stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JEVGENYIJ POPOV

SZAMARÁBÓL A XXI. SZÁZADBA


  Mit gondolnak, hol rendezték a Huszadik századból a huszenegyedikbe című nagyszabású orosz kulturális fesztivált? Moszkvában? Pityerben? Netán New York-ban? Nem, nem. A helyes válasz: Szamara, a volt Kujbisev, mely most ismét visszakapta Jermak atamán korától egészen Sztálinig viselt régi nevét, és a bédekkerek most ismét Szamaraként emlegethetik a több mint négyszáz éves, csaknem másfél millió lakosú "tudományos és kulturális központot", és az egyik helyi rádióállomás ismét az "Eh, Szamara, te nyughatatlan város..." kezdetű régi jó melódiával keltheti reggelenként az utazót.
  Azt mondom: egyik helyi rádióállomás, mert hogy van saját szamarai stúdiója az egész országot behálózó Európa plusz nak, vagy épp a francia Nostalgie *?-nak is; a [Nostalgi] szimpatikus bemondónője épp e sorok íróját is faggatta egy színes műsor keretében, hogy mi is a szeretet, s pirulva kacagott, amikor visszakérdeztem: "Hazaszeretet?"
  Szóval, Szamara, a fantasztikus Volgamenti város elbűvöl bárkit egy pillanat alatt. A csodával határos módon épen maradt régi városmag, a századvégi szecessziós épületek kavalkádja, a Zelenko-ház, a Kurlina- és a Klodt-villa, az elefántos dácsa: aki már hajózott egyszer is a Volgán, aligha feledheti. A hihetetlenül tiszta, ápolt rakpart, a homokos strand mindjárt a város közepén, a múlt századi sörfőzde, az oroszok kedvenc Zsiguli -sörének "alma matere" ráadásul most vadonatúj, hamisítatlan szovjet nevezetességgel bővült: meg lehet tekinteni Sztálin elvtárs bunkerét, melyet '42-ben emeltek, amikor Kujbisevbe evakuálták az összes nagykövetséget. A látvány letaglózó. Afféle vertikális metró, liftek sokasága, éttermek, éléskamrák, fürdők, minden ami kell a nyugodt túléléshez. Ovális oszlopcsarnok hadműveleti térképekkel teleaggatva, puha kerevet a Vezérnek, hogy szundíthasson egyet Szuvorov portréja alatt, ha netán megfárad, de akinek végül Isten mégis megkegyelmezett, s legyőzvén a fasisztákat, nem kényszerült arra, hogy luxusbunkerét használatba vegye. Pedig hát, jegyzi meg büszkeségtől dagadva a nyugdíjas "felderítőként" bemutatkozó idegenvezető, "a mienk tágasabb is, mélyebb is lett, mint a Hitleré..." A szamarai rossz nyelvek szerint a kommunista érában a titkos bunker volt a titokba beavatott helyi potentátok kedvenc mulatóhelye, ahol dőzsölés utáni másnaposságukat is kíváncsi szemek elől rejtve heverhették ki... Dehát, hol vannak már azok az idők, amikor riadtan pisszegik le az efféle titkok kifecsegőit, most bárki felhajthat itt egy pohár pezsgőt a saját pénzén, még nyíltan fényképezkedhet is...
  Bárki, még a külföldi is: mert igaz, hogy évtizedeken át még a városba se tehette be idegen a lábát, lévén hogy Szamara is szupertitkos katonai objektumoktól hemzsegő katonai város volt, most viszont, külföldit látni mindenütt.
  A szó szoros értelmében mindenütt: importárukkal tömött bódékba botlunk lépten-nyomon, importkolbász, importsajt díszlik a polcokon, ahol nem is oly rég csak só, ecet, na meg babérlevél árválkodott. Az árak? Van, aki azt mondja, megfizethetetlen, van aki szerint teljesen normális... Mint ahogy van, aki átlapozza a helyi masszázsszalonok hirdetéseit is, anélkül, hogy egy pillantást vetne rájuk, van, aki rohan oda. Csábító látvány, szó se róla: tenyérnyi fürdőruhás orosz szépség kínálja non-stop szolgáltatásait. De a tekintet igazából ZAHAR-on állapodik meg: "a ZAHAR üzletház - a szamarai biznisz új korszaka! ZAHAR autószalon, ZAHAR játékterem, ZAHAR supermarket, ZAHAR sport, foto, hifi!" És a reklám mellett ott áll maga ZAHAR, a mindenre elszánt ifjú - nem szeretnék sötétben találkozni vele... Helyi lapból legalább húszat számoltam össze. Volgai kommuna, Szamarai hírek, Szamarai híradó, Kormányzósági közlöny, Volgai hajnal, Szamarai hét, Alma. Hetilap nőknek, de nemcsak róluk; Mihail. Egy lap a férfi és nő viszonyáról. Kultúra. Szabadgondolkodó. Sőt: Börtön és szabadláb. A címek lejegyzését itt félbehagytam.
  Egyszóval, új idők, új szelek. És az emberek? Megváltoztak? Vagy továbbra is a régiek? Érdekes módon, legtöbben azok vannak, akik, ha nem is vették komolyan, hogy sokáig tart ez a "fenenagy demokrácia és szólásszabadság", megpróbálták üstökön ragadni a kínálkozó alkalmakat, megpróbáltak kikecmeregni a mocsokból, s ha milliomosok nem is lettek, elkezdtek NORMÁLIS ÉLETET ÉLNI. Itthon, saját házukban, amit, mint mondják, elég volt csak rendbe szedni, kipucolni a hetvenéves koszból, és máris lehet benne lakni. NORMÁLIS OROSZ EMBEREK módjára...
  Anetta Jakovlevna Bássz, a helyi művészeti galéria igazgatónője például több mint negyven éve dolgozik itt, a város díszpolgára, családja tősgyökeres szamarai. A halkszavú, szerény asszony szédületes furfanggal mentette meg annak idején az orosz avangard festők zúzdába szánt fantasztikus értékű képeit, s hozta létre belőle a felbecsülhetetlen szamarai kollekció alapjait.
  Nyina Vasziljevna Ijevleva, a gyermekrajz-galéria igazgatónője, nemrég költöztette át páratlan kincseit az említett Klodt-villába, ahol a gyerekek végre nem egymás feje tetején ülve alkothatnak s készülhetnek az újabb nemzetközi kiállításra.
  Vlagyimir Andrejevics Vittih, amúgy fizikus, a tudományok doktora és a helyi tudományos kutatóközpont igazgatója, észbontó dzsesszzongorista és zeneszerző: a bennünket vendégül látó Huszadik századból a huszonegyedikbe című fesztivál ötlet- s házigazdája és fáradhatatlan szervezője.
  És még egy szót sem ejtettem a város polgármesteréről, Oleg Nyikolajevics Sziszujevről, aki mit sem törődve értetlenséggel, közönnyel, hadakozik a helyi kultúra felvirágoztatásáért, köztük az efféle fesztiválokért. S hadakozik, mesélik, a helyi huligánokkal is, a szó szoros értelmében: a jómúltkor saját kezűleg fülelt le egy gépkocsitolvajt; ahelyett, hogy rendőrért kiáltott volna, vagy jó szovjet módi szerint becsukott szemmel továbbhaladt volna, maga húzott be neki egy balegyenest. Merthogy a most másodszor újraválasztott városépítő különben keménykezű kosaras, de tud énekelni is, állítólag minden szamarai lány epedve hallgatja, mikor a gitárján a "Kedvesem, napsugaram..." édesbús dallamát pengeti. Az meg külön jó, hogy még ráadásul a várost is tisztán tudja tartani, meg telve a boltok polcait... Egyelőre... Egyelőre...
  Igen, egyelőre, minden csak "egyelőre", ideiglenesen érvényes itt: az öröknek hitt "tágas hazám" - a "Siroká sztraná mojá rodnája" - is csak metafóra már, keseregnek sokan, mert hogy határa mind összébb-összébb húzódik. Pedig hát így is beláthatatlan térségein így is megvagyunk, jól-rosszul, de megvagyunk. Állomások, falvak mellett robogunk el, ott kecskét legeltet egy gyerek, amott részeg hortyog a tűző napsütésben, alkonyatkor köd ereszkedik a folyóra, s a Volga most is a Kaszpi-tengerbe ömlik.
  S a szamarai főtér felett még mindig ott terpeszkedik Kujbisev elvtárs vascsizmában, vasköpönyegben, rá se hederítve, hogy alatta most Andrej Makarevics rock-and-roll bandája, az Időgép ontja a decibeleket: "Bőg a motor, s új fordulatra kapcsol...", miközben ifjú és nem is annyira ifjú szamaraiak kontráznak neki, "Victory"-ra lendítve kezüket... És Vaszilij Akszjonov is új novellát olvas fel nekik, Eldar Rjazanov új filmjéről regél, Voznyeszenszkij vadonatúj képverseit, "videomáit" mutatja. Csak Alekszej Kozlov, a legendás dzsesszzenész játéka a régi, ahogyan a fájdalmasan ismerős hangokat elővarázsolja a szaxofonból. És, reméli, még mindig a régi a tudósító is, aki ezúttal e Volga menti "nyughatatlan városból" címezte önöknek sorait.

Jevgenyij Popov
Szamara-Moszkva


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret