stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TIMOTHY GARTON ASCH

HAVEL ÉS KLAUS


  Prága: Értelmiségiek és politikusok Timothy Garton Ash Ezév elején levelet kaptam, melyből megtudtam, hogy a csehországi PEN Klub tiszteletbeli tagjává választottak, hálából mindazért, amit a cseh írókért tettem az 1989-et megelőző években. Meghatónak találtam a gesztust. A levél egyben meghívást tartalmazott a nemzetközi PEN novemberben, Prágában tartott 61. Nemzetközi Kongresszusára. Magát a PEN kongresszust Havel elnök nyitotta meg. Köszöntötte a világ minden tájáról érkezett írótársait: "esősorban mint kolléga és csak másodsorban mint a Cseh Köztársaság képviselője", majd kifejezte reményét, hogy jelenlétünk "jelentős lelki és szellemi ihletet ad majd ennek a néha túlságosan is anyagias és kisség vidékies környezetnek..." Az értelmiségieknek - érvelt - kötelességük, hogy részt vegyenek "a szó legszélesebb értelmében vett politikában". És nem is csak abban. "Egyszer megkértem egy barátomat, aki csodálatos ember és csodálatos író, hogy vállaljon el egy bizonyos politikai pozíciót. ő ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy valakinek függetlennek is kell maradnia. Erre én azt feleltem, hogy ha mindnyájan ezt mondanátok, könnyen előfordulhatna, hogy a végén egetlen független sem marad, mert nem lesz, aki megteremtse és fenntartsa ezt a függetlenséget." Ezzel együtt "nem azt akarom javasolni, kedves kollégák, hogy mindannyian váljanak országuk elnökévé, vagy hogy mindnyájan menjenek és alapítsanak politikai pártot." De feladatunk lenne - folytatta -, "hogy fokozatosan megteremtsünk egy világméretű lobbit, egyfajta testvéri szövetséget vagy, ha úgy tetszik, egy maffia-szerű összeesküvést, amelynek célja nemcsak az, hogy remek könyveket vagy esetenkénti kiáltványokat írjanak, hanem az is, hogy hatást gyakoroljanak a politikára és annak emberi megnyilvánulásaira a szolidaritás szellemében, mégpedig összehangolt és tervszerű egységben..." És benne rejlett egy Klausnak címzett oldalvágás - illetve tollszúrás - is, hisz a cseh olvasók, hallgatók és tévénézők azonnal megértik, hogy rá kell gondolni, mint olyan politikusra, aki nem elég bölcs hozzá, hogy örömmel fogadja a független értelmiség kritikáját. És valóban, épp a Lidové Noviny c. újság aznapi számában olvashatott a cseh közönség egy cikket Vaclav Klaustól: itt a liberalizmus nevében elutasítja azt az indítványt, melyet egy értelmiségi csoport nyújtott be nemsokkal azelőtt, követelve, hogy az állam szabályozza az erőszak televíziós megjelenítését. Havel elnök annak idején támogatta az értelmiségiek petícióját. Másnap bizottsági ülésre került sor a Külügyminisztérium egyik nagy termében a következő meglehetősen tág témában: "Értelmiségiek, kormánypolitika és tolerancia". A bizottság legprominensebb tagja nem más volt, mint az író-miniszterelnök, Vaclav Klaus. A vita előtt egy öt nyelven gondosan kinyomtatott tanulmányt osztottak szét, mely a toleranciáról szólt. S vajon ki írta a tanulmányt? Comenius? John Locke? Voltaire? Nem, Vaclav Klaus. A tolerancia eme filozófusa egy rövid de figyelemreméltó kijelentéssel nyitotta meg a vitát, melyben közölte hogy szabad országban - amilyennek immár a Cseh Köztársaság is mondhatja magát - a "függő" és a "független" értelmiségiek közötti különbségnek már nincs semmilyen valós jelentősége. Egyes értelmiségiek részt vesznek a politikában, mások nem. A szakszerű tanács mindig meghallgatásra talál. De annak már nincs értelme, hogy a "független" értelmiség különleges szerepéről beszéljünk. Ez volt az a pillanat, amikor a színpadra rángatták a kritikust. Ezt a kirohanást ugyanis nem hagyhattam szó nélkül. Válaszomat azzal kezdtem, hogy nemcsak helyénvaló, de megindító is, hogy Prágában vitassuk meg az "értelmiség, kormánypolitika és tolerancia" témáját, ahol huszonegy hosszú éven át, az 1968-as szovjet bevonulástól a Bársonyos Forradalomig számos cseh - és szlovák - személyiség adta fénylő példáját, mimindent tehetnek az értelmiségiek egy elnyomó államhatalommal szemben. Képviselje most Jan Patocka és Vaclav Havel neve azt a sok-sok más nevet, mely idekívánkozik. Öt évvel később azonban nagy örömünkre egy egészen másfajta Kelet-Európában találjuk magunkat. Mi lehet most az értelmiség szerepe? Klaussal szemben én azt hangoztattam, hogy a függetlenség alapvető attribútuma annak, amit egy értelmiségitől elvárunk. Az értelmiségieknek nem csupán diktatúrában, hanem éppen úgy egy liberális, demokratikus államban is életbevágó szerepük van. Kívánatos - fejtegettem -, hogy a független értelmiség és a hivatásos politikusok között a szükségszerű szembenállás (de nem feltétlenül az ellenségesség) viszonya álljon fönn. Az értelmiségi feladata az, hogy keresse az igazságot és aztán olyan teljesen, világosan és érdekesen mutassa be, amennyire lehetséges. A politikus feladata az, hogy féligazságban tevékenykedjék. Már maga a párt szó is parcialitást, egyoldalúságot jelent. (A szó cseh megfelelője, a strana ezt még jobban kifejezi, hiszen szó szerinti jelentése: oldal.) Persze, ott vannak az ellenzéki pártok, hogy azok képviselhetik az igazság másik felét. De ez az egyike az olyan különös eseteknek, ahol két félből mégsem lesz egy egész. Ez alól a szabály alól - jegyeztem meg - részleges kivételt jelenthet a kis hatáskörrel rendelkező államelnök vagy alkotmányos uralkodó esete. Egy ilyen, a pártpolitika fölött álló személy hozzájárulhat bizonyos magasabb szellemi vagy erkölcsi elvárások fenntartásához a közéletben. De a szabadelvű államban általában egészséges és szükségszerű munkamegosztás áll fenn a független értelmiség és a hivatásos politikusi csoport között. Nem kizárt, hogy ez a viszony épp oly fontos, mint a törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalom formális szétválasztása. Része ez az állam és a civiltársadalom közötti, végtelen nagy jelentőségű teremtő feszültségnek. Miután kifejtettem az "értelmiség" témájára vonatkozó mondanivalómat, röviden szóltam a PEN által vitára kitűzött két másik szóról: a kormánypolitikáról és a toleranciáról. A liberális állam - de azon belül is a törvényhozó és a bírói gyakorlat, inkább mint a végrehajtó hatalom - időről időre rákényszerülhet, hogy korlátozza a szabadság ellenségeinek szabadságát. Ha például egy magánkézben működő tévécsatorna népszerű szórakoztató műsorába vegyítve rendszeresen a cigányok tömeges megsemmisítését követeli, akkor a liberális államnak meg kell akadályoznia, hogy a csatornát erre használják. Hogyha egy írót külföldről merénylettel fenyegetnek, mint Salman Rushdie-t, a kormánynak kötelessége megvédeni őt. Ezen túl azonban a hatalmon levő politikusoknak a toleranciához való hozzájárulása inkább egy bizonyos politikusi magatartásban vagy stílusban rejlik, mint egyes különálló cselekedetekben vagy rendelkezésekben. Egyetlen politikus sem szereti, ha kritizálják. Thatcher asszony is gyakorta panaszkodott a sajtóra. Mai epigonjai "a csevegő osztályt" kárhoztatják, ez a kifejezés - jegyeztem meg - az értelmiségiek ma divatos angol megjelölése. Mégis, a szabadság esélyei annál jobbak, minél inkább képesek a politikusok azt a híres jelszót követni, melyszerint: nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem árán is megvédem a jogodat, hogy mondhasd. Ez az a pont - mutattam rá -, ahol a PEN küldetése és a miniszterelnök feladatköre találkozik. Namármost ha ezeket a gondolatokat egy oxfordi vagy harvardi szeminárium katedráján fejteném ki, lehet, hogy egyszerűségük és banalitásuk támadásra ingerelné a hallgatóságot, de provokatívnak aligha találná őket bárki is. (1) Itt azonban, ahol a cseh televízió kamerái pásztáztak és a híresen arrogáns miniszterelnök saját államelnökével keveredett különös szellemi birkózásba, igencsak annak számítottak. Nem is állt szándékomban efféle magas erkölcsi, még kevésbé ideológiai vagy metafizikai rangot vindikálni az értelmiségnek. Bizonyára számos politikus létezik, aki jobb ember, mint számos más értelmiségi. Lehetnek intelligensebbek, olvasottabbak, műveltebbek is. Én csupán azt állítom, hogy a politikusok egy egészen másfajta szerepben működnek, vagy kellene, hogy működjenek, mely lényegileg egy másfajta nyelvhasználatban nyilvánul meg. Amikor egy politikus egy bizonyos tárgyról részleges, egyoldalú, sőt öncenzúrának alávetett képet ad, egyszerűen a feladatát teljesíti. És hogyha ezt úgy próbálja eladni, mintha a teljes kép lenne, akkor hatékonyan teljesíti a feladatát. De ha egy értelmiségi teszi ezt, akkor nem teljesíti a feladatát, hanem éppen kudarcot vall benne. Az értelmiségi nem valami metafizikai, ideológiai vagy áltudományos nagybetűs Igazság őrzője vagy főpapja. Nem is a Gesinnungsethic (meggyőzésetika) szószólója a politikus Verantwortungsethik (felelősségetika) szempontjával szemben, hogy Max Weber híres megkülönböztetését használjam. De igenis egy minőségileg eltérő felelősséggel tartozik annak érvényességéért, intellektuális koherenciájáért és igazágáért, amit mond vagy leír. Így tehát megvan a válaszom a Ivan Klímának a vitában tett második közbevetésére: - mit ért azon, hogy értelmiségi? Egy meghatározott szerepet játszó személyt értek rajta. Ez annak a gondolkodónak vagy írónak a szerepe, aki bekapcsolódik a nyilvános politika kérdéseinek nyilvános vitájába, azaz a legszélesebb értelemben vett politikába, míg ugyanakkor tudatosan nem vesz részt a politikai hatalom megszerzésére irányuló harcban. Semmiképp sem értem ezalatt a szó széles szociológiai értelmében vett értelmiséget, ahogy azt a kommunista Kelet-Európában alkalmazták, azaz mindazokat, akik felsőfokú oktatásban részesültek. És nem is az osztályhatalom felé úton lévő értelmiségieket értem rajta, amint az Konrád György és Szelényi Iván 1974-es könyvének címében szerepelt (2) , és nem is az 1989 előtti Václav Klaust, aki akkor, Husák elnök alatt a Csehszlovák Tudományos Akadémia alkalmazottja volt. ők is mind értelmiségiek voltak, de a szó egy másik értelmében. Az értelmiségi szerepéről alkotott elképzelésem - mely részben weberi eszménytípus, részben pedig egyszerűen egy ideál - közelebb áll az 1989 előtti Kelet- és Közép-Európa ellenzéki értelmiségének önképéhez, vagy az 1989 előtti Václav Haveléhoz (aki aligha felel meg az értelmiségi kategória kommunista szociológia szerinti feltételeinek, lévén hogy intézményes felsőoktatásban csak hellyel-közzel részesült és egy ideig fizikai munkát végzett), vagy a hazafias lengyel, cseh és magyar értelmiségéhez, amint azt ők idealista pre- és antikommunista önértelmezésükben megfogalmazták. De még ettől is alapvetően eltér. Azon abnormális körülmények között, melyek az elmúlt két évszázad során Közép-Európa nagyrészében szinte végig a normálisat és megszokottat jelentették, az értelmiségre olyan feladatok hárultak, vagy úgy érezték, hogy hárulnak, melyekkel nyugaton nem kellett szembenézniük. A nemzet lelkiismerete. Az elnyomottak hangja. Az író, mint pap, próféta, ellenálló és politikuspótlék. Az 1989-es felszabadulás óta ezek a szerepek mind megdöbbentő gyorsasággal elmaradtak. Ez így egészséges és már nagyon rég ideje volt, hogy megtörténjék. Ahogy Brecht Galileoja mondja: jaj annak az országnak, amelynek hősökre van szüksége. A demokratikusan választott kormányzatot folyamatosan bíráló értelmiségi szerepe egy napon sem említhető annak az értelmiséginek a szerepével, aki egy idegen totalitárius hatalommal szemben küzdő ellenzék vezetője kellett hogy legyen. De mély meggyőződésem, hogy Hans Morgenthau általános és nem partikuláris igazságot mondott ki, amikor megjegyezte: az igazság fenyegetés a hatalomnak, a hatalom pedig az igazságnak. Ez nem csupán a totalitárius vagy az elnyomó hatalomra áll, amint azt Václav Havel nagyszerű tanulmánya, A hatalom nélküliek hatalma leírja, hanem - ha kisebb mértékben is - a demokratikusan választott és alkotmányosan korlátozott hatalomra is. Az mármost nyilvánvaló, hogy az értelmiségi ezen ideálját még soha nem sikerült megvalósítani. Sőt, most a huszadik század végéhez közeledve a trahison des clercs már vaskos kötetet tesz ki, míg azok listája, akik valóban megőrizték függetlenségüket, igen csekély. A saját szabad társadalmainkban is látunk olyan újságírókat, akiket megrontott a hatalom közelsége. A New York Review felsőoktatásban dolgozó olvasói valószínűleg ismernek saját egyetemükön is olyan tudósokat, akik politikai szempontokhoz szabták elemzéseiket, vagy legalábbis végkövetkeztetéseiket, annak reményében, hogy Kissinger vagy Brzezeinski nyomába léphetnek egy washingtoni állásban. De azzal, hogy egy ideál nem valósult meg maradéktalanul, csak annyit mondtunk, hogy egy ideálról van szó. Azért ott van Orwell. Ott van Raymond Aron. Vannak más íróink, tudósaink és újságíróink, akik a szellemi függetlenség magas szintjét valósították meg, miközben aktívan részt vettek a politikai párbeszédben. Még egy szabad társadalomban is fontos szerepet játszik a spectateur engagé. A színpadra rángatott színikritikus. A téma legeredetibb megközelítése talán az 1991 májusában Koppenhágában tartott beszédben olvasható. Itt szemtől szembe kerül a hatalom általa "ördöginek" nevezett kísértésével. Mint írja, mostani helyzete "a privilégiumok, kivételek, járulékos juttatások világa, a VIP-ek, azaz Nagyon Fontos Személyek világa, akik lassan elfelejtik, mennyibe kerül egy villamosjegy vagy a vaj, hogy kell egy csésze kávét főzni, autót vezetni és telefonálni. Másszóval éppen az olyan kommunista nagyfejűek világának küszöbén találom magam, akiket egész életemben bíráltam. És ami a legrosszabb: mindennek megvan a maga feltartóztathatatlan logikája." "Az az ember, aki elfelejti, hogyan kell autót vezetni, bevásárolni, kávét főzni magának és telefonálni, már nem ugyanaz, mint aki egész életében tudta, hogy kell mindezt csinálni." A politikus "a saját pozíciójának, járulékos juttatásainak, hivatalának foglya lesz. Az, ami látszólag megerősíti az identitását, valójában finoman elvonja tőle önazonosságát és létezését is." Ez Havel legjava: ironikus megfigyelések és kínkeserves önvizsgálat kombinációja révén hatol el valami nagyobb igazságig, amint tette A hatalom nélküliek hatalmában is. Egy nagy eljövendő tanulmányt sejtet, mely a hatalmasok erőtlenségéről szól majd. De beszédének konklúziója meglepő. Mindez nem jelenti - mondja - "hogy ne lenne kívánatos, hogy az ember a politikának szentelje magát, mert a politika már elvében erkölcstelen." Inkább az következik belőle, hogy a politika magasabb felelősségérzettel, ízléssel, tapintattal és erkölcsi érzékenységgel megáldott embereket igényel. "Azok, akik szerint a politika mocskos dolog, hazudnak. A politika olyan munka, amely különlegesen tiszta embereket követel, mivel itt különlegesen könnyű erkölcsileg beszennyeződni." A koppenhágai beszédnek az érvelése is zavaros. Azt akarja mondani, hogy a politika mocskos ügy, vagy hogy nem az? Ha nem mocskos ügy, akkor ugyan miért igényelne különlegesen tiszta embereket, hogy beszennyeződés nélkül tudjanak részt venni benne? Egyébként is, miért hinnénk azt, hogy az értelmiségiek más földi halandónál jobban képesítve vannak rá, hogy a hatalom kísértésének ellenálljanak, hogy tisztességesek, gerincesek, romlatlanok maradjanak? Az ember ennek az ellenkezőjét is vallhatná - Ivan Klímával -, nevezetesen, hogy a huszadik században hatalmi helyzetet betöltő értelmiségiek eddigi története inkább azt sugallná, hogy ők a legkevésbé hajlamosak ellenállni az alattomos méregnek, épp azért, mert nekik módjukban áll megmagyarázni, intellektualizálni vagy filozófiailag igazolni saját behódolásukat vagy korrupciójukat, azzal, hogy magasabb célokra vagy értékekre hivatkoznak. Orwell hite az "egyszerű emberben" lehet téves, de a huszadik századi Európa történelme nem ad okot azt hinnünk, hogy az értelmiségiektől többet remélhetünk. Az az érv, melyszerint felelőtlenség nem vállalni a politikai kihívást, szintén fölöttébb megkérdőjelezhető módon vetíti rá az általános helyzetre a poszt-kommunista kelet-európai helyzetet és főleg V. Havel saját helyzetét. Természetes, hogy az egészen egyedülálló 1989-es szituációban, azokban az országokban, ahol a nomenklatúra egyetlen alternatívája a többé-kevésbé független értelmiségiek soraiból verbuvált új politikai elit volt, valóban a felelősség előli kibúvás lett volna, ha ezek nem vállalják a politikai feladatot. "Valakinek muszáj volt" - ez teljesen helytálló kijelentés az 1990-es évre vonatkozóan. De a szerepvállalás még ekkor is lehetett a személyes ambíció PC (politikailag korrekt) vagy inkább MC (morálisan korrekt) álöltözete. Lech Walsa kijelentése "nie chce, ale musze" (Nem akarom, de muszáj) közmondásossá vált Lengyelországban. Mindenesetre ez egy sajátos történelmi pillanat sajátos problémája. Miközben megjelenik a hivatásos politikusok egy új kasztja, semmi ok nincs rá, hogy azok az értelmiségiek, akik nem érzik jól magukat a hivatásos politikában - annak eltérő játékszabályai és nyelvhasználata közepette - most visszatérjenek íróasztalukhoz, laboratóriumukba vagy műtermükbe. Mindenesetre ez nem egy francia stílusú együttélés, ahol egy komoly hatalommal bíró, ügyvivői feladatokkal felruházott államelnök megnyerheti a politikai vitát. Havel jelenlegi alkotmányos helyzete nem-ügyvivő államelnökként közelebb áll a Német Szövetségi Köztársaság államelnökéhez, mely tisztet a közelmúltig olyan ember töltött be, akit maga Havel is roppant nagyra tart: Richard von WeizsÄcker. Sőt, Nyári Meditációiban Havel így írta le álmai (ahogy ő még akkor remélte) Csehszlovákiáját: "Az állam élén egy Richard WeizsÄcker charmjával megáldott őszhajú professzor áll majd". És Havel - főleg közelmúltbeli - beszédeit olvasva fel is fedezek valamiféle hasonlóságot, nem utolsó sorban prózája egy apró de árulkodó vonásában. Von WeizsÄcker elnök prózastílusának egyik legjellemzőbb vonása a költői kérdés. "Persze, hiszen hivatalom csak ilyen kérdéseket enged meg nekem", szokta volt mondani, mielőtt útjára bocsátott egy egész sereg költői kérdést, melyből aztán saját nézeteinek fölöttébb világos képe bontakozott ki. Képzelődöm csupán, vagy jól látom, hogy Havel is ugyanezt az eszközt használja? Ezt az összehasonlítást egy lépéssel még tovább lehet vinni. Nyílt titok, hogy a patrícius, protestáns, intellektuális von WeizsÄcker elnök és a vidéki, katolikus és kevésbé nyilvánvalóan intellektuális Kohl kancellár között mindig is jelentős feszültség volt. Négyszemközt meglehetősen gorombák is tudtak lenni egymással. Nyilvános megnyilvánulások során von WeizsÄcker elnök bármelyik elegáns költői kérdését a kancellárral szembeni szúrásnak érezhette bárki, a kancellár egy-egy megjegyzése is a másik irányba kilőtt nyílnak tűnhetett föl. De a vásári komédiának arra a szintjére azért soha nem ereszkedtek le, amivé a Klaus-Havel párbaj válik időnként, midőn mindenki tudja, ki a célzatos beszédek meg nem nevezett címzettje, minden megnyilvánulást ebből a szögből értelmeznek és a hétköznapi cseh polgárnak időnként az az érzése támad, hogy ha Havel szót emelne a spenótevés előnyei mellett, akkor másnap Klaus bizonyára előadást tartana a spenót káros hatásairól. Természetesen kifogástalan neo-liberális alapokon. Ezzel szemben Kohl és WeizsÄcker pedánsan betartották az alkotmányos protokoll szabályait, és - legjobb napjaikon - nézetkülönbségeikből is megpróbálták ellentétek helyett kiegészítőket kovácsolni. Az eredmény az európai országok történetének egyik legeredményesebb kettősfogata lett. Ez nagyban hozzájárult a német egység békés megteremtéséhez is. Ha a cseh elnöknek és a miniszterelnöknek sikerülne egy efféle (bár kétségkívül nem könnyű) munkamegosztást létrehoznia, ez bizonyára komoly szolgálatot tenne a Cseh Köztársaságnak, otthonuknak Európának, és az egész világnak is. Kétségtelen, hogy ez a weizsÄckeri szerep messze állna a Havel által valaha (vagy még ma is?) megálmodott szellemi dimenziónak a politikába való bevezetésétől. Amint a német példa mutatja, mégcsak nem is lenne új az európai kontextusban. És az is nyílt kérdés, hogy nem lenne-e nagyobb súlya Csehszlovákia volt elnöke szavának a mai Európában és a világban, ha újra képes lenne független értelmiségiként saját, összetéveszthetetlen hangján beszélni. De a kocka el van vetve. Egy néhány évig még föltétlen ott kell maradnia a Kastélyban, szenvedhet tovább a mi érdekünkben, élheti tovább a politikailag aktív értelmiségi eleven dilemmájának életét, saját drámájának szereplőjéhez hasonlóan arra kárhoztatva, hogy eljátsszon egy szerepet, amelyet nem érez igazán a sajátjának, egy enyhén fenyegető kísértetalak árnyékában, akinek még a neve is ugyanaz. Efféle abszurdista trükkökkel szórakozik mostanában a mennyei drámaíró. Lehetséges-e hát mindebből valamilyen következtetést vagy akár tanulságot levonni? Azt hiszem, vannak lehetséges következmények a Cseh Köztársaságra, a poszt-kommunista Közép-Európa értelmiségének helyzetére, végül - és legóvatosabban - pedig az európai értelmiség általában vett helyzetére vonatkozóan. Ami a Cseh Köztársaságot illeti, a legsürgősebb kérdés az, egyátalán van-e esély rá, hogy a kormányfő és az államelnök megvalósítsa azt a harmonikus közéleti kapcsolatot, ami Kohlnak és WeizsÄckernek sikerült? Aligha. Mivel egy új demokráciáról van szó, az alkotmányos szerepeket még nem írja elő kellő határozottsággal sem törvény, sem precedens. (Jó kerítés teszi a jó szomszédot.) A szóban forgó két politikus arra nézve is nagyon eltérő nézeteket vall, hogy milyen lenne a cseh állam kívánatos berendezkedése. Klaus, a thacherista, a gazdasági átalakulásnak tulajdonít kulcsszerepet, még az időközben előforduló korrupció és jégsértések árán is. "A sebesség - mondja - fontosabb, mint a pontosság." Időnként, úgy tűnik, hajlik Thatcher asszony véleményére, melyszerint "a társadalom nem létezik". Havel, aki politikai elképzelései szerint - már amennyiben ezek egyáltalán meghatározhatók hagyományos fogalmakban - leginkább egy ökologikus szemlélettel rendelkező szociáldemokratának mondható, a kultúra, az önkormányzatok, a civilmozgalmak részvétele és a civiltársadalom jelentősége mellett érvel. Mindennél fontosabb azonban a személyiségek és az életrajzok ütközése. A "Mese a két Václavról" nem csupán az értelmiségi Havelről és a politikus Klausról szól. Kétségtelen, hogy Havel a jelentősebb értelmiségi és Klaus a hatékonyabb politikus. De a helyzetet épp az nehezíti meg, hogy mindketten politikában résztvevő értelmiségiek, amint azt a PEN incidens is remekül példázza. Ez teszi ezt a történetet egyszerre egyedülállóvá és példaértékűvé, hiszen az értelmiség a poszt-kommunista Közép-Európában mindenütt efféle dilemmákkal küszködik. Sokan azok közül, akik politikai szerepet vállaltak és meg is tartották, túl élesnek fogják tartani az általam felrajzolt dichotómiát. Jiri Dienstbier, korábbi ellenzéki és volt külügyminiszter, jelenleg egy kisebb ellenzéki párt vezetője, a PEN vitát követően egy újságcikkben megjegyezte, hogy bár fő érvemmel egyetért, nem érzi, hogy mint miniszter, féligazságban dolgozott volna. Az a - ma már nagyszámú - tábor, akik 1989 után részt kértek a politikából, de mára már nem részesei, bizonyára könnyebben elfogadnak majd egy ilyen éles szembeállítást. Azok pedig, akik soha nem merészkedtek a politika közelébe, még könnyebbnek találják majd. De nekik megvannak a saját problémáik. Az értelmiség - a modern közép- és kelet-európai történelem egyik tipikus jelensége - most mindenütt gyökeres változásokon megy át. A baráti körök és miliők eme világa, ahol művészek, filozófusok, írók, közgazdászok és újságírók mind úgy érezték, hogy egyazon csoporthoz tartoznak és egyazon közös étosz elkötelezettjei (melyre gyakran mégis annak megtörésével hívták föl a figyelmet), anakronisztikus jelenség volt itt a huszadik század végén, de mégis valami gazdag és nagyszerű dolog. Különleges jellegét az én számomra Ivan Klíma egy kifejezése foglalta össze, mellyel azt jellemezte, ő és írótársai hogyan fogtak hozzá 1989-ben a cseh PEN klub tetszhalálból való felélesztéséhez. "Engem hatalmazott föl - mondta - a baráti köröm..." A kommunizmus alatti értelmiség sajátos világa olyan hely volt, ahol az ember a baráti körétől várt meghatalmazást. A szabadság mindezt megváltoztatta. Az értelmiség meglepő sebességgel forgácsolódott föl egyes szakmákká, akárcsak nyugaton: újságírók, könyvkiadók, egyetemi oktatók, színészek lettek, hogy ne is említsük azokat, akikből hivatalnokok, jogászok és diplomaták váltak. A miliők elkoptak, a "baráti körök" szétszóródtak, vag elveszítették különleges jelentőségüket. Azok, akik a tisztán "intellektuális" pályákon maradtak - mindenekelőtt az egyetemi oktatók - egyszercsak azt találták, hogy elszegényedtek. Ma már az üzletemberek és a vállalkozók a kor meghatározó hősei. Így az 1989-et megelőző idők abnormális jelentőségéből az értelmiségiek az abnormális jelentéktelenség helyzetébe zuhantak. Ezt mondva viszont azt az érzést kelthetjük, minthogyha tudnánk, mi is az értelmiségnek kijáró jelentőség helyes mértéke. De tudjuk? Vajon van-e ebben a kérdésben valamilyen szélesebben elfogadott európai mérték, melyhez a posztkommunista Közép-Európa közelebb kerülhet vagy hozzájárulhat? Nagy-Britanniában az intelektuell, az értelmiségi igen ritkán használt szó: kontinentális és nagyzoló dolognak tartják. A nemrég keletkezett eurointellektuell szóvirág remekül egyesíti ezt a két előítéletet. És mégis, amint Lord Byron annak idején a longueurs szóról megjegyezte: bár szavunk nincs rá, magában a dologban mégis bővelkedünk. Mind a jobb, mind pedig a baloldalon előfordulnak, bár itt is, akárcsak máshol, a jobboldal már az értelmiség gondolatát is a ballal azonosítja. Németországban végetértek a nagy írók, mint Böll és Grass nyilvános szereplésének napjai. Ezzel együtt az ország legérdekfeszítőbb politikai vitáit máig is értelmiségiek vezetik, a Frankfurter Allgemeine Zeitng mellékletében és hasonló kisebb lapokban. De itt is találkozhatunk az "értelmiséget" - azaz a baloldali értelmiséget - kárhoztató jobboldali politikus jelenségével, a kárhoztatás oka ezúttal az lévén, hogy ez a csoport nem mutatott kellő örömet Németország újraegyesítése nyomán. Franciaországnak legalábbis a Dreyfus ügy és a Manifest de Intellectuels óta vannak olyan írói és gondolkodói, akik értelmiséginek vallják magukat. De mégis kétlem, hogy akad ma olyan ember, aki vállalkozna rá, hogy megírjon egy Plaidoyer pour les intellecuals-t, mint Sartre tette 1972-ben. Részben talán a huszadik századi értelmiség - így nem utolsósorban a francia értelmiség és jelesül maga Sartre - szörnyű tévedéseinek és erkölcsi botlásainak tudata miatt. Részben pedig azért, mivel nincsenek újabb utópiák, melyekért lelkesedni lehetne, kivéve talán az utópikus liberalizmust, amely viszont fogalmi önellentmondás. Talán pedig azért, mert túlságosan el vannak foglalva a televíziós felvételekkel, és a zsúfolt szórakoztatópiacon tülekedő versengéssel. Ugyanakkor az összes nagyobb nyugat-európai ország tapasztalja a hivatásos politikusokkal szembeni nyilvános bizalomvesztésnek azt a krízisét, mely a politikusokat önző, korrupciótól beszennyezett karrieristáknak látja, akik már rég elvesztették a kapcsolatot a valós élettel. Az olasz zűrzavar réme mindenkit egyformán kísért. Ebben az értelemben talán mégis van valami relevanciája Nyugat-Európa számára Havel gondolatának, mely új szellemi és erkölcsi dimenzió bevezetését sürgeti a politikában. A Csodalámpa pillanatában, öt évvel ezelőtt Nyugat-Európában is sokan ezt érezték és remélték. De a tanulság valószínűleg mégsem az, hogy elérkezett a pillanat, amikor az értelmiségieknek be kell kapcsolódni a politikába, abban a szűkebb értelemben, hogy államelnöki vag miniszterelnöki posztra pályáznának. Nem, inkább annak érkezett el az ideje, hogy a értelmiségiek megtanuljanak egyszerre eltökélten függetlenek és politikailag aktívak maradni, ebbe pedig - többek között - beletartozik az is, hogy a miniszterelnököket és az államelnököket kritizálják. Udvariasan, persze. És ha lehet, konstruktívan. De mindenekelőtt: világosan.

FRANK ORSOLYA fordítása

JEGYZETEK:
1. témának roppant érdekes, és részben maga Havel ihlette feldolgozását találjuk Ian MacLean, Alan Montefiore és Peter Winch (eds.) The Political Responsibility of Intellectuals (Az értelmiség politikai felelőssége) c. művében (Cambridge University Press, 199O).

2. angol kiadásban George Konrad and Ivan Szelényi, The Intellectual on the Road to Class Power (Harcourt Brace, 1979). Szelényi bevezetőjében megjegyzi, hogy a kézirat 1974-ben készült el.


Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret