AMADOU HAMPATE BA
SZÁJRÓL SZÁJRA
Aki az afrikai történelemben
tradícióról beszél, a szájhagyományról
beszél, az afrikai népek lelkéhez és történetéhez
nem is lehet közelférkőzni másként, mint
erre a hagyományra támaszkodva. ezekre a különféle
ismeretekre, amelyeket szájról szájra, mestertől
tanítványnak adva örökítettek át
hosszú időkön keresztül. Ez az örökség
nem ment veszendőbe, ott van a nagy megőrzők utolsó
nemzedékének emlékezetében, akikről elmondható,
hogy ők Afrika eleven memóriája.
A modern társadalmakban,
ahol az írott szó elsőbbséget élvez a
kimondott szóval szemben, ahol a könyv a kulturális
örökség legfontosabb hordozója, sokáig azt
gondolták, hogy az írásbeliség híján
lévő népek a kultúrának is híján
vannak. Semmi nem bizonyítja eleve, hogy az írott szó
hívebben adja vissza a valóságot, mint a nemzedékről
nemzedékre átadott szóbeli tanúságtétel.
Az oralitás társadalmaiban nemcsak az emlékezőtehetség
fejlettebb, de erősebb az ember és a szó közötti
kötelék is. Ahol nincs írásbeliség, az
embert az adott szava köti. A szó kötelez. A társadalom
belső tartása a szó értékén és
tiszteletén alapul.
A szájhagyomány egyáltalán
nem csak mesékre és legendákra vagy éppen mitikus
vagy történelmi beszámolókra korlátozódik.
A szájhagyomány az élet nagy iskolája, lefedi
és érinti az élet valamennyi aspektusát. Aki
nem hatol a rejtelmeibe, annak a számára kaotikusnak tűnhet
-- zavarhatja a kartéziánus gondolkodást, amelyik
megszokta, hogy mindent világosan definiált kategóriákba
foglaljon. Tény, hogy spirituális és materiális
itt nem válik el egymástól. Mivel a mindenki számára
érthetőtől halad a csak a beavatottak számára
érthető felé, az exoterikustól az ezoterikushoz,
érti a módját annak, hogy mindenkinek elérhető
legyen, hogy az ismereteiknek megfelelő szinten szóljon az
emberekhez, és a képességeiknek megfelelően
mutatkozzék meg nekik. A szájhagyomány egyszerre minden:
vallás, megismerés, természettudomány, szakmai
beavatás, történelem, szórakozás és
felüdülés, és minden egyes részletétől
bármikor el lehet jutni az eredeti egységhez.
És mivel az afrikai kultúra
az ember és a közösség mindennapi viselkedéséhez
kötődik, a szájhagyomány sem elvont, ami elválasztható
volna az élettől. A világ sajátos szemléletét
jelenti, vagy inkább egy sajátos jelenlétet a világban,
amit egésznek fognak fel.
A hagyományos kézművesség
A tradicionális afrikai társadalomban
az emberi tevékenységeknek sokszor szent vagy okkult jellegük
van, főleg azoknak, amelyek az anyagra hatnak és azt átalakítják,
mivel minden dolgot elevennek tartanak.
Minden kézműves funkcióhoz
kapcsolódik egy ezoterikus tudás, melyet nemzedékről
nemzedékre adnak tovább, s egy kinyilatkoztatásból
eredeztetnek. A kézműves munkája szent volt, mert Maa
Ngala művét másolja, a teremtést teszi tökéletesebbé.
A Bambara hagyomány ténylegesen azt tanítja, hogy
a teremtés nem zárult le, és hogy Maa Ngala, amikor
földünket teremtette, befejezetlenül hagyott dolgokat, hogy
Maa, a beszélgetőtársa a természetes teljességig
tökéletesítse és változtassa őket.
A kézműves tevékenység művelését
a teremtés misztérium megismétléseként
értékelik. Okkult erőt összpontosít, amelyhez
mégis szabad közeledni speciális rituális feltételek
betartása nélkül.
A tradicionális kézművesek
rituális énekekkel vagy szakrális ritmikus énekléssel
kísérik munkájukat, mozdulataik külön nyelvnek
számítanak. És valóban minden mesterség
mozdulatai az őseredeti teremtés misztériumát
reprodukálják sajátos szimbolikájukkal, és
összekapcsolódnak a szó említett hatalmával.
Azt mondják: "A kovács kikovácsolja a szavakat, a
takács megszövi őket, a varga kikészíti
és kisimítja."
Vegyük a takács példáját,
akinek mestersége összefonódik a térben és
időben kibontakozó teremtő szó szimbolikájával.
Az avatott takács (Maabo a fulbéknál) 33 részletben
őrzi a titkot, amely a takácsmesterség alapja, és
minden részletnek megvan a maga jelentése. A szövőszék
például nyolc fő tartórúdból tevődik
össze, a négy függőleges rúdból, amelyek
nemcsak a négy elemet (föld, víz, levegő, tűz)
jelentik, hanem a négy égtájat is, és négy
keresztrúdból, amelyek a köztes égtájakat
jelképezik. A középen ülő takács az
eredeti embert, Maa-t képviseli, aki a tér nyolc irányának
a szívében ül. Vele együtt kilenc elemet kapunk,
amelyek a létezés kilenc alapállapotára emlékeztetnek,
a lét kilenc osztályára, a test kilenc nyílására
(amelyek kapuk az élet erői számára), a fulbéknál
az emberek kilenc kategóriájára stb.
Mielőtt a takács belekezd
a munkájába, meg kell érintenie minden alkatrészt
a bennük megtestesülő életerőnek megfelelő
szavakat vagy litániákat mondva.
Lábának ide-oda mozgása,
emelkedése és süllyedése a pedál mozgatására
a teremtő szó eredeti ritmusára emlékeztet,
amely minden dolog kettősségével és a ciklusok
törvényével függ össze. Állítólag
ezt mondják a lábai:
"Fonyonko! Fonyonko! (Kettősség!
Kettőség!)
Mikor az egyik emelkedik, süllyed
a másik
A király meghal, a herceg trónra
lép
a nagyapa meghal, unoka születik
a válási viszályba
az esküvő vígságának hangja keveredik."
A vetélő ezt mondja:
"Én vagyok a sors bárkája,
a láncfonalak szirtjei között
cikázom
és ez az élet.
A jobbparttól haladok a balpart
felé
és leoldom magam.
Az élet állandó
jövés-menés
örökös odaadás."
Az anyag csíkja egyre hosszabb
lesz, és egyre rúdra tekeredik a takács ölében.
A múltat jelképezi, míg az orsó a még
le nem gombolyított, meg nem szőtt fonallal a holnap titkát
szimbolizálja, a valamivé levés ismeretlenségét.
A takács ezt mondogatja:"Ó holnap! Ne tartogass nekem kellemetlen
meglepetést!"
Összesen nyolc mozdulatból
áll a takács munkája, amelyek ide-oda váltakoznak
(a láb, a kéz, a vetélő és a vetülékszálak
ritmikus kereszteződésével), s a szövőszék
nyolc rúdjának és a mitikus pók nyolc lábának
felelnek meg, aki a takácsok elődjének megtanította
a tudományát.
Mozdulatai teszik teljessé
a takács művét, a teremtés érhető
itt tetten, szavakkal kíséri a mozdulatait, ez maga az élet
himnusza.
A tűz mestere
A hagyományos kovács
az átváltozás titkát őrzi. Végülis
ő "a tűz mestere". Mitikus eredetű és a fulbe
hagyomány "a Föld első gyermekének" nevezi. Ismeretei
Maa-ra, az első emberre mennek vissza, akinek teremtője, Maa
Ngala tanította meg többek között a kovácsmesterség
titkait. Ezért hívják a kovácsot Fan-nak, ugyanazt
a nevet viseli tehát, mint Fan az őstojás, amelyből
az egész mindenség kikelt, s amely az első szent kovács
volt.
A kovácsolás elemei
szexuális szimbolikával telítettek, egy kozmikus teremtési
aktus kifejeződése vagy tükröződése
ez.
A két kerek fújtatót,
amelyet a kovács segédje működtet, a herékhez
hasonlítják. A levegő, amivel megtelnek, az életelem,
amit a falloszt jelképező fúvókán fújtatnak
az anyaméhet idéző kemencébe, ahol az átváltozás
tüze lobog. A
A tradicionális kovács
a kovácsműhelybe csak egy rituális fürdő
után léphet be, amelyet bizonyos levelek, kérgek és
gyökerek főzetéből állít össze
a napnak megfelelően. A növények (akárcsak az
ásványok és az állatok) hét osztályba
vannak sorolva a hét napjai szerint az analóg megfelelés
törvénye alapján. A fürdő után a kovács
különleges ruhadarabokat vesz magára, mert nem léphet
akármilyen öltözetben a műhelybe. A műhelyt
is megtisztítja minden reggel, azaz átfüstöli olyan
növényekkel, amelyeket csak ő ismer.
Ha bevégezte mindezeket a
procedúrákat és tisztára mosta magát
a külvilágtól, szakrális állapotba került.
Ismét tiszta és az őskovácsmesterhez hasonlatos.
Csak akkor kezdhet Maa Ngala yomdokaiba lépni és "teremteni"
azzal, hogy az anyagot átváltoztatja és megformálja.
(Fulfulde nyelven baylo-nak hívják a kovácsot, ami
átváltoztatót jelent.)
Mielőtt belefog a munkájába,
szólítja a teremtés legfőbb elemeit (föld,
víz, levegő, tűz), amelyek természetesen adottak
a kovácsműhelyben. Mindig ott van egy vízzel töltött
edény, a tűz a kemencében, a fújtatón
át küldött levegő és a műhely előtti
földkupac.
Munka közben a kovács
különleges szavakat mond és megérint minden szerszámot.
Ha az üllőhöz ér, amely a női fogékonyságot
szimbolizálja, ezt mondja: "Nem Maa Ngala vagyok, csak az ő
mása. ő teremt, nem én." Aztán vizet vesz vagy
egy tojást, az üllőnek adja e szavakkal: "Íme
a nászajándékod." Veszi a hatalmas, falloszt jelképező
kalapácsot, rásújt vele néhányszor az
üllőre, hogy "fogékonnyá" tegye. Amint így
létrehozta a kapcsolatot, nekikezdhet a munkának.
Az inas nem tehet föl kérdéseket.
Csak néznie szabad és fújtatni. Ez a tanulóévek
"néma" időszaka. Amilyen mértékben előrehalad
a megismerésben, annál bonyolultabb ritmusban fújtat,
és minden ritmusnak megvan a külön jelentése.
A tanulóévek orális
szakaszában a mester fokozatosan átadja tanítványának
minden tudását, gyakorol vele, javítgatja, amíg
eljut a mesterfokra. Egy "felszabadítási" ceremónia
után az újdonsült kovács elhagyhatja mesterét
és felállíthatja saját műhelyét.
A kovács rendszerint egy másik kovácshoz küldi
el tanulni a saját gyerekeit. A közmondás azt mondja:
"A mesternek nem a felesége és a gyerekei a legjobb tanítványai".
A hagyományos kézműves,
aki Maa Ngalaát utánozza és mozdulataival a teremtés
aktusát ismétli meg, nem "munkát" végez a szó
tisztán gazdasági értelmében, hanem egy feladatot
hajt végre, amennyiben az élet alaperőit veti be és
használja föl minden tekintetben. Műhelyének csendjében
az örök teremtés megismételt misztériumában
részesedik. A kovács tudásának az élet
nagyrészét át kell fognia. Nagy tiszteletben tartott
okkultista ő, és mivel ismeri a tűz és a vas
titkait, egyedül ő jogosult a körülmetélés
elvégzésére, a komoly beavatásban is mindig
egy kovács "a kés nagymestere". Nemcsak abban jártas,
ami a fémekkel kapcsolatos, hanem a növények osztályozását
és tulajdonságait is nagyon jól ismeri. Az olvasztókemence
mellett álló kovács, aki szétválogatja
az ásványokat majd összeolvasztja a fémeket,
jut a legmesszebbre a megismerésben. Az olvasztár ismereteihez
hozzáteszi "a föld ölének fiaira" (a mineralógiára),
a bozót (az állatok) és a növények titkaira
vonatkozó teljes tudást. Ténylegesen tudja, milyen
növények nőnek ott, ahol a föld egyfajta fémet
tartalmaz, és pusztán a növényeket és
a köveket figyelve nyomára tud jutni egy aranylelőhelynek.
Ért a föld és a növények megigézéséhez.
Mivel a természetet elevennek, különböző erőktől
áthatottnak fogják fel, minden cselekvést, ami ezeket
megzavarja, a szent egyensúlyt védő rituális
viselkedésmódnak kell kísérnie, mert minden
mindennel összefügg, minden kihat mindenre, minden cselekvés
megrendíti az életerőket és következmények
egész láncolatát vonja maga után, amelyeket
az embernek el kell viselnie. A tradicionális kézműves
a tudás inkarnációjának tipikus példája
nemcsak gesztusaiban és tetteiben, hanem egész életében,
mivel parancsok és kötelességek sokaságát
kell szem előtt tartania, amelyek a feladatával függnek
össze, és amelyek egy magatartási kódexet tesznek
ki a természethez és a többi emberhez való viszony
tekintetében.
Létezik tehát egy
"Útmutatás" a kovácsok, a földművesek,
a takácsok és a többi számára, és
az etnikumok szintjén a fulbék számára, valódi
morális, szociális és jogi törvénykönyvek
minden csoport számára, melyeket a szájhagyomány
útján adnak át és követnek híven.
Azt mondhatjuk, hogy a hivatás
vagy a hagyományos szerep adja az ember lényegét.
Ez a különbség a modern nevelés és a szájhagyomány
között. Amit az ember a nyugati iskolában tanul -- bármilyen
hasznos legyen is -- abban nem él benne állandóan,
míg a szóbeli tradícióval áthagyományozott
tudás az ember egész lényében ölt testet.
Mivel a kézműves eszközök vagy szerszámok
a szent igék materializálódásai, az inas a
kézművességgel való kontaktusában kénytelen
minden mozdulattal az igét is megélni.
Ezért nem lehet az orális
tradíciót egészében bizonyos tudnivalók
vagy ismeretek átadásaként összefoglalni. A szóbeli
hagyomány sajátos embertípust teremt és formál.
Azt mondhatjuk, hogy van önálló kovács-, takács-,
pásztor- stb. műveltség és mentalitás.
Minden sajátos tradicionális
tevékenység általában egy nagy beavatási
vagy mágikus-vallási iskolát is jelent, közeljutást
az egységhez, amelynek a beavatottság sajátos tükrözője
vagy kifejezője.
Ahhoz, hogy a titkos tudást
és mágikus erőt az elődök és utódok
hosszú során át meg lehessen őrizni, minden
csoportnak többnyire szigorú szexuális tilalmakat kellett
betartania a kívülálló személyekkel szemben,
és vigyáznia kellett az endogámiára. Ez nem
egy érinthetetlenségi elvre vezethető tehát
vissza, hanem arra az igényre, hogy megőrizzék a rituális
titkokat a csoporton belül. Láthatjuk tehát, hogy ezek
a szigorúan specializált és "szent funkciókat"
betöltő csoportok hogyan jutottak el fokozatosan a "kaszt" szintjére
a szónak egy az afrikai szavannákon használatos értelmében.
"A háború és a harcos teremtette a rabszolgát,"
-- mondják -- " de isten teremtette a kézművest (a
nyamakalát)."
A kasztok alá-fölérendeltségének
fogalma tehát nem egy hagyományos szociológiai realitáson
alapul. Az idők folyamán ez csak néhány helyen
volt meg, valószínűleg egyes birodalmak felbukkanása
folytán, vagy pedig a nemeseknek fenntartott harci feladatok biztosítottak
nekik egyfajta kivételezett helyzetet. Régebbi korokban a
nemesség fogalma bizonyosan más volt, és a spirituális
hatalom fölötte állt a világinak. Annak idején
a silatigik, (a fulbék avatott mesterei) és nem pedig az
ardok (törzsfőnökök, királyok) vezették
a fulbék közösségét.
Szemben azzal, ahogy néhányan
megírták, és megérteni vélték,
Afrikában sokkal inkább félik a kovácsot, mintsem
lenézik. Mivel "a föld elsőszülött fia", a
tűz mestere és titokzatos erőkkel van dolga, kiváltképpen
tartanak a hatalmától.
Mindenesetre a hagyomány
elvárja a nemesektől, hogy gondoskodjanak a "kasztosodott"
osztályok, avagy a myamalkalák osztályainak megélhetéséről.
ezek az osztályok élvezik dologi értékek vagy
pénz elvárásának előjogát, nem
egy munka ellenértékeként, hanem mert ez a privilégiumuk,
amit egy nemes nem tagadhat meg tőlük.
A Mandé hagyományban,
akiknek Mali a hazájuk, de nagyjából benépesítik
a volt Biafra egész területét, a "kasztosodottakhoz"
vagy nyamkalákhoz tartoznak a kovácsok, a takácsok,
a faművesek (favágók és asztalosok), a bőrművesek,
a mutatványosok és dalnokok (griot-k).
Mégha nincs is szó
valódi "fölérendeltségről", a nyamkala-kézművesek
négy osztálya mégis előnyt élvez a griot-khoz
képest, mivel külön beavatás vagy tudásfajta
tartozik hozzájuk. A csúcson a kovács áll,
őt követi a takács, mert az ő hivatásukhoz
kell a legkomolyabb beavatás. A kovácsok és takácsok
kivétel nélkül bármelyik kasztból vehetnek
feleséget, mert ezek a nők hagyományosan a fazekasságot
művelik, és ugyanahhoz a női beavatási csoporthoz
tartoznak.
A vadászok, halászok
és parasztok nem kasztokat alkotnak, hanem etnikai csoportokat.
Az övék a legősibb tevékenység az emberi
társadalomban. A gyűjtögetés (mezőgazdaság)
és a vadászat (amely kétféle vadászatot
fog át: a szárazföldi és a vízi vadászatot)
szintén nagy beavatási iskolákat alkotnak, mert nem
lehet akármilyen módon fordulni az anyaföld szent erőihez
vagy a bozót erőihez, ahol az állatok élnek.
Mint a kovács, úgy ismeri általában a vadász
is a bozót igéit, és alapjában rendelkeznie
kell az állatvilágra vonatkozó tudással.
A gyógyítók
(akik növényekkel vagy "a szó adományával"
gyógyítanak) tartozhatnak bármelyik kaszthoz vagy
etnikumhoz. Sokszor kerülnek ki a domák közül.
Többnyire minden nép
örökölt különleges adottságokat, melyek
a beavatással szállnak nemzedékről nemzedékre.
Miután az ifjú nyankala
kézműves kitanulta a mesterségét és átment
a nagy beavatáson, kész volt saját lábára
állni, és többnyire faluról falura járt,
hogy más mestereknél gyarapítsa a tudását.
"Aki nem utazott, semmit se látott." -- mondják. Így
járt műhelyről műhelyre, és tett minél
nagyobb utazást az országon keresztül. A hegylakók
alászálltak a síkságra, a síkföld
lakói fölmentek a hegyekbe, a Béléduguból
Mandéba jöttek, stb.
Hogy fölismerjék, az
ifjú kovács mindig a vállán vitte a fújtatóját,
a favágó a fejszéjét, a takács a szétszedett
szövőszékét a hátán, a vállán
a vetélőt vagy az orsót, a varga a kis festékes
tálait. Ha az ifjú ember egy nagy településre
érkezett, ahol a kézműves egyesületek külön
negyedekben vannak, automatikusan elvezették őket a vargákhoz
vagy takácsokhoz stb.
Az utazás és kutakodás
során a megszerzett ismeretek mennyisége az ifjú kézműves
saját figyelmén és körültekintésén,
emlékezőtehetségen és mindenekelőtt a
jellemén múlott. Ha udvarias volt, előzékeny
és szolgálatkész, átadták neki az öregek
a titkaikat, melyeket másra nem bíztak rá, mert azt
tartják: "Az öregek titkait nem pénzzel, hanem jómodorral
vásárolja meg az ember". Az utazó ember más
beavatásokat fedez fel és él meg, észreveszi
a különbségeket és hasonlóságokat,
egyre többet ért meg. Mindenütt, ahová eljut, résztvesz
a gyűléseken, meghallgatja a történelmi elbeszéléseket,
a beavatás vagy a genealógia egy kiváló tanítójánál
tölt némi időt -- és így közelkerül
a bejárt terület történetéhez és
hagyományaihoz.
Azt lehetne mondani, hogy akiből
doma lett, egész életében kutató és
kérdező, és nem is hagy fel ezzel soha. A szavanna
Afrikájában sokat utaznak az emberek. Ebből az ismeretek
cseréje és körforgása adódik. Ezért
van az, hogy Afrikában a kollektív történelmi
emlékezet ritkán korlátozódik egyetlen területre.
Inkább a nemekhez és etnikumokhoz kötődik, akik
keresztül-kasul vándoroltak az egész kontinensen. Számos
karaván vonult át ezen a földön egy sajátos
úthálózatot használva, amelyet hagyományosan
istenek és királyok ívtak -- olyan utakon, ahol biztonságban
tudják magukat támadások és rablások
elől. Különben támadásnak tették volna
ki magukat, vagy akaratlanul megsértenek egy helyi tilalmat, aminek
drágán fizetik meg a következményeit. Amint az
utazók ismeretlen vidékre értek, egy helyi méltóság
elé járultak, és kezébe ajánlották
a "fejüket", ő lett a védelmezőjük, mert valaki
idegenjét bántalmazni, annyi mint magát a vendéglátót
megsérteni.
A világ népei közül,
ezt megállapították, az írni nem tudóknak
a legfejlettebb az emlékezete.
A mai kort Afrikában a sokrétűség
és a változékonyság jellemzi. Világok,
mentalitások és különböző korok rakódnak
egymásra, és nem mindig értik egymást. A 20.
század érintkezik a középkorral, a Nyugat a Kelettel,
a kartéziánizmus, a világ elgondolásának
egyik fajtája az animizmussal, a világ megélésének
és a vele egész létünkkel való kísérletezés
egyik módjával.
Az ifjú "modern" vezetők
idegen modellekből közvetlenül átvett beállítottságokkal,
jogrendszerekkel és ideológiákkal irányítanak
más törvényekkel és beállítottságokkal
rendelkező népeket és valóságokat. Az
európai egyetemi elvek szerint kiképzett új afrikai
értelmiség számára a tradíció
megszűnt létezni. Ez csupa régi történet.
A "Bázisafrikában"
azonban, amely többnyire a nagyvárosoktól -- a Nyugat
szigeteitől -- távol él, még eleven maradt a
tradíció, nagy számban megtalálhatók
képviselői és őrzői. De meddig még?
Mindenesetre el kell ismerni, a művelt ifjúság egy
része szükségét érzi annak, hogy az apák
tradíciójához forduljon, az ő alapvető
értékrendjükhöz nyúljon, hogy fellelje gyökereit
és mélyebb identitásának titkát.