uralmat, és ezzel mintha visszatértünk volna a kasmír pulcsis-gyöngysoros ötvenes évekbe. A női szaporodási ciklus véres valósága fényévnyi távolságra van ezektől a babaházi figuráktól. Feltűnő, hogy a fehér középosztálybeli feministák, koruktól függetlenül, mennyire képtelenek szembesülni a saját fiziológiai működésük vulgaritásával.

Mindaddig, amíg a nemzés véres barbarizmusa rejtve marad a feminista tanulmányok elvont zsargonja és finomkodó eufemizmusai mögött, a nemi erőszakot sem tudjuk megérteni. A feminizmus alapvető hibát követett el, amikor a nemi erőszakot kizárólag társadalmi vonatkozásában határozta meg - mint az erősebb támadását a gyengével szemben. A hatalmat valójában a nő, a születés úrnője birtokolja. Ahogy egyik kollégám, Jack DeWitt, szokta mondani: "Bármelyik nő erősebb bármelyik férfinál."

A nemi erőszakot a kétségbeesés szüli, az irigység és a kitaszítottság-érzés végső megnyilvánulásaként. Léte kezdetén minden férfi - még Jézus is - csupán apró szövetszemcse volt egy nő méhében. Minden fiúnak ki kell támolyognia az anyaisten árnyékából, és ez az elszakadás sohasem teljes. Mivel a saját életemet ingadozó nemiség és szexuális érdeklődés jellemezte, úgy érzem, különleges rálátásom van ezekre az ügyekre: én a megerőszakoló szemével látok. Ezért ismerem föl, hogy milyen veszélyesen félrevezető a feminizmus nemi erőszakról alkotott képzete. Megerőszakolni valakit annyi, mint feltörni és behatolni; de ugyanilyen véres aktus a szüzesség elvétele is. A szex eredendően problematikus.

Amikor kisgyerekeket vagy iskolás lányokat rabolnak el, hogy brutálisan megerőszakolják és megöljék őket, a világ jogosan háborog és irtózik. De miért csodálkozunk? A szentségtörés és megalázás e förtelmes tetteivel vannak tele a történelemkönyvek és az irodalmi művek: Neoptolemusz az oltár előtt öli meg Priamuszt, Heródes lemészárolja az ártatlanokat, Dante Ugolinóját befalazzák, és szörnyű halált hal. Nem olyan rég a társadalmak még világosan látták, mi számít "civilizálatlan" vagy "istentelen" cselekedetnek, és annak megfelelően büntették is. A mai társadalom ezzel szemben hajlamos áldozatként kezelni magát az elkövetőt - aki szegény csonka családból származik vagy verték a szülei -, ironikus módon kiterjesztve a kriminalitás fogalmát az olyan közös megegyezésen alapuló helyzetekre is, melyben a nők ugyanúgy felelnek a viselkedésükért, mint a férfiak. Ha a feminista érvelés képtelen különbséget tenni egy iszákos fivér és egy tömeggyilkos között, akkor a nők tényleg bajban vannak.

A nemi erőszakkal párosuló emberölés a nyers, állatias ösztönvilágból ered. Ostobaság volna a feministákkal együtt abban bizakodnunk, hogy az emberi faj "átnevelésével" tökéletesen kiiktathatjuk a nemi erőszak lehetőségét. Még hogyha, optimista számítások szerint, a férfiak 80 százalékát sikerül átprogramozni, akkor is marad 20 százalék, akik továbbra is veszélyt jelentenek a nőkre nézve. Még ha 99 százalékot semlegesítünk - ami teljesen abszurd feltevés -, akkor is ott settenkedik az az egy százalék, amely ugyanolyan fokozott éberséget követel a nőktől, mintha 90 százalékkal állnának szemben. Évente a fiúk újabb és újabb hulláma éri el a pubertáskort. Vajon a feministák, a multikulturalizmus álarca mögött, tényleg azt gondolják, hogy a fehér nyárspolgári jómodort exportálni lehet a világ minden tájára? Ennyit az imperializmusról... Amikor Boldizsár, az egyik napkeleti bölcs azt javasolta Ben-Hurnak, hogy hagyja a bosszúját Istenre, a sejk így dörmögött magában: "Jó ember ez a Boldizsár. De amíg nem minden ember olyan, mint ő, addig jobb, ha kéznél van a kardunk."

A nemi erőszakról szóló feminista elemzések képmutatása és őszintétlensége abban is megmutatkozik, hogy még csak meg sem említik a férfiak férfiak ellen elkövetett szexuális bűntényeit. Ha a nemi erőszak valóban csak a nők politikai megfélemlítése a férfiak által, akkor egy férfi miért erőszakol és gyilkol meg más férfiakat? A megtévesztően szerény külsejű, halk szavú homoszexuális tömeggyilkos, Jeffrey Dahmer, és az angyali szépségű Ted Bundy arra figyelmeztetnek bennünket, hogy még mindig szexuális dzsungelben élünk. A feminista ideológiában semmi sem utal arra a kíméletlen igazságra, hogy a szépség maga is lehet a pusztítás felbujtója, ahogy egyfajta primitív, őrjöngő élvezetet nyújt a foglyok megkínzása vagy a törés-zúzás. Én a művészetből tanultam meg, hogy az ártatlanok szándékos megbecstelenítése létező dolog. A csecsemők, apácák vagy nagymamák megerőszakolása csakis az ősi pogány hit "pollúció" fogalmával közelíthető meg, amely a szent beszennyezését jelenti. A feministák kizárólag az erőviszonybeli különbségeket hangsúlyozzák, ami zsákutca: az olthatatlan bűnvágy görcsös kitöréseit semmiképpen sem magyarázza meg.

Szintén súlyos problémákat rejt az Amerikában jelenleg dúló vita a gyermekek elleni erőszakról, hisz a kulturális tabuk önkéntelenül is erotizálják a tiltott tárgyat. A tisztasági zónák körülhatárolása csak növeli a vonzerejüket, ami egyenes út a meggyalázásukhoz. A gyerekek egyáltalán nem olyan ártatlanok, mint amilyennek a szenteskedő angolszász kultúra feltünteti őket, és ezzel illene végre szembenéznünk. A Viktória korabeli romantizmusban szentté avatott gyerekek a legperverzebb, legrémisztőbb agyszüleményeket képesek létrehozni bármiféle felnőtt beavatkozás nélkül. Egy évszázad telt el azóta, hogy Freud előterjesztette a gyermeki szexualitásról szóló elméletét, de a legtöbb szülő (Malibun vagy Tribecán kívül) a mai napig sem tudja intellektuálisan elfogadni - részben azért, mert ez a beismerés működésbe hozná a vérfertőzési tabut. A gyermekek elleni erőszak rendkívüli publicitásának köszönhetően az emberek valóban elővigyázatosabbak lettek, ám azt kétlem, hogy a bűnözési arány is csökkent volna. Elhappolni egy mintagyereket a társadalmilag kinevezett gyámok orra elől: a törvényen kívüli elemek számára ez a felforgató cselekmények netovábbja. Az effajta bűnözési hajlamot - ahogy Sexual Personae című könyvemben kifejtettem - nem a rossz környezet szüli, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi szabályozás hiánya. A szexuális tömeggyilkosok higgadt, logikus, precíz emberek, távolról sem "elmebetegek", így nem elrettentő példaként kellene elítélni őket, hanem a túlélőknek járó igazságszolgáltatás nevében.

A szexuális bűntény messze nem embertelen vagy "vadállatias" tett; sokkal inkább tekinthető a nemiségben rejlő természetes agresszivitás rituális megjelenítésének, hisz a szexualitás elsősorban párzási ösztönt jelent, és csak az utóbbi időben értelmezik szórakozásként. A legjobb tanulmány, amit az érzékiség viharos pszichodinamikájáról valaha olvastam, Edmund Spenser A tündérkirálynő (1590) című eposza, amely négyszáz év múltán is bámulatosan megőrizte aktualitását. Spenser bemutatja a szexuális viselkedés finom fokozatait, a lovagi széptevéstől az alattomos csábításon át az otromba brigantizmusig. Amikor a hetvenes években behatóan tanulmányoztam a verset, a szerkezetét egyfajta "megerőszakolási ciklusként" értelmeztem. Spenser, akár egy diáklány után lopakodó szellem, pontosan leírja azt a tantaluszi kínt, melyet a passzív nőiesség szexuális kiszolgáltatottsága okoz, szemben az érett, öntudatos nők harcos aktivitásával. A naivitás a saját pusztulását idézi elő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy "az áldozat a hibás", csupán annyit, hogy a mártíromságot nem lehet hivatásszerűen űzni. Az áldozat felelőssége

A nemi erőszak mindaddig rejtély marad, amíg a feminizmus nem hajlandó visszatérni a természet és a nő, e két forrongó erő ősi egyesítéséhez. A megerőszakolás területhódítást jelent, a szűz föld feldúlását. A férfi és a női test gyökeresen eltérő nemi felépítéséből kiindulva a feministák képtelenek felfogni a férfiak lelkivilágát. "ő kényszerített rá, hogy megtegyem": a nemi erőszakot elkövetők e különös állítása magában hordozza a férfiak kiszolgáltatottságát a a nők szexuális vonzerejével szemben. A megerőszakoló tehetetlen fogolynak érzi magát: a nő zárt, áthatolhatatlan. Kívülről nézve a női szexualitás úgy tündöklik, mint a telehold. De a megerőszakoló lelki tusájának komplexitását rögtön elkendőzi az a börtönben felvett terápia-ízű szakzsargon, amit a szociális munkások vezette agymosás során sajátít el. A nők csak akkor lesznek képesek megvédeni magukat, ha megértik a nemi erőszak hajtóvadászat jellegét. A hatvanas évek szexuális forradalmát követően a randevúzás olyasmi lett, mint az orosz rulett. Vannak lányok, akik a hagyományos vallásos értékrendnek megfelelően szűzen akarnak a házasságba lépni. Mások az AIDS-től tartanak, bizonytalanok, de meggyőzhetőek. És persze vannak olyanok, akik hipp-hopp beugranak az ágyba már az első randin. Mit tegyen ugyanakkor egy fiú? Az emberi faj fennmaradása érdekében természetesen elvárjuk, hogy a férfiak férfiasak, életerősek maradjanak. Ez azt jelentené, hogy szabadon létesíthetnek nemi kapcsolatokat, akár a vonakodó nők rábeszélésével is. Én, mint a szabad akarat híve, hiszek abban, hogy az ember kizárólagosan rendelkezik a saját testével, és a beleegyezése nélkül egy ujjal sem nyúlhat hozzá senki. A beleegyezés azonban nemcsak szóban történhet, a ráutaló magatartás is kifejezheti - az például, ha egy nő az első randevún felmegy egy idegen lakásba, szerintem egyértelműen a szex jóváhagyását jelenti. A "szóbeli kényszerítés" nevetséges fogalom: egyetértek Ovidiusszal abban, hogy a szerelem sikamlós művészetében minden retorikai trükkre szükség van.

Először is a "kedvesség" polgári ideálját kellene dekonstruálni. Az én nemzedékem megpróbálkozott ezzel, de úgy tűnik, jórészt hiába. Másodszor, minden fehér lánynak el kellene végeznie egy gyorstalpaló tanfolyamot józan észből. Amit főztél, edd is meg. Avagy, ha a kurvás öltözékű Madonna-majmolókra gondolunk: amit reklámozol, add is el! A villanegyedi lányok nem fogják föl, hogy míg ők egy mesterségesen pacifikált zónában nevelkedtek, a világ, az egyetemi campust is beleértve, jóval több veszélyt rejteget. Én amolyan "belevaló", vagy "életrevaló" feminista vagyok. A munkásosztálybeli nők általában egyetértenek velem abban, hogy a feminista retorika meggondolatlanul vagdalkozik, így nem csoda, ha a lányok dacosan hangoztatják, hogy "úgy öltözünk, ahogy akarunk, oda megyünk, ahová akarunk, és akkor, amikor akarunk!" Ez természetesen csak akkor igaz, ha a nők vállalják, hogy mindig éberen figyelnek, és megvívják a saját harcukat. A férfiak is veszélyben vannak. Amerika-szerte elkényeztetett fehér lánykák sasszéznak önfeledten az utcán, walkmant hallgatva, vagy pedig egy szál trikóban kocognak, hogy akarva-akaratlanul minden szem a melltartó hűlt helyére tapad.

Hihetetlenül nehéz az értelmiségi feminista nőket meggyőzni arról, hogy létezik egyfajta öntudatlan vagy tudatalatti erotikus kommunikáció. Ahogy barátom, Bruce Benderson mondja, polgári világukból "hiányoznak a metaforák". A hatvanas években a nőknek sokkal merészebb és bujább volt a fantáziája. A karrierrendszer, ahova a nők az elmúlt huszonöt év során egyértelmű bebocsátást nyertek, láthatóan lemerevítette a gondolkodásukat. A sztálinista szószerintiség lett a norma.

A szexuális vagy csonkításos bűncselekmények mind pogány paradigmákon alapulnak, így megértésükhöz el kell sajátítanunk e rejtett rituális szimbolizmust. Az olyan liturgikus feliratok, mint a "Nők elleni erőszak" - az 1993-as kongresszusi törvényjavaslat sztentori főcíme - túlságosan leegyszerűsítőek. Minden emberi kommunikáció mélyén ösztönös erők munkálnak. Egy fiatalember számára a nővel való közösülés kiérdemelt és megtisztelő aktus, hisz a férfiak testi fejlődésében nincs a menstruációhoz hasonló átmeneti rítus, ami megkönnyítené a felnőtt szexuális személyiség kialakítását. A nemi erőszak a nők mint elvont osztály elleni bosszú, azokért a sebekért, melyeket a férfiak osztálya kénytelen volt elszenvedni tőlük: a születést és az azt követő fájdalmas függőséget. A természet megkérdezése nélkül a nők sosem fogják megérteni, mi folyik körülöttük, és hogyan védekezhetnének. Az áldozati bárányok kora lejárt. Hasznosabb, ha a nők a teremtés és a pusztítás félelmetes kettősségét megtestesítő pogány ősanyákhoz fordulnak. Csak a saját természetükben rejlő kettősség elfogadásával tudnak a nők - a születésjog alapján - hatékonyan uralkodni a férfiak felett.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret