stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEFFREY GOLDFARB

AZ AMERIKAI KULTÚRA ALKONYA?


Három neves amerikai tudós, Allan Bloom, E. D. Hirsch és Russell Jacoby egy dolgot azonosan ítél meg: Amerika kultúrája hanyatlóban van. Egyetértésük azonban itt véget is ér. Bloom válságérzete egy konzervatív, mondhatni reakciós beállítódás eredménye, melynek alapélménye egy múltbéli aranykor, egy utópikus ősállapot letűnte felett érzett fájdalom. E. D. Hirsch borúlátásába azonban már remény vegyül: ha tanítványai elvégzik az általa kiszabott házi feladatot, akkor a hanyatlást - szerinte - újabb felemelkedésnek kell követnie. Jacoby története bonyolultabb ennél. ' is elsiratja (szellemi) atyáink (és anyáink?) világát, és mély kiábrándultsággal szemléli pályatársai magatartását, ám mindeközben igyekszik magyarázatot is adni szellemi veszteségeinkre, materiális körülményeink változásaihoz kötve őket. Szociológiai szempontból az ő megközelítése a legigényesebb.

Ennek ellenére könnyű lenne kifigurázni és egy elegáns mozdulattal félresöpörni A humánértelmiség utolsó nemzedéke (The Last Intellectuals) című könyvét csakúgy, mint akár Hirsch, akár Bloom munkáját: A kultúra ABC-jét (Cultural Literacy) és az Amerikai elme bezáródását (The Closing of the American Mind). Habár mindhárom munka alapvető fogyatékossága a túlzás, mindegyik a kultúra olyan krónikus bajait helyezi erős megvilágításba, melyek fölött a téma visszafogottabb, fegyelmezettebb elemzői hajlamosak nagyvonalúan átsiklani. E könyvek szerzői a maguk különcségbe hajlón egyéni stílusában mindhárman a kultúrával kapcsolatos közkeletű és közhelyes vélekedéseket igyekeznek eltakarítani, hogy megtisztítsák a terepet egy általuk sürgetett komoly vita előtt. Ennek a vitának Amerika kulturális és politikai hagyományainak egyik alapvető dilemmáját kéne számba vennie - nevezetesen a (humán és reál) kultúra és a demokrácia problematikus viszonyrendszerét.

Ezt Bloom a lehető legdirektebb módon veti fel. Könyvének központi témája - és egyben alcíme - az a kérdés, hogy "miként árulta el a demokráciát és szegényítette el diákjaink lelki életét a felsőoktatás". A szerző sokfelé elkalandozik, miközben definiálni igyekszik hajdanvolt utópiáját. Bloom eszményi kultúrájából az egyén személyes élményei révén részesült, s ennek ma is így kéne lennie. Az író elérzékenyülve idézi fel, hogyan avatták be egykor őt magát az ideák emelkedett világába, és mélységes szánakozásának ad hangot, amiért diákjai nem élik át az ő egykori ámulatát és szorongással elegy, boldog izgatottságát. A nyugati civilizáció komolysága és ereje a jelek szerint napjaink fiataljait már nem képes megragadni. Az igazság lankadatlan keresése ma már nem divat, helyébe a bizonytalanság éretlen magabiztossága lépett.

Bloom banálisnak minősíti a populáris kultúrát, elítélően nyilatkozik a feminizmusról és a feketék militáns mozgalmairól, a társadalomtudományok művelőit területük "elnémetesítéséért" bírálja, az amerikai baloldalnak egyfajta elnietzscheisedést tulajdonít, a diákságot nárcizmusáért, a társadalom egészét pedig a szeretet-szerelem és a barátság eszméinek hanyatlásáért marasztalja el. Kirohanásainak legfőbb tárgya azonban a mindent átjáró relativizmus. Bloom szemében az amerikai társadalom általában, az ország egyetemei pedig különösképpen elmarasztalhatók az általános színvonal leszállításáért, és az igazság kutatásának, civilizációnk e legfőbb értékének szégyenteljes elárulásáért. Mára mindössze egyfajta "nekem frankó, neked nem?" mentalitás maradt.

Bloom ítéletei jórészt politikai előítéleteiből és kulturális preferenciáiból adódnak. A könyv előszavát jegyző Saul Bellow-tól az elitista médiaguruig, ifjabb William Buckleyig, a konzervatívok teljes tábora a legnagyobb egyetértéssel fogadta Bloom nézeteit. A szerző ugyanis pontosan diagnosztizálja a hanyatlás tüneteit, és védelmébe veszi a nyugati civilizáció vívmányait. A baloldal képviselői szemében viszont mindez nem egyéb az elit privilégiumainak féltékeny őrizésénél, a kifejtés módja pedig szemükben önmaga paródiája. A Bloom híveit és bírálóit egyaránt jellemző komolytalanság a szerző saját írói magatartásának folyománya. Bloom ugyanis szélsőségesen elfogult, mondhatni bogaras alkat, akinél a meggyőző okfejtést kinyilatkoztatások helyettesítik. A politikai és kulturális élet általa adott minősítése a megfellebbezhetetlen ítélet súlyával bír, s aki szentenciáit vitatni merészeli, az vagy teljesen tudatlan vagy még valami ennél is rosszabb. A szerző az eszmék történetének olyan grandiózus rendszerét vázolja fel, mely a klasszikus szerzők bloomi olvasatától a hatvanas évek politikájának értékeléséig ível, de a részletek pontosságával, hitelességével vajmi keveset törődik. Mindazonáltal aligha vitatható, hogy Bloom olyan kérdésekre irányítja figyelmünket, melyek az amerikai társadalom igen széles körét foglalkoztatják. "Diákjaink lelki élete" valóban szegényessé vált, amennyiben e hangzatos kijelentésen az értendő, hogy a modern (amerikai) kultúra válságos helyzetbe került, és hogy Amerika ennek tudatában van. Bloom, Hirsch és Jacoby együtt hiteles képet adnak e krízis dimenzióiról, a válság alapvető okainak számbavételével azonban mindhárman adósak maradnak.

Bloom éles megvilágításba helyezi a társadalomtudományok szemléletmódját jellemző relativizmus és redukcionizmus jelenségeit, melyeket a tömegkultúra rémképei tesznek még visszataszítóbbá. Mindez azonban időnként nevetségessé válhat. Mick Jaggert például a magas kultúra piedesztáljáról szemléli - mélységes megvetéssel.

Nem foglalkozik Mick Jaggerrel mint a kultúra jellegzetes alakjával, nem igazán érdekli se a zenész, se a példakép, mint ahogy nem vizsgálja, mi módon konstruálja meg a tömegkultúra ipara a híresség státusát. Ehelyett beéri annyival, hogy a maga erkölcsi piedesztáljának magasából lekicsinylően nyilatkozzon mindarról, ami az ifjúságot foglalkoztatja.

Előbb azt nehezményezte, hogy kérdésére felelve diákjai nem tudnak megnevezni követendő példaképeket. Aztán megállapítja, hogy ugyan Mick Jagger neve nem kerül említésre, mert divatjamúlt dolog példaképeket keresni, valójában a zenészt igenis példaképüknek tekintik. "Mick Jagger azt a szerepet játszotta életükben, amit az átlag francia számára Napóleon jelentett a tizenkilencedik században." Ez valóban az amerikaiak lelki elszegényedésére utal, annak minden következményével. Ahelyett, hogy egy, a kora politikai világtérképét átrajzolni képes, zseniális hadvezér példája inspirálná őket, rajongó tekintetüket egy rockzenészre függesztik, ki kétes esztétikai és etikai értékű dalokat énekel. És ez a helyzet - Bloom szerint - csak romlani fog: "Amit a leginkább nyugtalanítónak tartok e zenében, az nem morális hatása - hogy szexuális szabadosságra, erőszakra vagy kábítószerezésre buzdít. A legaggasztóbb szerintem a nevelésre gyakorolt hatása, mivel e zene meggyőződésem szerint tönkreteszi a fiatalok képzelőerejét, és rendkívüli módon megnehezíti, hogy szenvedélyes vonzalom ébredjen bennük a liberális, humán nevelés tartalmát adó műalkotások és eszmék iránt. Az első érzéki tapasztalások egy életre meghatározzák, milyen ízlésvilág alakul ki bennünk, ami kapcsot teremt lényünk állati és szellemi része között. Az ébredező érzékek energiáit mindig is a kifinomultság elérésének értelmében vett szublimálás szolgálatába állították, hogy az ifjúság hajlamaival, vágyakozásaival a zene, a festmények és a mese felé forduljon, melyek átmenetet teremtenek az emberi kötelességek teljesítése és az emberi örömök élvezete felé."

A relativizmus mocsarában

A fenti megfogalmazásban kifejezésre jutó érzület számomra, a 60-as évek gyermekeként a 80-as évek gyermekeit érzékennyé tenni igyekvő tanár számára igencsak visszatetsző, mindazonáltal állítom, hogy fontos problémákat vet fel itt Bloom, melyeken alaposan el kell gondolkodnunk. A kifinomult érzékenység megléte létfontosságú feltétele egy civilizáció fennmaradásának, egy demokratikus társadalom működőképességének. Meglehet, ha időnket a tömegkultúra banalitásaira fecséreljük, azzal szellemi energiáinkat a múlt és a jelen kimagasló kulturális teljesítményeinek befogadásától vonjuk el. Az is tagadhatatlan, hogy egy olyan demokráciában, mely a kiművelt emberfők sokaságától várja, hogy a hatalom gyakorlása mindenki számára elfogadható legyen, a demokratikus közéletet magát ássa alá, ha az elmék kiművelését a fogyasztói tömegkultúrára hagyjuk. Már most úgy választunk elnököt, ahogy egyik vagy másik rocksztár vagy farmermárka mellett döntünk. Nem kis kihívással néz szembe a demokrácia és a kultúra.

És Bloom reflektál is e kihívásokra. Az ő értelmezésében az egyetemet és a diákok nevelését el kell szigetelni a külvilág napi gondjaitól. Az egyetemnek alternatívát kell nyújtania a megélhetésért vívott küzdelem és a fogyasztói javak hajszolásának világával szemben. Az egyetemnek az lenne a dolga, hogy diákjait megismertesse a szép, a jó és az igaz körül folyó vita nagyformátumú érveivel. Mindazonáltal Bloom okfejtésével - a legmegrögzöttebb konzervatívok és Leo Strauss híveinek táborát leszámítva - valószínűleg minden olvasó számára igencsak különcnek hat. A szerző meg van győződve arról, hogy köznapjaink életét a demokrácia logikája igazgatja. Az általános filozófiával valamint az egyes humán és reál tudományokkal kapcsolatos reflexióknak szerinte egy elit, már-már titkos társaság körein belül kell zajlaniuk. Semmi kétsége nincs afelől, hogy az egyetemnek kitüntetett fontosságú, elkülönült helynek kell lennie. A kérdés csak az, miképp konstituálható, működtethető és védelmezhető e különleges státussal bíró hely.

Előítéleteitől és pózaitól eltekintve Bloom egyszerű és fontos mondanivalóval szolgál. Az amerikai felsőoktatás és tudomány elszakadt a valóság feltárásának nyugati tradíciójától. Amerika felsőoktatását és tudományosságát egyrészt a német nihilizmus, másrészt saját demokratikus ethosza, illetve a felvilágosodás hamis ígéretei kezdték ki. A nihilizmust az a Nietzsche és Weber által képviselt antidemokratikus hagyomány jelenti, mely a politikához való elméleti és gyakorlati viszonyunkat a realizmus és a természet jegyében alakította át. E hagyomány szerint fenntarthatatlan a méltányos, ésszerű politizálás. Ami a demokratikus ethoszt illeti, ez azzal, hogy tagadja az ember és ember közötti megkülönböztetés lehetőségét, egyszersmind a kultúra termékei közti distinkciót is megkérdőjelezi. Ilyenformán a magas kultúra mint olyan válik létében bizonytalanná, ahogy azt már Tocqueville is megállapította. A felvilágosodás pedig azt az illúziót keltette bennünk, hogy az emberi természetből kiinduló és ahhoz hű, realista politika egy új, az arisztokrata dekadenciánál magasabb rendű, demokratikus kultúrát hoz majd létre. Bloom a leghatározottabban állítja, hogy Weber és Nietzsche, csakúgy mint Marx, Dewey és Rousseau tévutat jelent. Egészen az ókorig vissza kell kanyarodnunk, hogy meghaladjuk a jelen filozófiai válságát.

Eddig a pontig Bloom mestere, Leo Strauss ismert elveit követi. A tanítvány újítása abban áll, hogy ezen elveket a hatvanas évek kultúrájának és politikájának árnyékában fogalmazza újra. A hatvanas és a korai hetvenes évek feminista, militáns néger és radikális diákmozgalmai Bloom részéről nem kapnak mást, csakis gúnyt és megvetést. A nyugati civilizáció története az ő előadásában saját élményei fénytörésében jelenik meg, azon benyomások filterén átszűrve, melyek a hatvanas évek során, főként a Cornell Egyetemen érték. Mindaz, ami ekkor New York államban lezajlott, Bloom számára a nyugati kultúra hanyatlásának képét festi. Az elmúlt két évtized számos szociológiai, politikai és kulturális elméletéhez hasonlóan Bloom munkájára is a hatvanas évek és e korszak kritikája nyomja rá a bélyegét.

Bloom számára a hatvanas évtized egyetlen eseményben csúcsosodik ki. A diáklázadások alatt a Cornell néger hallgatói nem érték be az akkorra bevetté vált teátrális gesztusokkal, a fekete szeparatistáknak a külön kollégiumok, kultúrközpontok és tanulmányi programok létrehozására vonatkozó, "alku tárgyát nem képező követeléseinek" egyszerű hangoztatásával, hanem a konfrontáció tetőpontján e követeléseknek fegyverrel hadonászva, a professzorokat életveszélyes fenyegetésekkel illetve igyekeztek nagyobb nyomatékot adni. Az egyetemi hatóságok meghunyászkodtak a tüntetők előtt, ahelyett hogy határozott fellépéssel álltak volna ki a törvényesség és a tudomány védelme mellett. "A professzorok, legbecsesebb hagyományaink letéteményesei és legmagasabb intellektuális törekvéseink megtestesítői kedvét keresték e csak a söpredék szóval illethető népségnek, nyilvános önkritikát gyakorolva, és bocsánatért esedezve, amiért képtelennek bizonyultak felfogni a legalapvetőbb erkölcsi kérdéseket, melyekre persze éppen e csőcselék nyitotta rá a szemüket; a professzorok ezek után kinyilvánították abbéli hajlandóságukat, hogy a kurzusok tananyagával együtt nyomban megváltoztassák az egyetem legfőbb célkitűzéseit." Ezekből az indulatokból táplálkozik Bloom bírálata, melynek retorikája kétség kívül magával ragadó, de a szerző látókörének szűk határai megtörik a kritika lendületét.

E szemléleti beszűkültség elsődlegesen a nyugati tradíciók és ezek hatóerejének dogmatikus értelmezéséből adódik. Nemcsak arról van szó, hogy Bloom számára e tradíció nagyon nyugati, nagyon elitisztikus, hogy kizárólag férfiak, és kizárólag fehér férfiak által létrehozott Nagy Művek sorából áll, hanem arról is, hogy e hagyománynak egy nagyon leszűkített értelmezésével szolgál. A Nagy Művek történelmi összefüggésekben való vizsgálatát a relativisztikus gondolkodás egy kisebb eltévelyedését jelentő historicizmusnak bélyegzi, míg e műveknek a jelen tükrében való újraértelmezésére tett kísérleteket egyszerűen éretlen blaszfémiának minősíti. Ez utóbbiról így ír: "Képzeljünk el... egy ifjú embert, aki a Louvre-ban vagy az Uffiziban sétál; nem lesz nehéz lelkiállapotába belehelyezkednünk. Ifjúnk teljesen ártatlan, ami a bibliai, görög vagy a római ókor ismeretét illeti, így Raffaello, Leonardo, Michelangelo, Rembrandt és a többiek semmit sem mondanak neki. Csupán színt lát és formát - modern művészetet. Egyszóval e képek és szobrok sora - csakúgy, mint minden egyéb, mi lelki életét betölti - absztrakt alkotásként jelenik meg neki. Pedig bármit állítsanak is a modern bölcsek, e művészek abból indultak ki, hogy témájukat a szemlélő azonnal felismeri, mi több, hogy műveik erőteljes üzenetet is közvetítenek a számára. Alkotásaik épp az efféle üzenetek, jelentések foglalatául szolgáltak, érzéki megjelenítésükkel mintegy kiegészítve őket. E jelentéstartalmak nélkül, megfosztva attól, hogy a nézőt mint morális, politikus és vallásos lényt ragadják meg, e művek leglényegüket veszítik el."

Bloom számára a művek értelmezéséhez csakis az alkotói szándék adhat kulcsot. És itt lepleződnek le leginkább megközelítésmódjának korlátai. A modern művészet összetettsége és mélységei teljes mértékben érintetlenül hagyják, és elzárkózik annak elismerése elől is, hogy a művészet történetének huszadik századi szempontból való kontemplálása bármiféle értékkel gazdagíthatná a szemlélőt. A diák, aki esetleg képes lehet valami ilyesmire, elismerés helyett szerinte csakis dorgálást érdemel.

E. D. Hirsch mindezt más nézőpontból ítéli meg. Mint Bloom, ő is fontosnak tartja a közös (nyugati) kultúra megőrzését, ám sokkal kevésbé dogmatikus annak megítélésében, hogy e kulturális tradíció mely konkrét művekből tevődik össze, s hogy ezek mit adhatnak nekünk. Arra vonatkozó elvárásai, "amit minden amerikainak ismernie kell" éppenséggel meglehetősen minimalisztikusak, pragmatizmuson alapuló programja pedig teljesen demokratikus. Míg Bloom az amerikai kultúra válságát az elit ismereteinek beszűküléséből eredezteti, Hirschet mindenekelőtt az átlag amerikai műveltsége foglalkoztatja. Végkövetkeztetését tekintve Bloom alapvetően a demokratikus hatásokat kárhoztatja, míg Hirschnek a kultúra megreformálására tett szerény javaslata éppenséggel a demokrácia megerősítését veszi célba. Ezért aztán meglehetősen aggasztó, hogy sokan Hirsch és Bloom munkájában két egymást kölcsönösen alátámasztó rendszert látnak.

Az átlag amerikai műveltsége

Hirsch gondolatmenetét azzal kezdi, hogy az általa kulturális írástudásnak (cultural literacy) nevezett készséget a modern világban való teljes körű polgárjog alapfeltételeként definiálja.

Sokan, kivált a hátrányos gazdasági helyzetben lévők közül nem rendelkeznek azokkal az alapismeretekkel, melyek nélkülözhetetlenek a közösség életében való részvételhez, véli Hirsch. A hirschi értelemben vett kulturális analfabéták nem tudnak eleget a gazdaság, a politika és a művelődés világáról ahhoz, hogy sikerrel vegyenek részt a piaci versenyben, és hogy a politikai érdekek ütköztetésénél hallathassák hangjukat. Pedig nem okvetlenül vannak híján a kellő intelligenciának. Igazából a kultúra alapelemeinek ismerete az, ami hiányzik nekik.

Hirschet nem érdeklik az ezoterikus tudás területei. Ami fontos számára, az a legelemibb kulturális, azon belül is a nyelvi készségek megléte. A szakismeretek - melyek magas szintű elsajátítása a nemzet létérdeke, ha talpon akar maradni a fejlett technológiák világméretű versenyében - kevéssé foglalkoztatják. Figyelmét elsősorban a kulturális élet alapvető összetevőire összpontosítja. Ezeket az összetevőket a nyelv elemeinek tekinti. Ahogy tisztában kell lennünk a "narancsszín" szó jelöltjével, ha festészetről kívánunk beszélni, úgy birtokában kell lennünk bizonyos, a kultúra világával kapcsolatos kifejezéseknek, ha a legteljesebb értelemben vett polgárokként részt kívánunk venni az össztársadalmi diskurzusban. Az ember képtelen a politikai cselekvésre, ha például nincs tisztában a "New Deal" kifejezés jelentésével. Ugyancsak szükséges ismernünk Richard Nixon vagy Thomas Paine nevét, és kell hogy valami fogalmunk legyen arról, mire utal a NATO vagy a PFSZ rövidítés. Nem létfontosságú - hangsúlyozza Hirsch -, hogy a polgár elmélyült ismeretekkel rendelkezzék az efféle programokról, szervezetekről és személyekről, de hozzávetőleges elképzeléssel mindenképp rendelkeznie kell a szóban forgó nevek és kifejezések jelöltjeiről.

Amellett érvel, hogy mindannyiunk számára közöseknek kell lenniük az általunk használt szimbólumoknak és az azokhoz tapadó várakozásoknak és reakcióknak ahhoz, hogy közösségeink és társadalmunk hatékonyan működhessenek. Ha az élet egy adott szférájában hiányzik bizonyos szimbólumok ismerete, azt az adott társadalmi szféra éppúgy megszenvedi, mint a részét képező egyén. A kérdéses szférát az a "zaj" károsítja, amit a tudatlanok keltenek azáltal, hogy a megfelelő szimbólumokat használják ugyan, de nem értik ezeket, vagy mert egyszerűen nem a megfelelő szimbólumokkal operálnak. Az egyének azt szenvedik meg, hogy állandó dezorientáció jellemzi cselekvésüket, melyet sem az ön-, sem a közérdek tudatos követése nem vezérel. Vegyük csak példának azt a vélekedést, mely szerint a Függetlenségi Nyilatkozat vagy az állampolgári jogokat rögzítő alkotmánymódosítás (Bill of Rights) mind nyelvezetében, mind tartalmában felforgató és Amerika-ellenes dokumentum. Akik ezt az alkotmányunk té ves értelmezéséből fakadó nézetet vallják, sokkal könnyebben megfoszthatók jogaiktól, mint mások. Hirsch tehát igen nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az eredményes politikai, kulturális és gazdasági cselekvés alapfeltétele a nyelvi jelentések közmegegyezésen alapuló ismerete, amiből logikusan adódik, hogy az oktatónak fontos szerepet kell játszania ezen ismeret terjesztésében. Ez az a pont, ahol Hirsch frontális támadást intéz a progresszív pedagógia ellen. Támadásának legfőbb célpontja John Dewey, de egy-két lövést lead Jean-Jacques Rousseau felé is.

Sajátos eszmetörténeti áttekintésében Rousseau és Dewey a neveléselmélet azon modern, progresszív iskoláját képviselik, mely a tanulás folyamatára, nem pedig annak tárgyára, azaz a kulturális tartalmakra helyezi a hangsúlyt. Hirsh figyelmen kívül hagyja mindazt, ami elválasztja az amerikai pragmatizmus képviselőjét, Deweyt az európai felvilágosodás legjelentősebb gondolkodójától, Rousseau-tól. Rousseau rendszerének központi fogalma, a "természetes" nem keverhető össze a gyakorlati cselekvéssel, amire Dewey irányítja a fő figyelmet. Hirsch számára azonban e kettő egy és ugyanaz, mivel hozzájuk képest egyaránt lényegtelennek tűnik fel az oktatás tartalma. Nem kétséges, Dewey és Rousseau nevének emlegetése Hirsch érvrendszerében elsődlegesen retorikai célokat szolgál. Hirsch Bloom és Bennett mellett a modern nevelést ellenzők táborába sorolja önmagát. Ez az önbesorolás azonban, bár alkalmas a figyelemfelkeltésre, és muníciót szolgáltat az iskolaügy fundamentalistái számára, csak összezavarja Hirsch érveit, melyek összességükben pragmatikusnak és liberálisnak mondhatók. Hirsch ugyanis nem valamiféle, a státusok konzervatív elkülönítését szolgáló irodalmi kánon mellett tör lándzsát, hanem olyan kulturális közmegegyezést szorgalmaz, mely éppenséggel egy demokratikus társadalmi és politikai gyakorlat fenntarthatóságát szolgálná.

Pragmatikus alapokon, meggyőzően érvel amellett, hogy a demokratikus politika a kulturális írástudás meglétén nyugszik: A félig vagy egészen írástudatlan amerikaiak nemcsak szegénységre vannak ítélve, de a világ meg nem értéséből fakadó jogfosztottságra is. Mivel tudják magukról, hogy nem képesek felfogni a legfontosabb politikai kérdéseket, és mivel érzik, hogy manipulatív leegyszerűsítések áldozatai lehetnek, nagyfokú bizalmatlansággal kezelik azt a politikai rendszert, melynek elvben az urai. Nem érzik úgy, hogy cselekvő részesei lehetnének köztársaságunk ügyeinek, és gyakran még csak szavazni sem mennek el. A kulturális írástudás politikai jelentősége abban áll, hogy az igazi egyenjogúsághoz csakis a tudáson, a tudáshoz az írástudáson, ahhoz pedig a kulturális írástudáson át vezet az út.

Hirsch teljes egyetértéssel idézi Jeffersont: "Ha nekem kéne döntenem, hogy kormányunk legyen újságok nélkül, vagy újságjaink kormány nélkül, habozás nélkül az utóbbit választanám. Kikötném azonban, hogy mindenki hozzájusson azokhoz az újságokhoz, és mindenki el is tudja olvasni őket."

Hirsch pontosan azon képesség jeffersoni említését húzza alá, melyet rendszerint kihagynak a néhai elnök e sokat idézett megnyilatkozásából. Ezzel éppen azt a fontos jeffersoni hagyományt folytatja, mely az írástudás fontosságát hangsúlyozza a demokratikus politika szempontjából. Abban is az amerikai pragmatizmus hagyományait követi, hogy Mead (és Dewey) nyomán kiemeli: az írástudás elengedhetetlen része a kulturális diskurzus közös világának ismerete.

E közös világ meglétének hangsúlyozása könnyen összetéveszthető Bloomnak a kánonhoz való ragaszkodásával, kiváltképp hogy Hirsch - csakúgy, mint Bloom - kiemelt fontosságot tulajdonít a nyelv standardizációjának, a helyi magas kultúra kialakításának és a nemzeti értékek közvetítésének. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a konzervatív Bloom számára a nyelvi standardizáció, a magas kultúra és a nacionalizmus mind egy elit kényelmes közérzetét hivatott szolgálni. Hirsch szemében azonban mindez eszköz egy nem pusztán politikai, hanem társadalmi értelemben is demokratikus eszmény megvalósításához.

A kulturális írástudás helyzetét Hirsch szerint egyértelműen a hanyatlás jellemzi. A kialakult helyzetért szerinte a felelősség az önkiszolgáló szupermarketek módjára működtetett közép- és általános iskolákat terheli, mivel a kritikus gondolkodás kialakításának hajszolása közben megfeledkeznek a létfontosságú információk átadásáról.

Hirsch abban reménykedik, hogy egy kötelezően előírt törzsanyag közös erőfeszítéssel történő kidolgozásával még megfordítható ez a fragmentációs folyamat. Meglehet azonban, hogy az erre irányuló erőfeszítéseknek komolyabb akadályokkal kell majd megküzdeniük, mint azt Hirsch gondolná. Az általa vizsgált problémák kialakulásáért ugyanis nem csupán a fragmentálódott közoktatás a felelős, mélyen bele vannak ágyazva Amerika kulturális intézményrendszerének egészébe. Ezt legtisztábban egyetemeink este példázza. Bloom arra világít rá, ami egyetemeinket és kulturális életünk egészét összeköti. Russell Jacoby arra irányítja figyelmünket, ami egymástól elválasztja őket.

Az értelmiség végnapjai

Russel Jacoby szerint a kulturális fragmentációért különösen nagy felelősség terheli az egyetemeken oktató értelmiségieket. Bűnük abban áll, hogy szűk szakterületeik elszigeteltségébe zárkóznak, és karrierjük építgetése mellett vajmi keveset törődnek valódi hivatásukkal, azaz a bonyolult elméleteik megalkotása mellett teljesen háttérbe szorul, hogy felismeréseiket hozzáférhetővé tegyék a nagyközönség számára. Jacobyt mindenekelőtt a baloldali társadalomkritikusok "dezertálása" aggasztja, akiket a tudományos karrier a közéleti szerepvállalástól csábított el.

Míg Bloom az elitre és a magaskultúrára függeszti tekintetét, Hirsch pedig a közösség és a kultúra egészéért aggódik, Jacobyt a szabad értelmiség és a kritikus szemléletű kultúra helyzete foglalkoztatja. Figyelmét elsősorban a bohém szellemű szabad értelmiség eltűnése és az egyetem intézményének növekvő súlya köti le. Jacoby a független, egyetemi egzisztenciához nem kötődő tudós kihalófélben levő fajtájának egyik utolsó reprezentánsa. Lehet, hogy munkája nem egyéb, mint rendkívüli részletességgel kimunkált gyászbeszéd?

Három jól elkülöníthető értelmiségi nemzedéket hasonlít össze: az 1900, az 1920 és az 1940 körül születettekét. Megállapítja, hogy e generációk mindegyike egy-egy markánsan elkülönülő értelmiségi létezésmódot jelenít meg. A századforduló táján születettek "a klasszikus amerikai értelmiség megtestesítői, kiknek életét a könyvek, a recenziók és a hírlapírás töltötte ki. Briliáns esszéisták és jó tollú írók voltak, akik könnyen meg tudták szólítani a szélesebb közönséget is." E generáció három őstípusát Lewis Mumford, Dwight Macdonald és Edmund Wilson testesíti meg. A következő nemzedék az átmenetiség címkéjét kapja Jacobytól. "Ezek a kis példányszámú lapoknál tanulták a tollforgatást, mikor az egyetem még csak marginális szerepet játszott. Ez a közeg határozta meg stílusukat is, mely a szélesebb intellektuális olvasótábor számára befogadható, elegáns esszé műfajában teljesedett ki." Alfred Kazin, Daniel Bell és Irwing Howe ennek az átmenetnek a legjelesebb képviselői. Az 1940 után születettek arculatára már teljes mértékben az "egyetemi intézményesülés" nyomja rá a bélyegét. "Hogy valaki pusztán a könyveiből megélhessen, immár nem nehéznek, hanem lehetetlennek bizonyult. Az igényes folyóiratok és lapok száma egyre csak csökkent (és a fennmaradók alig növelték a honoráriumokat), ami drasztikusan beszűkítette a lehetőségeket; minden az egyetemi állások felé lökte az írástudókat."

Miután kellő méltatásban részesítette a letűnt korok intellektuális prózájának szépségét, politikai aktualitását és közérthetőségét, Jacoby felméri az egyetemektől független értelmiségi létezés talajának erózióját. Az olcsó belvárosi lakások a városközpontok pusztulásának, majd az ezt követő luxusrekonstrukciónak estek áldozatul. Az értelmiségi áttette székhelyét a kávéházi bohémtanyáról az egyetemi bizottságok és menzák világába. Habár nem kétséges, hogy Jacoby esztétikai megfontolásokból a korábbi létforma híve, tudatában van annak, hogy az átmeneti nemzedék önszántából döntött az egyetemi egzisztencia nyújtotta biztonság, kiszámíthatóság és kényelem mellett. Míg e nemzedék tagjai egyetemi oktatóként is megőrizték kritikus gondolkodásmódjukat és stílusuk közérthetőségét, a fiatalabb generációnál a kritikai impulzus különböző formákban szublimálódik. Alternatív, de bevett tudományos műfajokban jut kifejezésre, mint a tudományos marxizmus, a szakmailag briliáns, de a nagyközönséget megérinteni nem képes társadalomtörténeti leírások, az érthetetlen szakzsargon miatt a publikum számára használhatatlan radikális politikai-gazdasági teóriák, és olyan irodalomelméleti és kultúrkritikai tanulmányok, melyek nemcsak kétes nyelvelméleti alapfeltevéseken alapulnak, hanem a beavatottak szűk körén kívül teljesen megközelíthetetlen nyelvezetben íródnak.

Az utolsó intellektuelek eltűntéről szóló beszámoló éppen azokat a pozitív és negatív minőségeket testesíti meg, melyek a szerző szerint az Egyetemi Éra alatt elvesztek. A művelt nagyközönség számára érthető, elegánsan megírt munkáját Bloom és Hirsch műveihez hasonlóan egyfajta impresszionisztikus közelítés és a tudományos fegyelmezettség hiánya jellemzi. E művek sikeresen hívják fel a figyelmet az amerikai kultúra alapvető problémáira, de inkább csak a tüneteket mutatják meg. Bloom, Hirsch és Jacoby lényegében egyazon problémával küszködik, a demokrácia és a kulturális minőség eróziójával, a tömegtársadalom és a tömegkultúra térnyerésével. Bloom nem tesz különbséget demokrácia és tömegtársadalom között. Végső soron a világ minden bajáért a moderneket okolja, a modern borzalmak (totalitarizmus), a modern kihívások (elsősorban a relativizmus), a modern eredmények (például a liberalizmus) és a modern álmok (például a demokrácia) közti bármiféle megkülönböztetés nélkül.

Bloom kérdése az, hogy vajon összeegyeztethetők-e a demokráciával a kiválóság és az autonómia értékei a kultúrában. Hirsch azt kérdezi, hogyan találkozhat a demokrácia és a kultúra (a humán és a reál tudományok) úgy, hogy kölcsönösen támogassa egyik a másikát. Jacoby azt kérdezi, képesek-e az értelmiségiek a szavukat hallatni, hogy társadalmunk problémái és lehetőségei ne maradjanak rejtve a szélesebb közönség előtt. Kérdéseik csak a demokrácia fonákját jelentő tömegtársadalom létéből adódó problémák elemzésével, tömegtársadalom és tömegkultúra kérdéseinek átfogó kritikai vizsgálatával válaszolhatók meg igazán. Bár azt nem tudják meggyőzően bizonyítani, hogy kultúránk abszolút értelemben végromlásra ítéltetett, ráirányítják figyelmünket annak az összetett kapcsolatrendszernek a krónikus bajaira, melyek a demokrácia és a kulturális értékek közti viszonyt jellemzik napjaink Amerikájában.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 25. szám (1997. Nyár)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret