LUKE GIBBONS
KOLONIÁL KLISÉK AZ ÍR TÖRTÉNELEMBEN
Ír fiatalember volt... egy faragott néger maszk csöndes, állhatatos szépségét mutatta; nagy szeme, különös ívű, erős szemöldöke és mozdulatlan, összeszorított ajka - ez a tünékeny mozdulatlanság - egyfajta időtlenséget sugallt, azt az időtlenséget, amelyet Buddha hirdet, s amelyet a négerek fejeznek ki olykor, akaratlanul; valami réges-régi, mondhatni ősi beletörődést látott Connie a férfi arcán. A faj sorsában rejlő, örökkönvaló beletörődést, a mi egyéni ellenállásunk helyett. És ez az ember, lám, átúszott mégis az innenső partra, mint patkány a sötét folyón.
A kolonializmus alkonyán egy játék került forgalomba az ír arisztokrácia vezető tagjainak körében, amely készítőinek szándékai szerint "egy pillantással áttekintést adott a brit birodalomról". Formája világtérkép volt, amely egy keréken állt; kis rekeszek tartoztak hozzá. Ezek a rekeszek tartalmaztak minden adatot, amit a Birodalom legeldugottabb zugairól tudni érdemes volt. Az egyik rekesz mindegyik gyarmatról közölte, hány "fehér" és hány "bennszülött" él benne, mintha a két kategória kölcsönösen kizárná egymást. Amikor Írországhoz jutott, a kerék megakadt, mivel itt olyan gyarmatot kellett ismertetnie, amelynek alattvalói egyszerre voltak "bennszülöttek" és "fehérek". Úgy tűnik, ez volt ama csücske a Birodalomnak, amelyet nem lehetett egy pillantással áttekinteni. Az a bennszülött lakosság, amely történetesen fehérekből állt, élő cáfolata volt a "fehér ember terhe" egész elméletének, és zűrzavarba döntötte a kolonializmus fogalomkincsének néhány alapvető kategóriáját. Az ír történeti tapasztalat "mássága", idegensége éppen hogy azért volt olyan zavaró, mert nem lehetett jól látható faji határvonalak mentén tárgyalni. Jól látszik ez Charles Kingsley gondterhelt töprengéseiből, amelyeket 1860-ban vetett papírra az írországi Sligóba tett útja során:
"Egyre csak üldöz az emberi csimpánzok emléke, akiket mérföldek százain át láttam abban a borzalmas országban. Nem hiszem, hogy mi tehetünk róluk. Hiszem... hogy boldogabbak, derekabbak, jobban tápláltak és jobbak a lakhelyeik, mióta a mi uralmunk alatt élnek, mint előtte bármikor. De fehér csimpánzokat látni szörnyű dolog; ha feketék lennének, az még nem zavarná annyira az embert, de a bőrük, azoktól a helyektől eltekintve, amelyek ki vannak téve a napsütésnek, épp olyan fehér, mint a miénk."
Az írek tiszta, egyértelmű kategóriákba sorolásának lehetetlensége hasonló türelmetlenséget váltott ki Thomas Carlyle-ból: "Szórjatok rájuk grafitot, és rakjátok őket a négerek közé" - hangzott könnyed megoldási javaslata az ír kérdésre.
A szilárd határvonalak, az egyértelmű faji ismertetőjegyek eme hiánya néhány kommentátort arra a következtetésre indított, hogy Írország és Anglia "ősi vitájának" nincs semmiféle racionális alapja, és a szeparatista mozgalmat csupán az ír nacionalizmus népbutítása tüzelte. Egy nemrég megjelent tanulmányában Sheridan Gilley az ír gyarmati sztereotípiák újraértékelésére szólított fel; érvelése szerint "minthogy az angolszászoknak a kelták iránt érzett ellenszenvét nem indokolják objektív faji ismertetőjegyek, mint például a bőrszín, nehéz meghatározni, mely ponton minősülnek a kelta jellemről szóló homályos fejtegetések 'faji előítéletnek'." Amit Gilley észlel, korántsem a rasszizmusra jellemző ellenszenv és gyűlölet; ellenkezőleg, azt állítja, hogy az angolok viszonyát az írekhez a tolerancia szelleme és az ír másság befogadására való készség jellemezte. Ahogy a London Times vezércikke fogalmazott 1867-ben a Clerkenwall-i bombázásokat követően:
"Ebben a viszályban nem két faj, két nemzet vagy két nép áll szemben egymással, hanem elszigetelődő, kirekesztő hajlam, vendégekkel szembeni gyűlölet és önzés az ír részről, és nagylelkűség, vendégszeretet és jószomszédi szándékok a miénkről... Ebben a kevert közösségben [Angliában] az írek aránya nagyjából akkora, amekkora a magukat tiszta vérű angolszászoknak nevezőké."
Gilley, megfeledkezve a "Killing the Home Rule with Kindness" (jóindulattal elpusztítani az írországi önkormányzatot) frázisában rejlő iróniáról, a továbbiakban rámutat, hogy az írországi birodalmi uralom védelmezői, mint például Matthew Arnold, az angolszászok és a kelták keveredését szorgalmazták, és a kelta vér beömlesztésével akarták felfrissíteni az utilitáriánus, poszt-benthami Anglia enervált államközösségét. Ez a látszólagos nagylelkűség aligha vág egybe azzal a félelemmel, amelyet az amerikai Délen éreztek a keresztházasságokkal és a fajkeveredéssel szemben; ennyiben fontos korrekciója azoknak a leegyszerűsítő nézeteknek, amelyek egyenlőségjelet tesznek a bennszülött írek és az Egyesült Államok déli államaiban vagy a brit kolóniákon élő feketék helyzete között. Gilley-nek igaza van abban, hogy a feketék elnyomásával való analógia nem igazolható teljes mértékben, mindebből azonban nem következik az, hogy a gyarmati rendszerek számára ez volt a rasszizmus egyetlen hozzáférhető modellje.
Vad írek, barbár indiánok
Az ír sztereotípiák sajátos jellegének megértéséhez jóval hasznosabb a bennszülött amerikaiakkal, az indiánokkal vont analógia, amelyet egy közös történelmi tapasztalat is alátámaszt: a két nép egyaránt célpontja volt a gyarmati terjeszkedés első módszeres hullámának a 16. század végén. Több történész, egyebek között D. B. Quinn és Nicholas Canny kutatásai arra mutatnak, hogy Írország - Fynes Morison szavaival: "ama híres sziget a Virginiai-tengeren" - is szerepet játszott abban, hogy az Erzsébet-korabeli telepesek figyelme Amerika felé fordult. Az Újvilág első gyarmatosítói, mint például Humphrey Gilbert vagy Walter Raleigh váltogatták célpontjaikat Írország, Virginia és Észak-Carolina között. A kolonializmus eme kezdeti szakaszában még jóval kisebb volt az angol civilizáció mindent beolvasztó erejébe vetett hit: Lord Mountjoy, Erzsébet csapatainak parancsnoka például figyelmeztette a telepeseket, milyen veszélyek leselkednek rájuk, ha behódolnak a bennszülött írek "pápista babonáinak" és "barbár szokásainak", és azt tanácsolta nekik, ugyanolyan lépésekkel akadályozzák meg "a fajok keveredését, mintha ezek az új gyarmatok a barbár indiánok között települnének be".
Ez a fajta összehasonlítás a két gyarmat bennszülött alattvalói között a rokon vonások egész rendszerét alapozta meg, amelyek aztán mind az írek, mind az indiánok leírásaiban vissza-visszatértek. A "booley"-król, vagyis a diófából és nádból készült indián sátorokról írva Thomas Morton 1632-ben megjegyzi: "Az új-angliai bennszülöttek épp olyanra építik házaikat, mint a vad írek". A két primitív kultúra rokonságának ez a felfogása az öltözködési és az alvási szokásokra is kiterjedt. Amikor 1562-ben Shane O'Neill élénk sáfrányszín köpenyben pompázva megjelent Erzsébet királynő udvarában, a történetíró Camden szerint a külseje "akkora álmélkodást" keltett, "mintha Kínából vagy Amerikából jött volna". William Strachey gyakran használt az indiánok leírásához jellegzetes ír szavakat. Alvási szokásaikról ezt jegyezte meg: "egyesek anyaszült meztelenül a földre fekszenek, hattól húsz emberig egy házban, akárcsak az írek"; megfigyelte azt a szokásukat is, hogy "a férjes asszonyok az írekhez hasonlóan egy tál segítségével egyforma hosszúra vágják a hajukat".
Ahhoz, hogy megértsük az ír parasztságra vonatkozó látszólag odavetett megjegyzésekben rejlő primitivista felfogást, fontos tudnunk, hogy az indiánokkal való párhuzamok jóval túlélték a hódítás kezdeti korszakát. Gustave de Beaumont már bejárta mind az "-, mind az Újvilágot, amikor 1839-ben, a nagy éhínség előestéjén Írországba látogatott, és baljóslatú szavakkal ecsetelte, hogy az ír parasztok helyzete olyan nyomorúságos, hogy még a nemes vadember azon tulajdonságai sincsenek meg bennük, amelyek ellensúlyozhatnák ezt a nyomort:
"Láttam az indiánt az erdejében és a négert a bilincseiben, és sorsukon szánakozva azt hittem, láttam az emberi szenvedés legmélyebb szakadékát; de nem ismertem akkor még a nyomornak azt a fokát, amely Írországban található. Az ír ember, akár az indián, szegény és mezítelen; csakhogy ő egy olyan társadalom kellős közepén él, amely fényűzésnek örvend, tiszteletnek és gazdagságnak... Az indián megőriz bizonyos függetlenséget, amely egyfajta vonzerővel és méltósággal ruházza fel. Lehet, hogy szűkölködik és éhes, de a maga pusztaságában szabad; és az érzés, hogy élvezheti szabadságát, tompítja a szenvedés élét. Az ír ember azonban úgy megy keresztül ezeken a nélkülözéseken, hogy közben nem élvezi ugyanezt a szabadságot, s mivel rendszabályoknak van alávetve: éhen hal. Életét törvények irányítják; szomorú állapot ez, amely ötvözi a civilizáció és a primitív lét átkait. A mai ír ember sem a vadember szabadságát, sem a szolgaság kenyerét nem élvezi."
Egyes adatok arról tanúskodnak, hogy a bennszülött írek összehasonlítása az indiánokkal mint a hódítás jogosultságát igazoló érv máig nem kopott ki az észak-írországi lojalisták emlékezetéből. Ahogy Anthony Buckley írja az ulsteri protestánsokról készített néprajzi tanulmányában:
"Több személytől is hallottam egymástól függetlenül, hogy 'azt senki sem várja el, hogy Amerikát visszaadják az indiánoknak' (vagy Ausztráliát az őslakóknak). Ez az ismerős érv részben arra megy ki, hogy ne hánytorgassuk fel a múltat: 'mindezek réges-régen történtek'. Másrészt azonban benne van az az imperialista szlogen is, amely szerint ugyanúgy, ahogy Amerikába, Ausztráliába és a Brit Birodalom más részeibe a fehérek, Írországba a protestánsok hozták el a kereszténységet és a civilizációt."
De Beaumont együttérző megállapításai arra vallanak, hogy a fehérek szemében az indiánok látszólag gondtalan életének megvolt a maga varázsa. Pedig nehezen vitatható, hogy ugyanekkor áldozatul estek az egyik legtragikusabb népirtásnak, amelyhez a fehérek felsőbbrendűségi tudata valaha is vezetett, s e tudat kialakulásához ráadásul jelentős mértékben ösztönzést adott a hódítás kezdeti írországi modellje. Nemrég publikált tanulmányában, amely az amerikai történelem indiánokról és feketékről alkotott képét hasonlítja össze, Michael Rogin rámutat, hogy a fehérek az indiánokat korántsem azzal a szenvedélyes gyűlölettel szemlélték, amelyet a feketék számára tartogattak, hanem gyakran ködös elragadtatással és olyasfajta atyáskodó jóindulattal kezelték őket, amilyen a felnőtt-gyerek viszonyra jellemző. Az írekhez hasonlóan, de éles ellentétben a feketékkel, az indiánokhoz való viszonyban nem játszott jelentős szerepet a fehérek félelme a vegyes házasságoktól és a fajok közti keveredéstől. Sőt, elmondhatjuk, hogy mindazok az "enyhítő körülmények" és "pozitív" vonások, amelyek Sheridan Gilley szerint az írekkel szemben felmentik az angolokat a rasszizmus vádja alól, ugyanúgy jellemezték az amerikaiak viszonyát az indiánokhoz, beleértve a rendkívül fontos reményeket is a két faj keveredéséről, arról, hogy - Andrew Jackson szavaival - az indiánok egyszer még "beolvadnak népességünk tömegébe". Az asszimiláció alternatívája azonban a kipusztítás komor kilátása volt: e jellegzetes rasszista forgatókönyv, akárcsak egy Shakespeare dráma, vagy házassággal, vagy tragédiával végződött. Ahogy az Egyesült Államok Képviselőházának Indiánügyi Bizottsága 1818-ban jósolta: "Országunk jelenlegi állapotában két dolog egyike elkerülhetetlennek látszik: a vadon fiait vagy az erkölcs útjaira vezetik, vagy elpusztítják".
Ha nem is az indiánok, de az indián életmód elpusztítását nagymértékben megkönnyítette ama kényelmes meggyőződés, hogy ezek az emberek a természet gyermekei, a "vadon fiai", tehát a civilizáció legszegényesebb formájával sem rendelkeznek.
Az indiánok megmaradtak a kultúra primitív, szóbeli szintjén, és soha nem léptek át a civilizáció szimbolikus rendjébe. Ironikus módon egyrészt a szóbeli hagyományozás és másrészt az írás elsajátításának oppozíciójaként megfogalmazva éppen ez a vonás vezetett az indián társadalom rehabilitációjához, először Rousseau, majd a kulturális antropológia egész romantikus-primitivista iskolájának révén, amely egészen a jelenkori Claude Lévi-Strauss munkásságáig nyomon követhető. Ilyen összefüggésben a szóbeli kultúra a teljesség és stabilitás forrásaként jelenik meg, mint a romlatlan ártatlanság, a természettel való közösség állapota, amelynek csak a betűk feltalálásában kifejeződő bukás vetett véget. Egy kultúra autenticitását a beszéd elsőbbsége, a tapasztalat hangja hitelesíti, amely Derrida szavaival "egy olyan közösséget" tár elénk, "amely közvetlenül jelen van önmagában, véleménykülönbségek nélkül, egy olyan beszédközösséget, amelynek összes tagja egymás hallótávolságán belül van". Szóbeliség és gyarmatosítás
A romantikus primitivizmusnak ezzel az elméletével - abban a formában, ahogy a 18. századi ír történészek szembetalálták magukat vele - csak az a baj, hogy ez az ősi ártatlanság szinte felkínálja magát a hódításnak. Az eredeti, szóbeli természeti állapot teljessége Derridát idézve paradox módon éppen abból áll, ami nincs meg benne - esetünkben a "civilizáció" hiányából: "a természet egységét és az eredet identitását egy olyan különös eltérés formálja ki és aknázza alá, amely éppen azáltal alkotja meg, hogy rést üt rajta". Ha a gyarmatosítás újvilági védelmezői ragaszkodtak ahhoz, hogy Amerikát szűzföldként ábrázolják, hogy bennszülött lakosai a sziklákból lettek kivésve, amelyek uralják a tájat, akkor a bennszülött ír történészeknek határozott érdeke volt annak tagadása, hogy Írország valaha is természeti állapotban leledzett volna, és annak erősítgetése, hogy országuk az ókor hajnalától kezdve eljegyezte magát a kultúrával.
A nehézség ezzel az állásponttal csak az volt, hogy a bizonyítékok, amelyekre támaszkodott, nagymértékben egy szóbeli hagyományon alapultak. Így ki voltak téve a népi emlékezettel szembeni gyarmatosító előítéletnek, amely végső soron az írott szónak a szokások és a hagyomány rovására történő jellegzetesen protestáns felértékelésére vezethető vissza. A szóbeli kultúra elleni érvek klasszikus megfogalmazása John Locke gondolatmenete, aki szerint míg egy eredeti szöveg ("egy feljegyzés hiteles másolata") az igazságról tanúskodik, a hagyomány esetében "minden egyes áttétel gyengíti a bizonyíték erejét, és minél több kézen halad át egy hagyomány, annál kevesebb a bizonyosság és az erő, amelyet belőlük merít". Ebben a textuális képletben az írott szöveg élvezi a teremtő lét státusát, és az adja meg a mértéket, amelynek fényében a beszéd és a hagyomány alacsonyabb rendű igazságigénye megmérettetik. Emiatt vethették el viszonylag könnyűszerrel az ősi ír civilizáció elismerését a 18. század végén mindazok, akik ellenezték, hogy a katolikus emancipáció ügyéért a kulturális nacionalizmust is csatasorba állítsák. David Hume szerint a hagyomány nem rendelkezik az írott szöveg átlátható egyszerűségével, mivel "kusza, ellentmondásos és számos alkalommal homályos". "A pápista legendák" - teszi hozzá, - nem csak az igazság szétforgácsolódásához vezettek - "noha szinte mindenki elhitte ezeknek a történeteknek egy részét, senki sem hihette el vagy ismerhette meg az egészet" -, de hiányzott belőlük a szilárd alap, a tudás alapzata: "[a hagyományt illetően] mindenki kénytelen volt elismerni, hogy egyik eleme sem nyugodott biztosabb alapokon, mint a többi". Hume habozás nélkül kiterjesztette kritikáját az ír kultúrára is, azzal érvelve, hogy a hagyományt és a népi emlékezetet semmi sem választja el a hiedelmektől és a babonáktól:
"Minthogy az írek durvasága és tudatlansága határtalan volt... Az ősi babonák, atyáik szokásai és hagyományai, sok-sok vad elképzeléssel összekeveredve és beszennyezve, még mindig rendületlenül őrizték egyeduralmukat fölöttük, és az angolok példája önmagában elég volt hozzá, hogy gyűlöletessé tegye a megújulást az elégedetlen írek előítéletei számára... Ezen ország leigázása és civilizálása napról napra nehezebbnek és kivitelezhetetlennek tűnt." Az ír történészek a fenti gondolatmenetben egy olyan nézettel kerültek szembe, amely mindazt visszautasította, amit ők a saját intellektuális születési előjogaikként szemléltek. Nem meglepő, hogy - akár bennszülöttek voltak, akár régi angol családból származtak - jelentős energiát fordítottak arra (és még jelentősebb mértékben folyamodtak a költői szabadsághoz), hogy bebizonyítsák: a régi írek már a történelem előtti korokban megismerték az írást, és írásos feljegyzéseket készítettek. Jeoffry Keating 1633-ban kiadott művében, amely az ír történelem talán legelső modern feldolgozása és a legutolsó kézirat formájában terjesztett jelentős könyv volt, már azt írja, hogy a "Királyság" ősi "krónikái" mind pontosság, mind terjedelem szempontjából olyan szintet értek el, hogy az írek "nagyobb csodálatot váltottak ki velük, mint amilyenben a zsidókat kivéve a világ bármely más nemzetének régiségei részesültek". A 18. századra ebből a gondolatból fejlődött ki az az elmélet, mely szerint a betűket állítólagos föníciai őseik révén maguk az írek találták fel, majd ők ismertették meg az ábécét az ókori görögökkel! 1753-ban, a legelső ír történész által írt módszeres munkában Charles O'Conor számára nem okozott nehézséget, hogy kijelentse: "népünk és nyelvünk egykorú": "a nemzet évkönyveit már a legkorábbi időktől kezdve írásba foglalták. Máskülönben a vak hagyomány és az utólagos kitalálások az egyszerűség évszázadaiban, egymástól oly nagy távolságra sohasem egyezhettek volna meg egymással ennyi hitelességet szavatoló pontban."
O'Conor szavai csak részét alkották a hazafias történészek új hulláma által vezetett általános ellentámadásnak. Ezek a történészek egy múltbéli, eredeti ír civilizáció létét hirdették, amelynek kulturális vívmányai a görögökkel és a rómaiakkal vetekedtek. Ha a későbbi nemzedékek - sőt korszakok - veszítettek is a kezdeti idők pompájából, még mindig meglehet az a vigaszunk, ahogy O'Conor jellegzetesen Locke-i terminusokkal megfogalmazza, hogy "a legkorábbi idők ránk maradt másolatai igencsak hűek az eredetihez".
Az elmélet egyik, és nem is a legjelentéktelenebb gyenge pontja az volt, hogy valamilyen módon számot kellett volna adnia a szellemi termékek hatalmas mennyiségi visszaeséséről, hogy megmagyarázza az űrt a múltbéli dicsőség és a 18. századi ír lakosság nyomorúságos helyzete között. Az ír történészeknek szembe kellett nézniük Edmund Spencer gúnyos mondatával, amelyet az őket támadó Thomas Campbell érezhető kárörömmel idézett 1789-ben: "Ha tényleg olyan 'ősi tudósok', miért olyan tudatlanok még ma is?" Vagyis: hogyan lehetséges, hogy olyan kevés maradt ránk a messzi ősidők alkotásaiból? A legkézenfekvőbb válasz a hódítók pusztítása volt; ám ha tudomásul vesszük az egymást követő inváziók bomlasztó hatását, ezzel elismerjük az ír történelem szakaszos, töredezett jellegét - márpedig éppen ez volt a vád, amellyel a gyarmatosítók kritikája az ír hagyományt támadta. Ezért próbáltak a konzervatív hazafiak narratív formát erőltetni az ír történelem alaktalan tömegére, összegző mintát sejtve abban, amit később A. M. Sullivan "Írország sztorija"-ként emlegetett. Ahogy Charles Gavan Duffy az 1840-es években megfogalmazta: "Írország története bővelkedett a fennkölt tanulságokban, és megvolt benne az eposzra jellemző egység és cél." Az ír faj
Ez a rendre és kohézióra való törekvés adta meg a lehetőséget arra, hogy a faj fogalma is felbukkanjon, s ily módon megszilárdítsa a képet egy sokat szenvedett népről, amely épen, egységét megőrizve tudta átvészelni kétezer év viharait, invázióit és elnyomását. A faj koncepciója arra is alkalmas volt, hogy megmagyarázza a szívós folytonosságot a változó világban. És ami még lényegesebb, az eredeti ír egyszerűség faji jellegű elmélete lehetővé tette, hogy a helyi nacionalisták a hódítás következményeiként magyarázzák az ír életforma kevésbé vonzó jellegzetességeit: ezek csupán annak a tendenciának megnyilvánulásai, hogy a szolga majmolni kezdi gazdája rossz tulajdonságait. Ahogy Douglas Hyde fogalmazott Írország angolmentesítésének fontossága című előadásában, amely az irodalmi megújulási mozgalom kánonjának része lett:
"Az ír faj jelenleg rendkívül fonák helyzetben van: utánozza Angliát, de ugyanakkor láthatólag gyűlöli. Hogyan hozhat létre bármi jelentőset irodalmában, művészetében vagy akár intézményeiben, amíg ilyen ellentétes indítékok sarkallják? Ezenkívül, ha ír fajunk ma még nincs is ennek tudatában, én hiszek benne, hogy az ír szívek mélyén ott lapul gael múltunk; ez teszi lehetetlenné, hogy a Birodalom polgárai lehessünk."
Kevésbé mélyenszántó propagandisták kezében a faj lett az a súrolószer, amely lemossa az ír népről mindazt a szennyet, amellyel az "angolszász ellen" megfertőzte. A kelták fensőbbsége az angolszászokkal szemben című gátlástalan traktátusában, amely a századforduló táján látott napvilágot, C. J. Herlihy atya új életet próbál lehelni abba az elképzelésbe, amely szerint Írország a szentek, a tudósok és a józanság szigete: "Vajon hány angol gondolkozott már el azon, hogy az írek részegességéért csakis Anglia felelős? Kelta őseink nagyon is józan emberek voltak, mielőtt az angolok kikötöttek partjaikon. Szent Patrik korában az iszákosság még ismeretlen fogalom volt köztük. A nagy apostol egyetlen írásában sem tesz említést az írek részegességéről. E métely csak akkor ütötte fel a fejét az írek között, miután elvesztették függetlenségüket; és ha figyelembe vesszük, mennyit kellett szenvedniük az angol zsarnokságtól az utóbbi hétszáz év során, vajon csodálkozhatunk-e azon, hogy végül az italhoz fordultak?"
Gilley szemében az idézett szöveg jól példázná az ír gyarmati sztereotípiák ambivalens, alapvetően vitatható jellegét, hiszen a jelen esetben jól kivehetően angol eredetűnek próbálnak feltüntetni egy olyan nemzeti jellemvonást, amely sajnálatos módon hazai termék: "az angolok ír-képe mögött" - zárja fejtegetéseit Gilley, - "ott található az írek elképzelése az írekről", mintha a gyarmati uralom egyáltalán semmi szerepet nem játszott volna az írek én-képének kialakulásában. Gilley-nek azonban kényelmesebb megfeledkezni arról, hogy a folyamatot kétirányú (jóllehet egyenlőtlen) átvételek jellemezték, és számos elmélet, amelyet a nacionalista propagandisták az ír kultúra védelmére felhasználtak, valójában a kolonializmus kiterjesztését, nem pedig elutasítását jelentette. Ilyen az ír nemzeti karakter némileg faji ízű elképzelése: az angol életmód majmolásába, amelyet Douglas Hyde oly hevesen ostoroz, beletartozhatott maga az "ír faj" fogalma is, amelyet ő próbált szembeszegezni az idegen befolyással. A "kelta ember", és közvetve a kelta reneszánsz is ugyanannyit köszönhetett Matthew Arnold jóindulatú kolonializmusának, mint a rejtett Írország belső zugainak; és az a könnyedség, amellyel Gilley jóindulatúnak minősíti az Arnold-i sztereotípiát - mi több, tagadja, hogy egyáltalán sztereotípia volna - már önmagában megmagyarázza, miért vehették olyan komolyan az ír újjászületés hívei.
De a kulturális nacionalizmus égisze alatt kiformálódó "ír jellem" nem mindegyik vonása vezethető vissza a faji alapú identitáskeresésre. Érdemes megfigyelni, hogy noha a legvadabb nacionalista szólamokat (köztük akár még a néger rabszolgaság intézményének támogatását is) néha olyan mérsékelt antirepublikánus politikusok hangoztatták, mint például Arthur Griffith, az Ír Szabad Állam egyik alapítója, a harcias republikánusok ezzel szemben gyakran határozottan elvetették a faji teóriákat kizárólagosságuk és a történelmi változást leegyszerűsítő értelmezéseik miatt. Thomas MacDonagh költő és kritikus Az irodalom Írországban című posztumusz munkájában (amely csak azután jelent meg, hogy szerzőjét, az 1916-os felkelés egyik vezetőjét kivégezték) vitába száll a "kelta ismérv" Arnoldra visszavezethető elvével, mert a kifejezésnek elfogadhatatlan rasszista felhangja van:
"Kevés rokonszenvet érzek az olyan kritikusok iránt, akik az irodalomban egyszerűen faji értékekként könyvelnek el finom kis vonásokat, akik nem vesznek tudomást természetes kivételekről egy olyan természetéből fakadóan kivételes dologban, mint a magas irodalom, és csak a központi anyagot tulajdonítják a nemzeti géniusznak, a marginálisat pedig ilyen-olyan idegen irányzatoknak."
Ebben a kérdésben MacDonagh véleményét nagyban befolyásolta Dr. George Sigerson, a kiváló fordító és tudós. Sigerson már 1868-ban, majd későbbi munkáiban is kísérletet tett a "kelta" állandó jelző eltávolítására a kulturális kánonból, azzal érvelve, hogy az ír karakter számos kulturális vagy "faji" jelleg üledékét szívta magába, ahogy ez természetes is egy olyan országnál, amely az évszázadok alatt annyi invázión és belviszályon ment keresztül. Ebben az érvben ott rejlett az a meggyőződés, hogy a történelem nem egyenes vonalon vezetett a Miles-itől a kelta reneszánszig, hanem sokkal inkább hordalékos lerakódásra emlékeztet, amelyből bizonytalan, lyukacsos formában válik ki az ír identitás egy változata. Ahogy David Hume helyesen megjegyezte, a szilárd alapzat hiánya meggátolta, hogy az ír nacionalizmus legdinamikusabb irányzatai valaha is "rögzített dogmáknak és elveknek" rendelődjenek alá. Ez azonban pontosan az ír kulturális identitás erőssége volt, nem pedig, ahogy Hume vélte, leginkább bénító jellemzője.
A befejezetlen múlt
A folyamatos, változatlan, ősidőkbe visszanyúló tradíció megteremtési kísérlete valójában éppen a kolonializmus termékének tekinthető; ezzel próbálták ír környezetben utánozni az angol alkotmány Burke-i modelljét, amely a közösség és az elmúlt korokból örökölt bölcsesség és tapasztalat elvén alapul. A múltat, ha már valóban nincs benne élet, fel lehet magasztalni, ahogy ezt az angol történelem whig értelmezése tette, de ezeket a megnyugtató érzelmeket nem könnyű átplántálni egy olyan országba, mint Írország, ahol a történelem még mindig befejezetlen kérdés volt. Ahogy az 1847-es nagy éhínség tetőpontján írta egy megfigyelő a Nation című újságba, Anglia biztonságérzetet sugalló képe a közös, egyesített múltról - arról a társadalomról, ahol "a történelem összefon minden osztályt és felekezetet" - meghökkentő ellentétet mutat az ír történelem egyenetlen, töredezett jellegével:
"Történelmünknek vannak ragyogó pillanatai; de milyen kevés ezek között a közös történet! és ha egészében szemléljük, nem jutunk el az összhangig... A harmónia és a nemzeti érzés alapjait csakis a jelenben vagy a jövőben kereshetjük."
Ezzel magyarázható, hogy az Osszián-vita idején, amely a 18. század második felében egész Európát felkavarta, a legélesebb szemű ír kritikusok szemében James Macpherson skót költő éppen azzal vált gyanússá, hogy állítása szerint hűségesen reprodukálta az eredeti szövegeket, és ezzel sikerült tökéletes érintkezésbe lépnie a múlttal. Noha Joseph Cooper Walker, az ír régiségbúvár más helyen maga jelentette ki, hogy "számos kétségkívül hiteles kötet vészelte át az idő pusztítását és az idegenek rablásait", megjegyzései Ossziánról azt mutatják, hogy nem táplált illúziókat sem a szöveg, sem a hagyomány túlélő erejét illetően:
A múlttal nem azért lehetetlen közvetlen érintkezést teremteni, mert légmentesen el van zárva tőlünk, mint egy időkapszula, hanem mert a múlt egy befejezetlen történelmi folyamat része, amely a jelent is elnyeli. A megélt történelem az, ami lehetetlenné teszi azt a Locke által megálmodott mindentudó narrációt, amely a szöveget olyannak tekinti, mint a múltra nyíló átlátszó ablakot. Az ossziáni világ iránti romantikus nosztalgia és a világváros hirtelen Osszián-rajongása összefügg azzal a ténnyel, hogy az 1746-os cullodeni csata, a jakobita veszély végleges elhárulása után több-kevesebb biztonsággal lehetett élesztgetni a skót múlt parazsát. De ez a lehetőség Írországban nem állt fenn: a múlt nem csupán a feljegyzett, hanem a megjegyzett történelem része is volt, olyan befejezetlen elbeszélés, amely Locke és Hume felfogásával ellentétben nem volt a szöveg koporsóiba temetve, hanem továbbra is fel-felbukkant a jelen politikai küzdelmeiben. Az ír kultúrában a szövegek nem csupán a történelemről szóltak; maguk is részei voltak a történelemnek, a kollektív emlékezet töredékei, amely a jelenben nem rendelkezett megoldással. Ebbe a folyamatba az ír identitás is belesodródott, változó és állandóan vitatott kontúrjaival lehetővé téve a sztereotípiák elburjánzását, amelyek folyamatosan bekeríteni és rögzíteni próbálták. "Csak az definiálható, aminek nincs történelme" - írta Nietzsche: ebben rejlik az ír kultúra ellenálló képessége a sztereotípiákkal szemben.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |