stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TANDORI DEZSŐ


Negyven cigarettám
" Izgatta szívem..."
(Kosztolányi)
Az első öt Mindenkit elláttam -
kéziratokkal, kajával, kinek mi -,
baj ez? Le van szarva az egész,
vagyis: teszek az egészre,
teszek a felére, a negyedére,
egyértelmű, nem, nem, akkor? De
egy galád kis részére
mégse, egy egészen parányi, galád kis
részére. És ebbe a részbe
(ember, dolog, minden) mintha minden
beleférne. Ez nem minden, de
benne van ember, dolog, meg minden,
így van. Mi van akkor? És hogy van?
Elszívom cigarettám, rájövök, Sally Lights
ugyanolyan szar, mint a Katáng,
nekem nem jó az egész, a negyedik-ötödik
szál után rájövök. Olyan a szám íze.
Ezt napra nap bebizonyítom magamnak.
És mit bizonyít ez? Semmit? Nem egészen.
A fele, a negyede satöbbi. De egy egész
kis része miatt mégis. Nem való?
Mindig a való az, amit nem volna való.
Szóval, se a lovat nem tudod, se
"tudja a ló". De hogy ez az én szívem izgassa? A cselekvés már hamis:
amit csinálni kell, már
anarchia. Hogy értem ezt?
Mert valami, persze, történik,
a lényege előtt kell leállni:
"legyünk együtt, de se látok,
se hallok", "fogadjunk, nem fogadok",
így nézem a szerencse futamokat.
A kétszer kettő már anarchia,
csak az egyszer egy a tiszta nihil.
Ez is egy hülye szó csak. Nem
vagyok senki ellen, felőlem
így, úgy fordulhatnak, fel, le,
minden irányba. Amit igazán
megtisztelnék, nem tenném,
azaz ő/az tenné meg, hogy
nem hoz ilyen helyzetbe.
Ha csak visszaemlékezem is egy
jó, mély, semmitmondóan kellemes
beszélgetésre, elborzadok: mit kell
ilyen olcsón csalni? De mi mást
lehetne tenni? Még inkább akkor
kommerszet a szegény közönség
szórakoztatására, mint önkifejezést!
Ez utóbbira hogyan is vágynék, vadbarom
volnék? Fejeztem ki magam eleget,
tessék azt olvasni, vagy nem olvasni,
nekem békén békét hagyni, épp csak éljek meg,
ha muszáj, s amíg. Hát mi lesz aztán? Ha ők maghalnak.
Tizenkilenc éve vagyunk nem is akárhog
együtt. Szól most hajnalban a Grant Lee Buffalo
- ez egy banda, egy zenei. 1994 legjobb
népsége nekem 1996-ban. Hát a Blondes,
kérdik, erre én, hát hogyhogy!
Előbb ezt a Bufit ismerjétek meg,
és akkor költőországban jártok
- na, nem úgy, ahogy a költészetet képzelitek,
Cage mondta, nincs mit mondanom, ezt mondom,
és ez a költészet, jó, Goethe meg, hogy
hogy a költőt megismerjed,
költőországba kell menned.
A költészet nem a vers, nem a semmi,
meg minden, hanem hogy valamit megismernél,
aztán elmész érte költőországba, már elmész,
mi egyebet csinálnál. Ez akkor lehet
ebtartás, ország, autógumi, ló, berek,
lehet a roscommoni kertek alján elzörgő vasút,
a nyugati part felé, ahol a következő falu
már a Nagy Alma. Kész. Elmentél költőországba,
ha pont ezeknek a kerteknek akartad megismerni
az alját. Pardon, eljöttél, hagy lásd
e kertek alját, este a madárhangokat halld
a kerítésekről, a bodzabokrokból. De a tiéid,
otthon? Ha ők meghalnak? Csak még most az egyszer
élve viszontlásd őket. A Tabánt rég ismered,
ott nyugszanak - már majd -, az Költőország,
és hát aztán? Szörnyű ott, de jó, hogy
hamar elmehetek. Szörnyű itt, még
az a jó, hogy legalább elmenni nem kell
innen. Mindent neheztelésnek érzek: a galambok
megszokták kutyánkat, feleségem
kaját visz nekik, jönnek, erőszakoskodnak,
most, hogy én megyek kutyánkkal. Semmi
jelentősége, de engem lehangol. Mi
akar tőlem bárki bármit? Én egy hagyományos
elbeszélésen dolgozom, ott valaki
azt írja, mondjuk, valahova, ahova
elmegy, megérkezik, azt írja: látni
se akarlak titeket, ez meg az. Aztán
snitt, egy sörözőben látjuk viszont
őt, megismerkedett egy lánnyal. Na, most
hogyan tovább? Röhögnek a markukba
az ottaniak, már kampó neki, vagy
nagyon is áttekinti? Miért ment? Mit akarnak
tőle, netán megtudni tőle? Megtudjuk? Akarjuk
egyáltalán? Jó ürügy az alaptörténet
mindenfélét elmondani, rendszeresen,
feszültséget teremt, hogy hosszan másról
van szó, nem az van, hogy ez a figura és
ez a lány, vagy hogy ki és miért van a háttérben.
Mint Longchamp egy tévéadásban: harsogó sötét zöld
minden, ilyesmihez illik jól a nyers narancs-szín,
olajpasztellal. A tribünről látszik fél Párizs, nézd,
mondja a figura. Eldobom a csikket. Üzleties érdekeket összevétünk
emberi szivélyességgel,
akaratosságunkat a közjóval,
persze, közben az egész csak
kényszerhelyzet. Hamar le lehet
mondani meggyőződésünk érvényesítéséről,
de nem mindegyikéről, iszonyatos
veszteségeket el lehet viselni
(bizonyos háttérrel), de aztán
ebből a romhalmazból egy
másik, szintén teljesen értéktelen,
                           mondhatni,
szar, romlásra, önromlásra váró
izé fog összeállni, szétesni,
s lehet, hogy csak saját képzeletünkben.
Evvel együtt vannak padok,
ahol leülünk fák árnyékában, és én
képes voltam 7000 napom után
egyszerre szeszre kapcsolni megint,
liternyi töményekre, három-négy üveg
borokra, s Londonomban mindezt. De
                           rájöttem:
ez nem jó a szervezetemnek, tehát
nem arról van szó, hogy másoknak nem
hazudnék, mások tényleg le vannak szarva,
de magamnak nem. Még magamnak is
                           hazudnék,
csak a szervezet becsületes, duzzad az arc,
szúratik szakállával, csavargóra
                           hasonlítasz
a flaskóval, az egész igazán nem éri meg,
                           kétségbeesnél
utána, így inkább szárazon vonszolod
      magad kétségbeesett magányban.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret