stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ANJA KAURANEN

A BŐR KORA


Kezdem anyám lábával. Kezdem onnan, hogyan húzta elő egy nap a lábát a konyhaasztal alól, mindkét kezével combját tartva és dörzsölgetve emelte fel lábát a suhogó viaszosvászon alól, és megmutatta nekem azt a sebet, amelyből véres genny szivárgott. Mintha valaki egy öklömnyi kővel dobta volna meg. Felkeltem a helyemről, és közelebbről szemügyre vettem a lábszáron lévő sebet. Anyám elé térdeltem. Lányom fájdalmasan mozdult egyet a hasamban. Mélyet lélegeztem. Anyámnak kellemetlen szaga volt. Az ismert meleg-kesernyés izzadság áradt a hónaljából, mentolos cigaretta illata a piros kockás pamutkötényben, és aztán még valami meghatározhatatlan, új, egy kicsit édeskés, enyhén undorító terjengés.

Az óta a pillanat óta pontosan három év telt el, és anyám halálos ágya mellett ülök a koskelai kórház elfekvő osztályán, puha grafitceruzával anyám széttöredező vonásait rajzolom egy kockás papírra. Papírzsebkendőt teszek a szemem alá. Ott is marad, amíg rajzolok. Nővérem az ágy másik oldalán ül, és ő is rajzol. Egymásra pillantunk. Anya, aki "én kis anyókáimnak" hívott minket. Anya, aki soha nem engedett bennünket hozzányúlni a retiküljéhez. Anya, aki lakásunk összes kis és nagy kulcsát a kötényzsebében tartotta.

Anyát rajzoljuk, megérintjük hűs bőrét, megsimítjuk arcát, melyen még finom pír és rugalmasság időz, halkan váltunk néhány szót, híg kávét iszunk a kórház jól ismert kávéscsészéjéből, testvérem tejszínt löttyint a sajátjába a világos csőrös kancsóból, ugyanolyanból, amilyet anya nagyon betegen, fájdalomtól nyöszörögve emelt meg néha, hogy málnaszörpöt igyon.

Hamar megérkeznek az ismert ápolók, hogy lemossák anyánkat. Csillogó, fehér gumikötényben jönnek, fürdősapkával a fejükön, gumikesztyűvel a kezükön. Anyát a gondjaikra bízzuk. Az ajtóból még egyszer visszapillantok, anya nyugodtnak látszik, feje egy picit félrebillenve, mintha éppen csak elszundított volna, aztán hagyom becsapódni az ajtót magam mögött, meglepetésemre az ajtógomb a kezemben marad.

Állok az osztály késő esti csöndjében a folyosón, kezemben anya halottas szobájának ajtógombjával; valahonnan tompa zene hangzik, klasszikus, az irodában feltettek egy alkalomhoz illő, diszkrét kazettát. Meleg hálaérzet ömlik el a hasamban.

Lopva becsúsztatom az ezüstszínű ajtógombot a zsebembe, elcsenem anyám szobájának utolsó ajtólengését, ellopom a kilincs csöndjét, érzem, milyen keményen és hűvösen nyomódik a gomb a combomnak, élvezem a jelenlétét, egyszerű formáját, örökös hidegségét, megtapogatom, simogatom, és pörgetem visszafelé, mint egy búgócsigát, domború felszínében nézem magamat.

Anyám halottas szobájának ajtógombja velem volt a zsebemben, a retikülömben, az aktatáskámban, az úticsomagjaim között, anya utolsó estéjétől fogva, és most itt van az asztalomon, előttem. Mindig, amikor kezembe veszem a kicsi, ezer sietős érintéstől elhomályosult gombot, ismét ugyanaz vagyok, aki akkor kezdtem lenni, mikor anya felemelte az asztal alól megkövezett lábát, újra azon az úton vagyok, készséges szolgáló vagyok, lábmosó, vagyok az utolsó gyolcs, hol Márta vagyok, hol Mária, nyugtalan Magdaléna, a szeretők szeretője, a titok munkása vagyok, vagyok a retúrjegy nélküli kísérő.

Anya zsebkendőket vasal a konyhaasztalon. Ott vannak egy halomban a tiszta pamut, monogrammal kivarrott zsebkendők, anya veszi egyiket a másik után, gondosan vasalja még a csücsköket is, egymásra rakja őket az ablakpárkányon. Ezeket a csinos apró csomagokat találom meg a zsebemben, az iskolatáskámban, a könyvespolcon, a WC tükörtartóján, a leckekönyvem lapjai között, a párnám alatt.

Már nem emlékszem, honnan kapom meg azokat a másfajta kis rongydarabokat. Kitől kérjem őket? Egy barátom anyjától, aki a Finn Selyemfonóban dolgozik? Ezek az én protestálásom zsebkendői, taknyosak, nyálasak, pecsétesek, büdösek, melyekre hatalmas csomókat kötöttem.

Ezek az én titkaim, sejtéseim, felejtések, ingatag ígéretek, alkalmi viszonyok, csalások. Minden borzasztót és rosszat el fogok követni, és természetesen kifinomult utalásokkal elhallgatom ezt az egész romlott életet anya elől, hagyom, hogy csodálja a foltokat a zsebkendőimen, a ragadós fehéret, mi ez? Anya felnyög. Én nevetek.

Amikor anya zsebkendőt vasal, majdnem teljesen csukva van a szeme. Tudom, hogy gondolatban messze van, a messzi múltban. Amikor anya behunyja a szemét, akkor ott valahol egy fekete albumot néz. Én fekete albumnak hívom azt, amit szerintem anya lát, és amit egyszer én is szeretnék látni. A fekete album tele van anya titkaival. Abban vannak az ütött-kopott családi albumokból kiszaggatott képek, a széttépett levelek, az árulkodó képeslapok, fényképek anyáról, mikor fiatal diák volt egy kisvárosban, cseresznyeszáj, gesztenyebarna kibomlott fürtök, gyöngysor a nyakban, boa a vállon, holdfényszerenádok, német slágerek, azok, melyekben búgó hangú nők játszadoznak a romlottsággal, és anya körül egy sereg jóképű fiatal férfi.

A fekete album legfontosabb képe anya halála után került elő, egészen véletlenül. Egy picurka, az utolsó centiig teleírt számlakönyv mélyéről, két, számokkal teli kockás lap közé rejtve; fekete-fehér fénykép, amelyen egy árvácska látható, egy szokásos mélykék színű (legalábbis én mindig kéknek képzelem) árvácskavirág. Ez a nővérem, titkos testvérem, pecsét, szégyenfolt, amelyről soha nem beszélünk.

A koskelai kórházban anya egy csomó zsebkendőt tart az éjjeliszekrényén. A csomag mindig hajszálpontosan ugyanazon a helyen van, a bal oldalon lévő éjjeliszekrény bal szélén, és senkinek sem szabad hozzáérnie anya engedélye nélkül. Néha a zsebkendők véletlenül leesnek a földre, és olyankor anya kiabál, hangosan, úgy, hogy az irodából sietve futnak segíteni.

Megkönnyebbülök, amikor végre nyugodtan szégyenkezhetem. Nézzétek, ilyen az anyám, borzasztó, őrült, dauerolt haj, ócska ruhák, mogorva, ferde orral, rossz fogakkal, szinte vak, majdnem süket, sérve van, idétlen a körömlakkja, elhízott, káromkodik, szürcsöli a kávét, semmit sem hagy és mindent követel.

Nekem különösen nehéz anyámat emelgetnem, mivel az utolsó hónapban vagyok. A hatalmas fém ágytál csörömpölve hull a földre, tartalma végigfolyik a parafaszőnyegen, alig látszik a kopott felszínen. Egész idő alatt úgy érzem, hogy bűzlöm, hogy anya szaga már belém ivódott, hogy már átitatott részben engem is. A buszon megszagolom a kezemet, pulóveremet. Biztos vagyok benne, hogy bámulnak engem, táguló orrcimpákkal. A gyerek egyre vadabbul kezd rugdalózni bennem. Végigsimítom a hasamat: ugyanazok a szavak. Ki innen! A mindennapi anyagondozástól gyakran kimerült vagyok, és tevékenységem apró részleteitől olyannyira megrendült, kétségbeesett, hogy miután hazaértem, szinte semmi mást nem vagyok képes csinálni, mint ledőlni cipőstül, ruhástul, és becsukni a szemem.

Nehéz bárkinek beszélni anya nedvedző sebeiről, a hosszú, vattacsomókban végződő pálcikákról, amivel naponta tisztogatom őket, a kötszerekről, amik nagy mennyiségben fogynak, a különféle krémekről, a gyógyszeres üvegek konyhaasztalon növekvő soráról, a próbálkozásról, hogy anya mást is egyen, mint kását és cipót. Gyakran észreveszem, hogy a még meg nem születetthez beszélek, suttogva neki öntöm ki a szívemet, aki a tenyerem, bőröm alatt szendereg, aki még hosszú ideig nem képes együtt érezni, még kevésbé ellenkezni velem. A homlokom sajog folyamatosan, a halántékom szétreped, sokat sírtam, és nemcsak a szép, tiszta bánat, hanem mindenekelőtt az önsajnálat és a düh könnyeit, a fáradtság és az erőtlenség sóját. Néha úgy érzem, a szemgolyóm mindjárt kiszárad, és a helyén csak valami zavarodott tekintet marad, egy elbutult bambulás, egy tátott száj, egy vörös orr, egy foltos arc.

Egyszer-egyszer észreveszem, hogy rosszindulatúan, vicsorogva nézek a járókelőkre, ohó, bizony még rátok is sor kerül, a ti szüleitek is megöregednek, és akkor ki gondozza őket és hol, no csak várjatok, én aztán ismerem a csomagotokat, terheteket, még az is megérkezik.

Sokan voltunk. Sokfélék voltunk. Lányok, unokák, keresztlányok, testvérek, unokahúgok, gyerekkori barátnők, unokatestvérek, szomszédok, a lelki segély-szolgálat meleg asszonyai. Nők. Minden nap. Minden héten. Hónapokig. Éveken keresztül. Etetni, fésülni, lepedőt cserélni, tolószékbe tenni, kiemelni, krémeket kenni, simogatni az infúziótól elmerevedett kezet, megnyomni a vészcsengőt, futni a homályos folyosón az iroda felé, a tejüveg ajtó felé, amely mögött ott sejlik a jól ismert éjszakás nővér görnyedt alakja.

Idővel egy nagy közös Anyaság, Nőiség kísérőivé váltunk, támogattuk és vezetgettük az utolsó lépéseinél tartó női nemzedéket, a múlt mamáit, a háborút látottakat, a szegénységet túlélteket, nőket, akik számára az önállóság, a saját vélemény, a saját pálya, a saját élet csupán utópia lehetett.

Lassacskán bennünk, az elfekvő osztály kísérőiben kialakult egyfajta kietlen humor, mindig csak kísérőfélben voltunk, csak ilyen haknijaink voltak, idénymunkát végeztünk, próbáltunk a halál közelében merész humorra lelni, amely nemcsak a mi ápoltjainkat ragadná magával, hanem a szomszédos ágyakat is, végezetül az egész osztályt. Megtanultuk egymás időrendjét, egymás kötelezettségeit, kinek az örege követel mindig rózsaszín fogkefét a protéziséhez, kinek kell folyton nyalókát tartania a táskájában, ki volt kénytelen durva frottír törülközővel dörzsölgetni testvére fülcimpáit. Próbáltuk támogatni azokat, akiknek a haknija már befejeződőfélben volt, szívesen láttuk az osztályra érkező szégyenlős és óvatos újakat, akik szemmel láthatólag féltették hozzátartozóik életét, és akiket az elfekvő osztály lehangoló rutinja kezdetben megdöbbentett és elborzasztott.

Egyes kísérők a sajátjuk mellett gondoztak pár másik ágyhozkötöttet is. Az elfekvő osztály néhány öregét már jó néhány éve ottfelejtették az ágyában, némelyikük asztalán évente egyszer megjelent egy karácsonyi lap, búzacsíratál vagy egy születésnapi csokor. Valamelyik évek óta száját tátva alvó elbutultnak vélt hirtelen enni, inni kezdett, és fürgén társalogni a folyosón, miután egy kísérő, akinek saját haknija már véget ért, úgy döntött, hogy kapcsolatot teremt vele, a szomszédos ágyon addig örökösen nyitott szemmel alvóval.

Láttunk csodákat is, önmagukba forduló, évtizedek keserűségétől bezárkózó, gyanakvó nagymamákat, amint keresni kezdik egymással a kontaktust göcsörtös kezüket egyik ágyról a másikra nyújtva. Megtanultuk, hogy a nyolcvanévesekben megvan a képesség új emberi kapcsolatokat kötni, vagy talán jobb ha azt mondjuk, összebogozni, illesztgetni. Az öreg már nem bír sokat befogadni - szükséglete, hogy önmagáról beszélhessen, elmesélje élete történetét, a kívánság, hogy még egyszer résre nyithassa saját ajtaját, sokkal nagyobb.

Megtanultuk, hogy az emberi kíváncsiság hosszú ideig frissen megőrződik, kismadarak könnyeden repkedő és hirtelen zuhanni kezdő kíváncsisága, amely hirtelen mély depresszióba, az idő elégtelenségének megértésébe torkollhat.

Az öregek otthonai, a kórházak a nők birodalma - igaz, hatalom nélkül való. Az alsó szinteken nők gondozzák a nőket, a felsőbb emeleteken pedig ugyanezt teszik a férfiak papírmunkával, döntéseket hoznak, terveket, költségvetéseket készítenek, mappáik és számítógépeik mögül nézik beosztottjaikat, gazdasági vezetőként, végrehajtó bizottságok, szociális osztályok irányítójaként, vezető orvosként vagy csak ritkán elérhető specialistaként. Ez alatt a három év alatt, míg anyámat gondoztam, legalább öt fázisban tanácskoztam döntési helyzetben lévő férfiakkal. Végre nagy nehezen, kitartó üldözés után egy pillanatra le tudtam őket ültetni az asztal másik oldalára minden elemi kapkodás közepette is, és, mint ahogy ezt minden alkalommal éreztem, zavartam őket az összehasonlíthatatlanul fontosabb ügyeik intézése közben.

A koskelai kórház hatalmat birtokló férfiai közül egy sem adta fel kimért és lenéző szerepét velem szemben egy pillanatra sem, akárcsak az ügy központi szereplőjével, anyámmal szemben sem. Anyám szerint határtalanul megalázó volt, hogy a döntéshozó orvosok soha nem hozzá beszéltek egyenesen, hanem mindig csak hozzám vagy egy közelben tartózkodó ápolóhoz, akinek a közvetítésével végül tanácskoztunk anyával is. Anya szívesen beszélt volna (hallókészüléke mindig készen állt a legnagyobb hangerőre csavarva) az őt érintő ápolásról - és elsősorban a napi politikáról - a döntési helyzetben lévő férfiakkal, ám csupáncsak enyhén zavart mosollyal és a csipogó karórára vetett sietős pillantással találta magát szemközt. Ebben a nők birodalmában a férfiak humánus és empatikus jelenléte csak a nyári munkát végző segédápolókká és fürdetőkké vált fiataloknak és jórészt külföldieknek volt köszönhető. 'k, mi csak fájdalomfickóknak hívtuk őket, egy másfajta kultúrából érkeztek, olyanból, ahol az öregeket meghallgatták és tisztelték, úgyhogy a fájdalomfickóknak még a legnagyobb sietség kellős közepén is akadt idejük egy kicsit elbeszélgetni a nagyanyókkal.

Mindettől függetlenül: anyám évtizedek óta nem élhetett ilyen nyugalomban és biztonságban, ilyen jól betakargatva, megetetve, ennyi jóéjszakáttal és jóreggelttel megtisztelve, mint Koskelában, az öregek túlterhelt kórházában, az elfekvő osztályon.

Ez a bőrömmel megélt három év sokkal több az életemben, mint némely forró szerelmi viszony magam mögött hagyott évei. Csodaként figyelem a halál értelmes, néha szeszélyes munkáját anyámon. Anyám bőrén.

Amikor anya megérkezett az utolsó osztályára, közeli és távoli ismerősök jöttek álmélkodni az arcán, karján, mellén. A bőre rugalmas volt és sima, mint a fiatal lányoké, a kopott köpenyek mellett anya szinte sugárzónak tűnt.

Csak a lába volt csupa seb. Amikor az ápolónők levették róla a kötést, a lába úgy nézett ki, mintha egy túlságosan megerőltető kirándulás csúfította volna el, vagy egy éles kővel sértették volna fel.

Később a lábat anya szégyenteljes meneküléséhez kapcsolom, távolsági buszjáratokhoz, vonatokhoz, taxikhoz, gyorsan végigjárt utcácskákhoz, hullámtörő gátakhoz, Viipurihoz.

Én, a lánya is, megsebeztem a lábamat. Gyerekként szándékosan, a fájdalmat élvezve. Én a menekülést nyolcévesen kezdtem, emlékezetem szerint akkor vérzett valamim először komolyan. A sarum feltörte a lábujjaimat. Anya lemosta a lábam, gézlapocskákat tett a lábujjaim közé. Végül a kanapé párnájára fektette a lábamat. Így feküdtem órákon keresztül, szemem behunyva hallgattam anya duruzsolását, a cigarettától rekedt, mélyen rezgő hangját, Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei.

Aztán jöttek a szögescipők, a rövid távok. Versenyek után voltak sebek a vádlimon, néha még a combomon is. Gyorskorcsolyázás közben szereztem egyszer egy mély sebet a térdem fölött. Egyszerre akartam érezni az örömöt és a fájdalmat. Kínoztam a testemet, hogy kielégüljön a lelkem. Azokban az években sokat követelő testem szerint éltem, akár valami ragadozó; tánc, sport és együtt járásnak nevezett szakadatlan szeretkezési vágy volt az életem.

Anya csöndben figyelte nálam ezt a szenvedélyt, a fájdalmamat. Sok-sok hajnalon láthatta, hogy én, a tékozló leány, hogyan horkolom ki részegségemet a konyhaasztal mellett, homlokom a viaszosvásznon, aztán fölriadtam, anya komoly, számonkérő arca, reszkető ajka, remegő álla volt felettem, én kacagtam, hátravetettem a fejem, kacagtam, az ajkamra ragadt dohánylevélkéket szedegettem, és kacagtam.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret