SUSAN VOGEL
Tárgyhűség, nyugati módra
A múzeumokban kiállított
tárgyak általában nem kiállításra
készültek, a múzeum tehát olyan képet
nyújt a világ művészetéről és
használati tárgyairól, amely távolról
sem felel meg az alkotók szándékainak. A múzeumokban
folyó munkát (amelynek lényege a közvetítés)
ez a nyilvánvaló tény határozza meg, melyet
a szakembereknek állandóan szem előtt kell tartaniuk,
még akkor is, ha a látogatók többsége
nincs ennek tudatában. Egy művészeti kiállítás
értelmezhető úgy, mint a kurátor és a
művész(ek) tudtukon kívüli együttműködése,
ahol az előbbi jóval aktívabb és befolyásosabb
szerephez jut. A dolog iróniája, hogy a kurátor nevét
többnyire még csak fel sem tüntetik a kiállításon
található anyagokon (legfeljebb mint a katalógus összeállítóját),
s így a közönségben azt a hamis benyomást
keltik, hogy "Goyával", "Warhollal" vagy az "afrikai művészettel"
kerültek közvetlen kapcsolatba. A múzeumoknak szerintem
kötelességük, hogy tudassák a látogatókkal,
a kiállítás mely részét állította
össze a művész, és mely rész a kurátor
egyéni értelmezése. A két elem elkülönítése
gyakran persze nem könnyű, hiszen a kurátor értelmezése
részben megkérdőjelezhetetlen és ellenőrizhetetlen
kulturális - és egyéb - feltevésekre épül.
A mi újkori művészetünk,
vagyis a Nyugat művészete a 18. század vége
óta gyakorlatilag az egyetlen olyan művészet, amely
galériákban való kiállításra
(és nem galériák díszítésére)
készült. Tulajdonképpen a saját művészetünk
követelményeit vetítjük rá minden idők
műalkotásaira és más tárgyaira: a művészet
arra való, hogy szemléljék; értékét
elsősorban vizuálisan érzékeljük. Művészeti
múzeumok rendszeresen állítanak ki reneszánsz
oltárokat vagy egyiptomi sírkamrák tárgyait
- nem beszélve az afrikai művészetről - anélkül,
hogy legalább a legalapvetőbb kérdéseket föltennék:
Vajon nyugati értelemben vett művészetről van-e
itt szó? Olyan emberek készítették-e ezeket,
akik megfelelnek a mi "művész" fogalmunknak? Ha nem, hogyan
jelezzük ezt, amikor művészeti múzeumban állítjuk
ki alkotásaikat?
Az afrikai művészet
kézenfekvő és különösen ékes
példája az egészen más célra készült
múzeumi tárgyak kiállításakor keletkező
torzulásnak. Még nem elég régóta szerepel
a művészeti múzeumokban ahhoz, hogy jelenlétét
a közönség magától értetődőnek
tartsa. A látogató egyetlen dolgot egész biztosan
tud az afrikai művészetről: hogy nem múzeumoknak
készült. Az afrikai művészet ezért remek
tárgyként kínálkozik annak vizsgálatára,
hogyan tálalják - szebb kifejezéssel élve:
hogyan helyezik új kontextusba - a múzeumok a tárgyakat.
Én nem elméleti, hanem
gyakorlati múzeumi szakember vagyok. Szakmai életem nagy
részét kiállítás-szervezéssel
töltöttem: egy állandó és számos
időszaki kiállítást hoztam létre. Mind
művészeti kiállítások voltak, konkrét
helyszínen konkrét tárgyakat állítottunk
ki, egy bizonyos város meghatározott közönségének,
meghatározott időben. Mindegyiknek az afrikai művészet
volt a tárgya - egy olyan művészet, amelyet nem mindenki
fogad el automatikusan mint művészetet, s amely egy politikailag
korántsem semleges tájról származik. Míg
ezeket a kiállításokat szerveztem, megpróbáltam
figyelembe venni mindazt, amit a közönség tudott vagy
tudni vélt Afrikáról, és különféle
stratégiákat fejlesztettem ki, hogy megbirkózzam elvárásaikkal.
Talán elmondhatom, hogy e stratégiák elméletek
kialakításához vezettek.
A Nyugat kultúrája
kisajátítja magának az afrikai művészetet,
és olyan jelentéseket tulajdonít neki, amelyek nyomasztóan
nyugati elképzeléseken alapszanak. Tudjuk, hogy az a jelentés,
amelyet az otthonunkba és múzeumainkba csöppent tárgyaknak
tulajdonítunk, korántsem azonos készítőik
törekvésével. De talán mégsem ismerjük
eléggé eredeti jelentésüket és státusukat
(műtárgy? kézművesmunka? szakrális tárgy?).
A Nyugat gyermeke gyakran túlságosan
is tisztában van azzal, hogy egyáltalán nem ismeri
az afrikai művészet eredeti kontextusát, s ezért
hajlamos e művészet szemmel látható értékeit
is figyelmen kívül hagyni. Pedig általában nem
riasztja el, hogy képtelenség
bármely
műtárgyat
is az eredeti közönség szemével nézni, hát
még a művész szemével. A legtöbb művészet
eredeti kulturális kontextusa, különösen a vallási
ihletésű művészeté, elérhetetlen
távolságban van a mai múzeumlátogató
közönségtől. Ha más nem, a hit és
a hódolat aurája legtöbbünknél hiányzik.
Csak a saját kultúránkban, a saját korunkban
lehetünk bennfentesek.
S ezért úgy érzem,
hogy egy kultúrával (és főként egy nem
nyugati művészettel) foglalkozó múzeumnak nem
szabad olyan fensőbbséges hangot megütnie, amilyet gyakorta
hallunk nyugati művészetet és tudományt bemutató
múzeumokban. Túlontúl messze kerültünk az
eredeti tulajdonosok és alkotók hangjától,
túlságosan a saját kultúránk perspektívái
határoznak meg bennünket, s így nincs okunk azt remélni,
hogy - magasztos értelemben - hűek lehetünk a tárgyhoz.
Legfeljebb a magunk módján, ami gyakran azt jelenti, hogy
- mint Cole Porter hősnője - alig, vagy egyáltalán
nem vagyunk hűek hozzá. S ha igen, legfeljebb a saját
korunk módján.
A New York-i Afrikai Művészeti
Központban szervezett kiállításaimon megkíséreltem
- különféle módokon - "tárgyhűnek"
maradni. Mindegyik kiállítás lemondott a fensőbbséges
hangnemről; mindegyik más és más stratégia
segítségével igyekezett gyökeresen új
kontextusba helyezni az afrikai művészetet a nyugati múzeumokban.
Az egyik - "Az afrikai műtárgyak gyűjtésének
művészete" - nyíltan foglalkozott a kiállítási
tárgyak kiválasztásával, és nemcsak
azokat a tárgyakat mutatta be, amelyekre a műgyűjtő
büszke volt, hanem azokat is, amelyek fölött átsiklott
mint középszerű, átalakított, restaurált
vagy hamisított tárgyak fölött. A kiállítás
arra hívta meg a nézőt, hogy közelről szemlélje
a tárgyakat, és véleményt alkosson, mielőtt
elolvasná a feliratot, amelyen az én véleményem
állt. A feliratok személyes elképzelésekről
is árulkodtak, hangnemük inkább közvetlen volt,
mint didaktikus. E kiállítás szándéka
bevallottan a figyelmes szemlélődés, s nem a műértés
elősegítése volt.
Két másik kiállítás
során azt a célt tűztem ki, hogy a látogató
megtanulja kritikus szemmel nézni az afrikai műtárgyakat,
és tudatára ébredjen annak, hogy az afrikai művészetet
szemlélve valójában saját tükörképünkkel
találkozunk. Az első - "Perspektívák: az afrikai
művészet különféle szemszögekből"
- számba vette, hogy a Nyugat miképp vetíti ki Afrikára
saját igényeit és fantáziáit; a másiknak
"Műtárgy/használati tárgy" volt a témája.
Mindkét kiállítás inkább az amerikaiakkal
foglalkozott, semmint az afrikaiakkal: az első kiállítás
témája a közönség, a másodiké
maga a múzeum volt.
A "Perspektívák" azt
vizsgálta, mi mindent képvisel számunkra az afrikai
művészet. Meghívtunk tíz különféle
álláspontot képviselő embert, hogy válasszanak
tárgyakat, és vitassák meg választási
szempontjaikat. A tíz kurátor között voltak amerikaiak
és afrikaiak is, valamennyiüknek volt köze az afrikai
művészethez, bár csak ketten voltak az afrikai művészet
diplomás szakértői. A kiállítási
feliratokon a kurátorok szignált megjegyzései álltak.
Legtöbbjük erősen személyes, vitatható állítás
volt, amellyel a látogató vagy egyetértett, vagy nem.
A vélemények skálája az afrikai művészet
következő értelmezési módjait tartalmazta:
nemzeti örökség; személyes örökség;
műgyűjtemény tárgyai; művészettörténeti
vagy antropológiai tanulmányok része; a 20. századi
művészetre ható tényező; forrás,
amelyből a művészek különféle módokon
meríthetnek; élő vallási és politikai
meggyőződések kifejezése.
Egyéni szemléletük
és különbözőségeik ellenére valamennyi
kurátort foglalkoztatta műélvezet és műértés,
forma és jelentés dichotómiája; amit David
Rockefeller a művészi és a tudományos érzék
közötti különbségnek nevezett. Az interjúk
során ez a kérdés nyíltan nem merült föl,
bár a probléma újra és újra felbukkant.
Az antropológus Ivan Karp fogalmazta meg a legvilágosabban:
"Állandóan ingadozom az egyetemes esztétikai kritériumok
létezése mellett szóló érvek, és
a másik vélemény között, mely szerint csak
azoknak a szemszögéből érthetünk meg igazán
egy tárgyat, akiknek eredetileg készült, tehát
az esztétikai szemlélet kulturálisan determinált."
Ezt a kérdést mindig figyelembe kell vennünk a Nyugat
kultúráján kívül eső művészetek
értékelésénél: Hogyan érthetjük
és értékelhetjük legitim módon egy olyan
civilizáció művészetét, melyet valójában
nem ismerünk eléggé? Gyanakszom, hogy látogatóink
többségét, ha kimondatlanul is, de nyugtalanítja
ez a kérdés.
A kurátorok közül
a művészeket foglalkoztatta a legkevésbé a tárgyak
kulturális kontextusa, kizárólag úgy közelítettek
hozzájuk, mint plasztikus formákhoz. Nancy Graves szerint:
"A művészetet intuitív módon kell befogadni.
Az ismeretszerzés fokozhatja élvezetünket, de egy tárgy
erőteljes hatása mindenki számára azonnal érzékelhető."
Egy másik művész, Iba N'Diaye feljegyzéseiben
egyáltalán nem utal a tárgyak jelentésére,
viszont elmondja: úgy tanulta meg látni a tárgyakat,
hogy lerajzolta őket. Romare Bearden szerint az ismeretek még
gátolhatják is a megfigyelést: "Le kellett tennem
a könyveket, s ahelyett arra figyelni, milyen érzéseket
kelt bennem a tárgy. A könyvek néha egyenesen akadályoztak."
Az író James Baldwin szerint az egyetlen út a megértéshez
a közvetlen tapasztalás. "Kíváncsi vagy rá?"
- kérdi. - "Akkor engedd, hogy hasson rád. Közvetítőktől
semmit sem tudsz meg róla." S még hozzáteszi: "Él
ez a furcsa nyugati dichotómia, a tartalom és a forma dichotómiája.
Pedig valójában a forma maga a tartalom." Baldwin ebben egyetért
az afrikai szobrász-jós Lela Kouakouval, aki tagadja a kettő
közötti különbséget.
William Rubin, a modernista művészettörténész
szerint tartalom és forma csupán elméletileg különböztethető
meg, hiszen sem a kulturális kontextus megértése,
sem az egyéni műélvezet nem képzelhető
el vegytiszta tapasztalatként. "Nem választhatunk az eredeti
összefüggésbe helyezés (ami mitikus törekvés)
és a tisztán esztétikai befogadás (ki tudja,
mi az?) között. A művészi alkotásokra nem
a reakciók egy meghatározott készletével válaszolunk,
amelyek esztétikai reakcióként különíthetők
el, hanem egész emberi valónkkal." Dr. Ekpo Eyo nigériai
archeológus még messzebbre megy, amikor azt állítja,
hogy a tudományos kutatás és az - alapvetően
érzelmi jellegű - esztétikai reakció együttesen
vezet a műalkotás megértéséhez. Régészeti
tárgyakkal kapcsolatos személyes tapasztalatairól
így ír: "Minél tovább néztem és
tanulmányoztam őket, annál jobban értékeltem
a szépségüket - sokkal inkább, mint azokat az
ismereteket, amelyeket a származási helyükről
nyújtottak. Gyönyörűek voltak! Ahogy tapogattam
őket, és egyre több feljegyzést készítettem
róluk, egyre jobban ragaszkodtam hozzájuk. Olyan ez, mint
a gyermekszülés: miközben az ember folyton a kisbabáját
nézegeti, egy csomó olyan dolgot fedez fel rajta, amit kezdetben
észre se vett. Szinte akkor nyílt ki a szemem."
A "Műtárgy/használati
tárgy" című kiállítás témája
a múzeum volt. Ez a kiállítás sem az afrikai
művészetről vagy Afrikáról szólt,
még csak nem is igazán a művészetről.
Valódi témája az észlelés és
a múzeum-élmény volt; az, hogy Nyugaton hogyan osztályoztak
és állítottak ki afrikai tárgyakat a múlt
században. Egyes tárgyakat műalkotásnak, másokat
használati tárgyaknak tekintünk, ám ezek a kategóriák
nem felelnek meg az afrikai szemléletnek, és az idők
során meg is változtak. A kiállítás
bemutatta, hogyan tekintünk az afrikai tárgyakra (szó
szerint és képletesen), és rávilágított,
hogy Afrikáról és az afrikai művészetről
alkotott képzeteinket saját kultúránk határozza
meg.
A kiállítás
az egyes tárgyakon és kiállítási stílusokon
keresztül közelítette meg az észlelés problémáját.
Mivel egy tárgy elhelyezése is hozzájárul ahhoz,
hogy a néző műalkotásként szemlélje,
úgy állítottuk ki a műtárgyakat és
az egyéb tárgyakat, hogy a nézőnek ez szöget
üssön a fejében, és hogy a berendezés trükkje
lelepleződjék. Egy zairei vadászháló
volt az egyik esztétikailag nem értékelhető,
jelentéstartalommal nem rendelkező tárgy - amely azonban
a megtévesztésig hasonlított egyes kortárs
művészeti alkotásokra -, amelyet ünnepélyes
fényárban, emelvényen állítottunk ki.
(Egy váratlan reakcióból kiderült, hogy a trükk
sikerült: több műgyűjtő érdeklődött
nálam, meg több afrikai műtárgykereskedőnél,
hogy honnan szerezhetnének egy ilyen csodálatos hálót.)
Ennek fonákjaként néhány különösen
remek afrikai szobrocskát a természettudományi múzeumok
stílusában állítottunk ki: egy vitrint teleraktunk
esztétikailag érdektelen tárgyakkal, rengeteg szöveggel
és képpel, a szobrocskákat pedig találomra
közéjük helyeztük, így az egész egy
"antropológiai tapéta" benyomását keltette.
Ebben a meglehetősen vegyes gyűjteményben szinte lehetetlen
volt a szobrokat kiváló műalkotásokként
szemlélni, pedig tökéletesen szem előtt voltak.
A politikusabb alkatú látogatókat
általában érdekli, hogy milyen értéket
képviselnek és kinek a tulajdonában vannak a múzeumban
látható tárgyak, hogyan kerültek a múzeumba,
ki fizette a kiállítást, kié a haszon. S ezek
számtalan kényes kérdés közül csupán
a legkézenfekvőbbek. A múzeum - kimondva, egy oktatási
program részeként; de kimondatlanul, szinte tudattalanul
is - erős politikai töltésű értékrendszert
sugall, amely nemcsak a bemutatás stílusában, hanem
működésének millió kis részletében
is kifejezésre jut. A múzeum homlokzatán díszelgő
hatalmas feliratok már akkor megmondják a látogatónak,
mit kell látnia, mikor még be se tette az épületbe
a lábát. A múzeum értéket közvetít
- azzal, hogy milyen típusú programokat választ, milyen
közönséghez szól, hány embert foglalkoztat,
mekkora a munkatársak beleszólási joga, mely tárgyakat
vesz meg, konkrétabban pedig azzal, hogy melyik kiállítást
hol helyezi el, valamint a világítás és a feliratok
finom trükkjeivel. Ezek egyáltalán nem semleges dolgok;
s egyik sem nyilvánvaló. Mind arról árulkodik
a közönségnek, mit gondoljanak azon túl, amit a
múzeum látszólag tanít.
A tárgyak eredeti helyükről
való elmozdítása és múzeumba hurcolása
régi nyugati hagyomány. A múzeumlátogatók
nagy része mindent ott akar látni a múzeumban, sírkamrától
oltárig, cipőtől ingaóráig; s mivel nemigen
rendelkezik előzetes tapasztalatokkal arról, hogyan festenek
ezek a tárgyak eredeti környezetükben, nincs és
nem is lehet tudatában, hogy maga a múzeum is erősen
hat a szemléletére.
Hogy a múzeum új kontextusba
helyezi és értelmezi a tárgyakat - adott tény,
nem szorul magyarázkodásra. Ám kötelessége
nyíltan vállalni a nagyfokú szubjektivitást,
ami szintén adott tény. Fontos, hogy a múzeumi szakemberek
tudják, mit csinálnak és miért, és tájékoztassák
a közönséget, hogy amit látnak, az nem "magáért
beszél": hús-vér kiállítás-szervezők
ízlése, érdeklődése, politikai meggyőződése
és ismeretanyaga alakította egy adott pillanatban. A közönségnek
tudtára kell adni, hogy a múzeum nem valamiféle hatalmas
keret, amelyen keresztül a világ művészete és
kultúrája szemünk elé tárul, hanem sokkal
inkább egy erősen fókuszált lencse, ami csak
egy bizonyos szempontot nyújt a látogatónak. S nem
is lehetne más.