EÖRSI ISTVÁN
EGY KEREK TÖRTÉNET
(Újraolvastam csaknem negyven év után azt a regényt - Thomas Mann József-tetralógiáját -, melyet fiatal koromban a leginkább csodáltam és szerettem. Mihelyt becsuktam - két órával ezelőtt - az utolsó kötet fedelét, kényszerítő kedvem támadt arra, hogy rendet teremtsek felkavarodott érzéseim és gondolataim között. Az alábbiaktól tehát ne várjon szakszerű irodalomtörténeti elemzést a türelmes olvasó.)
Nem csalt meg az emlékezetem
- valóban sikerült neki! Valóban végigmesélte
a történetet - Jákobét és Józsefét,
és mellesleg a testvérekét is -, elejétől
végéig, ahogy már korábban is végigmesélte,
sokkal kurtábban és vázlatosabban, az a valaki, aki
a Mózes első könyvét írta. Feltételezhető
persze, hogy ennek az illetőnek is mesélték a történetet,
mely igazából csak annak köszönheti születését,
hogy sokan és sokáig mesélték. Ebben a vonatkozásban
ez a zsidó eposz hasonlít azokhoz az ógörög
történetekhez, amelyeket Homérosz nevéhez kapcsolunk,
joggal és jogtalanul, mert hiszen ezek is a sok mesélés
közben alakultak ki és értek meg arra, hogy valaki formába
öntse őket.
A mítosz azért
mesélhető el újra és újra, mert olyan
isteni szellemmel átitatott történetek summázata,
amelyek a mi sáros és ragacsos életünkben is
napról napra megesnek, anélkül, hogy mély értelmű
jelentést tulajdonítanánk nekik. Többnyire nincs
is ilyen jelentésük, mert nem fedezhető fel bennük
isteni terv. Milyen mennyei koncepciót fedezhetnénk fel ma
például Sikem és Dina elképesztő történetében,
amelyről először a Biblia, majd nyomában bravúros
biztonsággal Thomas Mann is eleven képet rajzol? Lea lányát
Sikem város fejedelmének a fia, Sikem megerőszakolta,
de közben bele is szeretett (ami legalábbis kétségessé
teszi, hogy csupán az erőszaknak köszönhette örömét),
és feleségül kérte. A lány két
fivére, Simeon és Lévi igent mondott neki azzal a
feltétellel, ha ő és a város valamennyi férfija
körülmetélkedik. Sikem boldogan ráállt az
alkura. A harmadik napon, amikor a frissen operáltakat sebláz
gyötörte, Simeon és Lévi rájuk tört,
a férfiakat - köztük a vőlegényt, és
apját, az uralkodót - meggyilkolta, elrabolta a teljes állatállományt,
kifosztotta a házakat, az asszonyokat és a gyerekeket pedig
foglyul ejtette. Thomas Mann roppant szemléletesen bontja ki az
ősi történetből a benne rejlő isteni szándékot:
az Úr azt akarta, hogy Jákob áldása ne szállhasson
vademberre, így hát olyat követtetett el a két
fivérrel, ami diszkvalifikálta őket. A lemészároltak
ily módon termelési költségekként szerepelnek
csupán az isten könyvvitelében. Barbár, őskori
történet ez - az Ótestamentumban tucatszám találunk
efféle isteni jóváhagyással végrehajtott
népirtást és rablást -, de nem ismerjük-e
mi is tapasztalatból emberi indítékait? Tegnap kürtölte
világgá egy Bonnban kiadott jelentés, hogy a szerbek
bosnyák gyerekeket kaszaboltak le szüleik szeme láttára,
akiket arra kényszerítettek, hogy igyanak a leöltek
véréből; sok foglyot megcsonkítottak, és
a levágott tagokat egymással falatták fel; felvágták
a hatalmukba került polgárok ereit, hogy elvérezzenek,
és így tovább. E rituális elemekben bővelkedő
rémségek mögött persze nyoma sincs már isteni
akarásnak, áldozatra vagy kiengesztelésre ösztönző
transzcendenciának. Az ősi történetek mégis
újramesélhetők, mert otthon érezzük bennük
magunkat. Az emberi természet változása ugyanis nem
tartott lépést az életkörülmények
radikális átalakulásával. Bokassa középafrikai
excsászár nem kevésbé kannibál attól,
hogy fridzsiderben tárolta a leölt gyerekek húsát.
A harmadik világ elképesztő kegyetlenséggel
dúló törzsi háborúinak - akárcsak
a balkáni rettenetnek - emberi feltételeit a leghitelesebben
Shakespeare királydrámái szemléltetik. A régi
korok vérengző indulatainak véres gyümölcsei
nem tölthetnek el bennünket jóleső fölénnyel,
hiszen nem kevésbé borzalmasakat tálal fel nekünk
napról napra falaink között a televízió.
A gyilkos masinéria mítosz nélkül is működik.
És ha igénye támad a mítoszra, akkor még
rosszabbul áll a szénánk. Hitler szellemileg hihetetlenül
sivár vér- és fajtébolya vagy a cinikus képmutatásba
göngyölt sztálini hiperracionalista utópia mítoszként
funkcionált, de erejét nem valami istenségből,
hanem eleven bálványokból merítette, akiknek
étvágya sokszorosan felülmúlta a legmohóbb
istenekét. Egyébként a hitleri változat mély
nyomokat hagyott Thomas Mann Egyiptomában is, ebben a halál-birodalomban,
ahol zavarba ejtő módon a nyájas, ősi Nap-istenséggel
szemben éppen egy új istenség képviselte mereven
és szigorúan a tágas kört bebarangoló,
kombinatív szellem és az idegenség minden vállfajának
gyűlöletét, az ősi népszokások szentségének
és megváltoztathatatlanságának parancsát.
Ez az isten és tojásfejű, rövid ágyékkötőjű
főpapja, Beknehons, aki puszta létével tagadta és
elítélte azt a módot, ahogy az élet az utolsó
néhány száz, vagy akár néhány
ezer évben alakult, halálos ellensége volt annak a
harmóniának és derűs szépségnek,
mely Józsefből és abból a mitikus történetből
áradt, melynek ó volt a követe Egyiptomban. Thomas Mann
az ősi téma vonzásában arra vállalkozott,
hogy ezt a mítoszt támassza fel, nem utolsó sorban
a halál birodalmának főistenével és főpapjaival
szemben. Ehhez feneketlenül mély kutat kellett ásnia.
Ebben a mélységben a mítosz nem különbözteti
meg élesen istent a világtól. Ezért a művésznek,
aki idáig merészkedik, az ábrázolt folyamatokat
egy nagyszabású isteni terv részeként kell
ábrázolnia, csakhogy így jóvátehetetlenül
belekeveri istent a bűnbe. Azt kell például feltételeznie,
hogy isten azért küldött hét éven át
aszályt és éhínséget Egyiptomra és
a környező népek sokaságára, mert csak
így kerekedhetett ki fenségesen és gyönyörűségesen
Jákob és József története. Mai eszünkkel
ezt nem fogadhatjuk el. Ha viszont a mítosz megfosztódik
az isteni elemtől, akkor alkotóelemeire esik szét.
Bármilyen szépek is ezek, árnyaltak és emberileg
igazak, csak a teljesség mesélhető végig. Kafka
és Musil főműveinek szándékolt - vagy
legalábbis alkotóik által jóváhagyott
- töredékessége is ezt bizonyítja. Prózai
világunkból kihalt a teljesség igénye - a töredékesség
és befejezetlenség ilyen nagy szerzők esetében
arról vall, hogy nem akarnak formai megoldást kínálni
arra, ami tartalmilag nem létezik.
Thomas Mann egész
életműve heroikus kísérlet arra, hogy átmentse
a klasszikus értelemben vett teljességet a mi korántsem
klasszikus korunkba, mégpedig anélkül, hogy felstilizálná,
magasztos szférákba emelné ezt. Ezért nem csak
a töredékességtől kellett tartózkodnia,
hanem attól is, hogy szubjektivitásának sugallatai
alá rendelje az elbeszélés lelkét. Ugyanis
bármilyen meggyőző művészi erővel,
sziporkázó szellemességgel avatkozott volna bele a
történetbe, megfosztotta volna ezt az objektív érvényesség
hitelétől, mely nélkül teljesség sem képzelhető
el. A régi jó mitológiai hatalmakhoz folyamodik tehát,
a József-tetralógiában az isteni szellemiséghez,
a Faustus-regényben az ördögihez - csakhogy az isten és
az ördög hétköznapi tapasztalataink szerint feladta
ügyintézői és kormánykodói szerepkörét,
és lemondott arról a szokásáról, hogy
minduntalan beavatkozzon az események menetébe. Kettőjük
közül legalább az istennek tartózkodnia is kell
ettől, ha el akarja kerülni, hogy megvádolják,
mint Jób tette annak idején, a világ igazságtalanságaiért.
Századunkban, amikor embermilliók élik át kollektíven
itt is, ott is, Jób egyéni sorsát, ráadásul
a happy end leghalványabb reménye nélkül, isten
még egy ősi kort felidéző regényben sem
vállalhat felelősséget mindazért, ami megesik,
többnyire az ő nevében. Ezt a nehézséget
Thomas Mann úgy győzte le, hogy mégiscsak beépített
egy szubjektív elemet nagyszabásúan objektív
ábrázolásmódjába.
Az irónia az a híd
az objektív és a szubjektív világkép
között, mely lehetővé tette Thomas Mann számára,
hogy végig mesélje Jákobnak és fiainak a történetét.
Először is relativizálta vele a mítoszt anélkül,
hogy vitatta volna a benne felhalmozódott eszmények és
tapasztalatok érvényességét. Az isteni történet
gazságok és leírhatatlan szenvedések árán
is beteljesülésre tör. De nem lehetséges, hogy
csak az emberek interpretálják bele az eleve elrendelt tervszerűséget
abba, aminek történnie kell? József úgy éli
át élete legapróbb mozzanatát is, mint ami
elengedhetetlen ahhoz, hogy teljesüljön az isteni szándék.
"Hova visztek?" - kérdi egyik izmaelita rabtartójától
az úton, első sírgödre: a kút és
Egyiptom között. Ez visszautasítja a kérdést,
mint együgyű és fura pimaszságot. Ha ugyanis viszik,
akkor ők, szabad izmaelita kereskedők vannak Józsefért,
és nem megfordítva. Ezzel szemben az az igazság, magyarázza
a kérdezett, hogy József tart véletlenül velük,
mert megvásárolták, és oda megy, ahova ők.
Válaszában József elismeri, hogy az izmaeliták
tőle függetlenül mennek oda, ahova mennek. Annyi világ
van, ahány ember, és mindenki a saját világának
a középpontja. Csakhogy a körök isten akaratából
egymásba bonyolódnak, így hát mindkettőjüknek
igazuk van: rabtartói oda mennek, ahová akarnak, de közben
eszközei is annak, hogy ő valamiféle célba érjen.
Ebben az értelemben mégiscsak viszik őt. Ez a rabszolgához
nem illően agyafúrt és kevély okoskodás
megnövelte József értékét az izmaeliták
vezetőjének szemében, aki egyszer csak alkalmasnak
ítélte őt arra, hogy Egyiptom egyik legelőkelőbb
főurának adja el. Ily módon a reméltnél
is tökéletesebben játszotta el eszköz-szerepét,
de vajon mi bírta rá erre? Isteni akarat? Vagy József,
aki e szándék megvalósulása érdekében
tudatosan vetette be varázsos személyiségét
és eredeti észjárását? Az irónia
két válaszlehetőséget kínál fel,
mely persze több az egynél, de kevésbé megnyugtató.
A mítosz épségben marad, tehát folytatódhat
a történet, de csak József jóvoltából,
mert emberfölötti, isteni mivolta csődbe jutott volna emberi
segítség nélkül.
Aztán: miféle
hősöket kalauzol az eleve eltervelt történet végéig
az isten? Jákob a fáraó jóindulatú jellemzése
szerint "kópé", valójában csaló volt,
az atyai áldás tolvaja, apósa kifosztója, aki
- hogy betöltse rendeltetését - bármilyen megalázkodásra
és képmutatásra készen állt. József
pedig az önhittség világbajnokaként azt képzelte,
hogy az emberek, még azok is, akikről tudnia kellett, hogy
az ellenségei, jobban szeretik őt önmaguknál.
Az isteni szándék egy nevelési regény hősévé
avatta: tanuló és vándorévei megtanították
arra, hogy miként bánjon rendkívüli képességeivel.
Példátlan földi karrierjéért azonban óriási
árat fizetett: másnak kellett átengednie az apai áldást,
vagyis szellemi kiválasztottságát, még törzse
sem lehetett Izraelben, amiért a minden más vonatkozásban
oly mérhetetlenül féltékeny isten kivételes
jóváhagyásával két úr szolgája
maradt. Ez a felemásság jellemzi kenyéradói
misszióját is: megmentette a népeket az éhhaláltól,
de a fáraónak, nem pedig Ábrahám, Izsák
és Jákob istenének a számára mentette
meg őket. Egész Egyiptomot a fáraó rabszolgájává
tette, a kiszolgáltatottakat - Jákob pragmatikusan szelíd,
korholó-megértő fejcsóválásától
meg nem tántorodva - arra kényszerítette, hogy neki
fizessék, nem pedig az Úrnak, az ötödöt. Kifogásolható
tetteiket azonban azért követhették el, mert mindketten
érezték, hogy az ÚR kedvencei. Mély tisztelettel
átláttak rajta, még a hibáin is, amelyekről
megértéssel beszéltek. Az ÚR pedig éppen
akkor játszott leginkább a kezükre, amikor kópéskodtak,
és ha büntetnie kellett, akkor előrefelé rugdalta,
korbácsolta őket. Mintha később született
szecsuani kollégáihoz hasonlóan tudta volna, hogy
kópéság és csalás nélkül
a jónak nincs esélye az általa teremtett világban.
Ez Thomas Mann iróniájának másik rendező
elve: a történet csak úgy mesélhető végig,
ha a szellem - legyen az transzcendens vagy gyakorlati - isteni segédlettel
folyton-folyvást oda nem illő motívumokat emel fel
magához, és ily módon magát az isteni szférát
is kétes hírbe keveri. Kétes vagyis kettős,
ami persze megint több az egynél, noha az egy megnyugtatóbb.
A világirodalom nagy
elbeszélőinek Homérosztól Tolsztojig nem volt
szükségük az iróniára, mint az ábrázolt
élet minden részletét meghatározó elvre.
Nagyritkán, korszakváltások idején, amikor
a korábban általánosan elfogadott, sőt megkövetelt
értékrend nem felelt meg többé a gyakorlati élet
elvárásainak, nagy írók az ötlet pengéivel
metszették fel az irodalom konvencionális anyagát,
s az így támadt résbe iróniát csurgattak,
szarkazmust és szatírát, melynek maró hatására
valóságos szakadék keletkezett - mi között
is? A világ valóságos természete és
a róla alkotott elképzelések között. Így
keletkezett a középkor végén a Don Quijote, a
Gulliver és a Candide. Az írói szubjektivitás,
melyet egyaránt táplált a józan ítélkezés
és a felháborodás, a sztori mai szóval abszurd
fordulataiban és a főszereplők valószerűtlenül
kiélezett valamilyenségében (Don Quijote) vagy semmilyenségében
(Gulliver, Candide) tombolta ki magát, de a kozmoszhoz nem nyúlt,
sem a transzcendenciához, sem az általa tisztelt értékekhez
vagy a szívéhez igazán közelálló
alakokhoz (igaz, ilyeneket ki se ötölt). Thomas Mann ellenben
megőrizte mitikus történetének realitását,
miközben a Bibliában talált sztori hatvan oldalát
hallatlan empátiával ezernyolcszázra bővítette
ki. Homéroszi plaszticitással bontakozik ki a rég
elsüllyedt világ: a nomád pásztorok, a beduin
kereskedők, az egyiptomi főurak és udvartartásuk,
a fáraó és udvara a maga tárgyias teljességének
látszatával, szellemi aurájával, kozmikus viszonylataival,
kultúr- és szellemtörténeti jelentőségében,
és mégis reánk vonatkozva áll előttünk.
De míg Homérosz (vagy Tolsztoj) olvasása közben
azt érezzük, hogy az elénk táruló roppant
világ részeit nem a művészi akarat, hanem saját
kötőanyaga tartja össze, addig Jákob és József
univerzumának szubjektív kötőanyagra van szüksége,
az iróniára, mely kezdettől mindvégig magán
viseli a szerző áruvédjegyét. E kötőanyagra
azért van szükség, mert - Thomas Mann magyar költő-kortársának
oly találó megfogalmazása szerint - "Minden Egész
eltörött", de aki az emberiség egyik nagy mítoszát
elevenítené meg, az mégsem szolgálhat töredékkel.
Vagy tán megfordítva: azért fordult ehhez a titkokkal
teli történethez, hogy ne érhesse be kevesebbel az Egésznél?
Hangsúlyozni szeretném
még egyszer, hogy ez az irónia nem a gonoszságot és
ostobaságot veszi célba, nem a valóság és
a róla alkotott elképzelések szakadékába
világít, és ha mégis fegyver, akkor két
éle van: az Én ellen irányul, mely mindenáron
világnyi, szent összefüggések középpontjába
képzeli magát, és a Szellem ellen, mely mindenkit
és mindent céljai eszközének tekint. E két
irányba csillámló két él persze több,
mintha csak egy volna, másrészt egy él kevésbé
felkavaró. Ugyanis a két élnek állandóan
korrigálnia kell egymást, így aztán az isteni
nem tud mindig teljesen isteni maradni, és az Énnek is el
kell olykor vesztenie magát, hogy végleg el ne vesszen.
Csakhogy a kétélűség,
a kettősség és a kétség mint kötőanyag
ellentmondást is hordoz magában. Az irónia nem bomlaszthatja
fel a történet hitelességét, minden elbeszélő
mű sine qua nonját. Relativizálhatók az értékek,
a cselekvő személyek indítékai, még az
isteni szándék is anélkül, hogy az autenticitáson
csorba esnék - de magához a történéshez
semmilyen körülmények között sem férhet
kétség. Gyanítom, hogy a szerző - egyéb
műveitől eltérően - a József-tetralógiában
azért halmozta, költői ékesszólással,
és olykor mégis pedánsan, bőbeszédűen
a leírásokat - rítusoknak, ruháknak, belső
tereknek, lakberendezéseknek, és tudja ördög, még
mi mindennek (mert az ilyesmit türelmetlenül futom át,
és azon nyomban elfelejtem) a részletes rajzát, hogy
bebizonyítsa: bármilyen ironikus a szellemi tartalom, a tárgyi
világ hitelességét készséggel garantálja
az író. Szinte fitogtatta, mellékesnek tetsző
jelenetekben is, az epikusok obligát mindentudását.
Hogy a korábban már idézett epizódból
hozzak fel erre példát: nemcsak az izmaelita kereskedők
vezetőjének, az Öregnek a fiát, Kedmát
nevezte néven, hanem még azt is tudatta velünk, nagy
nyomatékkal, hogy az izmaeliták egyik szolgáját,
aki Józsefet az Öreg színe elé szólította,
és ezzel véget is ért szerepe a történetben,
Ba'almaharnak hívják. Még meg is ismételtette
vele: "Ugyanis ez a nevem." Amikor itt tartottam a könyvben, meglepődve
hallottam, hogy ezt morgom maga elé: "Ezt nem hiszem el neki." Igaz:
mindig is aránytalanul felelősségteljes aktusnak éreztem
az írói névadást, mintha az önkényesen
választott név kétségessé tehetné
az általa jelölt figura létezését. Ebben
az esetben azonban szokatlanul határozottan érzékeltem,
hogy valami tiltakozik bennem. Tovább olvasva egyre gyakrabban fogott
el a korábban nyílván elfojtott kétely, hogy
csakugyan néven bír-e nevezni, kapásból, ahogy
világnagy epikushoz illik, fejtörés és utánjárás
nélkül, ennyi embert, egymásra tud-e halmozni spontánul
és könnyedén ennyi különleges nevű berendezési
tárgyat, sivatagi és egyiptomi ékszert, ételt,
piperecikket?
Ezt az árat fizette
tehát Thomas Mann az iróniáért, mint szemléletért
és rendezői elvért, mint olyan szellemi fluidumért,
amely nélkül nem mesélhette volna végig ezt a
kerek történetet. De végigmesélte, idejéből
többet áldozva rá, mint kétszer hét évet,
amennyit Jákobnak kellett szolgálnia sötét pillantású
szerelméért és ennek gyulladt szemű nővéréért
együttesen. Ezt a két szempárt azért említem
meg itt, mert ha már szóba hoztam, és illő bátortalansággal
bíráltam a képek extenzív halmozásának
technikáját, akkor arról sem szeretnék hallgatni,
hogy milyen megindítóan aknázott ki - a regény
alapvető viszonylatait megelevenítendő - más
képeket. A nővérek szeme, ezek a fiúk és
unokák homloka alatt tovább sötétlő vagy
vöröslő szemek végig kísérik, és
sokféleképpen világítják meg, világítják
át a mesét. Nekik is köszönhető, hogy a vég
felé haladva mind sokrétűbben bontakozik ki az irónia
költőileg legértékesebb tulajdonsága: olyan
burok ez, mely a legmagasabb hőfokú szeretetet is megvédi
az érzelgősségtől és a színpadiasságtól.
Megvallom - bár bizonyára a magánügyem -, hogy
szememet olvasás közben folyton-folyvást elfutotta a
könny, többnyire olyankor, amikor a szeretet a tragikumot a komikumon
szűri át (vagy megfordítva), és amikor a történet
pátosza, mely az égtől a földig ível (vagy
megfordítva), az irónia kiegyenlítő hatalmán
keresztül a mi emberi léptékünkhöz igazodik.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu