HANS-HENNING PAETZKE
MEGJEGYZÉSEK A MŰFORDÍTÁSRÓL
A német Über
setzen
,
azaz "átültetni", "fordítani", ahogy a nyelvfilozófus
Fritz Mauthner mondaná, akár metafora, is lehetne, mely az
Über
setzen szóra vezethető vissza, vagyis arra,
hogy "átkelni", "átvinni" : valamit átviszek a folyón.
Eszerint a fordító, az Über
setzer
voltaképp
egy Über
setzer
, révész. Persze nem Kharón,
bár éppen megérdemelné, hogy az idegen nyelvek
szempontjából "halott könyv"-höz, melyet életre
szeretne kelteni, mellékeljék számára az obulust.
Akkor már inkább Orpheusz,
aki leszáll az alvilágba, egy nyelv alvilágába,
hogy rábírja muzsikájával annak isteneit, engedjék
vissza a földre a halott Eurüdikét. Tudjuk jól,
mi történt a mítosz énekesével, Kalliopé
múzsa és Oiagrosz folyamisten fiával. Mint műfordítók,
alkalmasint rokonságot is érezhetünk Orpheusszal, az
énekessel, engedetlenségével azonban nem. Mert más
leszállni a holtak birodalmába, s megint más visszapillantani
az onnét kimenekítettre.
Ez azt jelentené, hogy a
műfordító nem nézhet vissza az eredeti teremtményre,
amelyet megmentett a nyelvi izolációtól? Sem szeretettel,
sem haraggal? Szabad-e egyáltalán saját művének
tekintenie az átültetést? Hasonlíthatja-e magát
Pygmalionhoz? Valóban életet lehel a már meglévő
műbe? Aphrodité közreműködése nélkül?
Pusztán alkotói, nyelvi kompetenciájával? Nyelvteremtő
hát a fordító, avagy nyelvi epigon? Ez itt a kérdés,
amely körül megoszlanak a vélemények. S bár
egyáltalán nem mindegy, hogy próza- vagy versfordításról
beszélek-e, mivel ezek határai elmosódtak, inkább
csak általánosságban szeretnék a műfordításról
elmélkedni.
Noha a filológiai hűség
semmiképpen sem elhanyagolható erény, az alapanyag
mégiscsak gyurma, amelyet meg kell formálni. Fontosabbak
a stilisztikai, tartalmi és gondolati mozzanatok, amelyeket a célnyelv
eszközeivel kell megmutatni és felfoghatóvá tenni,
a művészi normák megengedett vagy még éppenhogy
elfogadott keretei között.
Hieronymus Vulgata-ja kiszorította
az emberek tudatából az eredeti héber és görög
szöveget. Luther bibliafordítása, mely a szász
kancellária nyelvéből merít, és áthidalja
a felnémet és alnémet közötti különbségeket,
az élőbeszédnek köszönheti szemléletességét.
A Luther-biblia nyelve vált ama irodalmi nyelv forrásává,
melyet minden német tartományban megértettek. Luther
legyőzte a filiszteusok akadékoskodását. A fordítás
az eredeti mű helyébe lépett és túlszárnyalta
azt. S e tényen mit sem változtat, hogy a fordításban,
filológiai szempontból csak úgy hemzsegnek a hibák.
Hallottam egyszer, hogy ahol Luther az
ellenség szereteté
-
ről
beszél, ott az eredeti szerint valójában
az idegenek
tiszteleté
-
ről van szó. Nos, ha így
áll a dolog, akkor ez már-már felháborító
fordítási hiba. Mégsem késztet éles
bírálatra, legfeljebb filológiai érdeklődést
vált ki belőlem.
Mert hát miről is szól
a műfordítás? Milyen szerepet játszik az irodalom
életében? Harenberg Világirodalmi lexikonában
azt olvashatjuk, hogy a "Műfordítás: szövegek
közvetítésének egy fajtája egy másik
nyelvre való átültetés segítségével.
- A különböző nyelvű népek közötti
verbális-kulturális kapcsolat legrégebbi és
legfontosabb közegeként a műfordítás lehetővé
teszi mind a nemzetek közötti kapcsolatok, mind a világirodalom
létrejöttét Goethe szellemében, aki szerint a
költészet az egész emberiség közös
tulajdona."
Ebben az értelemben a műfordító
a kultúra követe lenne, aki egy másik szellemi világot
képvisel, tár fel és közvetít. A közvetítés
fogalma jelzi, hogy a műfordító személyében
olyan valakiről van szó, aki a két tábor, az
írók és idegen nyelvű olvasóik között
áll; a műfordítónak kompromisszumot kell kötnie,
s azon igyekeznie, hogy két urat szolgálva folyton mindkét
félnek igazságot szolgáltasson. Ez azonban, mint tudjuk,
roppant nehéz vállalkozás. Christian Morgenstern erről
így nyilatkozik:
A középszerű műfordító önigazol
Bárha savanyú is
képed itt vagy ott
Egy urat szolgálhatsz úgyis,
vagy a művet, vagy a dallamot.
"Emeld hát másik régióba"
-
Hol hasonlít a régi jóra.
Hagyjunk az öntömjént
tehát.
Igaz ember így szól:
Tény, hogy rosszul ültetjük
át
vagy kevésbé rosszul.
A művészet viszont az
életnek fontos tartománya, és ebbéli minőségében
legjobb alkotásaival képes feloldani az emberek közötti
határokat. A műfordítás egy művészeti
alkotást teremt újjá, tehát ennek a mércéjével
kell ezt is mérnünk. Az irodalom berkeiben azonban csak kivételesen
ismerik el ennek jogosultságát. Holott a műfordító
tevékenysége a szólóhegedűs művészi
munkájához hasonlítható, aki lefordítja
a zeneszerző partitúráját, mely az átlagember
számára néma marad. A hegedűs művész-létéhez
nem fér kétség.
A műfordító
és a muzsikus között talán az az egyetlen különbség,
hogy az utóbbi által használt univerzális nyelvnek
sokkal nagyobb esélye van a megértésre az egész
világon, míg a fordítás hatásköre
mindig egy többé-kevésbé behatárolt nyelvközösségre
korlátozódik. A közvetítői minta azonban
meglepően hasonló az érthetetlen jelek kiemelkednek
a némaságból, megfejtetik a szerző kódolt
világa, és új formában kel életre. Nem
akarom persze elhallgatni a különbségeket sem, míg
a zenész néma kottafejeket alakít át hanghullámokká,
addig a műfordító néma jeleket fordít
át néma jelekké, amelyek, ha úgy kívánjuk,
a kiinduló és a célnyelvben egyaránt hallhatóvá
tehetők.
Ha tehát elfogadjuk, hogy
a műfordító nélkül az idegen nyelvű
irodalom éppúgy megközelíthetetlen marad, mint
a zeneszerző műve az énekes illetve a zenész
közreműködése nélkül, akkor elfogadhatatlan,
hogy a műfordító elismertsége messze a szólistáé
mögött maradjon. S bizony, kulturális életünkben
makacsul tartja magát az a nézet, hogy a műfordító
nem művész, nem
auktor
.
A műfordítás
nem mechanikus tevékenység! A műfordítás
művészet, azaz a betűpartitúra alkotó
megjelenítése. Az ám, de ki a karmester ebben a felállásban,
kérdezhetné valaki gúnyosan? Nos a szerkesztő,
aki úgy dirigál a műfordítónak, ahogyan
a szólistát irányítja a karmester. Panaszkodhatnék
is, de himnuszokat is zenghetnék a lektorokról. Ama kritikusokról
pedig, akik nyelvi hozzáértésük vagy hozzá
nem értésük birtokában, szándékkal
vagy szándéktalanul, filológusi szárazsággal
nyilatkoztatják ki véleményüket a műfordításról,
ahelyett, hogy azt vizsgálnák, keletkezett-e a célnyelvben
olyan új mű, melyet a szerző, ha bírná
eme nyelvet, így és csak így írhatott volna
meg, - nos, ezekről a kritikusokról inkább diszkréten
hallgassunk.
Sajnos, tisztelet a kivételnek,
Németországban sem elfogadható recepciója,
sem kritikája nincs a műfordításnak. Egy gyenge,
netán középszerű író még
mindig sokkal elismertebb, mint egy jó műfordító.
Pedig hát a műfordítás éppolyan művészet,
mint a szépírás, a komponálás vagy a
zenélés. Csakhogy a mozgástere összehasonlíthatatlanul
szűkebb, hiszen az alkotói szabadságot erősen
korlátozza az eredeti szöveg, a lelket viszont nem a szótár
gépies, computer-szerű alkalmazása, hanem mégiscsak
a műfordító leheli az idegen nyelvű változatba.
A fordítói munka jellegéről
alkotott elképzelések nagyon eltérnek egymástól.
Tulajdonképpen senki sem tudja igazán, mit is jelent a műfordítás.
Előfordul, hogy még az íróknak sincs halvány
fogalmuk sem róla, nem is beszélve a kritikusokról.
Állítólag van olyan irodalmár, aki szentül
hiszi, hogy a fordításhoz elegendő az adott idegen
nyelv ismerete, horribile dictu az is mindegy, hogy az anyanyelvünkre
avagy idegen nyelvre fordítunk-e. Igaz, a világirodalomban
számtalan példa akad arra, hogy valaki, bár nem anyanyelvét
használta, irodalmi téren jelentős eredményeket
ért el, ez azonban műfordítókról - néhány
különleges esetet leszámítva - aligha mondható
el. Ennek meglehetősen egyszerű és világos magyarázata
van. Ha idegen nyelven írok, akkor azokkal a nyelvi szerkezetekkel,
azzal a szókinccsel operálok, amim van, amit valóban
elsajátítottam. A műfordításnál
viszont adott a partitúra, és vagy képes vagyok teljes
gazdagságát technikailag és művészileg
megszólaltatni, vagy nem. Harmadik lehetőség nincs.
Színész a műfordító,
aki idegen szerepbe bújik, felveszi másvalaki személyiségét,
maszkot ölt. Ha ez nem sikerül, akkor nem teljesítette
feladatát, amely abban áll, hogy a drámaíró
által felvázolt jellemeket lefordítsa a színpad
nyelvére, közvetítse a nézőnek. Ily módon
a színész a színpadi szerző tolmácsa.
Nélküle a szöveg csupán anyag, nyomdafesték,
a benne rejlő expresszivitás tán sohasem tör elő,
a szellem a palackban marad. Műfordító nélkül
az idegen nyelvű szerző absztrakció csupán, fikció,
aki maszk-teremtőre vár, ki a holt szellemet életre
kelti. Persze mindketten maszk-teremtők a maguk módján,
nemcsak a fordító, az író is. Egy nem elhanyagolható
különbséggel. Míg a szerző saját környezetéből
merített tapasztalatai alapján alkotja meg maszkját
a fordító az előtte lévő idegen nyelvű
anyag alapján teszi ezt. A műfordítás legfőbb
parancsolata mégis az, hogy a "maszkokat" az anyanyelvű olvasó
számára felfoghatóvá, mi több érzékletessé
tegye, vagyis úgy és annyira "hamisítsa" meg a szerzőt,
hogy az olvasás végeztével a befogadó meg legyen
győződve arról, hogy ha a szerző német
nyelven dolgozna, akkor így és csak így írta
volna meg regényét. Műfordítani tehát
ideális esetben annyit jelent: írni. Beckett, aki maga ültette
át drámáit franciából angolba, valójában
nem egyszerűen lefordította önmagát, hanem átírva-újraalkotva
hozta létre angol szövegváltozatait.
A "szerkesztői munka" önmagában
még nem garanciája jó műfordításnak.
Ez pusztán a kézműves, de nem a művészi
része a munkának, viszont előfeltétele és
alapja az alkotói tevékenységnek. Amikor 1985-ben
elkészültem Konrád György
Kerti
mulatság
ának
első kötetével (Németországban két
könyvben jelent meg a mű:
Geisterfest és Melinda
und
Dragoman),
még nem sejtettem semmi rosszat, elvégeztem
a munkát, mint mindig, legjobb tudásom szerint. S úgy
dermedtem meg, mint a magárahagyott, kígyó bűvölte
nyúl, amikor a kiadó elégedetlenségét
jelezte: A könyv nyelvezete, természetesen németül,
nem eléggé tömör, nem eléggé érzékeny.
Ekkor, langyos megelégedettségemből, amely teljesítményem
tudatában töltött el, mintha dobpergés riasztott
volna fel. Kezdeti berzenkedésem után - hiszen ki örül,
ha fejére olvassák, hogy rosszul dolgozott? - rádöbbentem,
hogy helytálló az összes megsemmisítő érv.
Hogy mi történt? Első regényei,
A látogató,
A városalapító és A cinkos
óta Konrád
nyelvezete, hangvétele alapvetően megváltozott. Az
expresszív tónust felváltották a lírai,
finoman érzékeny elemek. Nekem pedig első nekifutásra
nem sikerült ezt a másságot visszaadnom. Fordítói
hegedűmön Bartók szólalt meg Schubert helyett.
Mi hát akkor a műfordító
valójában? Netán Kharón, az alvilág
révésze? Orpheusz, kinek a türelmetlenség okozta
végzetét? Esetleg Pygmalion, ki szerelmes lett a saját
teremtményébe? Luther? Rigorózus filológus?
Epigon? Nyelvteremtő? Szólóhegedűs? Komponista?
Színész? Maszk-faragó? Művész? A kultúra
nagykövete? Vagy éppenséggel író? Mindegyikből
hordoz magában egy keveset. De Kharónból, az alvilági
révészből, nos, belőle talán jobb, ha
semmit!
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu