ERIC HOBSBAWM
NAPJAINK IDEOLÓGIÁINAK VÁLSÁGA
Arra kértek fel, hogy "az ideológia, a kultúra és a civilizáció mai válságáról" beszéljek - tehát egy hatalmas, és nem könnyen meghatározható témáról.* Mindazonáltal nagyon kevesen lesznek azok, akik kétségbe vonnák, hogy ma van egy ilyen válság, még ha nem is tudjuk pontosan megmondani, miben is áll ez. Így hát engedjék meg, hogy a jelen helyzetet összehasonlítsam annak a kornak a korábbi időszakaival, amely a tizennyolcadik század végének nagy forradalmaival kezdődik, azaz egy olyan korszak korábbi szakaszaival, amelynek során az emberek, így vagy úgy, mindig egy állandóan, és előre nemlátható módon változó anyagi világban, és társadalmakban éltek. Bizonyos tekintetben, legalábbis azok számára, akik a társadalomról gondolkodtak és írtak, a francia forradalom és az első ipari forradalom óta eltelt minden időszak válságkorszak volt, mivel minden nemzedék olyan új tapasztalatokkal és fejleményekkel szembesült, amelyekre korábban a történelemben nem volt precedens, és amelyekre vonatkozóan a múltbeli tapasztalat, és az erre alapozott elméletek nem adtak útbaigazítást - vagy legalábbis nem a megfelelő útbaigazítást adták. Ám ugyanakkor az is igaz, hogy a történelmi változások bizonyos időszakokban annyira hirtelenek és mélyrehatóak, hogy a szokásosnál is nehezebb megbirkózni velük, vagy akár felfogni őket, megértésükről nem is beszélve. Ma egy ilyen történelmi pillanatot élünk át, és ilyen korszakban éltünk az elmúlt egy-két nemzedék élete során is. Amikor ezt mondom, nem csak a világpolitika drámai eseményeire gondolok, amelyek szemünk előtt zajlottak le az elmúlt két-három évben - és a "szemünk előtt"-et itt szó szerint értem, mert a modern televíziós hálózatok lehetségessé tették számunkra, hogy ténylegesen lássuk ezeket az eseményeket majdnem úgy, ahogyan megtörténtek, a modern kommunikációs eszközök pedig képessé tettek arra is bennünket, hogy, ha akarunk, részt vegyünk az eseményekben. Itt gondolok például egy angol vidéki iskolai tanárnőre, aki az elektronikus posta segítségével folyamatos kapcsolatban volt moszkvai kollégáival a tavaly augusztusi elvetélt puccskísérlet idején. Ténylegesen informálni tudta őket a helyzetről, úgy , ahogyan azt a TV. közvetítette Staffordshireben, de abban a pillanatban nem közvetítette Moszkvában. Minden bizonnyal ez volt az első alkalom a történelemben, amikor az idő és a távolság ily módon gyakorlatilag megszűntek az emberek számára.
Világméretű felfordulás
Az elmúlt ével eseményei
valóban látványosak és világrengetőek
- egyszersmind váratlanok, és előre nem láthatóak
voltak. Ám annak a korszaknak a forradalmi jellege, amelyet átéltünk
- és átélünk még mindig - messze túlmegy
azon, hogy a világpolitikában olyan változások
zajlanak, amelyek manapság lehetetlenné teszik a kartográfusok
számára, hogy néhány hónapnál
hosszabb ideig érvényes térképeket rajzoljanak.
Soha még a történelemben nem alakult át a hétköznapi
emberi élet, és a társadalmak, amelyekben zajlik ,
olyan radikálisan, és olyan rövid idő alatt mint
ma: nem egyszerűen egy emberöltőn, hanem egy emberöltő
egy részén belül. Vizsgáljunk meg három
ilyen változást.
Az írott történelem
legnagyobb részében a legtöbb ember a földből,
és a föld állataiból élt. Ez így
volt még a második világháború idején
is, mert még az olyan erősen iparosodott országokban
is, mint az USA és Németország, a népesség
egynegyede a mezőgazdaságból élt. Ám
1950 és 1975 között ez a helyzet a Föld felszínének
a nagyobb részén megváltozott. Európában,
Észak- és Dél-Amerikában és a nyugati
iszlám világban - voltaképpen mindenhol, kivéve
a kontinentális Délt, Kelet-Ázsiát és
a Szaharától délre fekvő Afrikát - a
parasztok ma a népesség egy kisebbségét alkotják.
És ez a folyamat drámai gyorsasággal zajlott le. Spanyolországban
és Portugáliában, Kolumbiában és Mexikóban
a parasztok aránya húsz év alatt csökkent a felére,
míg a Dominikai Köztársaságban, Algériában,
Irakban és Jamaicában több mint a felével csökkent
ugyanannyi idő alatt . (Példáimat szándékosan
vettem a kevésbé fejlett világból).
A második változás,
amelyet meg kell vizsgálnunk, az értelmiség, mint
tömegdemográfiai tényező korábban példátlan
mértékű előtérbe-kerülése.
A II világháború előtt a felső- vagy akár
középfokú oktatásban részesülő
emberek a népességnek egy elhanyagolható töredékét
alkották még a legfejlettebb országokban is. A legnagyobb,
legműveltebb, és legfejlettebb országok közül
háromban - Németországban, Franciaországban
és Nagy-Britanniában - amelyek együttes népessége
150 millió főt tett ki, ekkor nem volt több, mint 150,
000 egyetemi hallgató. Az 1980-as években egyedül Ecuadorban
több mint kétszer ennyien voltak. Ténylegesen erre az
időre az oktatásra sokat adó országok
teljes
népességének (férfiak, nők és
gyermekek) körülbelül 2,5 százaléka részesült
bármely időpontban éppen valamilyen magasabb szintű
oktatásban. A változás ebben az esetben is robbanásszerű
volt. Hogy csak az iskolákkal jól ellátott Európánál
maradjunk, a hallgatók száma néhol (Spanyolországban,
Norvégiában) húsz év alatt kilencszeresére
nőtt.
A harmadik változás
a nők helyzetében állott be. Vizsgáljunk meg
mindössze egyetlen adatot. Az 1940-es években az USA-ban a
férjükkel élő házas nők mindössze
14 százaléka járt el hazulról pénzkereső
munkát végezni. Az 1980-as években már több
mint a felük. Itt is az a helyzet, hogy ez az arány 1950 és
1970 között kétszeresére nőtt. Nem kell külön
hangsúlyoznom azt a tényt - ami 1950 előtt elképzelhetetlen
volt - hogy ma általános jelenség , hogy nőkből
miniszterelnökök, vagy választott államfők
lesznek.
Folytathatnám a sort, de
nincs rá szükség. Eleget mondtam ugyanis azt alátámasztandó,
hogy az emberi társadalmak, és a bennük élő
emberek kapcsolatai a ma a középkorúnál éppen
hogy idősebb emberek élete során földrengésszerű
gazdasági, technológiai és szociológiai változásokon
mentek át. Soha semmi hasonló nem ment még végbe
a világtörténelemben, ugyanis, amint rámutattam,
ezek nem lokális, vagy regionális, hanem világméretű
változások - még ha specifikus hatásuk országról-országra
eltérő is. És ugyancsak megdöbbentő volna,
ha az anyagi életben lezajlott ilyen drasztikus változások
nem eredményeztek volna válságokat azon a területen
is, amit Marx a társadalom eszmei "felépítményének"
nevezett - tehát a kultúrában és a civilizációban.
Azonban ugyanakkor századunk
második felének fejleményei elkerülhetetlenül
új anyagi problémákat is teremtettek, amelyekkel minden
társadalomnak - és amennyiben érintik őket -
minden emberi lénynek is meg kell küzdenie. Én csak
hármat fogok említeni. Az első az a rendkívüli
demográfiai robbanás, amely 1950 óta két és
félszeresére növelte a világ, és csaknem
négyszeresére Latin-Amerika népességét.
A történelemben nincs precedens egy olyan világra, ahol
több mint 6 milliárd emberi lény él. A második
a növekvő egyenlőtlenség a gazdag és a szegény
országok között, amelyet felerősít a szegény
országok népességének aránytalanul gyorsabb
növekedése. Hogy egyszerűen - kétségkívül
túlságosan is egyszerűen - fogalmazzuk meg a dolgot
a háború utáni korszak fejlett gazdaságai ,
azaz az OECD tagjai századunk első felében a világ
népességének körülbelül az egyharmadát
jelentették. Ma nem jelentenek többet mint 15-20 százalékot.
És a gazdag valamint a szegény országok egy főre
jutó nemzeti jövedelme közötti rés gyorsuló
ütemben válik egyre szélesebbé 1950 óta.
Ma huszonhat ország lakossága, amelyek együtt a világ
népességének kevesebb mint 15 százalékát
teszik ki, több mint 18000 dollár egy főre jutó
nemzeti jövedelmet élvez. Ez több mint ötszöröse
a világ
összlakossága átlagjövedelmének,
és ötvenötszöröse ama hárommilliárd
ember - az emberiség több mint a fele - átlagjövedelmének,
akiknek országaiban az egy főre jutó nemzeti jövedelem
330 dollár körül van. Ennek a korábban példátlan
világméretű egyenlőtlenségnek egy nyilvánvaló
tünete a bevándorlóknak az a drámai özönlése
a szegény országokból a gazdag országokba,
amely napjainkban végbemegy, már ahol és amennyire
a gazdag országok rasszizmusa és idegengyűlölete
nem emel gátakat előtte. De meddig maradhat így ez
a helyzet? Egy olyan világ, amelyben ilyen látványos
és növekvő egyenlőtlenségek uralkodnak,
nem maradhat stabil sokáig.
A harmadik tényező,
amelyet számba kell vennünk, a mára mindnyájunk
számára ismerőssé vált ökológiai
problémák halmaza. Hála a tudomány és
a termelési technikák rendkívüli győzelmeinek
ma, először a történelemben, olyan helyzetben vagyunk,
hogy lakhatatlanná tehetjük bolygónkat. Bárhogy
is legyen , ma már világos, ahogyan a II világháború
előtt nem volt az, hogy a korlátlan, és kontrollálatlan
gazdasági növekedés, amely a növekedés a
környezetre (beleértve az emberi környezetet is ) gyakorolt
hatásaival való törődés és a bolygó
erőforrásainak megszervezett kezelése nélkül
megy végbe, az igencsak közeli katasztrófák korszaka
felé visz bennünket. A kérdés az, hogy hogyan
juthatunk el ahhoz a szükséges közös cselekvéshez,
amelyre szükség van, hogy ezt megelőzzük.
Általános válság
A fejlemények, amelyekre röviden
uraltam, teljesen elégséges magyarázatot nyújtanak
arra, hogy miért élünk ma "az ideológia, kultúra
és a civilizáció válságában",
teljesen függetlenül azoktól a közvetlenebbül
megragadható gazdasági és politikai drámáktól,
amelyek szemünk előtt játszódnak le, és
amelyekben nekünk magunknak is megvannak a magunk kis statiszta-szerepei.
Ugyanis, legalábbis a nyugati civilizáció és
gazdasági fejlődés által uralt zónában,
úgy tűnik, sem a múltbeli tapasztalat, sem az ipari
társadalom előtti múltból ránkmaradt,
vagy a tizennyolcadik század óta kialakított ideológiák
és elméletek nem illenek rá a századunk utolsó
negyedében kialakult helyzetre.
Amit mondani akarok ezzel, az az,
hogy a válság, amelyben élünk, nem ennek vagy
annak a gazdasági, politikai vagy ideológiai rendszernek
a specifikuma, hanem általános. Így például
a válság kiterjed a régebbi és újabb
hagyományos nyugati vallásokra éppúgy, mint
a tizennyolcadik századi felvilágosodásból
eredő ideológiákra, amilyenek úgy a liberalizmus,
mint a szocializmus, és ezek különböző változatai.
Hogy csak egyetlen nyilvánvaló példát hozzak
erre, magának a római katolikus egyháznak nehézségei
vannak abban a vonatkozásban, hogy elegendő papot találjon
és elegendő jövedelmet szedjen be a hívektől,
ezenfelül - legalábbis Európában - még
a leglojálisabb, és a katolicizmus legerősebb hagyományos
bástyáit képező társadalmakban élő
hívei sem hajlandóak követni előírásait.
Az olasz nők a válás, és a születésszabályozás
mellett szavaznak, az olasz férfiak pedig,- a
Financial Times
szerint, amely semleges megfigyelőnek nevezhető ezen a
téren - a gumióvszerek legnagyobb piacát adják
Európában. A hagyományos egyházak válsága,
és fundamentalista, vagy szakadár szekták kialakulása,
olyanoké, mint amilyeneket Latin-Amerikában látunk,
nem tartozik témámhoz. csak azért említem itt,
mivel fontos, hogy realizáljuk, hogy ahogyan a második évezred
vége felé közeledik, a talaj így vagy úgy
mindnyájunk
lába alatt ingataggá válik
, legalábbis a világ óriási részén,
beleértve Latin-Amerikát is. Többé nem családi
vitákról van szó a tizenkilencedik századi
Nyugat ideológiái között. A mi életünk
drámáját - bármilyen szerepünk is legyen
benne - ma egy olyan színházban játsszák, amellyel
nem vagyunk ismerősek, egy olyan színpadon, amelyet nem tudunk
egész pontosan beazonosítani, és olyan díszletek
között, amelyek állandóan változnak, előre
nemlátható, váratlan, és nem eléggé
megértett módon.
Van egy másik, és
némileg specifikusabb értelme is annak, amikor azt mondjuk,
hogy a jelenlegi válság globális és általános.
Itt a "válság" szó szűkebb politikai-gazdasági
jelentésére gondolok. A nyugati kommunizmus hirtelen és
tökéletesen összeomlott (azonban, vegyük észre,
az ázsiai kommunizmus mindezidáig nem). Ez az újságírókat,
politikusokat és ideológusokat arra vezette, hogy nulla-összegű
játékokat kezdjenek el játszani. Ha a kommunizmus
vesztett - mondják - akkor ellenfele, a kapitalizmus, szükségképpen
győzött. Ha a szocialista gazdaságok összeomlottak,
akkor ellentétük, a szabad piac liberalizmusa, szükségképpen
diadalmaskodott. Ez azonban nyilvánvalóan nem megfelelő
leírása a világgazdaságnak az 1990-es évek
elején. Amikor az évezredfordulón - amely már
nincs messze - a történészek visszatekintenek majd a
mi félévszázadunkra, akkor bizonyosan látni
fogják hogy az Októberi Forradalomból született
kommunista rendszerekről az 1950-es évek végétől
kiderült, hogy teljesítőképességük
egyre inkább alatta marad a nyugati piacgazdaságokénak.
Az 1970-es évektől pedig ezek a rendszerek kezdték
az összeomlás jeleit mutatni. Azonban a történészek
látni fogják azt a világkapitalizmust is, amely a
rendkívüli és váratlan növekedés
egy negyedszázada után az 1970-es években belépett
a válság egy újabb korszakába. Ebből
a válságból pedig még nem került ki. Rövid
"aranykora" alatt, 1950-től 73-ig, úgy tűnt, a kapitalizmus
elérte a lehetetlent. Gyakorlatilag felszámolta a munkanélküliséget,
a gazdasági recessziókat és - a fejlett országokban
- az igazi szegénységet. Élvezte a folyamatos és
gyorsuló gazdasági növekedés előnyeit,
még a lassabban fejlődő országokban is, dolgozó
osztályainak pedig megadta a folyamatosan javuló anyagi helyzet
reményét és valóságát. Ám
az 1970-es évektől mindez megszűnt. A kapitalizmus újból
kitermelte a tömeges munkanélküliséget, a szegénységet,
de még az éhséget és a hajléktalanságot
is, még a nagyon gazdag országok gazdagságának
körülményei között is. Azonos szinten maradó,
vagy akár csökkenő jövedelmeket és komoly
gazdasági visszaeséseket hozott. Kétségtelen,
hogy a gazdag és fejlett piacgazdaságokban ezek viszonylag
enyhe visszaesések, de ami ma a keleti szocialista gazdaságok
romjaival szemben áll, az nem egy győzedelmes kapitalizmus,
hanem egy olyan kapitalista világgazdaság, amely bajban van,
és fel is ismeri, hogy bajban van. Az ember még az 1930-as
évekre való utalásokat is hallhat. Nézzünk
meg egy mai közvélemény-kutatást az USA-ban,
Dél-Floridából: a válaszolók 29 százalékának
vannak tartósan, és 34 százalékának
jelenleg munkanélküli családtagjai, a válaszolók
nem kevesebb mint 73 százaléka pedig azt várja, hogy
az élet minősége a következő nemzedékben
romlani fog.
(1)
Ami a fejlődő országokat illeti,
megintcsak Kelet-Ázsia regionálisnak tekinthető kivételével,
az 1970-es, és különösen az 1980-as évek nyomorúságos
korszakot jelentettek, ahogyan ezt latin-Amerikában és Afrikában
mindenki tudja. Ténylegesen az 1980-as évek válságának
a hatása Brazíliában és Peruban messze rosszabb
volt, mint az 1930-as éveké.
Röviden, a huszadik század
végét történelmi perspektívából
úgy fogják látni, mint egyikét a világgazdaság
ama visszatérő növekedési kríziseinek,
amelyek megrázzák az összes részeket és
régiókat, habár mindegyiket nagyon különböző
módon érintik. Az ilyen korszakok a történészek
számára a "Kondratyev-féle hosszú hullámok"
néven ismeretesek., habár abszolút semmiféle
konszenzus nincs a szakemberek között arra vonatkozólag,
hogy miben is állnak, vagy akár arra vonatkozóan,
hogy egyáltalában léteznek-e. Az ilyen időszakok
a múltban, vagy legalábbis a "hosszú hullámok"
lefelé tartó szakaszai, mindig összekapcsolódtak
a világgazdaságon belüli jelentős eltolódásokkal
és átstrukturálódással, valamint - ezt
hozzátenném - "az ideológia, kultúra, és
civilizáció válságaival". Puszta véletlenségből
egy ilyen "Kondratyev-féle hosszú hullám" pontosan
egy évszázaddal a a jelenlegi előtt zajlott le. Felfelé
ívelő szakaszát az 1851-től 1873-ig tartó
időszakra szokták tenni, a lefelé ívelőt
pedig 1873-1896 közé. Ha ez a precedens bármilyen értelemben
példaértékűnek tekinthető a jövőre
nézve, akkor a világgazdaság az 1990-es évek
közepére vissza kellene hogy térjen a növekedés
egy kevésbé problémás periódusába,
habár az 1950-es és 1960-as évek problémátlan
"aranykora" bizonyára nem fog visszatérni. Bizonyos, hogy
a válság eme időszakának a legdrámaibb
következménye a nyugati kommunista gazdaságok és
politikai rendszerek összeomlása volt, de ez nem választható
el a világgazdaságnak az "aranykor" vége óta
végbement általános fejlődésétől,
már csak azért sem, mert a nyugati kommunizmus gazdasági
összeomlása jelentős részben annak köszönhető,
hogy ezek a rendszerek egyre inkább integrálódtak
a világgazdaságba, amelynek a bizonytalanságaival
és fluktuációival teljesen képtelenek voltak
megbirkózni.
A kétpólusú
ellentétekkel játszadozni a politikában ugyanolyan
kísértő, mint amilyen félrevezető. Semmi
sem tűnik egyszerűbbnek, mint szembeállítani
a zsarnokságot a szabadsággal, a totalitarizmust a demokráciával,
és az egyiket azonosítani a kommunizmussal (amely megbukott),
a másikat pedig a szabad piaccal (amely diadalt aratott). Ezt az
utóbbi leegyszerűsítést teszik állandó
jelleggel Washington szóvivői, akik a korábbi Szovjetuniót
illetően azzal mérik, mennyire van demokrácia, hogy
milyen mértékben működik már a régióban
a piacgazdaság. A teológiai érvelésnek ezzel
a formájával szemben ma már idézhetjük
magát Mr. Francis Fukuyamát, a "történelem végéről"
szóló hírhedt tézis szerzőjét,
aki most, úgy tűnik, úgy vonul vissza ettől a
tézistől, mint a saját tintafelhőjébe
rejtőző tintahal. Ez a tézis úgy szólt,
hogy a kommunizmus vége volt "a történelem vége",
mivel elhozta a liberális demokrácia végső globális
győzelmét. Mr. Fukuyama most új könyvében
sajnálkozva veszi észre, hogy bőven akadnak "piaci
orientációjú" tekintélyuralmi államok,
és hogy a gazdasági növekedés szempontjából
ezek sokkal jobban működnek, mint a demokratikus piacgazdaságok.
Ez azért van így, mert "a tekintélyuralmi rendszerek
elvben jobban képesek valóban liberális gazdaságpolitikát
követni, amelyet nem torzítanak el azok a gazdagság
újraelosztására irányuló célkitűzések,
amelyek akadályozzák a növekedést". Ám
ez csupán mellékes kitérő. Térjünk
vissza átfogóbb témánkhoz.
Tökéletesen igaz, hogy
alapvető különbség van azok között a rendszerek
között, amelyek megtiltják polgáraiknak, hogy külföldre
utazzanak, és azok között, amelyek nem, azok között
az államok között, amelyek csak hivatalosan meghatározott
igazságokat, hivatalosan igazolt tényeket, és hivatalosan
engedélyezett írásokat engednek közölni,
és azok között, amelyek nem. Ámde az a liberalizmus,
amely az ilyen egyéni szabadságot garantálja, nem
demokrácia, még ha valamennyiünknek jobban is kell szeretnünk
azokat a demokráciákat, ahol ez a liberalizmus megvan. Az
osztrák Habsburg-monarchia meglepően liberális volt
- a császári Németországgal ellentétben
még azt is megengedte, hogy a szocialisták egyetemi tanárok
legyenek - de nem volt demokrácia. Az Ír Köztársaság
egy ennél egyértelműbb, és megszakitattlan demokratikus
múlttal rendelkezik 1922 óta - régebben demokrácia,
mint a legtöbb más állam a világon. De hosszú
ideig nem volt liberális állam, már csak azért
sem, mert alkotmányát az I. Vatikáni Zsinat római
katolikus egyházának értékei iránti
elkötelezettség hatotta át. Ezenfelül a "demokrácia"
szó maga sem túlságosan sokat mond az államok
igazi természetéről. Végül is a hidegháború
alatt úgy az USA, mint pedig az úgynevezett "népi
demokráciák" , még az (Észak-) Koreai Népi
Demokratikus Köztársaság is , azt állították
magukról, hogy demokratikusak. Igaz, hogy egy olyan ország,
mint a Német Demokratikus Köztársaság nem volt
demokratikus a szó semmiféle valódi értelmében
sem. De még ha a demokráciát, ahogyan ma majdnem mindenki,
a liberális demokratikus intézmények meglétével
definiáljuk is, ez sem mond sokat. Az olyan államok közé,
ahol az alapvető állami tisztségek viselőit az
általános választójog alapján választják
meg, olyan jelöltek közül, akik több, egymással
versengő pártot képviselnek, ma odatartozik az USA
és Japán, - azt hiszem - a Szovjetunió valamennyi
utódállama, Albánia és Izrael, Pápua-Új-Guinea
és Paraguay, nem feledkezve meg Mexikóról sem. Az,
hogy egy országnak van egy népképviseleti parlamentje,
és választott kormánya, és néha még
becsületesen megválasztott elnöke is, bizonyára
fontos dolog, de önmagában nem teszi sem a poszt-kommunista
Azerbajdzsánt olyanná, mint Nagy-Britannia, sem Japánt
olyanná, mint Svédország. Az ilyen intézmények
megléte nem mond semmit arról sem, hogy milyenek az ilyen
demokratikus rendszerek kilátásai arra, hogy fenn tudnak
maradni. 1919-ben a német, az osztrák-magyar, és az
orosz birodalom mind a tizenkét utódállama liberális
demokrácia volt, Szovjet-Oroszország kivételével.
Tizenöt évvel később csak Csehszlovákia
és Finnország voltak azok. Ha a világot olyan helynek
látjuk, ahol egyszerűen két és csak két
politikai alternatíva között kell választanunk,
ez nem sok világosságot vet a valós helyzetre.
A kapitalizmus korlátai
Ez igaz arra a vitára is,
amely jelenleg folyik a liberalizmus és a szocializmus között,
vagy pontosabban arra a hosszú és kétségbeesett
utóvédharcra, amelyet a szellemi és politikai élet
baloldala folytat miközben. az elmúlt két évtized
során folyamatosan visszavonulóban van egy kapitalista liberális
ideológia előrenyomulása elől. Ez egy olyan vita,
amely ugyanazon az ideológiai családon belül folyik,
azon a családon belül, amelyet George Bernhard Shaw a Szabadság,
Egyenlőség és Testvériség, az Élet,
Szabadság és a Boldogság keresése "nagy szentimentális
igazságai" családjának nevezett. Ez egy olyan vita,
amelyet mindkét oldalon hamis vágányon fut, de, ha
szabad így mondanom, az egyik oldal vágánya még
rosszabb, mint a másiké.
A különböző
variánsokhoz tartozó szocialisták mind megszűntek
hinni egy teljesen piac nélküli gazdaság lehetőségében,
és annak a fajta központilag tervezett állami gazdaságnak
a kívánatos vagy életképes voltában,
amely a Szovjetunióban kialakult. Némely szocialisták
soha nem hittek ebben, de még akik hittek, azok sem hisznek benne
többé. Az 1950-es évek óta minden kommunista
ország megpróbálta rugalmasabbá tenni a maga
tervezett gazdaságait, lényegében azzal, hogy piaci
elemeket vezetett be annak a működésébe. Nem arról
volt szó, hogy a sztálinista gazdasághoz akartak volna
ragaszkodni, hanem inkább arról, hogy nem tudták,
hogyan szakítsanak vele. Természetesen nem tagadom, hogy
a múlt szocialistái, köztük Marx is, álmodoztak
egy teljesen piac nélküli, sőt talán még
egy pénz-nélküli kommunista társadalomról
is, valóban álmodtak erről, de ez az utópia
nem tartható fenn tovább, és a szocialisták
nem is tartják fenn.
Másfelől az ezzel ellentétes
hit, nevezetesen hogy a teljesen kontrollálatlan szabad piacra kellene
rábízni az erőforrások elosztását,
amely optimálisan fogja elvégezni ezt a feladatot, politikailag
uralmi helyzetben van a világ jelentős részein, jóllehet
elméletként meglehetősen különös, a
gyakorlatban pedig arcul csapja a tényeket. Ami ma Oroszországban
és a korábbi kommunista régió más részeiben
történik, az nem más, mint egy teológiai dogma
rákényszerítése ezekre a társadalmakra,
amely éppen olyan irreális, mint az a kísérlet,
hogy a szocializmust központi parancsszóra, egyetlen országban
építsék fel. A következmények katasztrofálisak
voltak akkor is, és most is . A keleti gazdaságoknak bizonyára
szükségük van alapvető reformokra, de annak, hogy
egyik napról a másikra bekerültek a szabad piac világába,
a következményei a tragikustól, a végzetesig
terjednek. Mi több, ez teljesen várható is volt. Ami
a gazdasági neoliberalizmus módszereit olyan érthetetlenné
teszi, legalábbis az én nemzedékembe tartozó
emberek számára, az az, hogy pontosan ezekről a módszerekről
bizonyosodott be az 1930-as években, hogy nem képesek megbirkózni
a nagy gazdasági világválsággal, amelyet, a
legtöbb ember nézete szerint, ezek a módszerek idéztek
elő. A világkapitalizmusnak a II világháború
után az USA égisze alatt végrehajtott reformja pontosan
ennek a szabadpiaci teológiának az elvetésén
alapult, azaz egy vegyes, köztulajdonon és magántulajdonon,
piacon és tervezésen alapuló gazdaság elfogadásán.
Ahogyan Carlos Fuentes megfogalmazta, ez volt "az a kapitalizmus amely
ki volt téve a szocializmus kritikájának, és
tanult belőle". A reaganista és thatcherista idelógusok
céltáblája nem csak Marx, de Keynes és F. D.
Roosevelt is, - azaz azok az emberek, akiknek a politikája előkészítette
a nyugati kapitalizmus egyetlen igazi aranykorát.
Teljesen érthető. hogy
kellett hogy legyen valamilyen reakció ezekkel a módszerekkel
szemben, amikor az 1970.-es években kiderült, hogy még
a legsikeresebb kapitalizmus sem képes tartósan enyhíteni
a rendszer ellentmondásait. Természetszerű volt, hogy,
amikor a globális konjunktúra végetért, a korlátlanul
költekező jóléti rendszerekre, a bürokráciára,
a köztulajdonban lévő vállalatok nem-hatékony
irányítására, és más hasonló
kiadásokra fordított összegeket hatékonyabb ellenőrzés
alá kellett helyezni. Ámde mindez racionálisan nem
igazolja a visszatérést a régóta diszkreditálódott,
szabályozatlan gazdasági liberalizmus ideológiájához
- és az USA-ban és Nagy-Britanniában - módszereihez.
Ténylegesen ennek az ideológiának a divatja a fejlett
kapitalizmus országaiban ma már gyorsan tűnőben
is van, habár még mindig ajánlgatják a fejlődő
és a volt szocialista országoknak.
A liberális dogmatikusok
teológia-szerű érvelésétől és
propagandájától eltekintve tehát a vita ma
a liberálisok és a szocialiták között nem
a szabályozatlan piac és a mindent-irányító
állam vitája. Nem a gazdasági tervezés mellett,
vagy ellen folyik, amely a kapitalista gazdaságokban éppúgy
létezik, mint a szocialistákban - egyetlen nagy cég
sem működhetne nélküle - és nem is a köztulajdonban
lévő, és államilag irányított
vállalkozás mellett, vagy ellen, amelyet elvben még
a piacpárti liberálisok is mindig elfogadtak. A vita a kapitalizmus,
és az állam beavatkozása által nem szabályozott
piac korlátiról folyik. Hogy másképpen fogalmazzuk
meg, a vita az állami gazdaságpolitika céljairól
, vagy, ha jobban tetszik, az állam működésének
szükséges prioritásairól folyik. A szocialisták
nem fogadják, és nem is fogadhatják el Adam Smith
felfogását, amely szerint az, ha minden ember a maga önérdekét
keresi, társadalmilag optimális eredményeket fog hozni,
még ha el is fogadják azt - ami csak specifikus körülmények
között igaz - hogy ez maximálhatja a nemzetek anyagi gazdagságát.
Nem hihetik, hogy a társadalmi igazságosságosság
elérhető egyszerűen a tőkefelhalmozás és
a piac működése révén, és egyet
kell hogy értsenek Vilfredo Paretoval, hogy egy társadalom,
amelyben nem jut kitüntetett hely a társadalmi igazságosságnak
és a moralitásnak, nem maradhat fenn. Ebben, természetesen,
nem
minden
liberálissal állnak szemben , hanem csak
a ma uralmi helyzetben lévő neoliberális "igazhivőkkel",
illetve, mivel olyan emberekről beszélünk, mint amilyen
a nemrégiben elhunyt Friedrich von Hayek, paleo-liberális
szabadpiachivőkkel. A szocialisták felfogása ebben
a kérdésben közös a "szociális piacgazdaság"
ma domináns pozícióban lévő szociális-keresztény
élharcosaival, akiknek a befolyása ma meghatározó
az Európai Közösségben.
Szocializmus vagy barbarizmus?
Azonban teljesen eltekintve a különbségektől
abban a kérdésben, hogy milyen is lenne egy igazságos,
és szabad társadalom, a szocialisták különböznek
a keynesiánus liberálisoktól, és a kereszténydemokrata
"szociális piacgazdaság" híveitől egy nagyon
fontos vonatkozásban. Nem egyszerűen abban hisznek, hogy a
korlátlan szabadpiaci kapitalizmus elismerten antiszociális
következményei enyhíthetőek, talán még
ártalmatlanná is tehetőek az állam beavatkozása
és gazdaságpolitikája révén, hanem abban
is, hogy a rendszer a maga természeténél fogva továbbra
is létrehozza, és újra meg újra létrehozza
azokat a "belső ellentmondásokat" - hogy a marxista terminust
használjuk - amelyeket nem tud meghaladni. Következésképpen
a társadalmi problémák kezelése a gyakorlatban
és az elméletben több kell hogy legyen, mint a - hogy
az angol keynesiánus kifejezést használjuk - "beszabályozása"
egy gépkocsinak, amely alapjában elég jól működik
ahhoz, hogy oda vigye az emberiséget, ahová menni kíván.
A kocsi nem megy jól. Ha feltételezzük, hogy a világkapitalizmus
fejlődése olyan problémákat teremt, amelyek
nem szüntethetőek meg az ilyen foldozgatás révén,
tekintve, hogy a rendszer lényegéhez tartozik, hogy kitermeli
ezeket, akkor a magánérdek szabad követésének
egy sokkalta szisztematikusabb és állandóbb kontrollja
válhat szükségessé, mint azt akár a reformokra
hajlamos liberálisok, illetve a szociális piacgazdaság
hívei elképzelik.
Elvileg ezt a tényt felismerik
a mérsékelt liberális közgazdászok is,
olymódon, hogy bevezetik az "externalitások", azaz a világnak
az egyes gazdasági alanyokra gyakorolt hatásai fogalmát.
Az "externalitásokat" a neoklasszikus közgazdászok az
egyes gazdasági alany - személy, vagy cég - nézőpontjából
szemlélik, nevezetesen úgy, mint az olyan, kívülről
jövő cselekmények hatását az egyedre, amelyek
fölött neki magának nincs kontrollja, így például
egy autópálya megnyitása nagymértékben
növelni fogja az elejére és végére eső
ingatlanokból nyerhető potenciális profitot, viszont
nagyban csökkenteni fogja a mellette fekvő családi házak
eladási értékét. De természetesen a
nem-közgazdász halandók számára az "externalitások"
nem pusztán olyasmik, amik az egyes gazdasági alany költségeit,
vagy hasznát érintik. Számunkra ilyen externalitásokból
áll a világ. Mexikó városa, amelyben megpróbálunk
levegőt venni, pontosan azoknak az "externalitásoknak" az
összessége, amelyekből áll. . És csakugyan,
az ökológiai probléma ma legismertebb példája
a negatív externalitásoknak, éppúgy, ahogyan
a "közjavakról", mint amilyen az oktatás, a szociális
szolgáltatások, és a különböző
típusú infrastruktúrák való gondoskodás
a pozitív externalitások legismertebb példái.
Mármost ahol ilyen externalitások
vannak - azaz gyakorlatilag mindenhol - ott általános hatásuk
az (és most Paul Samuelsont idézem), hogy "a szabad árak
rendszerét nem-optimálissá teszik, ezzel nyilvánvaló
módon szükségessé téve az állami-közösségi
beavatkozást". minden ilyen esetben (megintcsak a liberális
közgazdaságtan eme pillérét idézve): "komolyan
indokolttá válhat, hogy a teljes individualizmust valamilyen
együttes cselekvéssel helyettesítsük"(3). Ám
tegyük fel, hogy az ökológiai problémák,
amelyek a világgazdaság 1950 óta tartó, kontrollálatlan
növekedéséből adódnak, annyira súlyosak,
hogy a bolygót és lakóit komoly kockázatnak
teszik ki már egy mai fiatal ember életében. Ebben
az esetben racionálisan szükséges lehet a termelők
és a fogyasztók szabadságának drasztikus korlátozása,
hogy elkerüljük a katasztrófát. Ha ez világméretekben
megvalósítható lenne, az ilyen beavatkozás
nem csak politikai nehézségekbe ütközne a liberális-demokratikus
társadalmakban, hanem egyszersmind a "fenntartható növekedéssel"
kellene helyettesítenie a maximális gazdasági növekedést,
és távolról sem világos, hogy a magánvállalkozásokon
alapuló gazdaság, amely mindig a növekedése maximalizálásának
az elve szerint működött, működhet-e ilyen módon.
Röviden, a különbség
a liberálisok és a szocialisták felfogása között
ma nem a szocializmust, hanem a kapitalizmust érinti. Mindkét
tábor egyetért abban, elhanyagolható számú
kivétellel, hogy a szovjet-típusú kommunista rendszerek
szocializmusa zsarnoki volt, nem működött, és elvetendő.
Az, hogy valaha is "szocializmusnak" volt-e nevezhető, egy olyan
kérdés, amelyet a szocialisták vitatnak egymás
között, és amellyel itt nem kell, hogy foglalkozzunk.
A szocialisták és a liberálisok ( a neoliberális
teológusok kivételével) egyaránt elfogadnak
elvben egy vegyes gazdaságot. Számos szocialista - különösen
a szociáldemokrata országokban, amelyek elvben a szocializmusnak
vannak elkötelezve - felveti önmagának a kérdést,
vajon van-e valamilyen valóságos választóvonal,
amely a nem-szocialista vegyesgazdaságot a szocialistától
elválasztja, és ha igen, hol húzandó meg ez
a vonal, és mi különbözteti meg a vonal szocialista
oldalára eső társadalmakat a nem-szocialista oldalra
esőktől. Ez, legalábbis a jelenben, egy teljesen akadémikus
kérdés, amelyet most szintén félretehetünk.
Azonban a legtöbb liberális azt hiszi, hogy a kapitalista fejlődés
motorja lényegében jól működik, és
csak szerény mértékben van szüksége arra,
hogy ellenőrizzék és kézbentartsák, jóllehet
néha szükség van egy-egy generáljavításra,
mint amilyen a Nagy Válság, és a második világháború
utáni időszak volt. A modern világ, állítják
ők, működhet az ésszerű mértékben
szabad és demokratikus társadalmak kapitalizmusának
a viszonyai között.
Azonban pontosan ez az, ami kérdéses.
Egy olyan bolygó problémái, amelyet ma lakhatatlanná
tehet a termelés és a környezetszennyezés puszta
exponenciális növekedése, egy olyan világ problémái,
amely ma a nagyon gazdag államok kisebbségére, és
a szegények nagy többségére oszlik , nem oldhatóak
meg ezen az úton. Századunk utolsó évtizedében
még csak nem is
néznek
úgy ki, mintha megoldhatóak
lennének a kormányoknak az államokon belüli ,
és nemzetközi szintű szisztematikus és tervszerű
akciója, valamint a fogyasztói piacgazdaság centrális
bástyái elleni támadás nélkül.
A dolgok nem fogják rendbe hozni önmagukat. Ez az, amire a
szocialisták emlékeztetik a liberálisokat. Ha ezt
a fajta állami cselekvést és tervezést nem
vállalják olyan emberek akik hisznek a szabadság,
az értelem, és a civilizáció értékeiben,
akkor majd olyan emberek fogják vállalni., akik nem hisznek
bennük, mert valaki fel kell hogy vállalja.
Sajnálatos módon a
legvalószínűbb az, hogy századvégünk
legveszedelmesebb jelensége fogja magára vállalni
ezt a feladatot : jobboldali, demagóg, idegengyűlölő,
nacionalista rendszerek, amelyek egyaránt ellenségesek a
liberalizmussal és a szocializmussal szemben, mivel mindkettő
az értelem, a haladás, és a nagy forradalmak kora
értékeit képviseli. Ez ma a veszély. Rosa Luxemburg
figyelmeztetett bennünket, hogy a huszadik századi történelem
valódi alternativája: "szocializmus vagy barbarizmus". Szocializmusunk
nincs: óvakodjunk hát a barbarizmus felemelkedésétől,
különösen a csúcstechnológiával kombinált
barbarizmusétól.
JEGYZETEK:
*
Ez a cikk eredetileg egy, az UNAM
(a mexikóvárosi egyetem) által Mexico Cityben 1992
február 10-21-én rendezett konferencián elhangzott
előadás szövege volt.
1.
Miami Herald
1992 február
9.
2.
Francis Fukuyama
The End of
History and the Last Man
, London , 1992, 124. o.
3.
Paul Samuelson, "
The Economist"
New York 1976, 477-8. o.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu