stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JAN WOLKERS

MULTATULI


Kezdetben vala a Biblia, robusztus és nehéz, mint a kőtáblák, melyeket Mózes a Sinai-hegyről levonszolt. Nem volt állandó, ünnepélyes helye, hol itt, hol ott hevert, mint valami használati tárgy, de azért becses használati tárgy. Szent, sodródó sziklatömb, az a szerepe, hogy a hitet köszörülje. Más könyvek is voltak otthon persze, komorak és fenyegetőek, mintha arra készen sorakoznának, hogy összezúzzák a gyermeki lelket. A Mártírok Könyve, iszonyatos képregény, rémálmokat okozó, kibelezést, boszorkányégetést, nyelvkitépést, felnégyelést ábrázoló képekkel; John Bunyantól A zarándok útja; Willem Bilderdijk huszonnégy kötetes, aranyozott lapszélű, bőrkötéses összegyűjtött műveinek csaknem bevehetetlen erődje, szüleim kapták nászajándékba, elég különös ajándék ily örömteljes esemény alkalmából (később aztán mégiscsak értékelni tudtam, amikor rímkényszerré torzult halálvágyának komor kövületei közt: Fátyolos dobszó,/ Gyászdal, búsan zúgó,/ Ne legyen hallható/ Hamvaim fölött, rábukkantam ezekre a gondtalan, pajkos sorokra: Fedetlen kebleit merészen habzsoltam, birkózván ruhával s karral, mit eltakart); Abraham Kuypertől A szent hittudomány enciklopédiája három kötetben, ugyanettől a mumus-irkásztól A mindennapi kegyelem, később, mikor a festőművészet iránt kezdtem érdeklődni, s már értettem valamicskét az ikonográfiához, mindig azt kellett gondolnom: azért marad mégis mindig kétfajta kegyelem, ami nem mindennapi; és néhány, megfakult tengerzöld vászonba kötött Keresztény Asszonyélet évfolyam, ezek mindig mélységes szomorúsággal töltöttek el, mert a fedőlapon lenyugvó nap volt, mint valami arany stempli. Valószínűleg felkelő nap volt egyébként, erre utaltak a közepéből kitörő sugarak, de úgy gondoltam, ez nem talál a "keresztény" szóhoz. Hát nem azt harsogta-e időről időre a család a harmónium körül, mint valami örömtelen angyalsereg, hogy: A napsugár nyugovóra tér, De Te, Uram, nem feledsz el engem? De az ebédlőkredenc homályában, az ólomajtó mögött méltóságteljesen és mereven sorakozó könyvekhez nem volt szabad hozzányúlnom, meg a nővéreim enyhén illatos lányregényeihez sem. Édesanya szárnyai alatt és A kis keményfejű mátkasága. (Nővéreim úgy beszéltek erről a kemény fejről, hogy már-már azon kezdtem tűnődni, vajon nem arról a bizonyos testrészről van-e szó.) Fiúregények nem voltak, s nem is emlékszem, hogy igényem lett volna ilyesmire. Miért is lett volna, mikor kezem ügyében volt a Könyvek Könyve, minden idők bestsellerje. Sámson mellett, aki az ordító oroszlánt úgy kibelezte, akár egy heringet, s később a csontvázból még mézet is fakasztott, aki csupán egyetlen szamárállkapoccsal felfegyverkezve úgy összezúzta egy egész sereg filiszteus akaratos koponyáját, mint a lágy bíbictojást, nos, emellett a Sámson mellett vajon nem csupán egy vadnyugat-buzi vérgőzös kitalációja Winnetou és Old Shatterhand? És ugyan bizony hol lehetett volna W.G. van de Hulst könyveiben olyan neveletlen szereplőt találni, aki nem törődik azzal, hogy nem kívánatos az intimitás, és miután benyakalt a Chateau Szodoma és Gomorra márkájú borból, úgy közösül tulajdon lányaival, mintha gyerekjáték lenne? Miféle ifjúsági könyvben szerepeltek olyan királyok, akik mámoros feleségekkel és szeretőkkel teli sátrakkal és tabernákulumokkal veszik körül magukat? És hol kiáltotta világgá az istenség kiválasztott népének ellenségeivel szemben érzett heves gyűlöletét annyi hévvel? "Összetöröd őket vasvesszővel, széjjelzúzod őket, mint cserépedényt". Hol voltak olyan izgató tájleírások, mintha még Vincent van Gogh festékétől volna nedves a természet? "A folyóvizek tapsoljanak, a hegyek együttesen örvendezzenek." "Szálljon alá, mint eső a rétre, mint zápor, a mely megöntözi a földet." "A völgyeket gabona borítja; örvendeznek és énekelnek." És mely emberkéz által írott könyvben ábrázolják így a menyaszonyt: "Mint a karmazsin cérna, a te ajkaid, és a te beszéded kedves; Mint a pomagránát darabja a te vakszemed a te fátyolod alatt." De a Biblia időzített bomba. Előbb vagy utóbb a csordultig töltött tartalom következtében felrobban a hited. Félelmetes, pengeéles fegyvert ad a kezedbe azok ellen, akik a Szentírást arra használják, hogy elnyomjanak vele. Már tizenhat éves koromban írogattam (nem sokkal azelőtt, hogy Multatuli könyvét megismertem, s pont olyan gyenge verseket költöttem, mint gyakran ő is):

HITETLENSÉG

Jan, kérdezi apám, jössz-e a templomba?
Nem, Apám, mondom én, az idő ma túl szép,
Kint lepkék repdesnek, az ég tágas és kék,
Alatta illatoz a hűs szénaboglya.

Sötét képmutatók vannak a templomban,
Gyűlölt az a sok szó emberek szájából.
"! Ki Fiát küldte le a Mennyországból,
Napfényben, nyírfában van és virágokban.

Igen-igen, ez így is volt egészen. Itt hitehagyott született, s legkevésbé sem napsugárból és a morajló tenger sóhajából, inkább a költészet kialudt szikráiból, durva fogóval segítették a világra. A két tercina sajnos szerencsére elveszett. Mégsem elképzelhetetlen, hogy előkerül valaha ez a szonett egy kis pókhálóval átszőtt mappából a szülőfalumban, A hitetlenség vallomása - A mag, mely sziklára hullott és megfulladt címmel heverhet valami családi archívumban, apám ugyanis elmém eme számára nyugtalanító szüleményét egyházunk egyik öregének kezébe adta; ez, miután figyelmesen elolvasta, valószínűleg a következőket mondhatta apámnak: "Az istenkáromló ateizmus legalább világosan tagadja a Teremtő létezését, az undok panteizmus rosszabb ennél, hisz úgy tesz, mintha a Mindenható Úrnak egyéb dolga sem lenne, mint könnyelműen fel s alá repkedni. Semmi kétség, azon emberek rothadt szelleme árad belőle, akik úgy tesznek, mintha Isten tulajdon teremtményeinek tervrajza lenne" (építész volt az illető).

Mikor Multatulit kezdtem olvasni (neve számomra semmiképp sem latin eredetre vezetendő vissza, annyira árasztja magából a trópusok szomorúságát - tristes tropiques -, a mulatt halványbarna árnyalatának és a moszkitóháló tüll-jének egyvelege), mindenekelőtt azt fedeztem fel, hogy itt olyasvalaki szólal meg, aki a Bibliát nem úgy használja, mint valami ecetes spongyát, hogy erőt adjon neki a Siralomvölgyön át az örök idvezülés felé vezető úton, és kenetteljesen tanúskodik róla, hanem az "-és Újtestamentumot kritikus szelleme vizsgálódásának veti alá. Hogy nem állok egyedül a Biblia olvasása közben támadt gondolataimmal: annak az istennek, aki választott népével egyik tömeggyilkosságot a másik után követteti el többi teremtményei ellen, csak azért, hogy övék lehessen a Kánaán, enyhén szólva hiányzik egy kereke; és hogy az uzsorás kufárokat szó szerint ki kell hajtani a templomból, legyen az Izraelben vagy Buitenzorgban. "Ördög van benne és bolondozik: mit hallgattok reá? Mások mondának: Ezek nem ördöngősnek beszédei. Vajjon az ördög megnyithatja-é a vakok szemeit?" Voltak tehát felnőttek, sőt mi több, írók, akik szintén úgy vélték, hogy Jákob, aki ikertestvérétől, Ézsautól úgy kaparintotta meg az elsőszülötti jogot, hogy szőrös fivérének álcázta magát, és illatozó húsostállal felfegyverkezve mint az ördögi szemfényvesztés küldönce csalta ki öreg, vak atyjából az áldást, közönséges csaló.

Abból, amiket azután olvasgattam, miután Multatulit igazán tanulmányozni kezdtem, látni lehet, hogy volt ám ott konkurencia, amitől Multatulinak tartania lehetett, annak ellenére, hogy egyelőre azért ő maradt az én tündöklő kedvencem. A jegyzeteim közt, melyeket az elolvasott könyvekről írtam a háború utolsó éveiben és a leideni Rijksuniversiteit könyvtárának lejárási határidőket jelző, megőrzött céduláin (kölcsönözhettem a könyvtárból, mert a leideni Festőakadémia diákja voltam, igaz, abban a majdnem szent környezetben meglehetős gyanakvással méregettek végig, mert egy nagynéném ócska, kopott bundáját vállamra vetve jártam, nyakam köré pedig teljesen szétfoszlott, narancssárga selyemsálat tekertem, úgyhogy gyanítom, egyesek alkalmazni szerették volna rám a szabályzat 2.sz. pontját, miszerint "azon látogatóktól, akiknek jelenléte bármiféle veszéllyel fenyegeti a könyvtárat, meg kell vonni a látogatási engedélyt") olyan címek szerepelnek, mint Dante Isteni Színjátéka, Nietzsche A hatalom akarása, Shakespeare-től a Hamlet, Rómeó és Júlia, III. Richárd, Slauerhofftól a Tajték és hamu és a Földi élet, Spinozától az Isten, világ, ember, az Iliász és az Odüsszeia, Du Perrontól A lebaki ember és a Szülőföld, Freud Totem és tabuja és még sok-sok más könyv. (Sokat olvastam.) Saját elhatározástól indíttatva aprólékosan elemezni is kezdtem a Max Havelaart, erre valószínűleg a festőakadémiai tanulmányaim inspiráltak, ahol - barátaim elleni makacsságból, akik főleg azzal voltak elfoglalva, hogy sarjadzó nemi vágyaikat levezessék, és lekicsinylően közölték, hogy ők az aranymetszést másképp értelmezik - a Praxitelészi Hermészt az utolsó részletéig lemértem, miáltal az isteni gipszalak a szürke faszénvonásokból és vonalacskákból úgy bontakozott ki, mint valami mérges óriáspók, amely rosszindulatúan éppen az örök szépséget fosztja meg szeme világától. Merthogy nem akartam minden további nélkül elfogadni, hogy beauty is in the eye of the beholder (a szépség a szemlélő szemében van). Úgy gondoltam, mindennek ellenére, hogy a titok mérhető, hogy matematikával tetten érhetem a múzsát. És így esett, hogy a Max Havelaar, regényművészetünk eme fényes kezdő- és egyben ragyogó csúcspontja - mostanában mondogatják még egyesek, főleg olyanok, akik, hogy durván fogalmazzak, a tulajdon nevüket sem képesek leírni, szóval ezek azt állítják, hogy kezdő regény, amibe, mint valami kolbászba, minden bele van gyömöszölve - tele van tűzdelve mindenféle fecnivel, a tizenegyedik oldalon például ezt jegyeztem fel az egyikre, a westermarkti jelenetnél a görög nővel: "Droogstoppel nemcsak halálosan józan és szerencsétlen ember. Egyúttal ő maga a költő és író Douwes Dekker is. Mert vajon el tudna-e ennyire vakítani egy fantáziátlan könyvelőt a szépség?"

"A lányt már nem is láttam; az igazat megvallva, semmit se láttam. Minden ködben úszott a szemem előtt. Eldadogtam valamit néhány görög ige ragozásából.

- Plaît-il? - kérdezte a lány franciául. Vagyis hogy mit óhajtok. Összeszedtem magam, és folytattam a görög halandzsát:

- Ménin aeide, theá - mondtam az Iliász bevezető szavait. Vagyis: Istennő, haragot zengj. Meg aztán Hérodotoszból is idéztem (görögül), mondván: Egyiptom a Nílus ajándéka." (Balabán Péter fordítása)

"Nem kell hozzá sok és a dalok szárnyán átszállítja szívszerelmét a Níluson." És ezt is feljegyeztem: "Stern a Heine árnyalakja". Mert noha módszerem korántsem volt tudományosnak mondható, és egyáltalán nem az "auktoriális médium" és "perspektivikus koncentráció" szempontjából elemeztem, mint a szakemberek, mégis úgy gondoltam, hogy forró csodálatommal egész sor titoknak bukkantam nyomára. "Havelaar Douwes Dekker látnoki énje, olyasvalaki, aki úgy ismeri a Bibliát, mint a tenyerét." "Nem az eső az, ami hiányzik, hiszen a hegycsúcsok húzzák, húzzák a mennybolt felhőit a föld felé." A függőleges vonal. (Törj meredeken fölfelé, úgy élj, mint a törzsek, amíg, mint lándzsák, remegünk az égbolton.) Droogstoppel a másik énje, a józan szemlélőé, aki mindenkit magában hordoz, csupán életmentés okán. Egyik embert képmutatóbban és kiállhatatlanabbul, mint a másikat. "Kis idővel ezelőtt, valamelyik este a Kalverstraatot ejtettem útba, s megálltam egy gyarmatáru-kereskedés előtt. A kereskedő éppen közepes minőségű jávai sárga Chwribon-kávét szortírozott, kissé összetörtek a szemek a szállításnál, azokat söpörte össze. Érdekelt a dolog, mert mindig nyitva tartom a szemem."

Amikor a háborúban a téli éhínség küszöbén egy antikváriumban felfedeztem egy olajzöld könyvecskét, amelyet 1909-ben az Oxford University Press adott ki Poems and Miscellanies címmel, és kiderült, hogy E. A. Poe írta, Multatulinak erős vetélytársa került. De azt is felfedeztem, milyen sok a közös vonás bennük, emberként és művészként egyaránt, akkor is, ha egyiküket teljesen átitatta a Biblia, a másik felől viszont Krisztust megfeszíthették volna akár a Marson is. Abban hasonlítanak például, hogy mindketten folyton eladósodtak, és kénytelenek voltak szerencsejátékkal és kártyával pénzhez jutni hitelezőik nagy örömére, egyszerűen csak azért, mert illúziókat kergettek valami hatalmas gazdagságról, amit egy csuklómozdulattal nyernek majd el a krupiétól, és amit majd jótékonykodásra fognak használni széles e világon. Azt is felfedeztem, hogy egyiküknek nagyobb a szociális érzékenysége (Aki fél a rothadástól, az az élet ellensége), a másik egy fokkal dekadensebb, vagy inkább betegesebben dekadens (The death of a beautiful woman is, unquestionably, the most poetical topic in the world /Egy fiatal lány halála kétségtelenül a világ legköltőibb témája./), de mindkettőjüket erősen megmarta a romantika tarantellája. És igencsak búsongtam, hogy egyikük sem írta meg a "Lebaki démonok" című történetet, mérgezésről szólt volna a pálmafák alatt, valami félelmetes, keleti kegyetlenséggel teli bábjáték ("During the whole of a dull, dark, and soundless day during the wet monsoon, when the clouds hung oppressively low in the heavens, I had been passing alone, on horseback, through a singularly dreary tract of country, and at length found myself, as the shades of the evening drew on, within view of the melancholy house of Havelaar" /Egy lanyha, sötét, csendes napon, a nedves monszun szakában, amikor a felhők nyomasztóan alacsonyan csüngtek az égen, egyedül, lóháton, furcsán kietlen vidéken haladtam át; és végre, mikor az est árnyai már hosszan vetődtek a földre, megpillantottam Havelaar búskomor házát./), a másikuk pedig, valamivel józanabbul, nem beszélte el, hogy s mint zajlott az élet Maria Clemmék házában ("Virginia tizenhárom éves, káposzta- vagy gólyamese nem hangzott el nálunk, meg Volawykről sem meséltek, de hogy a dolgokat így nevén nevezzék, hát ezt igazán illetlennek tartom, én ugyanis ragaszkodom az erkölcshöz.")

Poe-hoz tulajdonképpen közelebb éreztem magam azokban az árulástól és rothadástól bűzlő háborús időkben. Mert hiszen nem írtam-e jómagam is egy évvel azelőtt, hogy megismertem a műveit, és röviddel azután, hogy megszereztem a gépíródiplomámat, néhány hátborzongató történetet, melyek képzeletem homályos zugaiból úgy törtek fel, mint valami fantomok? Egy festőről például, aki holt szerelmének arcképét tulajdon vérével festi meg, úgy vágja fel az ereit, mint festéktubusokat (peinture vampire), s amikor egy reggel a műterembe érkezik, látja, hogy az arckép életre kelt, a bőre úgy mozog, mint egy lélegző teremtményé. Magánkívül siet a festőállványra erősített vászonhoz, de rémülten hátratántorodik a hemzsegő férgek látványától, melyek mint mozgó, síkos pép mohón habzsolják az alvadt vért. Egy másik történetet is írtam, gyászos természetű Hendrik nagybátyám magányos, tragikus halála inspirálta, néhány lányról szólt, akikre a háború rányomta a bélyegét; nagybátyjuk halotti leplét deréktájban letépik a hulláról (hogy pompázó alsószoknyának használják egy sátáni összejövetelen), és a hideg olló finoman végigsiklik a dermedt nemi szerven. A gonosz fúriákat nővéreimről mintáztam, félénk teremtések voltak, istenfélőek, mint a bazsarózsa, már attól is hisztérikusan sikítoztak, ha egy döglött egeret láttak a küszöbön. Olyasmi volt ez, mint amit Huizinga ír A középkor alkonyában: "A túlzásban a valóság hátterét látni". Mindenesetre megtanultam, mi a különbség valóság és fikció között. Olyan nagy a különbség, mint egy döglött egér és egy halotti álomba süllyedt férfi nemi szerv között.

Multatuliról, akinek, éppen mint Poe-nak, ifjúkorában tizenhárom éves szeretője volt, ugyanazt lehet elmondani, mint amit David Galloway ír a Selected Writings of Edgar Allan Poe előszavában: "Poe has been variously pictured as a sado-masochist, dypso-maniac, drug addict, manic depressive, sex pervert, and egomaniac. The fiction demands that we look at the life that produces it, but the critic must approach such analysis with more than usual caution; the temptation to see Poe's work simply as the outpouring of a profoundly disturbed mind, denying, therefore, the conscious artistry in its composition. Poe meticuously revised what he regarded as his best work, and any study of those revisions is proof of his thorough control of his cretive faculties, és továbbá: Edgat Poe led the most luckless life of any writer. His only talent was for suffering. His genious was to make of his own sufferings the paradigms of our fate elaborated with such energy and intelligence in his writings. (Poe-t ábrázolták már szado-mazochistának, dipszomániásnak, kábítószerfüggőnek, mániás depressziósnak, perverznek és mániákusan önzőnek. A fikció azt kívánja, hogy beletekintsünk annak az életébe, aki megalkotta, de a kritikusnak a szokásosnál is elővigyázatosabbnak kell lennie az efféle megközelítéssel, nagy a kísértés ugyanis, hogy Poe műveit egyszerűen egy mélyen zavarodott elme szüleményeinek lássuk, tagadván kompozíciói tudatos művészi tökélyét, Poe aprólékosan átdolgozta azokat a munkáit, melyeket a legjobbaknak tekintett, az átdolgozások vizsgálatával meggyőződhetünk arról, hogy teljes mértékben ura volt kreatív képességének. Poe-nak nagyon szerencsétlen íróélete volt. Csak a szenvedéshez volt tehetsége. Zsenialitása abban állt, hogy saját szenvedéséből megalkotta mindannyiunk sorsának paradigmáit, és írásaiban energikusan és értelmesen fejtette ki őket.) És James Russel Lowell még rímet is faragott róla, hogy ábrázolja művészet és giccs összegabalyodását (de a giccsnek igenis megvolt a maga szerepe!):

Here comes Poe with his Raven, like Barnaby Rudge,/Three fifth of him genius, two fifths sheer fudge. (Itt jön Poe a Hollójával, mint Barnaby Rudge, Háromötöde zseni, kétötöde merő ostobaság.)

Ezt Multatuliról is el lehet mondani, főleg, ha az ember az Ideen-t (Gondolatok) olvassa. Már annak idején, a háborúban, első olvasásra is falvédőigazságoknak találtam az afféle aforizmáit, mint: Az ember hivatása, hogy ember legyen és A gyöngyhalász nem fél a sártól. (Akkor ezt már szebben fogalmazza meg Omar Khajjam: "A tükörfényezőnek fekete a keze.") Elismétlem akkor, mit mondott Du Perron a Lebaki ember-ben: "Azzal, aki szereti Multatulit, órákon át lehet a hibáiról beszélni." Apropó, ha már úgyis Douwes Dekkernél tartunk; tegyük fel, hogy csak az első négy fejezetet írta volna meg a Havelaarból, hogy a cserépkályhácskája felmondta volna a szolgálatot, úgyhogy a kis padlásszoba, ahol a hideg ellen védekezvén keménykalappal a fején írt, lángokra lobbant volna, és neki csak épp arra lett volna ideje, hogy a már megírt oldalakat kihajítsa az ablakon, mielőtt ő maga, mint egy fáklya, kialszik; vagy tegyük fel, hogy amikor a nyitott ablaknál még éppen nézte át ezeket a fejezeteket, Johan Braakensiek, a kritikus, felborította volna a tintásüveget, úgyhogy az éhező író feloldódott egy fekete felhőben, nos, még akkor is emlékművet kellene állítanunk neki. Mert azok az első fejezetek olyan istentelenül szellemesek és ragyogóak, szarkasztikusak és összetettek, hogy csak úgy szikrázik belőlük az élet. Elképesztően zseniálisak. Olyan nagy kaliberű tűzijáték, hogy az egész világmindenséget megvilágítja. "És odabiggyesztette a nevét. De én nem árulom el, mert nem szeretem, ha valakit miattam vesz szájára a világ." Nagyon kell keresgélni a világirodalomban, hogy valami ezzel egyenrangú művet találjunk. A Henderson, az esőkirály igen szellemesen indul: "I am a graduate of an Ivy League university - I see no reason to embarrass my alma mater by naming her" (Egy Ivy League egyetem végzettje vagyok - nem látom értelmét, hogy zavarba hozzam alma materemet azzal, hogy megnevezem), már-már azt gondolná az ember, hogy... na de nem, mégsem. Hány kilométer előnyt kell adni Saul Bellownak a mozgáskorlátozottak futóversenyén?

Azért mégiscsak sokat veszít nyelvünk és irodalmunk azzal, hogy Eduard Douwes Dekker nem akart az lenni, aki volt minden zsigerében. Hogy nem írt regényt a Si Oepi Keteh-hez fűződő viszonyáról, akkor ugyanis az én Turks fruitom előtt úgy száz évvel finom kis szerelmi történet születhetett volna, csípős, mint a bors, és édes, mint a tamarindacukor. Igen, színesbőrű és fehér nem kell, hogy gyűlölje egymást. Sajnálatos, hogy nem írt történeteket a szerelmes Carolinéről és Cateau-ról, vagy a szabadkőműves asszonnyal való találkozásáról a porosz postakocsin Mainz és Oberwesel között, igencsak árnyékba állította volna velük Guy de Maupassant-t. Le bonheur n'est pas gai! (A boldogság nem víg dolog) És mélységesen szomorú, hogy nem született könyve Tinéhez füződő viszonyáról anélkül, hogy Tinére grimasszá merevedett álarcot aggasson abból a túlságosan is szeretetteljes ragaszkodásból, amit lelkiismeretfurdalása mindig elővétetett vele foszlott, molyrágta színházi kellékekkel teli ládájából. Több mint nagyszerű Madame Van Wijnbergerünk lehetett volna. (Gustave Flaubert az egybeesés fölötti csodálkozástól hanyattvágódott volna rusztikus kanapéján.) Tegyük fel, hogy hatalmában állt volna azt a keresztségellenes hőst, aki benne lakozott, egy időre nemes ösztöneibe fojtani, és alá tudott volna szállni tulajdon, néha meglehetősen borongós önmagába, semmit nem kímélő, könyörtelen bonckésével együtt. Az évszázad legtragikomikusabb történetének lehettünk volna olvasói. De hát ha egyszer az ember azt mondatja Droogstoppellel: "Így tehát... óvakodom attól, hogy regényeket irjak, vagy más hamis adatokat közöljek", vagy, ahogy Douwes Dekker az 1209. Gondolatban mondja: Hiszen akkor csupán a bolond Wilkenst kellett volna banditává változtatnom, a vállán zsiványköpenyt átvetnem, alagsori irodácskáit embercsontokkal teli nyomortanyává varázsolnom, zsemléit zsebpisztolyokká, pedáns beszédét gyilokról és bosszúról üvöltő szinpadi őrjöngéssé. Mi sem lett volna ennél könnyebb, de... az a helyzet, hogy nem ennyire egyszerű és utálatos a feladatom. Ugyanis... nem vagyok regényíró. Nagyon szomorú, hogy ezt komolyan gondolta, ugyanis elsőrangú regényíró volt.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret