stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HANNA KRALL

A FENYŐFA


ELZBIETA P. - NEKEM:

Látta, milyen az ég? És a fák? Mindenhol süt a nap, csak Szilézia fölött szürke az ég, elszáradt ágak, füstfelhők. Látott már ilyen háztömböt? Tíz emelet, harminc lépcsőház. Ha építene belőle egy falut valaki, százszor több ház lenne ott, mint Pajeczycában.

Ki akartam cseréltetni a tapétát azúrkékre, mire megérkezik, de a férjem azt mondta, nem készülnék el vele.

Olyan ez a lakás... Egyszer még elárasztják a könnyeim.

Tavaly kezdődött, szenteste. Telefonált a nővérem Németországból; kellemes ünnepeket kívánok, Ela, hiszen a húgunk vagy, bár nem vagy a testvérünk.

El is mentem rögtön a másik, az idősebb nővéremhez: mit jelentsen ez, Stasia? Mire ő: anyánk kívánsága volt, hogy ne mondjunk neked semmit.

Kis faluban születtem. Most már nem biztos semmi az életemből, de a papírjaimban ez áll: ezerkilencszáznegyven, Pajeczyca község, Stara Szlachecka körzet, ilyen és ilyen vajdaság...

A háború alatt elvittek dolgozni Németországba, vonattal jöttünk vissza, ez az első emlékem az életemből: a vonat és az utazás Lengyelországba.

A nővéreim és a bátyám Alsó-Sziléziába mentek dolgozni, én otthon maradtam a gazdaságban. Legeltettem a teheneket, mentünk ki a földre, meg pulóvereket kötöttem. Apám nyírta a birkákat, kártolta a gyapjút, anyám font belőle fonalat a rokkán. Harminchatféle színű festéket hoztak az asszonyok Lódđból. Mindig ugyanazt a mintát kötöttük - hosszú inda, körülötte levelek és rózsák, a száron egy bimbó. Apám elvitte a pulóvereket Szczeczinbe, árulta a piacon, ebből élt az egész család. Akárhová mentem, vittem magammal a kötőtűt: a tehenek mellé, az iskolába, a barátnőimhez. Összegyűltünk egy-egy háznál, az asszonyok pirított gombócot csináltak - krumplis-lisztes galuskát, ami úgy készül, hogy rászórják a lisztet a krumplira még főzés közben, hogy beszívja a gőzt -, és késő éjszakáig kötögettünk a petróleumlámpa fényénél.

Egyik nap eljött anyámhoz az idősebbik Wilk-lány, és azt mondta: nem merek esténként elmenni hazulról a sír miatt.

Apám fogott egypár deszkát, elvitte Gawloszek asztaloshoz, anyám meg kimosott egy vásznat. Gawloszek hozott egy diószínűre pácolt koporsót, anyám kibélelte a vászonnal, körberaktuk szegfűvel, azzal a rózsaszín, tömött virágú, apró fajtával. Délben anyám megfejte a tehenet, és azt mondta: ma nem legeltetsz, menj át a barátnődhöz.

Elbújtam az égerfák alatt, és láttam, hogy sírt ásnak a kertben, aztán elvisznek valamit egy olyan kasban, amilyet a kocsikra szoktak rakni.

Amikor hazaértem, a koporsóban feküdt egy nő, csipkekendővel volt letakarva. A kendő alól kilátszott a haja, hosszú volt és fekete. Anya és apa rátették a koporsóra a fedelét, gyertyát gyújtottak és imádkoztak. Este eljött a pap, a nagynéném Stara Szlacheckából és Andzia Wilk, a pap megszentelte a koporsót, apám befogta a lovakat és elhajtottak a temetőbe.

Anyám azt mondta, hogy a nénit Elzunia nővérem mellé temetik, aki meghalt, mielőtt én megszülettem volna, róla kaptam a nevemet.

Este libatollat fosztottak a szüleim, és arról a néniről beszélgettek. Anyám csodálkozott, hogy ennyi ideig megmarad az ember teste a földben, apám erre azt mondta: azért, mert agyagba temették.

Azon is csodálkozott anyám, hogy olyan hosszú volt a haja, apám azt felelte, hogy az embernek halála után is nő a haja.

Amikor idősebb lettem, megtudtam, hogyan került az a néni a kertünkbe.

A háború alatt jött ide. Stara Szlacheckából kísérte két német és egy falubeli lengyel, Ryba, aki aláírta a német nemzetiségi listát. Anyám éppen krumplit kapált, látta őket. A mi földünk mellett, az út mentén állt egy fenyőfa. A zsidó nő - az volt, mindenki ráismert a hajáról - odaért a fenyőfához, ott megállt, és nem akart tovább menni. A német megütötte, de ő csak kapaszkodott a fába. Ryba lelőtte. Ryba és a németek elmentek, a nő ottmaradt. A fa alatt feküdt estig. Sötétedés után elvitték a falubeliek és elásták a kertben.

Tollfosztás közben beszéltek néha a szüleim a zsidó asszonyról.

Anyám azt mondta, hogy a fenyőfa alól egyenesen rászegezte a tekintetét. Anyám úgy látta, mintha egyik osztálytársa lenne, de róla később kiderült, hogy túlélte. Képzelődtél, mondta apám, miért nézett volna éppen téged?

A háború után apám megkérdezte Rybától: miért lőtted le azt a nőt? És Ryba elmondta, hogy puskatussal verték a németek, úgyhogy könyörületből lőtte le, hogy ne szenvedjen tovább. De amikor anyám már a halálán volt, eljött hozzá Ryba felesége, és bocsánatot kért - a zsidó asszonyért és azért, mert Ryba vitetett el bennünket Németországba, apám ugyanis nem írta alá a nemzetiségi listát. Én megbocsátok neki, Rybáné, mondta anyám, pedig lelőtt egy embert és jól elbánt a családommal. Csak a Jóisten bocsásson meg neki.

Anyám karácsony másnapján halt meg, én tizenhét éves voltam akkor. A gazdaság ráeső részét bátyámra hagyta, én három hold földet kaptam, a nővéreim pedig hét-hét mázsa rozst, amit nekem kellett kifizetnem.

Ugyanabba a sírba temették anyámat, ahol együtt nyugodott Elzunia nővérkém és a zsidó asszony a fenyőfa alól.

Dolgoztam tovább a gazdaságban. Dolgoztam a földünkön, szecskát aprítottam, tűzifát vágtam és vittem haza az erdőből, amíg sérvet nem kaptam a megerőltetéstől. Akkor elmentem Pajeczycából és beálltam a textilgyárba, az orsózó üzembe.

Jól éreztem magam. Tanultam. Énekeltem a "Szövőlány" ének- és táncegyüttesben. Szép hangom volt, szólót is énekeltem.

Megismertem egy fiatalembert, asztalos volt a gyárban, hozzámentem feleségül. Megszületett Piotrus és Sebastianek. Az anyósom ukrán volt, az apósom lengyel, mindketten a Bugon túlról származtak. Borzasztó dolgok történhettek ott a Bugon túl, egyszer az anyósom ukrán bátyja megölte a lengyel feleségét. Ültek az asztalnál, nudlit ettek, egyszer csak a férfi felpattant, fogta a baltát, és egy csapással levágta az asszony fejét. Az meg felállt a székről, már a feje nélkül, és odament az ablakhoz. Normális jelenség, hogy az ember fej nélkül még megy pár lépést, mert az idegek működnek benne. A fiuk mondta el egyszer az egészet ebéd közben. Játszott az udvaron a többiekkel, felnézett az ablakra, hátha vacsorázni hívják, és meglátta az anyját fej nélkül.

Az én apósom is baltával kergette az anyósomat, ha berúgott, nem is tudom, hányszor bújtattam el előle az ágyneműtartóban.

Amikor már teljesen kikészültek az idegeim, fogtam a gyerekeket és eljöttem Sziléziába, munkásszállóra.

Sétáltunk egyszer Sebastianekkel és megszomjazott.

Vettem neki piros cseresznyét. ' inkább fehéret akart. A strandnál állt egy jóvágású, vidám férfi, aki fehér cseresznyét vett.

Cseréljünk, mondta Sebastianeknek. És azt is rögtön megkérdezte: hát a papa hol van?

Vízbe fúlt, felelte Sebastianek, bár a papája nagyon jó egészségnek örvendett...

Tadeusznak hívták a férfit.

Nem mondom, megnéztek a férfiak. Nem is annyira az arcomat, mint inkább a hajamat. Fekete, derékig érő hajam volt, kék szalaggal kötöttem össze.

Gyerekkoromban anyám piros szalagot font a hajamba, miután egy asszony megbabonázott az úton. Ajjaj, micsoda haja van ennek, kiáltotta, nekem meg mintha homokot szórtak volna a szemembe. Anyám odafutott, gyorsan megköpdöste az ingecskémet, megtörölte a szememet, és mire körülnéztem, anyám állt csak mellettem. Szóval tényleg szép volt a hajam, és olyan tartása volt, hogy ha befontam éjszakára és reggel kibontottam - egészen hullámos lett. Tadeusz első nap a szemembe mondta: maga tetszik nekem, méghozzá nagyon, aztán meglátogattuk egy barátnőmet. Erdészházban lakott a tóparton. Nagyon meleg nap volt és hosszú volt az út. Átvágtunk az erdőn. Áfonyát kerestünk, leültünk a vízpartra. Sebastianek nyafogott, Tadeusz a karjára vette. A barátnőm egy ágyat vetett mindannyiunknak. Középre fektettem a gyereket, de Tadek kitette az ágy szélére, szeretkeztünk, és az első éjszakán teherbe estem.

Tadzio bányász volt. Jól keresett, elhalmozott mindennel engem és a fiúkat is. Amikor az első férjemtől váltam, a tárgyaláson a bírónő le sem tudta venni a szemét Sebastianekről. Milyen szépen felöltöztette, mondta a tárgyalás után, én meg elmagyaráztam neki, hogy a nadrág és a kabátka anyagát úgy hívják, hogy farmer.

Tadzikkal van egy felnőtt fiunk és egy unokánk. Segített felnevelni a gyerekeimet. Idősebb vagyok nála öt évvel, de nem volt rossz hozzám, és mindenki felnéz ránk itt a lakótelepen. Nem vert, nem volt veszekedés a házunkban, és soha nem volt párttag.

NEKEM:

Én a végletekig alapos ember vagyok. Amikor szenteste megtudtam, hogy nem vagyok a testvérük, elhatároztam, hogy a végére járok, ki is vagyok én, milyen ember.

Elutaztam Stasiához, az idősebb nővéremhez.

Azt mondta: ott ültél az erdőben egy korhadt fatönkön és bömböltél. Anya megsajnált és magához vett.

Erősködtem, hogy ha a nővérem, akkor biztosan többet tud, de megsértődött: rossz neked itt, Elka? Akkor maradj csöndben és ne kutass tovább. Inkább csináltass egy kerámiaportrét a szüleink sírjára, mert egy fillért sem adtál a síremlékre.

Kértem tőle fényképet a kerámiához. Elment érte Pajeczycába. Amikor én is odamentem a képekért, a nővérem éppen a pincében válogatta a répát, a sógorom meg mindjárt elővett egy üveg vodkát: először igyál szépen egy kortyot, Elka.

Ittam.

Adnék neked valamit, de kérek is valamit cserébe... mondta a sógor.

Violetta, a lányuk rámordult: apa, te pénzt akarsz a nénikémtől?

Ő maga nyitotta ki a szekrényt és vette elő a levelet. A nővérem találta Pajeczycában a padláson, amikor a fényképet kereste. Megismertem anyám írását, de halvány volt, ceruzával írta, nem is tudtam elolvasni. Violetka ráért, mert az iskolában volt takarítónő, most meg munkanélküli, fogott egy töltőtollat, és kihúzta tintával a betűket. Föltettem a szemüvegemet és olvasni kezdtem:

"1954. március 1.

Drága kislányom azon a napon írom ezt a levelet amikor a születésnapodat tartjuk és bevallom hogy nem is tudom mikor van az igazi születésnapod drága kislányom ne sírj mikor olvasod... halálom előtt írom, hogy nem a vér szerinti lányom vagy csak annyit tudok, hogy zsidó családból származol és zsidó vagy... Sírni fogsz mikor ezt a levelet olvasod de kérlek ne sírj... isten veled és ölellek Anyukád."

Nem mentem haza. Először elutaztam Varsóba. Elvitettem magam taxival a zsidó nagykövetségre, de elküldtek a hitközségbe, a Grzybowski térre. Ment az utcán egy magas, fekete férfi, kulcsokat tartott a kezében. Tudja mit?, mondtam. Jó napot. Maga zsidónak látszik. Megmutattam neki a levelet. Aztán megmutattam egy nőnek is, aztán a rabbinak. Mindegyiküknek azt mondtam: zsidó vagyok, és sírva fakadtam.

Aztán hazamentem és megmutattam a levelet a férjemnek. Nyugodtan olvasta, de amikor ezekhez a szavakhoz ért: "zsidó családból származol", elkezdett rettenetesen ordítani.

FRIDÁNAK, SEBASTIANEK ANYÓSÁNAK:

Összepakoltam mindent, mit tehettem volna: Útra készen álltak a bőröndök, tehozzád jöttem, Frydzia, hátha befogadsz. Te meg mit mondtál? Befogadlak, Elzbieta, de jól gondold meg, mert elmenni könnyű, de mi lesz, ha visszajössz a kofferekkel...

Frydzia, tényleg össze voltam törve. "Szóval zsidó vagy? Huszonöt évig éltünk együtt, és nem tudtam, hogy egy zsidóval élek? Legyen eszed! Itt minden az enyém!" Ilyeneket kiabált, én meg arra gondoltam: no, édes jó istenem, most hová megyek? Egymillió-ötvenezer járadékot kapok, ő csak ordítozott, úgyhogy egy perc alatt összepakoltam és idejöttem hozzád, hátha befogadsz.

Este eljött Irek, Tadek barátja még a bányából.

Elmondtuk neki: ez és ez van, ilyen helyzetbe kerültünk, ő meg odaállt elém és azt mondta: ide hallgass, Elđbieta. Én tiszteltelek téged, tisztelni is foglak, mert ember voltál és az is maradsz, akár lengyel vagy, akár zsidó... Csak akkor higgadt le Tadek, de másrészt mit csodálkozunk rajta annyira? Nézegettem az embereket a zsidó hitközségben, most is beleremegek. Mások az arcvonásaik, másképp öltöznek, azok, Frydzia, más emberek.

SEBASTIANNAK:

Sztrájkoltok, kisfiam? Vagy csak ijesztgetni akartok? Majd pont a bányászoknak adják meg a jussukat. Gierek alatt egész Sziléziának jól ment, az egész ország a szénre épült, most meg összedől lassan minden.

NEKEM:

Még szerencse, hogy Sebastianeknek én vagyok az anyja, nem az erdőben találtam egy korhadt fatönkön.

FRIDÁNAK:

Csináltam csirkekocsonyát, de híg lett. Tettem hozzá egy kiskanál zselatint, az gyorsan megdermed, de még a zselatin is gyengébb manapság. Az a tésztagép meg teljesen tompa. A Korfantyn vettem, annál az asszonynál, akit a fia egyszer mellbevágott, amikor pénzt akart tőle, ő meg elesett és meghalt. Nem tudnám megmondani, mitől, talán a szíve volt rossz. Ha Sebastian kezet emelne rám, én is elvágódnék, de Sebastian túl jólelkű ahhoz.

NEKEM:

Tadzik azt mondta: ne kutass, túl késő, nem találsz semmit, mindenki rég meghalt már, úgyhogy nem kutattam és nagyon megkönnyebbültem. De eljött hozzánk egyszer egy asszony Siemianowicéből, és azt mondta: Witus megkért, hogy ezt hozzam el. Witus az unokaöcsém. Ott maradt Pajeczycában a gazdaságban, baromfit tart. Pulykát vett nála ez az asszony a lakodalomra, és Witus megkérte, hogy adjon át nekem egy küldeményt. Kis kockás füzet volt. Olyan, mint egy iskolai füzet, ceruzával írtak bele, már egészen halvány az írás. Ezt nem nekem címezte a mamám, hanem a Jóistennek.

"...Istenem, könyörögve kérlek, adj nekem egészséget, jól tudod miért akarok élni, könyörögve kérlek Téged Uram, hogy túléljem ezt a betegséget, jól tudod, hogy bújtatok egy gyereket és esküszöm Neked, hogy felnevelem az enyémeket és a Te zsidó gyerekedet... Bocsáss meg nekik Istenem hogy rosszat tettek azoknak a zsidóknak, de mint látod vannak jó szívű lengyelek is. És most bocsáss meg énnekem, hogy Elzuniának nem mondom meg kicsoda, mert nem tudom milyen idők jönnek lehet hogy megint üldözni fogják a zsidókat, ezért ha meghalnék, a papnál a kislány az én Elđbietámra van íratva akit Te, Uram magadhoz vettél. Még egyszer elküldöm a férjemet abba a városba, pedig annyira nincs pénzem és a férjem azt mondja, hogy messze van, Varsón túl Leoncinban... Uram Jézus... Megyek a kórházba... vedd oltalmadba ezt a gyereket aki a tiéd is mert Te segítettél neki Jézus hogy életben maradjon..."

A férjemmel elmentünk Varsóba, ott a zsidó levéltárban megmutattuk anyám füzetét. Azt tanácsolták, hogy menjünk el Leoncinba. Azt válaszolták, hogy egy New York-i család keresi náluk Sara nevű lányát, aki állítólag túlélte a háborút. Megadták a család címét. És küldtek egy fénymásolatot arról a képről, amit az amerikaiaktól kaptak. A fényképen egy nyugodt, mosolygós, fekete hajú asszony ült, ölében egy kislányt tartott. Ez a kislány volt Sara, akit kerestek.

Megnéztem az asszonyt és megrémültem.

Azt mondtam a férjemnek: én ezt a képet ismerem. Megvolt nálunk otthon, Pajeczycában.

Beszélsz butaságokat, bosszankodott a férjem. Hogyan emlékezhetnél egy negyven évvel ezelőtti képre? Biztos csak hasonlít valakire. Olyan ritkaság, hogy egy nő gyereket tart az ölében?

Másnap megérkezett Pajeczycából Witus, az unokaöcsém. Megnyerte a szüleink hagyatéki perét. Ráírattam a mama után maradt három holdamat, és tanúsítottam a bíróságon, hogy apám azt akarta halála előtt, hogy a bátyámra maradjon a gazdaság. A bátyám meghalt, a bíróság pedig Witusnak ítélte az apai örökséget. Boldog volt, felajánlott nekem egymillió zlotyt. Azt mondtam: nekem nem kell pénz, van viszont egy kérésem. Látod ezt az asszonyt? - és megmutattam neki az amerikai fénykép fénymásolatát. Jól nézd meg. Volt egy ilyen kép a házunkban. Kutasd át a házat. Hozd el nekem a képet.

Witus azt mondta: jól van, néném, elvette a képet és hazament.

Ez volt pénteken. Hétfőn Witus elhozta a képet. Akkora volt, mint egy levelezőlap. Fekete hajú, derűsen mosolygó asszonyt ábrázolt, ölében egy kislánnyal. Odatettem az asztalkendőre az amerikai kép mellé, és vártam a férjemet. Délutános volt a bányában, estig kellett várnom, míg megjött.

Másnap felhívta a férjem a tudakozót. Megadta a címet, és megkapta az amerikai család telefonszámát. A telefonkezelő megkérdezte, hogy az ő költségükre kapcsoljon-e. A férjem azt válaszolta: Azt mondja nekik, kérem, hogy a "Sara" jeligére telefonálunk. A telefonkezelő kapcsolta a számot, de ott nem tudtak lengyelül. Akkor azt mondta: tegyék csak le a kagylót, majd ők hívják magukat.

Nálunk déli egy óra volt, náluk reggel hét. Rágyújtottam. A férjem szerint több órát is kell várnunk, de a második cigaretta felénél tartottam, amikor csörgött a telefon. Lengyelül beszélt egy férfihang.

Ön kicsoda? kérdezte a férfi.

Lehet, hogy én vagyok Sara.

Honnan tudja?

Van egy fényképem.

Milyen fénykép?

Az, ami maguknak is megvan, egy asszony kislánnyal.

Honnan szerezte?

Nem tudom. A szüleimé volt.

Kérem, küldje el a képet Amerikába.

A férfi meg-megszakította a beszélgetést, fordított és tanácskozott valakivel.

És küldje el, kérem, a lengyel szülei képét is.

Mondja el, kérem, honnan vitték el magát a lengyel szülei.

Nem tudom, honnan! - és sírva fakadtam. Mondtam volna meg, hogy az erdőben találtak egy korhadt fatönkön?

Én is szeretném tudni, hol találtak.

Hallottam, hogy az amerikai nő is sír.

Azt mondja, fordított a férfi, hogy ha nem is vagy a miénk, akkor is a miénk vagy.

Azt mondja, hogy az övék vagyok, mondtam a férjemnek, és ő is sírva fakadt.

Az apja azt mondja, hogy haldoklik, mondta a férfi, sírva fakadt és letette a kagylót.

Elküldtem neki a fényképet az asszonyról és az ölében ülő kislányról. Írtam neki egy levelet: "... kedveseim, nagyon-nagyon boldog vagyok, de elszorul a szívem a bánattól, hogy nem láthatom a papámat... üdvözöllek mindnyájatokat teljes szívemből, papa, élj még egy kicsit... Elđbieta Sara."

Egy szót sem válaszoltak. Csak egy faxot küldtek a Zsidó Intézetbe: honnan vettem a képet, mióta van nálam, hogyan kerültek a képre világosabb vonalak és így tovább.

JASIÁNAK, A HÁZBELI SZOMSZÉDASSZONYNAK:

Nagyon ki vagy, Jasia? Micsoda helyeken dolgoztál: voltál az iszapban, agyagot ástál, válogattad a követ a szénből, takarítottad a rendészek mosdóját, éjszakánként horgoltál, aztán reggel a bánya előtt árultad... agyondolgoztad magad, Jasia. Csoda, hogy nekem még van erőm mindenre. Talán mert imádkoztál értem... Még mindig elmondod értem a rózsafüzért? Jól van, Jasia, csak imádkozzál.

Az volt a legrosszabb, amikor megtudtam, hogy valaki más volt a mamám. Talán ha nem úgy bánt volna velem, mint a sajátjaival, ha rossz lett volna hozzám, akkor másképp éreznék, de úgy nevelt, mintha a saját lánya lennék. Én voltam a kedvence...

Ha tudnád, milyen szörnyű álmaim vannak.

Alighogy lehunyom a szemem, odajönnek hozzám mindketten és megfogják a kezem. Én kiabálok - engedjetek, engedjetek el mind a ketten, de tiszta erőből fognak, és a mama azt mondja - nem engedlek, én találtalak, az enyém vagy. Ezt a zsidó mamám mondja, az igazi egy szót sem szól. Mit nem mondok - igazi. Melyik az igazi, ez vagy az? Magam sem tudom, mit beszélek.

Tudod, mit kérdeznek az emberek, Jasia, amikor összefutok valakivel?

"Hát a hajadat miért vágattad le?..." Érdekes. Akinek csak elmondom, hogy zsidó vagyok, mind a levágott hajamat kérdezi.

NEKEM:

Szedem össze a dolgokat egymás után, de nem tudok semmit. Ködösen kavarog az egész. De ha rosszul illesztgetem össze a részeket...

Ha egy szó sem igaz az egészből, akkor is tudom, mit tegyek.

Síremléket állítok.

Azt íratom rá: itt nyugszik a két anyám.

Mert abban a sírban, ahol Elzunia nővérkém és a lengyel mamám pihen, velük együtt alszik a zsidó asszony is a fenyőfa alól.

Lehet, hogy csal az emlékezetem, de biztos vagyok benne: a zsidó asszony a fenyőfa alól ugyanaz az asszony, akit a képen láttam.

Ó az én zsidó mamám. Együtt pihennek és egy sírkövük lesz.

Szépen rá kell írni a szöveget, és ráfesteni a két portrét.

A szavaim egyszerűek, hétköznapiak, de ami velem történt, az nagyon nagy dolog.

Meg kell bíznom valakit, aki elkészíti a feliratot, és megtalálom a legjobb portréfestőt egész Sziléziában, gyönyörű síremléket állítok az egyik és a másik mamámnak is.

Napokig hallgattam Elđbieta P. történetét. Sziléziai ételeket ettem, nagyon jól főzött. Megcsodáltam a hímzést a szalvétákon, pedig az ő Singerében sajnos nincs olyan lemezke, ami ismerné a sziléziai motívumokat. Megkedveltem a férjét, a fiát, az anyósa fiát, a férje barátját és a szomszédokat a házban. Hazamentem és hozzáfogtam az íráshoz.

Amikor befejeztem - ezzel a megható mondattal: "síremléket állítok az egyik és a másik mamámnak is", valami furcsa dolgot műveltem.

Fogtam azt a levelet, amelyet a kisméretű iskolásfüzet lapjain a Jóistenhez írt az anyja, alig olvasható, elmosódott ceruzavonásokkal, és elvittem a Bűnügyi Laboratóriumba.

Nem tudom megmagyarázni, miért tettem.

Magam is meg voltam lepve, amikor megláttam a Video Spectral Comparator nevű gépet, a karokkal és a képernyőkkel - és a füzetet a laboratórium munkatársa kezében.

Betette a gépbe. Ráirányított egy fénynyalábot a papírra, megnyomott egy gombot... A képernyőn megjelent az írás. A kis képernyőn - a megszokott betűkkel: "jól tudod hogy bújtatok egy gyereket és esküszöm Neked, hogy felnevelem az enyémeket és a Te zsidó gyerekedet..." A nagy képernyőn - fölnagyítva: "jól tudod hogy bújtatok..." és így tovább.

A grafitsávok elmosódtak, mégis tökéletesen olvashatóak voltak a betűk, de a laboránst nem a szavak jelentése érdekelte.

Hanem a sávok.

Mindegyik jobb felé dől - állapította meg. - Minden lapon ugyanúgy.

Elmondtam, hogy a levél a padláson volt, a grafit elmázolódhatott a nedvességtől.

Az egyszerű grafitban nem okoznak változást a légköri viszonyok - tájékoztatott a laboráns.

Megkérdeztem, van-e gyakorlatuk a levelek vizsgálatában.

Emlékeztetett rá, hogy ők bizonyították be azoknak a leveleknek a hamisságát, amelyeket Chopin Delfina Potockához címzett leveleinek tartottak.

Térjünk vissza a grafitra. Mechanikus tevékenység okozhat benne változást. Ha valakinek a zsebében lapult volna a füzet hosszabb időn keresztül, akkor csak a belső széleken mosódik el a grafit.

Feltételezhető - mondta a laboráns, hogy patinássá akarta valaki tenni a levelet.

Igaz, hogy a Bűnügyi Laboratórium a legjobb, és azzal dicsekedhet, hogy megvizsgálta Chopin Delfina Potockához írt állítólagos leveleit, de én elmentem a Cellulóz és Papír Intézetbe.

A Jóistenhez szóló levelet ezúttal egy Whitecolor nevű gépbe helyezték, és méréseket végeztek rajta. A papír nem tartalmazott optikai fehérítőszert. Mutattak más, harminc vagy huszonvalahány éves, fehérítőszert nem tartalmazó papírokat is. Kopottak voltak és sárgák.

Mikroszkóp alatt kiderült, hogy a papírt fenyőfamasszából készítették, kevés nyírfa adalékkal. A tűlevelűek szövete tartósságot kölcsönöz a papírnak, a lombhullatóké adja a szépségét. Az anya levelében nem voltak egzotikus fák - mint a kanadai fenyő vagy az eukaliptusz. Mit bizonyít mindez? Semmit. Ismétlem, ők ezt mondták: fenyőfa és nyírfa. A papír titokzatos módon megőrizte fehérségét, pedig közel negyven év telt el azóta, hogy az anya a Jóistenhez fordult.

Aztán elutaztam Stasiához, Elđbieta P. idősebb nővéréhez.

A takaros, dolgos asszony, aki szünet nélkül cikázott ide-oda nagyothalló férje és két borzas, álmos ikerunokája között, nem emlékezett a padláson talált levélre. Hagyjon már békén ezzel a mesével - vesztette el a türelmét. - Nem vittem neki semmit sem!

A piactéren sétáltunk. Földszintes házak álltak mellette. Mindenhol, minden lengyel kisvárosban vannak még ilyenek. Ferdék, roskatagok, mint a sírkövek elfeledett sírokon. Az ajtón át egyenesen a szobába jutunk. Az első helyiségben volt régen a bolt, az ajtófélfára mezüzét erősítettek.

Stasia férje emlékezett, hogyan hajtották a zsidókat a környező falvakból - Praszkából, Brzeznicából, Suchowolából, Kielczyglówból, Dzialoszynából, Krzeczówból, Wielunból és Siemkowicéből a piactérre.

Először bezárták őket a templomba.

A templom arról volt híres már több évszázada, hogy csodatévő képet őrzött. Az Istenanyát ábrázolta a Kisdeddel. Egy pajeczycai gyerekkel tett először csodát a Szűzanya. Visszahozta az életbe, pedig már megfulladt. Azután betegeket gyógyított, kiszabadította a jámbor katonákat a pogányok fogságából, a vakoknak visszaadta a szemük világát, a némáknak a beszéd képességét.

A háború alatt a plébánost és a sekrestyést elvitték Dachauba, a templomot börtönnek használták. Vagyis egy helyre, egy börtönbe kerültek - a halálraítélt zsidók és a Szűzanya a Kisdeddel. Hiszen - vagy azért, mert régi volt a kép, még a középkorból maradt fenn, vagy mert ellenőrzést akartak gyakorolni a németek a csodák fölött - a Szűzanyát éberen őrizte az SS.

Egy falubeli másolatot készített a templomajtó kulcsáról, kivitte a képet és elrejtette a házában. A temetőbe hajtották a zsidókat. Az úton, amely a kivégzés helyszínére vezetett, ott tették le a gyerekeket a zsidó anyák, ahol éppen tudták - kiabálta a történetet a nagyothalló sógor. - A ház elé, a küszöbre, a kerítés tövébe vagy a bokrok alá. Összegyűjtötték a falubeliek a gyerekeket, de ki kit vitt el? - nem tudja senki. Olyan volt az a sírás-rívás, hogy nem nézett se jobbra, se balra, csak futott egyenesen előre mind, akiben érző szív dobog.

A domboldalban lőtték agyon őket.

Gyakran telepítették dombra a zsidó temetőket. A harmadkorban keletkeztek a domborulatok. Kimosta őket az olvadó jég, aztán ahogy tovább mozdult, összetorlódott a homok és a kavics. Kiváló építőanyag, viszik mindenfelé a domboldalból.

Ha csontokra akadnak, félreteszik őket, aztán elássák a földbe.

Ez a szokás ebben a városkában is.

A temetődomb egyik felén van a kavicsbánya.

A másik felén szemétdomb.

Varjúrajok köröznek fölöttünk.

A dombtetőn fűzfák és rekettyebokrok nőnek. Megjelentek a fűzfákon az első barkák, mint húsvét előtt.

Elđbieta nővére elmondta, hogy a háború alatt került hozzájuk a kislány, nem tudni honnan. Stasiát egy másik faluba küldték dolgozni. Hazament egyszer, hogy kiszedjék a tetveit, legalább azokat, amelyek a harisnyájában laktak és a legtöbb kínt okozták, és ott találta az új "húgocskát".

Azon az úton mentünk Pajeczycába, amerre a két német és Ryba vitte a zsidó nőt. Elhagytuk a kereszteződést a földúton, ahol a fenyőfa állt. Állítólag magasra nőtt (biztosan nem annyira, mint a kaukázusi tengerpart sudár fenyőfái). Terebélyes volt (de biztosan nem vehette föl a versenyt - még meleg napokon sem - a Narew melletti fák árnyékával). Lógott rajta egy kis fából készült madáretető. A ritkuló ágakról lehullottak a tűlevelek, nem a vegyszerek hatására, egyszerűen az öregség miatt. Kivágták, a helyét benőtte a vadszeder, nyoma sem maradt a fának.

Biztosan megmondta valaki, Elđbieta P.-nek, hogy nem közéjük való, mert kérdésekkel zaklatta a nővérét. Ide hallgass, mondta neki végre. Rossz neked itt? Akkor ülj a fenekeden és ne kérdezz semmit. Háború volt. Háborúban minden megtörténhet.

Elđbieta sógornője, Regina, aki ott lakik a régi pajeczycai gazdaságban, emlékezett rá, amikor Elđbieta P. felment a padlásra. Talált valami papírt és sírva ment haza. A sógornője nem kérdezte, mi volt a papíron. Nem való kérdezősködni, én nem vagyok idevalósi...

Hogy mikor ment föl a padlásra...? Regina kutatott az emlékeiben. Még állt a régi ház... A kőház nem volt meg... A kőházat a férje építette harmincezer téglából, ő maga égette őket. Egy este fájdalmat érzett a mellkasában. - Regina, férjhez kell menned - mondta -, három kisgyerekkel nem boldogulsz. De Reginát gyerekkorában elkergette a mostohaapja, úgyhogy azt válaszolta: - Ne mondj ilyeneket... Reggelre meghalt. Witek, a legidősebb fiú vezeti a gazdaságot. Megtanult fényképezni. Lakodalomba, keresztelőre és elsőáldozásra jár. Szóval mikor ment fel a padlásra? Megvolt az öreg ház... A kőház nem... Regina gyereket várt... Méghozzá Ewkát, vagyis volt vagy harminc éve.

Mit talált a padláson Elđbieta P.?

Az anyja levelét, amit a Jóistennek címzett?

Biztos nem lett boldog attól, hogy megtudta, hogy zsidó. Nem árulta el a férjének, még kevésbé az ukrán anyósának, akit baltával kergetett az ura.

Nem árulta el a második férjének, aki felnevelte a gyerekeit...

Megsemmisítette hát a papírokat, amelyeket a padláson talált, és ő maga is megfeledkezett róluk - harminc hosszú évre.

Idős korában merült fel benne ismét az ima-levél. (Van ilyen: identitás, gyökerek keresése stb.). Újraírta emlékezetből - olyan papíron, amely nem sárgult meg, pedig nem is volt benne optikai fehérítő.

Így képzeltem el a történetet.

Továbbra sem világos azonban a kezdet: Hogyan került Elđbieta P. Pajeczycába?

Talán az az asszony vitte oda, akit lelőttek a fenyőfa alatt.

Vagy egy zsidó anya - Praszkából, Brzeznicából, Suchowolából, Kielczyglówból, Dzialoszynából vagy Siemkowicéből, otthagyhatta a kerítés tövében, a küszöb előtt vagy a bokrok alatt.

Lehet, hogy a falubeliek hozták valahonnan, Leoncinból akár...

A helyében én most két dolgot tennék.

Először is bocsánatot kérnék a New York-i öregembertől, aki ötven éve várja a lányát. Akinek így kezdte a levelét Elđbieta P.: "Drága papa..." Akinek elküldte a sötét hajú, derűsen mosolygó, ölében kislányt tartó asszony képét.

Ennek az embernek a háború után született, amerikai lánya kivette a képet a borítékból és - hitt neki.

"Tíz varázslatos percig hittem, hogy megtaláltam a nővéremet..." - írta a levelében.

A tizenegyedik percben letörölte a könnyeit, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét. Végighúzódott a képen egy világosabb vonal. Amikor elküldte a levelét Leoncinba, összehajtva tette a borítékba a már ismert kép fénymásolatát, és a hajtások mentén világosabb sávok keletkeztek. Az egyik rajta maradt a másolaton.

Azt a fényképet ugyanis, amit Elđbieta P. küldött az öregembernek, nem találta semmiféle padláson. A New York-i fénymásolatról készítették. Ügyetlen kontármunka volt.

És csináltam volna valami mást is Elzbieta P. helyében.

Tettem volna a borítékba egy kis műanyag tokot. Magdalena F. biokémikus professzortól kaptam, külön erre a célra. A professzorasszony azt mondta, hogy a megszúrt ujjbegyből három csepp vért kell csöppenteni a kis tokba. Egy csepp mintegy háromszázezer sejtet tartalmaz. Három cseppben minden rendes amerikai laboratóriumban megfelelő számú sejtet találnak a vizsgálathoz. A DNS-lánc töredékeit vizsgálják. A tárgylemezen vékonyabb-vastagabb, egymáshoz közelebb vagy távolabb álló fekete vonalkák látszanak. Vonalkódra emlékeztetnek, amit árucikkek csomagolásán látunk. Minden emberben egyedi, megismételhetetlen a formájuk. Ha a New York-i öregember azonos Elđbieta P. apjával, akkor felerészben közösek náluk a vonalkák. Lehet tenni a borítékba még néhány hajszálat, szükséges hozzá a hajhagyma is. Nem kell sok - négy-öt szál elég. A hajhagymák sok DNS-t tartalmaznak. Vagyis: négy hajszál, három csepp vér - nincs szükség semmi másra. Nem kell sem levél, sem fénykép a nemlétező padlásról. Elđbieta P. önmagában hordozza az igazságot...

Különös ötlet: DNS-vizsgálat mindazok után, amit megtudtam.

Józan ésszel - elképzelhetetlen, hogy annak az asszonynak bármi köze lenne a New York-i családhoz.

Meglátta a fényképmásolatot, rajta az asszonyt a kislánnyal...

Arra gondolt: jó lett volna egy ilyen arcocska - boldog és bizakodó...

Jó lett volna ilyen nyugodt, derűs mama...

Jó lett volna az ölében ülni...

Jó lehet valahonnan származni, bárhonnan, csak ne a küszöb elől, a kerítés tövéből, a bokrok aljából, a korhadt fatönkről...

Ezek jártak a fejében... Megmutatta a fényképmásolatot egy ismerős fényképésznek... Megírta a "Drága papa" kezdetű levelet...

Annál meglepőbb, hogy DNS-vizsgálatot javasoltam.

Megmagyarázom.

Bízom a Nagy Forgatókönyvíróban.

Imádja a váratlan csattanókat. Ehhez a történethez is ki tudott volna találni egyet. Pedig a történetben - legyünk őszinték - mindössze egyetlen tény biztos.

Az, hogy nem messze a téglagyártól, ahol az utak összefutnak, állt egy fenyőfa.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret