stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JENS REICH

KELETNÉMET ÚTLEÍRÁS


Életutakat fel lehet rajzolni mint pályagörbéket egy város, egy ország, a glóbusz térképén. Végtelen vonal, amely egy nyugati élet esetében hosszú, egyenes utakat köt össze koncentrikus körökkel: mint egy szabásminta. A nyugati életút alkothat először egy pályagörbe-labirintust mondjuk Düsseldorf körül, aztán kivágódhat Münchenig, cikázhat München és Düsseldorf között ide-oda, egy diák tanulmányai és az otthon töltött szabadság színhelye gyanánt, aztán jöhetnek többszöri messzire nyúló elmozdulások, teszem azt Engadinba, Dél-Franciaországba, a Baleári-szigetekre, Marokkóba, közben mindig újra a mindennapi hajsza, aztán egy lendületes útvonal, Baliba mondjuk vagy Poonába Indiában, vagy Santiago de Chilébe 1972-ben az Allende-féle puccs előtt, Kubába vagy Nicaraguába, amíg ott még minden jól ment.

Az én életutam nem ismer ilyen messzire nyúló pályagörbéket. Nem a glóbuszt vadul átszelő kaotikus vonal. Inkább a görbék összekuszálódása Berlin körül, alkalmi kirándulásokkal jórészt keleti irányba, Prága, Moszkva, Varsó felé. A messzi földek nekünk keletre voltak, az eurázsiai sztyeppén. A Nyugat csalóka látomás volt, árnyék, mint a platóni barlanghasonlatban, amely kétdimenziósan egy képernyőre vetült. A csalóka látomással aztán az történt, mint a délibábbal a síkságon: eltűnt, amint az ember az adott helyre ért. Amikor 1989. november 9-én eljutottunk a Taunentzienstraβéra, térdig gázoltunk a sörösdobozokban, és bámultuk az újabb csábképeket a kirakatokban.

1989-ben a tévéképernyőre hatoltunk be. Számomra ez már déjŕ vu volt. 1956 és 1961 között én már sokszor megmerítkeztem Nyugat-Berlinben, rendszerint a Charité előadások szüneteiben. A Kurfürstendammon, a Joachimstaler közelében volt egy kis mozi, ott az évek során mindig ugyanazt a filmet adták, amelyet egyedül és a barátaimmal végül is legalább egy tucatszor megnéztem: Jean Cocteau Orfée-ja, amelyben Jean Marais Orfeuszként átkel a másvilágba azzal, hogy ujjhegyét végighúzza egy tükör felületén, az üveg folyékonnyá válik és megnyílik előtte. Ehhez hasonló volt a reálisan stagnáló szocializmus NDK-polgárának minden esti átkelése: alámerülés egy kétdimenziós képernyőbe...

Az életgörbék kvalitatív tulajdonságait akarom vizsgálni a matematikus Henri Poincaré nyomán, akinek szellemes levezetései éveken át foglalkoztattak szűkebb témám, az élő sejt anyagcseréjének modellezése során, amikor a Szovjetunióban éltem.

A normális NDK

Pályagörbémhez még néhány adat: Röviddel a háború előtt születtem Göttingenben, és a háborúból minden fontosat átéltem: a lángokban álló város, a forróságtól megolvadt aszfaltba beleragadt pár cipő, bombatölcsér a telibe talált házak lépcsőházában, menekülésünk az országon keresztül, a nyílt mezőn lövetésünk egy szövetséges mélyrepülő fedélzeti géppuskájából, halott emberek az utcán, aztán éhezés, a félelem az oroszoktól (akikkel a találkozás nekem egyáltalán nem volt olyan szörnyű, mint ahogy mindenki gondolta, nekem nem. Sose fogom elfelejteni a kenyérért sorban állók pillantásait, amikor a szovjet katonai járőrök elhaladtak a pékség előtt Halberstadtban. Egy gyerek felé tartottak, aki oldalt ült a járdaszélen, és egy mackót fogott a kezében. Odamentek hozzá, és megszólították, ahogy az oroszok egy kisfiút megszólítanak: "Na, hogy hívnak, Ványkának, Vityának?" Már maga a gesztus is oldóan hatott a golyótól és nemi erőszaktól rettegő sorra)...

Aztán jöttek az ötvenes évek. Minden normálissá vált. Az élelmiszerjegyek nekem különben is normálisnak tűntek. Az NDK is normális volt nekem mint gyereknek. Magától jött. Engem nem kérdezett senki. A szüleimet se. Belecsusszantam abba az állapotba, hogy a szülői ház és az iskola különböző nyelvet beszél, hogy az ember nem adott tovább mindent, amit otthon hallott, hogy "az ember legyen politikailag óvatos", ahogy az anyánk tanította. Lassan változott meg a klíma az iskolában. Eleinte még a régi tanáraink voltak, akik nem tudták megtagadni a nemzeties hangvételt, de azt taníthatták nekünk, ami ideológiailag már meg volt tisztítva. Detlev von Liliencront például vagy a John Maynardot Theodor Fontanétól. A tanárokat csak akkor távolították el, amikorra már kiképeztek elegendő "újtanárt".

Éles átnevelési kényszer alá, amelyre doublespeakkel kellett reagálni, csak a középiskolában kerültem, 1952-től. De itt is maradt még kellő régi anyag, hogy immunizáljon a dialektikus materializmussal szemben.

A dialektikus materializmus világnézete az ötvenes években olyan tanítás volt, amelyik a tudományosság igényével lépett föl, ugyanakkor azonban a tanítványoktól (tehát tőlem is) kvázi-vallásos hitet várt el. Mint minden térítés esetében, a misszionáriusok itt is arra számíthattak, hogy az első nemzedék csak fél szívvel csatlakozik, de a másodiktól már meggyőződéses híveket lehet várni.

A várakozás nem teljesedett be. Egy generáció sem hitt igazán. A szabotálás módja az évtizedek során változott. De a szakadékot az ideológia és a közfelfogás között nem sikerült áthidalni. A meggyőződés, a hit elutasítása volt végül is az, ami a szocializmus hanyatlását előidézte, s ami az 1989-es évbe torkollott. A "proletárdiktatúra" átalakulása a kései szocialista stagnálásba ennek a passzív ellenállásnak a létmódja, a megvalósulási formája. Ennek az akkor elutasított hitnek a maradványai mára egy babona elemeivé váltak, amely nosztalgiaként ölt politikai alakot (lásd Litvánia, Lengyelország, Oroszország).

A reális hatalmat a tömegek mint létezőt respektálták, de nem tették a magukévé. Sajátos, nem-intellektuális szkepszis volt ez.

Nyugati látogatók már régebben is azt kérdezték, és ma is azt kérdik, hogy mennyi maradt meg ebből a félbemaradt indoktrinációból. Látszatra "elég sok", úgyhogy kétkedve néztek ránk, ha azt feleltük: "semennyi". Észrevették, hogy a fiatalok az előírt kategóriákban gondolkodtak, még ha nem osztoztak is az előírt szimpátiákban. Így élt együtt a nyugati popzene iránti rajongás a kapitalizmus iránti megvetéssel. A május elsejék

Kényszer, alkalmazkodás és az országgal való spontán azonosulás ambivalenciája mutatkozott meg az ifjúsági fesztiválok és a május elsejei felvonulások során. A nyolcvanas évek elejéig én is részt vettem a május elsejéken. Ebben kettős motiváltság játszott szerepet. Egyrészt nem volt értelme egy idétlen ide-oda vonulás miatt újabb rossz pontokat szerezni az igazgatóságnál és a személyzeti osztályon. Másrészt május elsején mindig szép idő van, és a gyerekek élvezik a népünnepélyt. Úgyhogy magammal vittem őket, eltrappoltam a tribün előtt, aztán a metróállomáshoz és haza, ahol már várt az ebéd a családi asztalnál. Eva ugyanis elvből otthon maradt. A gyerekeknek mindig volt mesélnivalójuk, és mi mulattunk naiv történeteiken, és vicceket gyártottunk a proletariátus rozsdás gárdájáról.

A májusi felvonulásokon jól megfigyeltem "a nép" viselkedését, amint elvonul uralkodója előtt. Bizonyos értelemben a színpadról a megfigyelőpáholyba katapultáltam. A tömeg pillantása nem volt haragos, csak kíváncsi. A dühös pillantást senki sem engedhette meg magának, már csak a gorillák miatt se, akik minden rezzenésre figyeltek. Az első évek meggyőződésesei, becsületesei, fanatikusai, hívői helyébe cinikusok, karrieristák, pragmatisták, és minden áron való tervteljesítők léptek. Az uralmi rendszer agyagkolosszussá merevedett.

A szocializmusnak nem sikerült, ahogy ezt Wolfgang Engler megmutatta, koherens társadalmi struktúrát kialakítania. Felállította a nómenklatúrát mint uralkodó réteget, amelyik védőpajzsként vette körül magát a rendőrséggel, a hadsereggel és az állambiztonsággal, pártapparátusként és állami bürokráciaként működött, de nem volt képes kialakítani az uralmi struktúrát leképező és igazoló kultúrát, udvari kultúrát, városi kultúrát, falusi kultúrát. Minden erre irányuló kísérlet megmaradt a nyugati kispolgári életmód másolásánál, és ezt még titkolni is kellett, ezért nem tudott kulturális strukturálódásként hatékonnyá válni.

Nem annyira a fogyasztási javak kínálata hiányzott a homogenizáló nyugati értelemben, hanem a példaadó életminták. És éppen ez hiányzik ma is minden posztszocialista társadalomban, a keletnémetet is beleértve. Nem látom a feltétlenül szükséges kulturális önszerveződést, és ez jobban nyugtalanít, mint az egy főre jutó dollárbevétel terén való elmaradás.

A társadalom kinematikája

Az én teoretikus nézőpontom, amely a poszt-keletiblokk-társadalmak és Németország kényes belső egységének hosszútávú vezérlő paramétereként a kultúrára és a mentalitásra összpontosít, nem képvisel elméletet a szó matematikai és fizikai értelmében. Inkább kinematika, mint dinamika. A klasszikus mechanikában megkülönböztették a mozgáselméletet, amely jelenségeket írt le, attól az elmélettől, amelyik a mögöttük ható erőket írta le. Le lehet írni pályagörbéket, nyugvópontokat, lengéseket, fordulatokat, spirálmozgásokat, kaotikus mozgásokat tér-időbeli változásokként és a híres transzformációkkal, mint a Galilei- és a Lorentz-féle transzformáció, áttekinthetővé lehet tenni, mint egy kaleidoszkópban a mintát: de föl lehet állítani az erők egymásra hatására vonatkozó mozgáshasonlatokat is. Minden mechanikának az a célja, hogy minden kinematikát a dinamikából magyarázzon meg. Az olyan elméletek, mint a marxizmus-leninizmus, dinamikusak. Ismerni vélik a mozgástörvényeket, termelőerőkről és termelőeszközökről beszélnek, és ezekből vezetik le a társadalmi kinematikát egészen a tudati változásokig. Az olyan elméletépítmények, mint Arnold Toynbee vagy Oswald Spengler organikus történelemfelfogása, a nagy társadalmi események fenomenológiáját úgy elemzik, mint az anatómusok az ember fejlődését a petesejttől az embrión, a gyereken át a felnőtt és végül öregedő organizmusig: az életutat írják le, anélkül hogy közben tekintetbe vennék a mögöttük álló paramétereket, mondjuk a géneket, vagy a hatóanyagokat, a hormonokat, a vezérlés biokémiáját.

Az én látásmódom erre a másik fajta optikára törekszik, de kisebb célpontokra irányul. Az NDK talán túl efemer jelenség ahhoz, hogy egy Toynbee-igényű koncepcióban több lehessen egy történelmi lábjegyzetnél, aminek Stefan Heym is nevezte. Mégis ez az életem, az én tapasztalati világom, és mint ilyen sokkal jelentősebb, mint az inka kultúra vagy az egyiptomi nagybirodalmak. És ami számomra a történelemben megismétlődik, az ezek mellett a mindig újra keletkező és elmúló organizmusok mellett, pontosabban ezeken a kultúrákon belül és az én tapasztalataim felől nézve egyúttal azokon túl is, a konstellációk állandó egymásutánja és visszatérése. A történelem társadalmi konstellációkban ismétlődik, és ezeknek a mozgásformáiból tanulni is lehet.

Túl sokat eljátszottunk könnyelműen abból az érzelmi tőkéből, ami ebben az országban és külföldön is felhalmozódott 1989-90-ben. Dologhoz kell látnunk. Annak a Németországnak, amelyhez az NDK-n keresztül megtett nagy menetelés után eljutni szeretnék, nincsenek elődei a történelemben. A jövőben keresendő, nem a múltban, és nem is a Szövetségi Köztársaságban.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret