stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TONY JUDT

SARTRE ÉS ARON - KÉT MÁSKÉNT GONDOLKODÓ


Párhuzamos életrajzot írni Raymond Aronról és Jean-Paul Sartre-ról izgalmas gondolat. Mindketten 1905-ben születtek, és ellentétes társadalmi hátterük ellenére pályafutásuk korai szakasza figyelemreméltóan hasonlóan alakult. Mindketten a francia Harmadik Köztársaság szelektív oktatási rendszerének ideáltipikus produktumai voltak: miután kiemelkedő eredménnyel végeztek vezető párizsi lycée-kben, az École Normale Supérieure-ön folytatták tanulmányaikat, ahol szoros barátságot kötöttek egymással. Mindegyikük magas színvonalú filozófiatanári szakvizsgára készült, és Aron a kellő időben, 1928-ban első helyen végzett az országos versenyvizsgán. Sartre abban az évben nem tette le a vizsgát, de 1929-ben elégtételt vett magának, amikor első lett az évfolyamában (Simone de Beauvoir, Jean Hyppolite és Paul Nizan előtt). Mindkét férfi Németországban töltötte tanulmányi idejének egy részét, aztán visszatért Franciaországba, hogy egy vidéki lycée-ben tanítson, és tovább folytassa filozófiai tanulmányait. Ekkor, a harmincas évek elején, pályájuk íve kezdett eltérni egymástól: Aront a Weimari Köztársaság utolsó napjaiban szerzett németországi tapasztalatai, valamint megismerkedése a német filozófiával és társadalmi gondolkodással arra késztették, hogy a történelem és az aktuális események felé forduljon, és megszabaduljon a nemzedékéhez tartozó francia diákok pacifista hajlamaitól; Sartre, aki saját bevallása szerint szinte semmit sem vett észre abból, ami berlini tartózkodása idején 1933-1934-ben körülötte zajlott, ugyanolyan apolitikusként tért haza Franciaországba, mint ahogyan elment, és 1939-ig a regényeinek és a filozófiai írásainak szentelte magát.

Aron a háborús éveket Londonban töltötte, közben a Szabad Francia Sajtónak dolgozott és írt. Sartre a megszállás alatt Franciaországban maradt, könyveket, színdarabokat publikált, és kezdett prominens személyiséggé válni a nyilvános életben. Közvetlenül a háborút követő években a két férfi szoros kontaktusban maradt: Aron kezdetben a Les Temps Modernes szerkesztőbizottságában dolgozott, és cikkeket írt a lapnak. De a hidegháború beköszöntével a kommunizmus jelentőségének és természetének élesen eltérő megítélése végleg eltávolította őket egymástól, és 1947 után Sartre megszakította az érintkezést Aronnal. Aron folytatta pályafutását az újságírásban és az egyetemen (azt követően, hogy 1955-ben tanszéket kapott a Sorbonne-on), miközben kritikusai balról is, jobbról is ócsárolták vagy semmibe vették. Sartre viszont megtámadhatatlan helyet vívott ki magának a párizsi szellemi élet színpadán, és ez két évtizeden át így maradt. Csak a hetvenes években következett be - Sartre életének utolsó évtizedében, amikor a csillaga elhalványult, és ideológiai elkötelezettségére rossz fény vetült -, hogy hajdani barátja került a teljes nyilvános elismerés fényébe. Raymond Aront a politikai és intellektuális divatok ekkor véglegesen felkapták, és így élete utolsó éveit mint a francia közélet vitathatatlanul tekintélyes idős politikusa élte le. Amikor 1983-ban meghalt, egy bűnbánó intellektuális közösség beismerte tévedését: nem Sartre, hanem Aron volt a kor igazi "mestergondolkodója". Párhuzamos életpályák

Érdekes történet ez, és mint Jean Francois Sirinelli sugallja, bizonyos tekintetben a francia huszadik század története. Sirinelli pedig valóban alkalmas arra, hogy ezt a történetet elmesélje. Korábbi írásai, főleg a Génération intellectuelle (1988), mesteri tanulmánya a húszas évek diákgenerációjáról, már szaktekintéllyé avatták nemcsak a század első éveiben született francia gondolkodók neves csapatának tanulmányozásában, hanem a "generáció" fogalmának heurisztikus alkalmazásában is. Ez különösen gyümölcsöző módszer a franciák esetében. Nyilvánvaló, hogy azok az emberek, akik körülbelül ugyanabban az időben születtek, valamennyien átéltek bizonyos politikai és társadalmi eseményeket - az első világháborút, a kommunizmus létrejöttét, a nagy válságot, a népfrontot - és hasonló módon reagáltak rájuk. De az egyetemi elit esetében a kötelék még sokkal szorosabb volt. Az École Normale-ba - amely akkor a csúcsponton volt, és státusát még nem rontotta az (1945-ben alapított) École Nationale D'Administration rivalizálása - versenyvizsga útján lehetett bekerülni. A párizsi és vidéki iskolák legjobb tanulóit felvették egy maroknyi elit jellegű előkészítő osztályba ("khagnes"-ba), amelyet néhány párizsi és vidéki lycée-ben hoztak létre. Az oda felvett diákokat szigorú kétéves programban készítették föl az École Normale és más grande école-ok igényes felvételi vizsgájára. Az a néhány diák, aki a saját turnusából bekerült az École-ba, ilyenformán már egy koraérett és művelt fiatal tudósokból álló öntudatos elitet alkotott, amelyre bizonyos közösségi öntudat éppúgy jellemző volt, mint a közös kultúra. A felnőtt intellektuális közösség bonyolult, belterjes és konfliktusokkal terhelt jellegét bizonyos mértékig vissza lehet vezetni erre a forrásra, mint ahogyan a francia intellektuális váltás feltűnően versengésszerű jellegét is.

Sirinelli új könyvének, a Deux Intellectuels dans le Sičcle-nek az a fő erénye, hogy élesen rávilágít, hogyan példázza kortársait, és ugyanakkor hogyan különbözteti meg önmagát kortársaitól a két legismertebb értelmiségi a húszas évek közepének tehetséges diákjai közül. Sartre, természetesen, közéleti kiválóságként emelkedik ki, bár Sirinelli szerint csak 1945 után lett az értelmiségi elit vezető alakja, részben jobb híján, mert legtehetségesebb kortársai közül néhány, mint a filozófus Jean Cavailles is, elesett az ellenállásban. A háború előtt úgy látszott, hogy Aron intellektuális karrierje rendeltetett erre a vezető szerepre - doktori disszertációjának nyilvános megvédése 1938-ban komoly szellemi esemény volt. De a háború és az, hogy Aron belebonyolódott a közügyekbe, megakadályozta őt abban, hogy eredeti érdeklődési körénél maradjon, és amikor visszatért a tudományhoz, két évtized múltán, politikai nézetei annyira eltértek legtöbb szellemi kortársának nézeteitől, hogy valamiképpen őt nem számították többé saját nemzedékéhez. Furcsa módon egy idősebb írókból és társadalomkutatókból álló csoporthoz sorolták, olyanokhoz, mint André Malraux, Francois Mauriac és Jean Paulhan - miközben generációjának gondolkodója, visszamenőlegesen is, Sartre lett.

A Sartre-ot ezután körülvevő dicsfény, az, ahogyan Sartre megragadta nemzedékének és korának képzeletét, egy kissé eltorzítja Sirinelli látásmódját. Nem mintha rokonszenvezne Sartre-ral - távolról sem. Inkább néha inkorrekt vele szemben. Sartre nem volt egészen ismeretlen 1940 előtt; maga Aron nagy dolgokat várt "petit camarade"-jától, és Az undor megjelenése fontos íróvá avatta szerzőjét még a háború kitörése előtt. Ezenkívül Sirinelli könyve a kelleténél nagyobb teret szentel annak, hogy némileg kedvezőtlen képet fessen Sartre-nak és Beauvoirnak a megszállás évei alatt tanúsított magatartásáról. Túl gyakran kárhoztatja történésztársait, amiért állást foglalnak alanyaik múltbeli viselkedése mellett vagy ellen, és azután "szenvedélymentesen" elkezdi bőségesen traktálni az olvasót Sartre mértéktelenségének "szörnyű" példáival.

Mindamellett Sirinelli beszámolójában Sartre mindig a pont, Aron az ellenpont. Tekintettel a kronológiára, amelyben ők ketten rányomták bélyegüket a francia szellemi életre, ez valószínűleg elkerülhetetlen: felnőttségük nagy részében Sartre uralkodott a francia szellemi élet színterén. Sartre írt hatásos esszéket és értekezéseket, míg Aron gyakran vitatkozva kommentálta ezeket (szakításuk után Sartre sohasem méltatott egyenes válaszra semmit, amit Aron publikált). Annak ellenére, hogy Sirinelli könyve Franciaország két legismertebb modern gondolkodójáról szól, figyelme szinte teljesen kettőjük ellentétes közéleti hatására korlátozódik, fogadtatásuk és befolyásuk szociológiai körülményeire. Ennek az a következménye, hogy elvész néhány nagyon érdekes meglátás, amelyet ennek a két embernek az összehasonlítása nyújthatott volna. Rejtett hasonlóságok

Raymond Aron mindenekelőtt filozófus volt; ahogy emlékirataiban megjegyzi, a világ akkor kezdődött számára, amikor bevezetést nyert a filozófia tanulmányozásába. Doktori értekezése, a Bevezetés a történelem filozófiájába (1938), mint az alcíme is mutatja, esszé az objektivitás határairól a történelemben. Ez a munkája abból a lelkes elragadtatásból sarjadt, amelyet a modern német gondolkodás és különösen Max Weber iránt érzett, és célját jól összegzi az, amit az akadémiai zsűri előtt a védésén mondott Weberről: "Arra késztet bennünket, hogy mondjunk le a moralizáló absztrakciókról, hogy törekedjünk a lehetséges választások valódi tartalmának meghatározására, amelyeket maga a valóság szab határt." Akkoriban Aront úgy tekintették, mint a francia akadémikus filozófiában uralkodó idealizmus legeredetibb ifjú kritikusát: weberiánus ragaszkodása az öntudathoz szintén arra predesztinálta Aront, hogy a francia szociológiai körökben akkoriban uralkodó durkheimiánus konszenzus jelentékeny ellenfele legyen. A történelmi objektivitás aroni kritikája ma már, vulgarizált formában, az amerikai akadémikus történetírás elcsépelt kliséje, és széles körökben osztják megvetését a pozitivista szociológia iránt; de abban az időben, méghozzá francia tudóskörökben, az ilyen nézetek radikálisnak számítottak, és hevesen vitatták őket. Mi több, azzal, hogy Aron a modern német gondolkodás ismeretelméleti kereteibe illesztette őket, valami teljesen új dolgot hozott a francia akadémiai gondolkodásba. Mint Henri Marrou, a történész megjegyezte, Aron munkája egy "egzisztencialista történelemelmélet" elemeit kínálta fel.

Sartre is látta ezt, és megértette, hogy ő és Normale-beli társa hasonló vállalkozás mellett kötelezte el magát. Valamivel később, amikor Aront megajándékozta saját nagy filozófiai munkájának, A Lét és a Semmi-nek egy példányával, a dedikációban úgy jellemezte könyvét, mint "ontológiai bevezetést" Aron téziséhez. A közös intellektuális feladat tudata megmaradt mindkét férfiban; sok évvel később, miután Aron publikálta Sartre A dialektikus ész kritikájáról írt részletes bírálatát, Sartre legalább annyit mégiscsak elismert, hogy Aron komolyan tanulmányozta őt. Aront viszont valóban mindvégig érdekelték Sartre filozófiai írásai, ellentétben azzal az elutasító ellenszenvvel, amelyet Althusser ismeretelméleti erőfeszítései iránt érzett. Sőt politikai nézetkülönbségeik sem akadályozták meg őket abban, hogy Albert Camus-t mindketten filozófiailag illetéktelennek tartsák, bár Aron rokonszenvezett Camus konklúzióival, Sartre pedig (Camus halála után) a moralizmusával. A politikai vita, amely elválasztotta Aront Sartre-tól, elhomályosítja filozófiai érdeklődésüknek ezt az alapvető azonosságát.

Nem mintha ez az azonosság csökkentené szétválásuk konzekvenciáit. Ahogy Aron megjegyezte az algériai háború kapcsán: "Filozófiai nézeteltéréseink önmagukban nem akadályozták a párbeszédünket: mihelyst áttevődtek a politika színterére, gyakorlatilag lehetetlenné tették." És a nézeteltérések mélyre hatoltak. A harmincas években Sartre még nem rótta fel Aronnak, hogy szakított az uralkodó intellektuális konszenzussal - ellenkezőleg: háborús feljegyezéseinek nemrég publikált első füzetében egy 1939 októberéből származó bejegyzésben restelkedve elismeri, hogy a harmincas években végig tájékozatlan és passzív volt. De a háború után Aron árnyalt, tisztánlátó támogatása, amellyel a nyugatiak szövetsége mellett állt, elfogadhatatlan volt Sartre számára, aki saját 1940 előtti és utáni hallgatását azzal kompenzálta, hogy egyre polemikusabb és szélsőségesebb változatban hangoztatta pontosan azt a jelen iránti elkötelezettségét, amely mellett Aron érvelt a háború előtt, sőt amelyet gyakorolt is egészen addig, míg Londonba nem menekült. Ebben az értelemben éppen a közös érdeklődés távolította el egymástól a két embert. Eklatáns különbségek

Egymáshoz való viszonyukat torzította egy szembeszökő pszichológiai kontraszt is. Aron igazán rátermett teoretikusa volt a történelmi indeterminizmusnak; mégis, analitikus stílusának magabiztossága ellenére mélységes bizonytalanság gyötörte. Tisztában volt vele, hogy filozófusként sohasem teljesítette be, amit indulásakor képességei ígértek, és nem volt teljesen elégedett a más területeken elért eredményeivel sem. Sartre ilyenfajta kétségektől nem szenvedett, őt nárcisztikus önbizalom hajtotta, és egyre nagyralátóbb erőfeszítéseket tett, hogy filozófiai ambícióit átültesse vállalt politikai kötelezettségeibe is. Aron, felkészültsége folytán, szinte mindenki másnál jobban tudta, mi a baj az ilyen vállalkozásokkal - lásd megjegyzéseit az Histoire et dialectique de la violence (Az erőszak története és dialektikája) című művében -, de továbbra is csodálta és tisztelte hajdani barátja rendszerépítő ambícióit. Sartre természetesen elutasította Aron munkásságát, amely szerinte machiavelliánus és leborul a realizmus aranyborja előtt.

Mindamellett nem kétséges, hogy kettőjük közül Sartre volt az invenciózusabb; és egy olyan kultúrában, amely igen nagyra értékeli a képzelőerő hevületét, Sartre virtuozitása - jóllehet utolsó éveiben (vagy sikerületlen didaktikus színdarabjaiban) nehézkes, önparodizáló forrongássá torzult - mindig is igazibb eredetiségnek tűnhet, mint Aron hűvös, dialektikus szabatossága. Maga Aron irigyelte és talán túlbecsülte Sartre eredményeit azokon a területeken, amelyekre ő nem léphetett be (Sirinelli beszámol egy bejegyzésről, amely Aron 1923-as gimnáziumi értesítőjében szerepel: "pas assez littéraire" - nem elég irodalmi). A másik oldalról Sartre-ot éppúgy nem érdekelték azok a területek, amelyeken Aron saját teljesítményeit elérte - a társadalomelmélet, a nemzetközi kapcsolatok és a stratégia területe -, mint akkoriban a legtöbb franciát. Mindennek az lett a következménye, hogy a francia magaskultúrán belül kevesebbre értékelték annak a hasznát, amihez Aron a maga rendkívüli filozófiai eszességével hozzájárult; és ő tudta ezt. A helyzet iróniája, hogy kettőjük közül az igazán francia gondolkodónak - hiszen a franciák éppen arra a kartéziánus analitikus világosságra voltak büszkék, amelyben Aron kitűnt - olyan sokáig nélkülöznie kellett a megbecsülést saját országában, sőt talán a lelke mélyén önmagában is.

De Aron külföldön nem volt mellőzött vagy alábecsült szerző, és a Sartre-ral való összehasonlításnak ezt a vonatkozását Sirinelli nemigen veszi tekintetbe. Természetesen mindkettőjüket ünnepelték és körülrajongták világszerte, de egészen különböző okokból. Sartre-t úgy istenítették, mint egy francia intellektuelt, mint aki annak a francia szellemnek a másként gondolkodó, bohém szószólója, amely Franciaország hosszú, szomorú hanyatlásának időszakában talált magára. Aron, aki folyékonyan beszélt idegen nyelveket, a maga mélyen kozmopolita kultúrájával (egyszer úgy jellemezte magát, mint akit a német gondolkodás formált, de aki az angol társadalomelméleti iskola konklúzióihoz jutott el), a maga élethosszig tartó kapcsolataival más európai és észak-amerikai tudósokkal és politológusokkal - ugyanazt a hanyatlást kísérte figyelemmel. Igazi francia gondolkodó volt: a legkevésbé sem volt empirista - annak ellenére, hogy előnyben részesítette a részigazságokat a hamis totalitásokkal szemben -, és teljesen elkötelezte magát a francia politika ügye mellett; ő azonban nemzetközi hallgatósághoz szólt, és nem is mindig Franciaországról.

Ez különös kontrasztról árulkodik a két ember között. Hajlamosak vagyunk olyannak látni Sartre-t, amilyennek ő látta önmagát, olyan embernek, aki világával hadilábon állt, akinek az identitását az a távolság formálta, amely egyre növekedett a konvencionális praxis és a saját polemikus beállítottsága között. Nyilvánvalóan igaz, hogy Sartre nem konvencionális életet élt, és hogy szokatlan módon életkora előrehaladtával látszólag egyre radikálisabb lett, legalábbis egészen az utolsó, zavaros évekig. De az ellenzéki elkötelezettség Sartre-i formájának mindig volt valami konformista jellege. 1945-ig Sartre-t nem lehetett megkülönböztetni honfitársai többségétől sem politikai nézeteit tekintve (már amennyiben voltak politikai nézetei), sem nyilvános cselekedeteiben; még filozófiai vonzalmai is jobban hasonlítottak idealista professzorai hajlandóságaira a Sorbonne-on, mintsem azt ő szívesen elismerte volna. És amikor aztán elkezdett kiépíteni magának egy megkülönböztetően sajátos közéleti szerepet, az is kényelmesen konvencionális volt - a nemzedéke és a kora szempontjából. Ezt illusztrálta az a vezető pozíció, amelyet az ötvenes és hatvanas években a francia petíció-aláírók sorában elfoglalt, megelőzve még Beauvoirt és az Esprit példátlanul alkalmazkodóképes szerkesztőjét, Jean-Marie Domenacht is. Camus szavaival Sartre a történelem haladásirányába fordította a karosszékét. Közéleti szerepük újraértékelése

Ezért van, hogy írásainak fontossága és veleszületett képességeinek megnyerő vonzereje ellenére Sartre képe mára elhomályosult. Egy kissé a Negyedik Köztársaság légköre árad belőle, annak a Franciaországnak a levegője, amelynek elmúlását talán sajnáljuk, de amely mégis jó, hogy elmúlt. Sartre nem értette meg ezt a változást - nagyon kevéssé érdekelte őt, mi ment végbe Franciaországban azokban az években -, de ebben a tekintetben is csupán tipikusan olyan volt, mint intellektuel társainak nagy része. Lehet, hogy gondolkodása az univerzalitásra ösztönzött, de ma éppen ezek az univerzalista igények tűnnek provinciálisnak. Ahogy Aron írta Alain-ről (akiről Sartre elismerte, hogy nagy hatással volt rá korai éveiben): "Ahhoz, hogy meghaladjuk a Történelmet, először el kell ismernünk."

Aron ezzel szemben valóban radikális volt, nézetei és állásfoglalásai majdnem mindig szemben álltak az uralkodó divattal, vagy éppen az előtt jártak. A kép, amit a Temps Modernes szerkesztői vagy 68 májusának polemizáló diákjai rajzoltak róla - egy konzervatív, cinikus mandarin képe -, figyelmen kívül hagyja, hogy mindazon területeken amelyek élete során bármikor fontosak voltak a francia baloldalnak, Aron elsőként ért el eredményt, és leghatározottabban állást foglalt vagy tájékozottabb volt bennük, mint a legtöbben: a marxista filozófia, az egzisztencialista gondolkodás, az antifasizmus, a spanyol köztársaság, a náci Németországgal szembeni ellenállás (1940 előtt és után), a dekolonializálás, az antitotalitarizmus, a egyetemi reform kérdéseiben. A kivétel természetesen a filokommunizmus minden formája - de ismerve ez utóbbi uralkodó helyzetét az ötvenes évek francia értelmiségi köreiben, és a megvetést, amellyel ma kezelik, azt mondhatjuk, hogy Aron ebben is előrelátó nonkonformistának bizonyult.

Mindez népszerűtlenné tette őt mind a bal-, mind a jobboldal szemében - ez utóbbi soha nem bocsátotta meg neki, hogy kritikusan, bár tiszteletteljesen különvéleményt nyilvánított a gaullista nacionalista csodaszerről, és hogy hideg logikával támogatta Algéria függetlenségét, amelyet elkerülhetetlen történelmi szükségszerűségnek látott. Nem vált hasznára, hogy zsidó volt, akit mélyen megsebzett de Gaulle rosszhírű 1967-es beszéde, és akit egyre inkább bántott az, hogy mint zsidó, nem emelt korábban szót Vichy ellen; memoárjának tervezett címe - amit később módosított - ez lett volna: "Souvenirs d'un Francais juif" - Egy francia zsidó emlékei. Aron nem volt kívülálló - neveltetése és elért eredményei, beleértve azt is, hogy beválasztották a Collčge de France-ba, a legfranciább sikersztorit jelentik -, mégis saját közössége peremén állt. Felismerte ezt, ha nem is örömmel, és így írta le önmagát 1965-ben: "egy párton kívüli, akinek a nézetei mindenkit sértenek, és annál inkább elviselhetetlenek, mivel túlzottan is mérsékelni próbálja magát, és szenvedélyeit érvek alá rejti."

Éppen ezért úgy látom, hogy minden komoly beszámolónak, amely Sartre-t és Aront a maguk korában ábrázolja, abból a paradox felismerésből kell kiindulnia, hogy közülük Raymond Aron volt a kor nagy másként gondolkodója, a fennállóval szemben elkötelezett intellektuel. Ma különleges erősségének tűnik mindaz, amit annak idején a gyengeségének véltek: a tudás határainak felismerése, a megértés és megítélés között a lehetetlen egyensúly nyughatatlan keresése, szakítása a filozófiával éppen akkor, amikor az a divatos gondolkodók előszeretettel művelt tevékenységeként az irodalom helyébe lépett, s az, hogy szellemi társainak elitközösségét inkább nemzetközi, mintsem párizsi körökből válogatta. És mint ahogy Sartre, az egzisztencialista, aki saját meggondolatlanságának vermébe esett, kénytelen lett volna elismerni de Gaulle megjegyzésének bölcsességét, miszerint az írástudás felelősséggel jár, ugyanúgy Aron, a Hegel-tanítvány, kényszeredetten mosolyogna, ha tudná, hogy a francia intellektuelek alkonyán ő képviseli visszamenőleg mindazt, amit azok egykor a legdrágábbnak tartottak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret