stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



LOTHAR BAIER

A HAZUGSÁGOK ORSZÁGA.
ÉRTELMISÉGIEK AZ EGYESÜLT NÉMETORSZÁGBAN


Kik ezek az intellektuelek egyáltalán? Sokan azok közül, akik rögtön eszembe jutnak, ha az "intellektuel" kifejezést hallom, nem szeretik, ha ide sorolják őket, mások annál inkább, akiknek a tudása, elmélyült gondolkodása a kifejezőkészség mellett nem áll minden kétségen felül. Néhány ismert személyben könnyen meg lehet egyezni: Hans Magnus Enzensberger biztosan intellektuel, még ha itt-ott azt állítja is magáról, hogy csupán költő, és Christoph Hein, hogy egy keleti nevet is mondjak, szintén intellektuel, és nyilvános megnyilatkozásaiból ítélve annak is tartja magát. De mihez kezdjünk például Sarah Kirsch-sel? Vagy Botho Strauss-szal, akiben néhányan a kimondott anti-intellektuelt látják?

Tucholsky nem szerette az "intellektuel" kifejezést, azt mondta róla, hogy a kommunisták hozták sajnálatos módon forgalomba, inkább a "literátor" szót használta. Az NDK-ban, állította egy nyugatnémet szociológus néhány éve egy Kelet-Nyugat beszélgetésen, egyáltalán nem is voltak intellektuelek a szó hagyományos értelmében. Ideológus funkcionáriusok egyfelől, állami költők másfelől, valahogy így kéne eszerint a látványt elképzelnünk. Ez persze badarság, mégis nehéz a meghatározás, nem lehet röviden minden összetevőt megvilágítani, ami az intellektuelt intellektuellé teszi. Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy annyit mondjak, a magam nézőpontjából elsősorban literátorokra gondolok, de nemcsak rájuk, amikor intellektuelekről beszélek, intellektuelekről az egyesült Németországban.

Kelet-Nyugat találkozók 1990-ben

1990 februárjában, amikor még megvolt a két német állam, melyek tervezett fúziója már ugyancsak ott volt a levegőben, részt vettem keleti és nyugati szerzők találkozóján a berlini Literarisches Colloquium szervezésében. Magasra csaptak a vita hullámai az egyesülés lelkes hívei és szkeptikus megítélői között.

A választóvonal nem feltétlenül a Kelet-Nyugat határt követte, a keleti résztvevők némelyike egyszerűen hallgatott, és csodálkozva figyelte a vitát. Emlékszem Peter Schneidernek a vita során elhangzott egyik mondatára: "Aki most nincs válságban, az nem normális." Úgy találtam, hogy a helyzethez illően fejezte ki a mindkét oldalon érezhető izgalmat. Hiszen a válság nem rossz, ha időt hagynak neki a kibontakozásra, eldobja azt, ami van, és a végén néha valami váratlanul újat hoz létre. Egy másik akkoriban hallott kijelentés viszont nagyon megrémített: a következő 10 évre - valami ilyet akart mondani az illető - a német ügyek feldolgozása kerül napirendre. "Egy évtizedre való panaszirodalom", így került a másnapi újságcikk élére. Micsoda rémálom, gondoltam, és titkon bíztam abban, hogy nem így lesz.

Röviddel az állami egyesítés után - az "újraegyesülés" kifejezéssel továbbra is nehézségeim vannak, mert az az újraegyesülés, amelyet iskolás koromban a plakátok sokasága hirdetett, nagy iskolai térképeink feliratai szerint a "szovjet megszállási övezet" mellett kiterjedt az akkoriban "lengyel igazgatás alatt álló" területekre is - tehát 1990 novemberében Wiesbadenben részt vettem egy sokkal kisebb találkozón, ahova Christoph Hein hívott meg. Az ott levő osztrák és nyugatnémet szerzők közül ismertem néhányat, másokat - Németország keleti feléből, köztük Daniela Dahnt és Steffen Menschinget -, nem ismertem, de egy sor felolvasás és beszélgetés után az volt az érzésem, hogy nem találkoztam senki olyannal, aki teljesen idegen és ismeretlen lett volna. Ha az ember időt hagy rá, és veszi a fáradságot, hogy az új állampolgártársakkal az ún. "csatlakozó területekről" sok mindent elmondasson magának - és elmagyarázzon nekik maga is néhány összefüggést a saját tapasztalataiból, akkor - gondoltam én 1990 novemberében - ez a fejünk fölött elkezdett egyesítés a végén még egész izgalmassá válhat, mindent egybevetve még valami jó is kijöhet belőle.

Néhány hónappal később egy lipcsei kerekasztal mellett megismerkedtem Wolfgang Engler kelet-berlini szociológussal, és a visszaúton Frankfurt felé arra gondoltam, hogy egy kiváló intellektuellel találkoztam az imént, egy elmélyült gondolkodású kortársammal, aki nemcsak kitűnően tájékozott a keleti és a nyugati társadalom struktúráiban, hanem a kritikus önreflexióra is képesnek látszik. Azt gondoltam még, hogy ebből az egyesülésből mint társadalmi és intellektuális folyamatből, amelynek során az eszmecserékkel új közös eszmék keletkeznek, még valami igazán izgalmas is kialakulhat. A tárcaháború

A tárcaháborút, amely 1990 nyarán "német irodalmi vita" médiacímmel robbant ki, visszataszítónak találtam ugyan, de a magam számára az átmeneti válságjelenségek kategóriájába soroltam, melyek talán elkerülhetetlenek annak a sebészi segédlettel végbevitt országátültetésnek a során, amelyet Willy Brandt annak idején eufemisztikusan egybenövésnek (Zusammenwachsen) nevezett.

Akkori érzéseimben - ezt ma meg kell hogy mondjam - minden vonalon csalatkoznom kellett, másoknak láthatólag nem kevésbé. Az 1990-ben Wiesbadenbe meghívott kelet-berlini Daniela Dahn azt írja 1996-ban megjelent könyvében, melynek címe WestwÄrts und nicht vergessen. Vom Unbehagen in der Einheit (Nyugat felé és nem feledni. A rossz közérzetről az egységben), hogy az egyesülés óta csak egyetlenegy felolvasásra hívták meg Nyugat-Németországba (Nyugat-Berlint is beleértve). A nyugati és keleti PEN-klubok kínálta választék láttán még a legjobb hiszeműek is arra a következtetésre kellett hogy jussanak, hogy némely dolog még sokkal rosszabbul alakult, mint ahogy a sötéten látók jósolták. A felelősöknek mindenfelől mondogatják, hogy ez így nem mehet tovább, mégis marad minden a régiben. Az emberek kezdik otthagyni őket, de a felelősök még mindig nem vesznek észre semmit. Csak ha a pénztáros jelenti, hogy a számlán nem maradt semmi, akkor kezdik el vakarni a fejüket. 1990 februári rémálmom valóra vált, nem egy rakás "panaszirodalom" formájában, hanem mint germanocentrikus szellemi szorulás.

A képet, melyet az intellektuelek az egyesült Németországban együttesen nyújtanak, siralmasnak találom. Egyenként tekintve továbbra is írnak többé-kevésbé izgalmas könyveket és cikkeket, de ha kicsit eltávolodunk a szövegektől, kaotikus látványt regisztrálhatunk sok kiabálással, össze-vissza rohangálással - és mérsékelten szórakozó nézők tömegével a szélen. Erről a Stasi tehet, mondják sokszor, ha nem terjeszti el dossziéiban alattomosan azt a máig ható mérget, amely néhány organizmust kergekórszerű állapotba hoz, már rég príma volna minden. Azaz a keleti intellektuelekből és a nyugati intellektuelekből egyszerűen német intellektuelek váltak volna, akik, mint másutt is, részben kerülik egymást, részben szenvedélyesen vitatkoznak egymással, részben érdekszövetséget alkotnak egymás kölcsönös támogatására, egyébként azonban nem keltenek feltűnést különösebben furcsa viselkedésükkel.

Elhiszem, hogy az Állambiztonsági Minisztérium egy csomó embert kisebb-nagyobb előnyökkel korrumpáló praktikái nélkül a gyanakvás pszichológiája nem terjedhetett volna el ilyen mértékben a nyugati és a keleti intellektuelek közötti érintkezés uralkodó formájaként. Az 1991. év első hónapjaiban, amikor a Gauck-hivatal a nyilvánosság élénk részvételével nyitotta ki prominens személyiségek Stasi-dossziéit, szerencsére jó messze voltam - külföldön - és csak töredékek jutottak el hozzám mindabból, amit itt fölkavartak. A távolból szabad szemmel nem lehetett mindig különbséget tenni a kollégák Stasi-aktákban rögzített leleplezései és azok között, amelyek leleplezőkről és leleplezésekről szóló mendemondák formájában kerültek be a médiákba. Mindenképpen kollaboráns és denunciás banda ez a keleti értelmiség - ez volt a dolog végkicsengése, a vezérmotívum, amit Frankfurtba visszaérve hallottam. Mivel a keletről való értelmiségiek az NDK vége óta konkurensként lépnek föl ugyanazon a piacon, az általánosított Stasi-gyanú a nyugati riválisoknak szerzett egy kis rejtett morális előnyt, amiből nyilván jócskán profitáltak is.

Egészében véve azonban a Stasi plusz az utóhatásai együttvéve sem látszanak nekem elegendőnek az egész mizéria magyarázatára. Hiszen szó sem volt még Gauck-hivatalról, amikor a keleti irodalmárokat a Zeit hasábjain már melegebb égtájakra küldözgették. Önelégült finnyásság és sértett duzzogás

Amennyiben az értelmiségiek is saját társadalmuk gyermekei, bár valamelyest elfajzottak, mégis ugyanabban a bordában szőtték őket, nemigen nyújthatnak sokkal kedvezőbb képet a mindenkori lakosságnál. Önelégült finnyásság az egyik oldalon, sértett duzzogás a másikon. Mindezt már elégszer leírták, kifogásolták, elemezték vulgár-pszichológiai módszerekkel. De arra ritkán kérdeztek rá, hogy az értelmiségiek itt és ott miért nem térnek el jobban az átlaglakosság viselkedési sémáitól, holott rendelkeznek a távolságteremtés, a reflexió és önreflexió minden eszközével.

Az utóbbi időben egyenesen az az érzésem, hogy még a lakosság fejlődésétől is jelentősen elmaradnak. A vonaton hallottam nemrégiben fiatal, Nyugat-Németországból származó és Lipcsében állomásozó Bundeswehr-katonákat beszélgetni, akik ezt mondták: "Nálunk az egyesülés már régen megvolt, itt már nincs több Ossi-Wessi huzakodás, és a szászoknak különben is sokkal jobb vicceik vannak." Ez talán túlzás, de az említett PEN-helyzettől minden más csak jótékonyan tud különbözni.

Az a gyanúm, hogy az intellektuelek az egyesült Németországban valami pótháborút vívnak. Amit egymás között folytatnak, azt az igazság és a morál jegyében zajló tisztán német összecsapásnak tekintik a keleti és a nyugati országrész múltja felett. Ezt annál elkeseredettebben folytatják, mivel a konfliktus számos forrását, amelyek nem csupán német-német jellegűek és nemcsak a múltra vonatkoznak, egyáltalán nem is érintik.

Amikor leomlott a berlini fal, a nyugatnémet színtér - mert csak ez az, amelyikben kellőképpen kiismerem magam - igen sajátos állapotban leledzett. A megelőző évtizedben az oktatás területén megkezdett állásleépítések miatt szellemi munkanélküliség indult meg alulról, és egy lappangó konkurenciaharcot váltott ki a médiákban és a kultúra területén rendelkezésre álló helyekért. Először a kultúrát is felfuttatták, itt is, ott is múzeumok nőttek ki a földből, új fesztiválokat indítottak, amelyeknek aztán akadémikus végzettségű szószólókra volt szükségük létjogosultságuk igazolására.

A kultúra általában az elemi létfenntartási eszközök rangjára emelkedett, olyan nélkülözhetetlenné vált, mint a levegő. A kulturális nagyüzem nemcsak számos egyébként állástalan szociológust és filológust foglalkoztatott, de azt is sugallta, hogy immár szellem és társadalom, gondolkodás és élvezet, kritika és hagyomány kezd egymásra találni. Ebben az eufóriában csak azt nem vették észre, hogy ez az iparilag előállított kultúra lassan fölemésztette azt a hagyományt, amelyet konzerválni volt hivatott, és hogy ennek árnyékában már ott lopakodott a kritikai gondolkodás elhárítása, az intellektussal szembeni ellenséges érzés.

A nyolcvanas évek egy olyan eseménnyel kezdődtek, amely csak utólag kapott jelképes jelentőséget, Jean-Paul Sartre halálával 1980 áprilisában. A radikális pártos kiállás és a meggondolatlan állásfoglalások korának vége - ez lett a jelszó -, most az ösztönző újragondolások és az illúziókkal való leszámolás új korszaka kezdődik. Vegyük először közelebbről szemügyre a dolgokat, mielőtt véleményt hirdetünk róluk - mondta Hans-Magnus Enzensberger, és arra szólította fel írótársait, hogy szerencsétlen vezércikkek és rossz versek helyett lelkiismeretes kutatáson alapuló, szemléletesen megírt riportokat készítsenek, és adják az általa alapított Transatlantik című folyóiratnak, amelynek nagy olvasóközönséget helyezett kilátásba.

A széles olvasói rétegek aztán sajnos mégsem jöttek, ellenben az "elkötelezett intellektuel" kimustráltatott mint egy túlhaladottnak nyilvánított korszak emblematikus figurája, letűnése kapóra jött az új kultúrbőségnek, amennyiben helyet engedett tetszés szerinti kultúrtermékek kritikátlan piacra dobásának. A boldogult emlékű elkötelezettséggel együtt kezdték egy füst alatt, mégpedig az egész nyugati világban, gondolom én, magukat az intellektueleket kimustrálni. Azaz valamelyest még foglalkoztatják, és alkalmilag hivalkodnak is vele, de fokozatosan megfosztják a legitimitásától. Russell Jacoby amerikai szerző 1987-ben közzétett egy tanulmányt The Last Intellectuals (Az utolsó értelmiségiek) címen, amely e század amerikai kulturális fejlődésének gondosan illusztrált elemzése alapján arra a következtetésre jut, hogy az intellektuelek napjai - úgy, ahogy a 70-es évekig felléptek -meg vannak számlálva.

Ezt Nyugaton úgyszólván mindenütt érezni lehetett - Franciaországban az intellektuelek kedélyes öniróniával nyugtázták ezeket a kilátásokat, egy párizsi könyvesboltban továbbra is kint voltak Sartre könyvei, de ezúttal egy gyerekkoporsóba helyezve. Nyugat-Németországban ezzel szemben egy régi német hagyományt elevenítettek föl, az antiintellektualizmust, mégpedig a hagyományosan éppen az intellektuelek által képviselt változatában. A fal leomlását követő káosz napjaiban egyre több ilyen hangot lehetett hallani.

A néptől elszakadt értelmiségiekről beszéltek a legszebb sztálinista hangnemben; olyan fogalmakat selejteztek ki életidegen agyszüleményként, mint tudat és társadalom; köztük egy olyan szerző, aki önmagát kifejezetten intellektuelnek nevezte; tehát érzés és nép az egyedüli gyógyír.

Ossik és Wessik

Nem olyan rosszhiszeműen, mint ahogy hangzott, de a kritikus intellektus ilyeténképpen kérkedő leköszönése volt a nyitánya a keletnémet és a nyugatnémet múltról szóló máig tartó rémes vitának. Rémes ez a vita véleményem szerint mindenekelőtt azért, mert az intellektuelek szerepét egyrészt mértéktelenül felfújja, másrészt az intellektueleket még jobban kikészíti, mint ahogy a működő kulturális nagyüzemnek eddig sikerült. Egyfelől, hangoztatták Nyugaton, amikor az NDK halódó burkára esett a pillantás, a keleti intellektuelek tehetnek mindenről, mégpedig azért, mert szellemi támaszukkal és utópiák heves hirdetésével szükségtelenül meghosszabbították a diktatúra fennmaradását, másfelől ezek az intellektuelek voltaképpen senkik. A mindenhatóság és a nemlét között lehet tehát választani. 'k tehetnek mindenről, ez azt is jelenti, hogy nem voltak egészen tehetetlenek, ez az elképzelés egy pillanatra vigasztaló lehet a saját tehetetlenségükkel szemben, ezért nehéz megválni a bűntől, amely mégiscsak valami befolyásról tanúskodik. De hát szerencsére a mások bűne.

Az a körülmény, hogy a legfeljebb mulattatónak és szakértőnek használt intellektuelek Nyugaton elvesztettek majdnem minden nyilvános befolyást, morális érdemmé stilizálható kontrasztba lett állítva azzal a képpel, amit az NDK-beli korábbi állapotokról festenek. Befolyás nélkül, lehet, de a kezünk tiszta maradt. Megkönnyebbülten veti magát az ember, mivel a nagyüzem úgysem kínál más lehetőséget, a kultúrába. Esztétika a politika helyett, így védve vagyunk minden tévedéstől, az irodalom ártatlan, még ha másutt nem veszélytelen is, ahogy ezt Salman Rushdie és néhány más író üldöztetése mutatja, de ez csak vonzóbbá teszi. Otthonról is lehet az áldozatok oldalán küzdeni, és az írás hősei mellett részesülni a bátorság nimbuszában. Az irodalmat hevesen védelmezik, de inkább mint szép eszmét, az irodalom ügyét azonban rögtön ejtik, ha konfliktusba kerül a többségi véleménnyel vagy egyik-másik ténnyel, mint Peter Handke elbeszélése esetében. "Joga van hozzá, hogy ne legyen igaza" - jegyezte meg erről nemrégiben George Tabori. "Minden firkásznak össze kéne tartania ebben az ügyben: a művészet szabad." De így is csak az beszélhet, aki nem a nyugatnémet értelmiségiek karámjából jött.

Jog a tévedéshez az ő szemükben nem létezik, legalábbis a keletnémetekkel folytatott vitájuk óta. Ez a vita szerintem teljesen rossz irányba ment, mégpedig azért, mert hamis logikára épül. Van Karl Krausnak egy mondása, mely ezt tömören kifejezi: "Egy tévedés jóvátételéhez nem elegendő azt felváltani egy igazsággal. Különben hazugságba esünk." Éppen ez történik nagy odaadással az egyesült Németországban. Vesznek egy tévedést, például a néhányuk által egykor képviselt meggyőződést, hogy a reális szocializmus az NDK-ban megreformálható egy szabad és emancipált társadalom irányában, és diadalittasan mutatják fel vele szemben igazságként a Stasi-aktákat, a mérhető környezeti károkat, számokat a gazdaság állapotáról: akkor most mi legyen? A tények igazsága nehezen vitatható, de nem ugyanabba a logikai rendbe tartozik, mint a tévedés, abban ugyanis benne van a szubjektum is minden erejével és gyengéjével, amelyből azonban valamiféle tárgyat csinálnak, ha a dolgok igazságát kényszerítik rá. Megint Karl Kraus: "Ki taszítana el egy igazságot, melyet maga hozott a világra, hogy egy adoptált igazsággal váltsa fel?" Németországban csak úgy hemzsegnek az adoptált igazságok, így lett ebből az országból a hazugságok sűrűn lakott országa. Az intellektuelek ezt nem csak hagyták megtörténni, hanem - a nyugatiak mindenképpen - még jócskán be is segítettek.

Amíg 1989 előtt még maguk között voltak, néha önkritikusan elgondolkodtak önmagukról és elveszett illúzióikról. Mióta a határ leomlott, ha emlékeztetik őket arra az időre, amikor a marxizmus-leninizmus sokuk számára megfelelő poszterekkel jelzett házivallás volt, azt modják: Menj át azokhoz! Úgy, ahogy ezt nekik maguknak is hallgatniuk kellett nemegyszer, amikor még valamilyen proletár avantgárd élén álltak. Ma ismét nagyon az élen járnak, mégpedig a kulturális nagyüzemben, és ott gondoskodnak arról, hogy az álmodozók és pártosak, radikálisak és ideológusok múltját áttoloncolják keletre - ahol néhány múmiával több vagy kevesebb már nem oszt, nem szoroz. Néhány hete megemlékeztek Ulrike Meinhoff halálának 20. évfordulójáról, de sokkal szemérmesebben, mint ahogy manapság a nemzetiszocializmus rémtörténetének bármelyik dátumáról megemlékeznek. A prominens személyiségek sokaságából, akik egykor büszkék voltak arra, hogy a briliáns, 1970-ben illegalitásba vonult újságírónővel kezet foghattak, esetleg később fedelet vagy pénzt kínálhattak neki, most senkit sem lehetett látni, és a Deutschlandfunk főszerkesztősége az Ulrike Meinhoffról készült portréműsort rövid úton kicenzúrázta a programból. Hazug egy ország ez a Németország, olyan ország, amelyik még mindig nem tud kellően élni a szabadsággal, kezdve az értelmiségén.

Végül is számomra ez hat év német egységnek a nyomasztó mérlege. Szabadságon én nemcsak a kényszer és elnyomás politikai hiányát értem, a szabadság tere nekem a különbségben van aközött, ami adott, amit csináltak belőlünk, és aközött, amit mi magunk csinálunk magunkból. Sem egyének, sem csoportok nem tudták befolyásolni a két német állam egyesítésének folyamatát, amint a fizetőeszközök súlyos gépezete mozgásba lendült. De abból, ami ily módon létrejött, azon a területen, ami az intellektuelek rendelkezésére áll, a reflexió és az önreflexió, a nyilvános vita és a közbeszéd területén valami mást kellett volna csinálni. Gyakorlottabbak lévén a közszereplésben, mint a keletnémetek, a Nyugat intellektueljei jó példával járhattak volna elöl. De ehhez élniük kellett volna önmaguk megváltoztatásának szabadságával: de megváltozni, úgy látszik, sokkal nehezebb, mint irányt változtatni.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret