stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



CEES MOOTEBOOM

A HOLLAND HEGYEK KÖZÖTT


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy időszak, amely egyesek szerint még most is tart. Ebben az időben Hollandia sokkal nagyobb volt, mint mostanság. Mások tagadják ezt, és megint mások azt mondják, jóllehet volt ilyen idő, de nem tartott máig. Lehet, hogy így van, de erről én nem tudok. Saját tapasztalatból azt mondhatom: a holland zászlót Európa legmagasabb csúcsain láttam lobogni. Északot továbbra is Dokkum, Rodeschool és Pieterburen jelentették, de a déli határ, akár autóval is, több napi járásra volt Amszterdamtól és Hágától.

A magam részéről, bár én csupán egy külföldi vagyok, még mindenre jól emlékszem, s nem is szándékozom hallgatni róla. Nevem Alfonso Tiburón de Mendoza, Közúti Felügyelő vagyok Zaragoza tartományban, a korábbi Aragón királyság egyik részében, Spanyolországban. Szabad időmben könyveket írok. Tanulmányaim egy részét Delftben végeztem, ahol egy ösztöndíj jóvoltából közút- és vízi út-építést tanultam, s azt hiszem, a legjobb, ha azonnal kijelentem, Felső-Hollandia mindig is félelmet keltett bennem, Félelmet, amit németesen nagy kezdőbetűvel kellene írni, mintha a természetbölcselők régi filozófiájában az alapelemekről volna szó, mint a Tűz vagy a Víz, amiből a földi élet összeáll. Ehhez a nagy kezdőbetűhöz egy fekete cső érzése tartozik, melybe beledugják az embert, és ahonnan nem könnyű megszabadulni.

Hogy pontosan mi volt az, ami bennem ezt az érzést keltette, nem tudom, de ugyanúgy eredhetett a tájból, mint az emberekből. Az északi táj egyhangú, mint a sivatag. A különbség csupán az, hogy ez esetben a sivatag zöld, és tele van vízzel. Azonban nincs semmi csábítás, kerekdedség, ívelés. A föld sík, és ez az emberek korlátlan láthatóságához vezet, ez pedig újólag láthatóvá válik a viselkedésben.

A hollandok nem csupán érintkeznek egymással, hanem konfrontálódnak is. Fénylő tekintetüket a másikéba mélyesztik, s a másik lelkét méregetik. Nincsenek búvóhelyek. Házaik sem azok. Függönyeiket nem húzzák be, s ezt erénynek tekintik. Vettem a fáradságot, hogy megtanuljam sajátos nyelvüket, mely részben kemény hangokból áll, s melyben a torok felső része nagy szerepet játszik. Úgy tűnik nekem, hogy ez a zord körülmények következménye - mint gátszakadások, keleti szél, zajló folyók -, melyekkel régebben küzdeniük kellett. Hamar észrevettem, hogy gyerekes hízelgésnek tekintik, ha nyelvüket egy külföldi használja, s hogy szívesebben beszélgetnek velem egy harmadik nyelven. Ennek okát egészen soha nem értettem, de arra gyanakszom, hogy a szégyen és a közömbösség valamiféle keverékéhez bizonyosan köze van.

Akárhogy is, országuk északi részén soha nem éreztem otthon magam - ellenkezőleg, mindig akkor éledtem újjá, amikor a Rajna völgyében utazva megpillantottam a hegyek halvány, kékes körvonalát, melyek a hűvös, sík Északot elválasztják attól a sokkal vadabb területtől, amit a hollandok Alsó-Hollandiának neveznek. Mert bár alig értettem a Nagy Hegyektől délre használt nyelvjárásokat, s bár a sötétebb bőrű s kicsit alacsonyabb emberek, akik arrafelé élnek, nem hasonlítanak az oly sokkal felvilágosultabb északi tartományokbeli honfitársaikhoz, mégis sokkal inkább otthon éreztem magamat. Az élet ott nem volt olyan szabályozott és megzabolázott, s bár az Unió Központi Kormányzata megpróbált mindent kézben tartani, ez alig sikerült, a nagy távolságnak, a lakosok független lelkületének és a természetes undornak köszönhetően, mely irányítóikból feléjük áradt. Északon másodosztályú állampolgárnak tekintették őket, majdhogynem nyíltan kinevették akcentusukat, és legtöbbször csupán az alantasabb munkák elvégzésére tartották őket képesnek, melyeket nekik szegénységük miatt el is kellett fogadniuk. Mindez fájt.

A legtöbb észak-hollandiai - néhány művészt kivéve - viszont épp fordítva, a távoli Délen volt boldogtalan. A kormányhivatalnokok egymás társaságát keresték, a "Sötét Délről", barbárokról és korrupcióról beszéltek, ostobaságról és kormányozhatatlanságról, és mivel hozzá voltak szokva saját fojtogató túlnépesedettségükhöz és az ehhez tartozó társadalmi kontrollhoz, magányosnak érezték magukat, sőt, szívük mélyén talán féltek is. A hágai Központi Hatalom, az országvezetés, mint mondták, már rég nem tudja biztonságukat szavatolni, némely területek állítólag bandák uralma alatt állnak, a zsarolás mindennapi dolog. Ráadásul a Dél, mely csupán olcsó bort és gyümölcsöt volt képes szállítani, csak a pénzt vitte el. Valójában a Dél csupán arra volt jó, hogy olcsó munkaerőt biztosítson az északi iparvárosoknak. A déliek ott rögtön a régi szegénynegyedekbe költöztek, ahol a többiek lekicsinylően megtűrték őket, mindaddig, amíg a gazdasági válság ki nem tört, amikor már szívesebben látták volna, ha visszatérnek, bűzükkel és lármájukkal együtt azokba a primitív körzetekbe, ahonnan jöttek. Mindezek ellenére az országvezetés komolyan szemmel tartotta a meginduló elszakadási folyamatot.

Én magam szerettem ezeket a területeket. Ennek valószínűleg köze van az országhoz, ahonnan származom, bár Alsó-Hollandia tájai nem hasonlítanak Spanyolország ama részére, ahol én élek, s amelyet emberemlékezet óta Aragóniának hívnak. Alsó-Hollandia titokzatosabb, tele rejtőzködő barlangokkal, olyan, mint egy túl sok tintával készített nyomat, örvénylő folyókkal és végeláthatatlan, homályos erdőségekkel. Aragónia nem sík, mint Észak-Hollandia, mégis tágas és nyílt, néha szinte fénylő. Észak zöld, gazdag, gondozott tájai kedvetlen unalmat keltettek bennem, mely csupán azzal az ellenszenvvel mérhető össze, melyet a legtöbb észak-holland ellen éreztem önelégültségük és mértéktelen bírvágyuk, s e két tulajdonság elkendőzésére kifejlesztett álszentségük miatt.

A déli emberek nyersebbek voltak, de szabadabbak is, ahogy földjeik is megmunkálatlanabbak és elhagyatottabbak. Ami másokat taszított, épp az vonzott engem. A déli magasföld volt a kedvenc tájékom. Elkényelmesedett újságírók mindig mint holdbéli tájról beszéltek róla, de szeretném én látni azt a holdat, ahol bőszült hegyipatak mellett hatalmas kövekből épített menedékben lehet aludni. Az utazás arra egyszerű volt, de kalandos, és a hatalom ottani képviselői, akikkel kapcsolatba került az ember, tudtak annyira hollandul, hogy megértették, mit akar az utazó. Az északiak, akikkel találkozni lehetett, egyfolytában panaszkodtak, hogy a kenyér nem elég fehér, hogy a postahivatalok koszosak, hogy rosszul lehet fogni a tévéadást, mintha ilyesmiért érdemes volna búsulni. Ez persze közel sem az összes panasz: túl sok program van helyi nyelvjárásban, a helyi rendőrség megvásárolható, az északi hírek láthatólag nem érdeklik a délieket, és a polgármesterek néha még arra is restek voltak, hogy kiakasszák a falra a királynő portréját. Ezek a szerencsétlenek tavat mondtak tenger helyett, határőreiket ébereknek nevezték, s kisgyerekeikre sétahámot akasztottak. Igaz, ezek a dolgok már kezdtek kihalni abban az időben, mikor ez a történet játszódik, nem is annyira azért, mert a Központi Hatalom erővel elnyomta őket, hanem a rádió és a televízió hatására.

Egypár északi költő mindezt sajnálni látszott, úgy gondolták, hogy az ilyen szavakban és kifejezésekben a nyelv lelke önmagát őrzi, de ez természetesen, mint általában, senkinek nem számított. Egymás között a déliek továbbra is használták ezeket a kifejezéseket, de a téves szégyenérzet megakadályozta őket abban, hogy északiak társaságában is így beszéljenek. Mindezek miatt a két csoport kapcsolatában megbújt valami természetellenes, és valódi nemzeti egységről szó sem volt. Holland Királyságnak hívták ugyan az országot, de aki hegyen lakik, szegénységben él, és soha nem látta még a tengert, el sem tudja képzelni, hogy ő is ide tartoznék.

Az északiak, akik állandóan arról panaszkodtak, hogy Délen a szervezettségnek semmilyen formája nem létezik, ugyanakkor szervezett bűnözésről beszéltek, mely a normális kormányzás minden formáját hátráltatja. A parlamenti küldöttek, akik Hágában a Délt képviselték, "mind meg vannak vesztegetve és rosszindulatú csoportok szolgálatában állnak", és bár nem tagadom, hogy abban a zordon országrészben olyan dolgok is történtek, amilyeneket a hideg északiak képtelenek elviselni, mégis megmaradt szeretetemben ez a kezelhetetlen, féktelen ország, még ha csak azért is, mert ott nem éreztem a Jóakarat fojtogatását, amely a poldereket oly kiállhatatlanná teszi. Ez bizonyára spanyol származásomból következik.

A világvége majd csak később jön el, és, ezt biztosan tudom, nem halk suttogással. Nem vagyok egy frivol alak, de olybá tűnik nekem, hogy a hegyek fölöttiek megszelídített emberkertjében valami visszavonhatatlanul megváltozott. Aki a létet túlságosan a kezében akarja tartani, az valami hamis vágyat táplál a halhatatlanság iránt, és ebből még soha semmi jó nem származott.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret