CSEJDY ANDRÁS
E-MAIL, AMERIKA
- RÉSZLET -
Liza huszonegy éves, vad és punk. Senki nem hívja már Erzsinek. Alex, a nagybátyja, festő, leszokófélben van a heroinról, egy San Franciscó-i pszichiátrián gyógyul. E-mailen leveleznek. Egyikük sem tudja, hogy valaki, átutazóban, rendszeresen figyeli a beszélgetésüket. A 90-es évek elején vagyunk.
Alex,
ez már valami. Jössz föl, ember, jössz föl. Még megérjük, hogy én a Bellevue-ben kötök ki, te pedig tisztes családapa és befutott festő leszel. A fókáiddal beveszed magad a Sohóba, felkapnak, cikkek jelennek meg majd rólad, átteszed a székhelyed a Szigetre, szóval megcsinálod, a nagy usai forgatókönyv szerint, megcsinálod.
Itt mindenkinek vannak taxis történetei. Tegnap be akarok szállni egy kocsiba. Mondja a sofőr, nem dolgozik, sztrájk van. Mögötte áll vagy tíz másik. Elönti az agyamat a vér, vöröset látok, kurvára kéne sietnem egy fashion show-ra, mert szóltak a stílus rovattól, hogy ott a fotós, de nincs, aki megírja a beszámolót. Húsz percem volt kezdésig. Az a barom meg elkezd nekem magyarázni, hogy szar a közbiztonság, nyírják ki a taxisokat sorban, és írjak alá valami petíciót. Mondom erre neki, hogy az én környékemen egy hónap alatt több gyilkosság történik, mint náluk egy évben, és hogy New York kemény hely, nem muszáj itt élni. Talán az akcentusom miatt tett kivételt. Egy blokkal odébb szedett föl. Niklaus Nagynak hívták.
56-ban az utolsó pillanatban lépnek olajra. München, aztán Cleveland következett. Tíz éves, amikor odaérkeznek. Emlékszik a föld szagára, ahogy kúsztak. Nem értett belőle semmit, neki az kaland volt. Utoljára akkor látta a faterját félni. Otthon magyarul beszéltek, a cserkészeknél, a focicsapatban és a néptáncosokkal magyarul. Felháborodtak, amikor pizzát evett, hőzöngtek, ha rockot hallgatott, megnőtt a haja, és bliccelte a miséket. Aztán elvitték Vietnamba. Büszke volt rá a család, a mutterja aggódott egyedül, de nem mutatta. Teletömték a fejüket az antikommunista maszlaggal, meg a forradalommal, és akkor a front volt az egyedüli menekülés. Füveztek, hallgatták a Rollingot, kézről kézre járt a Playboy. Mégse bírta. Lenézték, amikor kikészült. Bevett egy valag gyógyszert, visszahozták. Sok magyar maradt ott. Csak az osztályukból hatan. Erről nem szoktak tudni.
Fölírta a telefonszámát a számla túloldalára, gondoltam, esetleg érdekelheti a lapot.
A bemutató ciki volt, alig egy pár ember lézengett kezében műanyag pohárral, főleg ismerősök, ismered. Ilyen magastalpú gyógycipőkben vonultak le-föl a modellek, rózsaszín kihajtott nyakú ingek és világoskék műszálas öltönyök, hózentróger, zselatin - fejben megfirkáltam azt a másfél flekket a Dzsörzé-revival-ről.
A buszon előre ültem. Néztem a juppikat, edzőcipőben rohantak haza, virágcsokrokat szorongattak, október van, de már kesztyűt hordanak, programozott zombik, elfoglalják a helyeinket, elveszik a lakásainkat. Tavaly még hírük se, hamvuk sem volt a 10. utcától délre, idén meg már ott hemzsegnek mindenütt. Egy ismerősöm a Tompkins parknál lakik, új ablakokat tettek be a stúdiójába, és még aznap 150-nel emelt a landlord. Menő olasz éttermeket nyitnak nekik, meg olasz cipőboltokat, meg olasz kávéházakat, igazi, Milánóban pörkölt eszpresszóval, uramatyám! Háború lesz, háború lesz, ez zakatol a fejemben.
Állt a busz a megállóban. Nyitva voltak az ajtók. Valami történt. Hátramentem: egy fekete elefántkóros asszony beszorult a korlát és az ajtó közé. Pedig oldalazva akarta magát felverekedni a peronra. Legalább 160 kiló volt, mindenhol hatalmas, förtelmes húsok lógtak a testén. Beékelődött, rázkódott a nevetéstől, közben folytak a könnyei. Nem volt öreg, olyan negyvenes kábé. A barátja próbált neki segíteni, lentről magyarázta, mit csináljon, és kezét a hajlított krómrúd meg a rengeteg has közé préselve igyekezett kifejteni a nőt a satu szorításából. Az utasok bosszankodva szálltak le, a sofőr a vállalat nevében szabadkozott, és segítséget hívott rádión. Vaku villant, háromszor, gyors egymásutánban, címoldal lesz belőle a Postban. Tragikomikus New York-i etűd, ritmuszavar a város lüktetésében. Én akkor koptam le, amikor egy ballonkabátos, diplomatatáskás faszfej bevágta magát a folyamatosan dudáló taxiba, letekerte az ablakot, és odakiáltotta a párnak, hogy "Hájbaszók", aztán kilőttek a forgalomba.
Napját se tudom, mikor jártam fönt a Középvárosban. Utálom. Tíz blokknyira voltam az egyetemtől. Egy hete én takarítom a professzorok irodáit. Akkor dolgozok, amikor akarok, és használhatom a komputert. Kaptam kulcsot is, gyakrabban "dumálhatunk"...
Kiléptem. Majdnem elcsaptak, egy bolond biciklizett szembe a járdán, műanyag bányászkalap volt a fején, azon sziréna, amit a zsaruk akcióban kibasznak a tetőre, de hiába visított, mert én egy haver demóját hallgattam, erősen siettem, kerülgetve a lukakat, az a hülye meg jött ezerrel. Egyfelé kerültünk egy gödröt, éppenhogy csak elsuhant mellettem. Megálltam, vizek folytak végig a hátamon, lassan alvadt a nyomás a mellemben, és arra gondoltam, háború lesz.
Mellettem az úttesten fekete rapper kölykök görkoriztak, ilyen térdig érő műanyag bakancsban, amin féklámpa van meg neoncső szalad rajta körbe. Egészen űrbéli. Hihetetlen tempót diktálnak, és mikor zöldet kapnak a taxik, összegörnyednek, leguggolnak, mentében kapják el a kocsi kilincsét, takarja őket a kaszni, nem látszanak a visszapillantóból. Ingyen fuvar az oldalvizeken. A nagybátyám jutott eszembe, ahogy az Üllői úton a 42-es villamos ütközőjén potyázott Fradi meccsek után, lengett a zöld-fehér kötött sálja, én meg a cukrászdába menet a járdáról figyeltem és kurva büszke voltam rá.
Mióta zárják a Washington Square-t, a dealerek sarkokkal előbb sziszegnek, hogy eksztaszí-hesh-pot-eleszdí-máshrúm-eleszdí-pot-hesh-eksztaszí. Keresztül kellett vágnom a téren, átmentem a diadalív alatt, el a szökőkút kiülős kávája mellett, és nézelődni kezdtem. A sárga lámpák fényében még dolgoztak a mutatványosok, egy paki nyelte a tüzet, akrobata gyakorolt három labdával, pantomimesek merevedtek élőszobor-kompozícióba, zenéltek, élt a Village, akár napos vasárnap délelőttökön. Azt hittem, egy fickót figyelek, később derült csak ki, hogy lány. Egy szerepre készülhetett, mert vívott, egy fa törzsét szurkálta karddal. Fehéren világított, és szépen mozgott. Lépett előre, védett és oldalvágott, ugrott hátra, kvart aztán terc, kitört, meghajolt a penge a kérgen, bevitte a találatot, letépte magáról a sisakot, és diadalittasan ugrált. Fejben asszózott, és persze nyert.
Hirtelen mindkét oldalról zsaruk érkeztek, fennhéjázva sétáltak oda az orientál altszaxofonoshoz, pakoljon szépen, csak pakoljon, bátran. A táncoslány maradhatott felőlük, és csörtézhetett tovább a vívólány, de ennek a kis koreainak menni kellett. A rezonanciára hivatkoztak. Spontán kezdtek tiltakozni, tüntetést rögtönöztek a tér lakói, Whose fucking square? Our fucking square! verődött vissza a falakról... Miénkitta tér, Miénkitta tér. A zenész srác nem értette, mire ez a felhajtás, szedelődzködött. Zavartan tekintgetett körbe, köszönte, indult. Lassan oszladoztak a szimpatizálók. Háború lesz, háború lesz, zakatolt a fejemben.
Bementem az épületbe, hamar végeztem a dolgommal, aztán bevettem magam a komputerlabba. Töküres volt. Valaki fent hagyott egy programot, animálta magát a monitor, csigák és tölcsérek, fraktálok és szalagfonatok vibrálnak a képernyőn. Nem kapcsoltam fel a világítást, odaültem a géphez az ablak mellé, megírtam a cikket, aztán bámultam a teret. Fentről lefelé keskenyedtek a házak, egy piros, egy fehér, majd megint egy piros, visszafelé, pont fordítva, és így tovább. Nem szedtem be semmit.
Ezen az emeleten mindent kárpit borít, és a válaszfalba akvárium illeszkedik, átlátni rajta, egy spot-lámpa irányul az üvegre, benne foszladozik a műhínár. Lebegnek a halak, szín szerint összeválogatva, árnyékuk fölkenődik a falra, és keresztbe úsznak a foltok a számítógépeken, nyomtatókon és klaviatúrákon. Nekem kell etetnem őket, a fridzsiderben van a táp. Egy ilyen sebészcsipesszel szedem ki az üvegből a spagettikukacokat, kis gombolyagokat választok le az egymásba csavarodó élő gubancból, lecsavarom a tartólemezt, és a víz felszínén egyenletesen szétterítem az eledelt. Ereszkednek lefelé a nyákos giliszták, még mindig összetapadva vergődnek, hajlongva szabadulnának, de a halak rástartolnak a gombócokra, zavaros lesz a víz, viharos az árnyak vonulása a szemközti falon. Leültem a géphez átnézni az üzeneteimet.
Egy ismerős leírta, hogy a hétvégén egy bárban összejött egy nővel, fizetett neki egész este, és nagyon haza akarta vinni. Az utolsó órában már csak a szexről volt szó. Tudott róla mindent, a kedvenc pózát, hogy mitől indul be, hogy csak kölcsönösségi alapon használja a száját, de végül a nő meggondolta magát, és haza akart menni. Ez az én ismerősöm bevetett mindent. Hiába. A nő végül még mindig kokettálva felírt valamit egy gyufára, és azt mondta, vécére megy, de lekopott. A haver azt hitte, legalább a telefonszámát kapta meg, viszont mikor kihajtotta, a gyufa belső lapjára az volt írva, hogy DSB, alá meg a megfejtés: deadly sperm backup - fatális sperma túltengés... Ezt még kipróbálom. Na, akkor fogta magát ez a haver, beült egy taxiba, hogy hazamegy. A ház előtt kereste a kulcsát, egyszerre meleget érzett, forróságot a zsebében, kirántotta a kezét, lángok csaptak ki a tenyeréből. Matatás közben a foszfor hozzádörzsölődött a papírhoz, meggyulladt ez DSB-feliratú gyufa, és majdnem leégett az ismerősöm, a saját kapuja előtt, hajnali kettőkor. Azonnal kijózanodott. Hazament, belepötyögte a gépbe nekem az estéjét, és bevett két nyugtatót, mert egy értesítés várta otthon, hogy az unokaöccse autóbalesetben meghalt: kölkök téglát dobtak a szélvédőjére az autópályán, félrerántotta a kormányt és frontálisan karambolozott.
Kis szar az élet, mi?
Elégnek tűnt ez nekem aznapra, bőven elégnek. Áramtalanítottam, beütöttem a riasztó kódját, és elzúztam keletnek. Benyomtam egy pizzát útközben, dumáltam kicsit az árusokkal, vettem egy alumínium klarinétot, hogy majd csinálok belőle lámpát.
Kifogyott az elem a walkmanből.
Két háznyira tőlem van egy épület, egy ilyen kiégett bérház, gyerekek és junkiek lógnak ott rendszerint, igaz, hallottam, hogy mostanában valami Puerto Ricó-i banda fészkel benne, de lakhatatlan az egész, úgy ahogy van. Engem ismernek a cikkek miatt, talán sose féltem még errefelé, és tényleg itthon érzem magam itt lent a Lower Easten, de akkor megrettentem.
Képzeld el, hogy sétálsz hazafelé, nehéz napod volt, dolgoztál, megtalált párszor a város, semmit nem akarsz, csak teleereszteni a kádat, beleülni egy sörrel, odafordítani a tévét, és akkor egyszerre kakaskukorékolást hallasz, New Yorkban, késő este.
Kukorékolt a kakas, kettőt-hármat, pontosan amikor odaértem az épülethez. Fény szűrődött ki a felső emeletről, nem lehetett összetéveszteni, onnan jött a hang. Megszaporáztam. Nyilallt ez a rekedt, kétségbeesett hörgés, rettenetesebbnek hatott, mint mikor a Sziget egyenletes morajlásába valahol beledörren egy fegyver.
Tíz éve, gimnazista koromban, nyáron pénzt kellett keresnem az első szemeszterre. Hátrányos helyzetű gyerekekre felügyeltünk egy katolikus táborban. Haitik és latinók voltak a legtöbben. Főleg intézetben nevelkedtek, ha nem, anyjuk-apjuk segélyen élt. Busszal hozták nekünk a kaját kétszer egy héten a városból. Sátorban lakott mindenki, még mi, a csoportvezetők is. A vadonban nomád körülmények között tanítgattuk és térítettük ezeket a 8-14 éves kölyköket. Utolsó hétvégén, szombaton bementünk megnézni egy filmet, kisorsoltuk, melyikőnk marad velük. Pár órát voltunk távol, ittunk, de siettünk vissza.
Már messziről látjuk, hogy baj van. Tüzek égnek, dobokat hallunk az erdőből. Aludniuk kellene rég. Nem nehéz megtalálni őket: egy tisztáson hatalmasan lángol a lepedőkből kirakott kereszt. Petróleummal öntötték végig a vásznat, hogy a nedves talajon is meggyulladjon. Vizeskannákat vernek egymáshoz, festékes vödröket püfölnek fakanállal, félmeztelenül ugrálnak át a tűzön. Bátorságpróba, reménykedem, de a lombok közül a hangzavarnál is erősebben szaggatott sikolyok szállnak az ég felé, a kicsik félve, az idősebbek vérszomjasan figyelik a fa koronáját. Két nagyobb növésű gyerek égő husángokat hajigál a levelek közé. Fent sikoltozik valaki. Narancsban úszik a tisztás, izzik a szemük, száll a pernye, őrjöng a gyerekcsorda, ahogy a lángok nyalják a törzset, ahogy egyre följebb kúszik a láng, ahogy olvadnak a centiméterek a fán sikoltozó áldozat és a tűz ölelő karjai között, ahogy ropogva ég a lomb.
Valami erő irányítja őket, amit még nem sejtünk, amiről fogalmunk sem lehet. Gyorsan kell cselekednünk.
Közéjük rontunk, öten öt felől, ütünk, rúgunk, üvöltünk, átverekedjük magunkat a máglyaként lobogó szikora fáig, még szólnak a dobok, leteperjük a két nagynövésű kölyköt, akik az ágakat célozzák. Magukon kívül rángatóznak tovább, tehetetlenül vonaglanak a pokoli forróságban. Hirtelen szétszalad a sok gyerek, de mi már csak azzal törődünk, hogy megmentsük a társunkat.
Amikor meglát minket, közénk ugrik, a magasból veti magát a mélybe, mert a lángok elől egyre följebb kellett másznia. Földet ér, kificamítja a bokáját, sokkos állapotban zokog, nem hiszi el, ami történt, nem remélte, hogy időben érkezhetünk.
Lassan nyugszanak meg a kedélyek. Lefektetjük a gyerekeket, a hangadókkal együtt alszunk. José nekem jutott. Hozzám bújik a sátorban ez a vad kamaszember és remeg. Faggattom, simogatom, mesél.
Otthon az apja használja a nővéreit, több anyjuk van a testvéreknek, egy kiégett tűzoltógarázsban élnek Bronxban. Minden hó harmadik pénteke a szanta, áldozatot mutatnak be ilyenkor. Hat évesen már egyetlen rántással tudja kitekerni a csirke nyakát. Száll a toll, karibiül énekelnek, fröcsköl a vér, a tetőn ágybetétek izzanak, inniuk kell a pálinkából, gyökereket rágnak, sok pálinkát kell innia mindenkinek, csontcsörgőkkel csörömpölnek, béldobokkal dörömbölnek.
Az elején félni szokott, aztán, amikor elmegy a fejével az ital, már izgul. A fekete maszk előtt tetovál a mester, közben meztelenül vonaglik a Társaság.
Így nevezi magukat az apja, Társaság.
Egyszer valaki hozott egy kislányt, szeplős volt és élénkvörös. Nem mozgott. Be volt csukva a szeme. A feje billegett.
Vörös a gonosz szőre, ezt megtanulták jó rég. Az a sátán, a fene, a rontás. És vörös a miszter is, aki itt maradt rájuk vigyázni.
A vörössel baj van, elébe kell menni, mielőtt ő jönne el érted.
Nem tudja, mi lett a kislánnyal, elzavarták a gyerekeket. Megborotválhatták, vagy mi, mert onnantól a Társaság testvérei vörös hajat meg lakkozott körmöt szórtak a parázsba...
Háború lesz, könyörtelen magánütközetekkel, orvlövészekkel, túszok, lokális vérengzés. Háború lesz, felkerekednek a gettók, felfegyverkezett fekák és vuduk és pszichopaták és fundamentalisták és életvesztesek indulnak be a a külkerületekből, és a Szigetre rontanak, ami süllyedni kezd, megbillen, és patakokban folyik majd a vér.
New York nem lesz, New York nincs is már. New York csak az utazási irodák szórólapjain és szirupos Sinatra-számokban létezik.
Ilyesmiken törtem a fejem, csömöröm lett és elegem volt. Otthon befeküdtem a kádba, kortyolgattam a sörömet, a tévében valami ótvar John Wayne-western ment. Egyszerre világos lett. Világos, mert kinyitottam a szemem. Sörhabos, jéghideg vízben feküdtem, lúdbőrző nyakkal. Megreggeledett.
Kimásztam, hagytam egy üzenetet a szerkesztőség rögzítőjén, hogy beteg vagyok, fölraktam a pokrócot az ablakomra, beállítottam a WFMU-t, bedobtam 4 Valiumot, és átaludtam ezt a napot.
Most megint a laborban vagyok. Még ki kell takarítanom, ehelyett neked irkálok. De ha egyetlen bácsikája van Lizának közel-távol, szegény lány mit csináljon akkor? Most mindenekelőtt küldje szépen el ezt az egészet, és várja, mi történik a másik parton lábadozó Alex rokonnal. Várja a hírt.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |