JONATHAN SCHELL
A TÉTOVA LEVIATÁN
Az 1996-os elnökválasztás paradoxon elé állít bennünket. A különböző jelentések és felmérések azt jelzik, hogy az emberek kiábrándultak a politikából. A hidegháború időszakán túl, egy még egyelőre bizonytalan korszak előtt állva, a szavazók kétségtelenül új fejezetet szeretnének nyitni a politikában.
A két legnagyobb párt mégis két vérbeli washingtoni politikust jelölt: Bill Clinton elnököt és Bob Dole volt többségi vezető szenátort. Vajon megfosztották-e ezáltal a szavazókat szavazati joguktól? Elnyomta-e az erős politikai hatalom, mint ahogy sokan vélik a szavazók közül, a többség akaratát? A válaszok talán a választási rendszerben végbement alapvető változásokban keresendők.
A Newsday megbízásából a februári New Hampshire-i előválasztás óta figyeltem az elnökválasztási kampányt. Sok szó esett már arról a veszélyről, hogy a középosztály sorvadása kettéoszthatja az országot egy szegény és egy gazdag Amerikára. A kampány során mégis másfajta szóródást figyeltem meg: ennek tengelye nem a gazdasági, hanem a politikai hatalom eloszlása szerint alakult ki. Az egyik oldalon a profi politikusok Amerikája áll. Ide értendők a politikusok, tanácsadóik, alkalmazottaik és a hírszolgáltató média. A politikusok nem kedvelik túlságosan a róluk tudósító újságírókat, az újságírók pedig büszkék a politikusok iránt tanúsított kemény szkepticizmusukra. Mégis, amennyiben a kampány során általam megismert választók véleménye mérvadó (s a statisztika ezt sugallja), az emberek nagy része egy kalap alá véve utálja a politikusokat és az újságírókat. Egyszerre hanyatlott a média és a kormányzat iránti tisztelet. Az ország előtt egyre inkább gazdag, híres, nagyhatalmú, a hétköznapi emberek életétől elszakadt, problémáik iránt közönyös emberek csoportjaként összeolvadt hatalomként, új Leviatánként jelennek meg.
A fenti tengely másik oldalán állnak a politikai amatőrök: a hétköznapi szavazópolgárok. 'k elsősorban megfigyelői szerepet töltenek be, kivéve természetesen a választás napját. Az amerikai politikai élet e kettőssége bizonyos értelemben egyidős az alkotmánnyal, mely a képviseleti demokrácia biztosításával egyrészt megteremtette azt a csoportot, amelynek tagjai választott tisztségviselőként aktívan részt vesznek a politikai életben, ugyanakkor létrehozott egy az előbbinél sokkal szélesebb réteget, akik állampolgári tevékenységeiktől függetlenül csupán a választások idejére lesznek részei e politikai rendszernek. Az amerikai demokráciának mindig is kulcsproblémája volt a közvetítő intézmény megtalálása, mely e két csoport között tátongó szakadékot áthidalná. Thomas Jefferson amiatt fejezte ki aggályait, hogy "a demokrácia absztrakt politikai rendszeréből hiányoznak a konkrét intézmények." Jefferson fáradhatatlanul, bár eredmény nélkül sürgette a helyi képviseleti szervként működő "felügyeleti" tanácsok megalakítását. A 19. század közepén Alexis de Tocqueville felhívta a figyelmet a szakadék áthidalására létrehozott nagy számú civil szervezetekre. A maguk hatalmas, gyakran korrupt helyi gépezetével a politikai pártok jelentették a legfontosabb és legtartósabb kapcsolatot. Napjainkra azonban az összes közvetítő intézmény, beleértve a pártokat is, erőteljesen hanyatló időszakát éli, és szerepüket a profi kampányok és a média veszik át.
Így a politikai cselekvés egyre inkább a média és a kampányszervezők közötti, egyszerre antagonisztikus és vérfertőző kölcsönhatássá lett. Mindenki más csupán külső szemlélő. A médiát a politikusoktól elválasztó, valójában egyre inkább elmosódó vonalat mindkét fél élesíteni igyekszik, míg az őket a társadalom többi részétől elválasztó egyre határozottabb vonalat mind a politikusok, mind a média szeretnék megszüntetni. S tényleg, aligha volt még osztályokat elválasztó vonal annyira éles és jól kivehető, mint a politikai élet aktív résztvevőinek új osztályát a politika külső szemlélőinek széles csoportjától elválasztó vonal. Olyan éles e vonal, mint a fotográfus és a lefényképezett egyén közötti határ, mint az egyoldalú ablak mögött álló közvélemény-kutató és a célcsoportja között, s mint a televízió képernyőjén tündöklő emberek és a nappalijuk homályából őket figyelő névtelen nézők tömegei között. Olyannyira távoli e két csoport egymástól, mint a birtokán élő földesúr a földjein élő, s számtalan társadalmi kötöttség révén hozzá tartozó paraszttól. Még a névtelenséget a hírnévtől elválasztó vonal is élesebb lett. Azt mondhatnánk, hogy a televízió kézzelfogható valóságot adott a híres embereket övező ragyogó aurának, míg úgy tűnik, hogy a televíziót pusztán kívülről néző névtelen tömeg még mélyebb homályba süllyedt.
A média-szörny
A nagyobb államokban a két Amerikát elválasztó szakadék véglegesnek tűnik. Kevés állampolgár rendelkezik közvetlen tapasztalattal a médiáról vagy a politikusokról. Azokban a kisebb államokban, Iowában vagy New Hampshire-ben, ahol viszonylag korán kerül sor az előválasztásokra, illetve a választmányi gyűlésre, a választók jelentős részének van lehetősége a két Amerika közötti szakadékot áthidaló személyes kapcsolatra. Meglehetősen feszültnek találtam azonban az általam megfigyelt találkozásokat. Először is, majdnem minden egyes kampányeseményen megjelent a szörnyeteg, mely szinte minden beavatatlan állampolgárt megdöbbentett. A drótok, zsinórok és mindenféle kiálló elektromos szerkezetek által összefogott sokszemű, soklábú, sokszájú szárazföldi polip, a "tolongó" média volt ez a jelöltek minden mozdulatára lecsapó fenevad. Ez az idétlen társaság sok esetben nagyobb számban volt jelen, mint maguk a választók, akiknek még a jelölt közelébe jutni sem volt könnyű.
Az ilyen pillanatok illusztrálták az aktív politikai osztály és a passzív szavazói tábor kapcsolatát: a kettészakadt amerikai társadalom két része között az egykor politikai kohéziós erőnek tartott közvetlen emberi kapcsolat megszűnését.
Az általam megkérdezett szavazók közül keveseket érdekeltek a hivatásos politikusok számára oly fontos részeredmények és politikai stratégiák. Bár bizonyos szavak, kifejezések és a politológusok által témának nevezett gondolatok gyakran hangzottak el a szavazók szájából. Amikor arról beszéltek, hogy Clinton nem elég erőteljes egyéniség, vagy arról, hogy Dole túl idős, s hogy túl sok a negatív propaganda, a televízióban megszólaló elemzők vagy megkérdezett szavazók fáradhatatlanul ismételt szlogenjeit hangoztatták. A szavazók között szinte litániaszámba mentek az olyan megjegyzések, hogy a jelöltek túlságosan lehúzzák egymást, ahelyett hogy megvitatnák a problémákat. A jelöltekhez hasonlóan, akik beszédüket a kötelező viccekkel együtt naponta többször elismételték, a szavazók is megalkották a maguk saját kis kampánybeszédét.
A szavazókkal folytatott beszélgetéseim során félelmetes pontossággal tükröződtek a televíziós üzenetek. Nyilvánvaló volt, hogy a kampányok által a szavazókban kiváltott állítólagos ellenszenv nem akadályozta meg az üzenetek célhoz érését. (Magától értetődik, hogy ez a tény az oka a negatív kampányoknak.) Hogyan is formálhattak volna véleményt különben a szavazók? Nem voltak privát információs csatornáik. Lehet, hogy épp az általuk elvetett technikák programozták át őket? Megszerezte-e az új Leviatán ugyanazt az ellenőrző hatalmat a propaganda segítségével, amit a korábbi Leviatánok erővel értek el?
Egy ilyen következtetés figyelmen kívül hagyná napjaink politikai mechanizmusának legalább egy fontos elemét. Sem a kampányszervezet, sem a média nem dobálózhat üres üzenetekkel. Éppen ellenkezőleg. Az egész apparátus azon dolgozik, hogy a szavazók vágyait hangoztassa, és megfeleljen nekik. A jelöltek már régóta tudják, hogy sokkal simább az út a hatalomhoz, ha a szavazóknak azt adják, amit azok akarni vélnek, mintha megpróbálnák rábeszélni őket valami más akarására. A legfinomabb eszközöket dolgozták ki arra, hogy jelezzék a szavazók hangulatának legkisebb rezdülését. A választási időszakban nincs fontosabb hír, mint a szavazók jelöltjének részeredményei. Ezek a számok alkották a tengelyt, amely körül mind a választási hadjárat, mind az arról szóló tudósítások - sőt bizonyos mértékig a szavazók akarata is - alakultak. Először a népszerűségi listák jelentek meg. Aztán a célcsoportok. S van még az ún. deliberative polling (olyan felmérés, amelyet azután készítenek, hogy a jelölt valamilyen problémára reflektál) és a push polling (csalóka kampánytrükk, mely során a kérdező véleménykutatást színlel, ezalatt azonban valós vagy kitalált negatív információt terjeszt az ellenfeléről). Gyakran mondják, hogy a politikusok elérhetetlen távolságra élnek a hétköznapi emberektől. Ha ez igaz, akkor annak ellenére van így, hogy a politikusok hatalmas energiával és komoly anyagi áldozatokkal igyekeznek kapcsolatban maradni. Ilyen értelemben az új Leviatán nagyon alkalmazkodó, szelíd, nagyon kedves Leviatán.
Hiperdemokrácia
Lehetséges volna-e, hogy az agymosás az ellenkező irányban működik, hogy a mindenkori hatalom, látszólagos gazdagsága, hírneve és ereje ellenére valójában úgy táncol, ahogy a tömeg fütyül?
Ha ez igaz, akkor a problémát nem az antidemokratikus irányzatok és az embereknek az arrogáns elit által való kizsákmányoltsága jelenti, hanem a hiperdemokrácia, melyben a társadalmi elit a közvélemény kénye-kedvének szolgáltatja ki magát. Bár mind a kampány szervezői, mind a sajtó vérebek módjára próbálják kiszimatolni az aktuális közvélemény legkisebb változását is, azért az is igaz, hogy e közvélemény a médiától átitatott környezetben formálódik. (Az átlag amerikai napi több mint négy órát tölt TV-nézéssel.) Egykor talán lehetséges volt nagyszabású tömegmozgalmaknak a hatalmon lévő erők által észrevétlenül és tőlük függetlenül kialakulni, és később e hatalom ellen fellépni. Ilyen volt az 1890-es évek elsősorban vidéken elterjedt populista mozgalma, melyet sok történész az egyszerű emberek lázadásának tekint a kialakulóban lévő nagy üzleti és pénzügyi hatalmak ellen.
Napjainkra a közhangulat legkisebb rezdülése is azonnal látható a közvélemény-kutatási táblázatokon, és rögtön folyamatos viták tárgyává válik az ABC Nightline, a CNN Inside Politics vagy a PBS Washington Week in Review című műsoraiban. Sem a hírelemzők, sem a kampány-szakemberek nem vágynak és nem is képesek a közvélemény tudatos alakítására, nemhogy az azzal való szembeszállásra. A változások regisztrálására azonban képesek, s ezt meg is teszik, gyorsan és erőteljesen felnagyítva azokat, legtöbbször szándékuk ellenére. Szinte bármilyen irányzaton, mely e politikai inkubátorban megjelenik, gyorsított növesztést hajtanak végre, mint egy baktériumon a petricsészében. E folyamat mindennapos eredményeiből születnek azok a rövid életű, ám mindenütt jelen lévő véleményminták, melyek hétről hétre megjelennek, és lesznek rövid életük folyamán a politikai viták kliséi. Ezek az egyik kommentátorról a másikra, majd onnan a közönségre szálló kijelentések többek puszta kifejezéseknél, mégsem nevezhetők gondolatoknak. Mindenféle közlésnek szüksége van egy adott szókészletre. Az amerikai politikai élet állandóan változó szókészlete a szavazókat a közvélemény-kutatókhoz, a szavazati eredményeket a televíziós reklámhoz, a televíziós reklámot és a kommentárt a szavazókhoz kapcsoló térben születik.
Mindez azonban megválaszolatlanul hagy egy fontos kérdést. Ha "Washington" - a politikai élet hivatásos résztvevőinek csoportja - csupán a szavazók tetszésének elnyerésére törekszik, akkor miért érzik a szavazók annyira elidegenítettnek magukat, s miért oly elégedetlenek Washingtonnal? Miért tekintik annyian a politikusokat távoli és közönyös autokratáknak, akik azon igyekeznek, hogy meghiúsítsák és megtörjék a tömegek akaratát? Miért csillant fel annyi szem, amikor Steve Forbes a "washingtoni irányítás korruptságáról" beszélt? Miért voltak Buchanan követői rekedtek a lelkesedéstől, amikor az "új világrend lerombolását" ígérte, s miért mutatták azt a statisztikák, hogy a szavazók többsége azt szerette volna, ha a meglévő jelöltek helyett valaki más indult volna a választáson? A hatalom (amennyiben ez alatt a megválasztott tisztségviselőket értjük) nem a Jupiter bolygóról érkezett Washingtonba. Minden egyes tagját ugyanazok az amerikaiak választották meg, akik a felmérések szerint ennek az irányításnak nagy része iránt ellenszenvet éreznek.
Gyakran hallottam azt a kifogást, különösen Dole és Clinton, e két "bennfentes" és a szavazók által annyi bizalmatlansággal kezelt jelölt kapcsán, hogy a politikusok a közvélemény alakulásához igazítják nézeteiket. Mégis furcsának tűnhet, hogy a szavazók amiatt fejezik ki nemtetszésüket, ha egy politikus hatalmas erőfeszítéseket tesz azért, hogy kitalálja, mit akarnak az emberek, s igyekszik nekik azt megadni. Nem hisznek a szavazók saját maguknak, amikor azt hangoztatják, hogy a politikusoknak nem szabadna elveszíteniük a kapcsolatot a hétköznapi emberekkel? Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy az emberek megtanulták: a politikusok nem tartják be az ígéreteiket. George Bush jelölt be nem tartott ígérete, hogy nem emeli az adókat, és Bill Clinton jelölt ígérete az adócsökkentésről két kiemelkedő példája ennek. A másik ok pedig az, hogy a szavazók megérezték: a közvéleményhez való szisztematikus alkalmazkodás aláássa a politikus integritását, mely a saját és nem mások meggyőződése szerinti viselkedést jelentené, akkor is, ha ezzel kisebbségben marad. 1992-ben például, amikor kampányfogásként Clinton "új demokratáknak" titulálta a demokratákat, mindenki tudta, hogy a fő cél a Demokrata Párt felszínre emelése, a szavazatok közelébe hozása volt. Ez volt "Ravasz Willie" messze legravaszabb lépése, melyért a szavazók elnöki tisztséggel jutalmazták. Hasonlóképpen, az előválasztások idején, amikor Bob Dole-nak csak a republikánus szavazatokat kellett tekintetbe vennie, erőteljesen jobbra húzott, míg az előválasztások után, a szélesebb választóközönséggel szembesülve visszahúzódott a politikai középhez. Senki nem gondolja, hogy Clinton nem politikai megfontolásból jelentette ki beiktatási beszédében, a sok republikánus mellett is megfordult Dick Morris szakértő tanácsát követve, hogy vége a "nagy kormányzat" időszakának. A jelöltek rájöttek, hogy a magas pozícióhoz a királyi út a megalázkodáson keresztül vezet. A szavazóközönség összezavarodott, és ambivalens érzelmekkel küzd. Egyrészt értékeli, hogy a jelölt egyetért vele, másrészt viszont taszítja, hogy ugyanezek a jelöltek nézeteiket saját céljaik eléréséért alakították ilyenre. A jelöltek ráéreztek, hogy a szavazók körében a népszerű javaslatok sikere nagyobb, mint a következetlen fellépés kiváltotta nemtetszés - s ez legtöbbször így is van. A szavazók azonban szeretnének végre egy karakán jelöltet látni, s ezt sokan, ha csak ideiglenesen is, de megtalálták Ross Perot, Colin Powell, Steve Forbes vagy Patrick Buchanan ("Amit mondok, azt úgy is gondolom, s amit gondolok, azt kimondom") és több más, a washingtoni kultúrától feltehetőleg érintetlen "külsős" személyében. Úgy tűnik azonban, hogy e romlott módszerek nem pusztán Washington, hanem a politikusokat és szavazókat egyaránt magába foglaló egész amerikai kultúra részei.
A gond tehát nem az, hogy a politikusok elvesztették a kapcsolatot választóikkal, hanem hogy mindkét tábor elvesztette a kapcsolatot a valósággal.
Esetleg Dave
A szavazókat meginterjúvoló riporterek szívesebben veszik a választási kampány iránt érdeklődő, s az aktuális problémákról kialakult véleménnyel rendelkező riportalanyokat. Az igazság azonban az, hogy az ilyen emberek kisebbségben vannak. A legtöbben eleve nem is szavaznak az előválasztásokon. Az átlagos részvétel általában a szavazásra jogosultak 10%-a. Az elmúlt évtizedben a szavazók majdnem fele még az országos választásokkor sem ment el szavazni. Az ő véleményük, vagy annak hiánya, nyilvánvaló okokból, alulreprezentált. Az elemzők gyakran megpróbálják kiszámítani, hogyan szavaztak volna az otthon maradók. Ennél fontosabb azonban maga a tény, hogy nem szavaztak, közömbösek voltak. Amerre jártam, mindenhol találkoztam ilyen emberekkel. Rövid beszélgetéseink során újra meg újra hallottam az önigazoló frázist: "Minek? Úgysem számít!" "Minden politikus egyforma!" "Úgysem csinálnak semmit!"
Lehetséges persze, hogy ezek az emberek igényelnék a problémák komolyabb megvitatását, mint ahogy a rövid interjút adók közül sokan állítják, de az is lehetséges, hogy valamiért nem vették a fáradságot, hogy tájékozódjanak a választási kampányról, és haragjuk valójában tudatlanságot takar. A közvetítő intézmények - politikai pártok, szakszervezetek, civil szervezetek stb. - hanyatlása sokat megszüntetett a választókat és a választási mechanizmust valaha összekötő kapcsolatokból. De nem tette-e jóvá e veszteséget az információs kor eljövetele? Nem kapják-e meg az állampolgárok a televízióból, rádióból, az Internetről, vagy a korunkat átható többi információs médiumból ugyanazt az információt, amit annak idején a szakszervezeti vezetőktől és a többiektől? A statisztikák szerint nem. Korunk paradoxona, hogy az információ mennyiségi növekedését a tudatlanság növekedése kísérte. Lehet, hogy az információ korában élünk, azonban ez az információ nem a polgárok fejében lakozik - mintha a számítógépek információval tömésével egyidejűleg fokozatosan ürülnének az emberi agyak. Ennek egyik oka az, hogy bár egyre könnyebben elérhető az információ, a kikerülése is egyre könnyebb. Sokkal nehezebb volt régen kibújni a szakszervezeti vezető vagy a választókerületi helyiség látogatása alól, mint ma nem olvasni újságot vagy nem megnézni a Nightline-t. Félelmetes, mennyire könnyű napjainkban politikamentes életet élni az Egyesült Államokban. Gyakran kérdeztem emberektől, hogy szoktak-e a politikáról beszélgetni. Gyakori válaszként jött a régi mondás: politikáról vagy vallásról soha nem beszélnek. Egy olyan világban, ahol a politika nem része a mindennapi életnek, a beszélgetéseknek, a megmaradó politikai tevékenység az iskolához hasonló formát önt, ahol a hivatásos politikus a kampány során és a médiában leadja azt az információt, amit a választóknak be kellene fogadniuk. Csakhogy az iskolát a felnőttek sem kedvelik jobban, mint a gyerekek, és ráadásul ezek az órák nem kötelezők. A depolitizálódás egyszerű, mint a csatornaváltás a C-SPAN-ről a Fox5-re. Ilyen körülmények között a szavazók arcába mikrofont nyomó riporterek hadait nagy valószínűséggel fogják a kelletlen diákok az el nem készített házi feladatról kérdező tanárral asszociálni.
"A választók nem hülyék", írta a híres választási szakértő, V.O. Key, Felelősségteljes választók (1966) című művében. Csakhogy akár buták, akár okosak, a 90-es évek közepére a politikai életben való részvétel helyett teljesen elidegenedtek attól. Nem tűnik-e groteszk módon egyenlőtlennek, szinte komikusnak egy olyan rendszer, melyben jól fizetett, magasan képzett, hiperaktív, technikailag túl jól felszerelt hivatásos udvaroncok ezrei a modern kommunikáció összes eszközével próbálnak valami választ kipréselni egy, a legjobb esetben az unalomtól szundikáló, a legrosszabb esetben duzzogva hátat fordító uralkodótól?
A valóság próbája
A polgárjoggal foglalkozó elméleti szövegek szerint az amerikai demokrácia megújulása körülbelül a következő módon zajlik: Az idő haladtával a nemzet újabb és újabb problémákkal szembesül. A köztisztviselői posztokra pályázók átgondolják e problémákat, és törvénykezési megoldásterveket javasolnak. S mivel a politikai elgondolások és a probléma-elemzések nem egyeznek, a szavazóközönség elé több alternatív program kerül. Ezután a választók leadják voksukat az általuk legjobbnak ítélt jelöltre, és Washingtonba küldik. 'k képviselik a társadalmat. Így amikor az általuk javasolt programokat törvénybe iktatják, az emberek készek bármekkora árat fizetni ezért - adóban, vagy háború esetén emberi életekben. Ezután jön a valóság próbája. A javasolt megoldások vagy megoldják az adott problémát, vagy nem. Ha igen, akkor a képviselőt akár újra is választhatják: ha nem, az valószínűleg a pozíciójukba kerül, és helyükre másfajta terveket javasló új képviselőket választanak.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az elmúlt években a politikai rendszer nem a fenti módon működött. Mint mindig, most is jelentkeznek új problémák, de a jelöltek a problémák és a lehetséges megoldások mérlegelése helyett inkább a népszerűségi listákat olvasgatják, hogy lássák, mik az emberek elvárásai velük szemben. A legtöbben azonban valószínűleg nem gondolják át túl alaposan ezeket a problémákat, így választásaik komoly javaslatok helyett inkább csak felszínes vágyakat tükröznek. S miután ezek teljesülnek, nem kívánt következményeket vonnak maguk után.
A legjobb példa erre a költségvetési deficit hosszú története. A felmérések hosszú évek óta kimutatják, hogy a társadalom törekszik a költségvetési keret kiegyenlítésére, de több adót fizetni nem akar, és a kormány kiadásainak radikális csökkentését sem nézi jó szemmel. A valóság világában azonban a költségvetést nem lehet egyensúlyban tartani adóemelések és a kiadások csökkentése nélkül. A modern kampányoknak azonban rendelkezésére áll egy igen sokszínű, ellenállhatatlan valóság-alternatíva: a televízió álvalósága, ahol a fenti ellentmondás akár naponta többször is feloldható.
S ekkor a meglepett szavazóközönség vagy becsapottnak érzi magát (mint amikor Bush megszegte ígéretét az adóemelésekről, és amikor Clintonnak nem sikerült a beígért adócsökkentéseket megvalósítania), vagy megsértődik (mint akkor, amikor Gingrich felfedte a kiegyensúlyozott költségvetéshez és az adócsökkentéseihez szükséges kiadáscsökkentéseket). Mindkét esetben megrendül a politikai mechanizmusba vetett hit, s az eredmény bénító. A választóközönség mérges, s ezt azonnal érzékeli mind a média, mind a közvélemény-kutatások, s az áruló mielőbbi megbüntetésére törekszik: így tettek Clintonnal 1994-ben, amikor a Kongresszus mindkét házát a republikánusoknak juttatták, és így Gingrich-csel, még gyorsabban reagálva, megakadályozva a gyűlölt törvény elfogadását. Így, bár az elméleti szövegek szerint a képviselőknek lehetőségük van a választások idején tett ígéreteik kipróbálására, s ezután kerül sor az eredmények alapján történő megmérettetésre, napjainkban mindez még a kipróbálás előtt rövidre záródik, s a valóság próbájára sosem kerül sor. Technikailag minden rendben működik. A jelöltek jelöltetnek, a szavazók szavaznak, a képviselők Washingtonba kerülnek. Látszatra senki nem szól közbe. Csak éppen a törvénykezés szünetel. A kormány, még ha az ideihez hasonló hivatalbezárásokra nem kerül is sor, mindenesetre tettre képtelen.
Ez a bénultság persze a "Washingtonba" és a "politikusokba" vetett illúziók elvesztését eredményezi. A politikusokat azért küldték Washingtonba, hogy bizonyos problémákat megoldjanak. Miért nem teszik ezt? Miért nem hajtják fel a motorháztetőt, Ross Perot szavaival szólva, és javítják meg a motort? Minek szavazni, ha a politikusok úgysem csinálnak semmit? A szavazók mindebből azt a következtetést vonják le, hogy az ép és egészséges ország közepén lévő washingtoni kultúra valahogy korrumpálódott, mint Steve Forbes állította. Vagy talán a kormányzat elfelejtette volna, mi a kötelessége az Egyesült Államok népével szemben, mint Buchanan vélte, s egy különös Új Világrend szolgálatába szegődött, melyet ő ígérete szerint beiktatása napján azonnal lerombolna. A kormány ahelyett, hogy az emberek problémáit megoldó eszközként működne, maga lett a probléma.
Innen jön ez az egész "kívülálló"- ügy. Úgy tűnik, a problémát a beavatottak egy csoportja jelenti, a megoldás pedig valamelyik kívülálló személyében keresendő. De hová kívánkoznak a kiválasztott külsősök? Ugyanabba a korrupt Washingtonba, ahol aztán ők is nagy valószínűséggel beavatottak lesznek, s ezért idővel őket is leváltják. Az 1890-es évek populistái szerint a washingtoni képviselők a nyomós gazdasági érdekek, a Pénz hatalmába kerültek. Arra nem gondoltak, hogy a nemzet képviselői esetleg önként és függetlenül áldozták fel a demokratikus kormányzat céljait, s hogy maguk a választott képviselők voltak a korrupció forrásai. A mai napig fennmaradt ez az elképzelés. A kívülállókba vetett hit egyik legnépszerűbb elvének a premisszája: az újraválaszthatóság korlátozása. Csakhogy az az elgondolás, hogy a csirkefogók eltávolításához a választáson kívül valamilyen más eszköz is szükségeltetik, annak a ténynek az implicit tagadását jelenti, hogy maga az ország küldte e csirkefogókat Washingtonba. Az ország összes baja miatt Washingtont okoló szavazók tulajdonképpen akaratlanul is bókolnak a kormányzati intézménynek. Hiszen olyan bajokat kennek rá Washingtonra, melyeket jórészt a történelem hozott létre - a Szovjetunió összeomlása, a globális gazdaság megjelenése, az információ korszakának beköszönte, és a természeti környezet pusztulása.
Tekintve, hogy a választók mennyire a fenti gondolatok rabjai, nem meglepő, hogy a szavazók viselkedése ilyen rapszodikus. Csábító gondolatnak tűnik a 90-es évek egyensúly-változásait a jobb és baloldal közötti mérleghintázás gyorsított változataként látni. Bár talán megfelelőbb metafora lenne egy buldózerként pusztító inga. Minden alkalommal, amikor a társadalom valami újat próbál ki, egyszer jobbra, másszor balra lendülve, választásában csalódva a politika egészébe vetett bizalmának újabb darabja lesz semmivé. Ilyen körülmények között csupán negatív lelkesedésre van lehetőség. Nem csoda hát, ha a kampányok a negatív propagandának adnak teret, hiszen a társadalom csak az elvetendő dolgokban ért egyet, a kívánt teendőkkel kapcsolatban azonban nem. Az a tény sem vigasztaló, hogy a negatív propaganda oly népszerűtlen volt a kampányidőszak elején. A jelöltek időről időre éppenséggel a negatív propaganda elutasítását használják népszerűségük növelésére. Azonban a politikában, a matematikával ellentétben, a negatív negatívja nem pozitív, hanem ugyancsak negatív. Valójában a negatív propaganda népszerűsége csak még nagyobb űrt jelez.
Kínálat-központú politika
A kínálat-központú gazdaságelmélet azt sugallta, hogy egy gazdaság ereje legalább annyira függ az üzleti tevékenységek által teremtett és a fogyasztónak felkínált szolgáltatások vitalitásától, mint a fogyasztói kereslettől. Akár jó, akár rossz volt ez az elgondolás gazdasági elméletként, mostanra úgy tűnik, egyfajta kínálat-központú politikára lenne szükség. A kínálat-központú politika több figyelmet fordítana a megfelelően erőteljes és élénk javaslatok biztosítására, mint a szavazóközönség saját elképzelései szerinti szükségleteinek feltárására. Meg kell találni a politikai élet új kereteit. Csakhogy ezeket képzelőerő és kitartás nélkül nem lehet megalkotni. Kisebb hangsúlyt kell helyezni a célcsoportokra és a szavazóhelyiségbeli eredményekre, mint a nemzet és a világ aktuális problémáira. S mindenekelőtt az szükséges, hogy az egyének, a politikai pártok, a közintézmények kitartsanak az új elgondolások mellett, még a kezdeti népszerűtlenség és elutasítás ellenére is. Ha nincsenek komoly javaslatok, a szavazók választása értelmetlenné, a közvélemény pedig jelentés nélküli masszává válik.
A választások közeledtével az 1996-os évre köszöntő nyugalom nem tévesztendő össze az elégedettség és stabilitás nyugalmával. A történelem elsöpörte azokat az alapokat, melyekre a régebbi pártok és ideológiáik épültek. A szavazók, csalódottan, beletörődve inkább az ismert arcokat, az ismert gondolatokat választják. De nem biztos, hogy ez mindig így lesz.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |