stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AMADOU HAMPATE BA

SZÁJRÓL SZÁJRA


  Aki az afrikai történelemben tradícióról beszél, a szájhagyományról beszél, az afrikai népek lelkéhez és történetéhez nem is lehet közelférkőzni másként, mint erre a hagyományra támaszkodva. ezekre a különféle ismeretekre, amelyeket szájról szájra, mestertől tanítványnak adva örökítettek át hosszú időkön keresztül. Ez az örökség nem ment veszendőbe, ott van a nagy megőrzők utolsó nemzedékének emlékezetében, akikről elmondható, hogy ők Afrika eleven memóriája.
  A modern társadalmakban, ahol az írott szó elsőbbséget élvez a kimondott szóval szemben, ahol a könyv a kulturális örökség legfontosabb hordozója, sokáig azt gondolták, hogy az írásbeliség híján lévő népek a kultúrának is híján vannak. Semmi nem bizonyítja eleve, hogy az írott szó hívebben adja vissza a valóságot, mint a nemzedékről nemzedékre átadott szóbeli tanúságtétel. Az oralitás társadalmaiban nemcsak az emlékezőtehetség fejlettebb, de erősebb az ember és a szó közötti kötelék is. Ahol nincs írásbeliség, az embert az adott szava köti. A szó kötelez. A társadalom belső tartása a szó értékén és tiszteletén alapul.
  A szájhagyomány egyáltalán nem csak mesékre és legendákra vagy éppen mitikus vagy történelmi beszámolókra korlátozódik. A szájhagyomány az élet nagy iskolája, lefedi és érinti az élet valamennyi aspektusát. Aki nem hatol a rejtelmeibe, annak a számára kaotikusnak tűnhet -- zavarhatja a kartéziánus gondolkodást, amelyik megszokta, hogy mindent világosan definiált kategóriákba foglaljon. Tény, hogy spirituális és materiális itt nem válik el egymástól. Mivel a mindenki számára érthetőtől halad a csak a beavatottak számára érthető felé, az exoterikustól az ezoterikushoz, érti a módját annak, hogy mindenkinek elérhető legyen, hogy az ismereteiknek megfelelő szinten szóljon az emberekhez, és a képességeiknek megfelelően mutatkozzék meg nekik. A szájhagyomány egyszerre minden: vallás, megismerés, természettudomány, szakmai beavatás, történelem, szórakozás és felüdülés, és minden egyes részletétől bármikor el lehet jutni az eredeti egységhez.
  És mivel az afrikai kultúra az ember és a közösség mindennapi viselkedéséhez kötődik, a szájhagyomány sem elvont, ami elválasztható volna az élettől. A világ sajátos szemléletét jelenti, vagy inkább egy sajátos jelenlétet a világban, amit egésznek fognak fel.

A hagyományos kézművesség

  A tradicionális afrikai társadalomban az emberi tevékenységeknek sokszor szent vagy okkult jellegük van, főleg azoknak, amelyek az anyagra hatnak és azt átalakítják, mivel minden dolgot elevennek tartanak.
  Minden kézműves funkcióhoz kapcsolódik egy ezoterikus tudás, melyet nemzedékről nemzedékre adnak tovább, s egy kinyilatkoztatásból eredeztetnek. A kézműves munkája szent volt, mert Maa Ngala művét másolja, a teremtést teszi tökéletesebbé. A Bambara hagyomány ténylegesen azt tanítja, hogy a teremtés nem zárult le, és hogy Maa Ngala, amikor földünket teremtette, befejezetlenül hagyott dolgokat, hogy Maa, a beszélgetőtársa a természetes teljességig tökéletesítse és változtassa őket. A kézműves tevékenység művelését a teremtés misztérium megismétléseként értékelik. Okkult erőt összpontosít, amelyhez mégis szabad közeledni speciális rituális feltételek betartása nélkül.
  A tradicionális kézművesek rituális énekekkel vagy szakrális ritmikus énekléssel kísérik munkájukat, mozdulataik külön nyelvnek számítanak. És valóban minden mesterség mozdulatai az őseredeti teremtés misztériumát reprodukálják sajátos szimbolikájukkal, és összekapcsolódnak a szó említett hatalmával. Azt mondják: "A kovács kikovácsolja a szavakat, a takács megszövi őket, a varga kikészíti és kisimítja."
  Vegyük a takács példáját, akinek mestersége összefonódik a térben és időben kibontakozó teremtő szó szimbolikájával. Az avatott takács (Maabo a fulbéknál) 33 részletben őrzi a titkot, amely a takácsmesterség alapja, és minden részletnek megvan a maga jelentése. A szövőszék például nyolc fő tartórúdból tevődik össze, a négy függőleges rúdból, amelyek nemcsak a négy elemet (föld, víz, levegő, tűz) jelentik, hanem a négy égtájat is, és négy keresztrúdból, amelyek a köztes égtájakat jelképezik. A középen ülő takács az eredeti embert, Maa-t képviseli, aki a tér nyolc irányának a szívében ül. Vele együtt kilenc elemet kapunk, amelyek a létezés kilenc alapállapotára emlékeztetnek, a lét kilenc osztályára, a test kilenc nyílására (amelyek kapuk az élet erői számára), a fulbéknál az emberek kilenc kategóriájára stb.
  Mielőtt a takács belekezd a munkájába, meg kell érintenie minden alkatrészt a bennük megtestesülő életerőnek megfelelő szavakat vagy litániákat mondva.
  Lábának ide-oda mozgása, emelkedése és süllyedése a pedál mozgatására a teremtő szó eredeti ritmusára emlékeztet, amely minden dolog kettősségével és a ciklusok törvényével függ össze. Állítólag ezt mondják a lábai:

"Fonyonko! Fonyonko! (Kettősség! Kettőség!)
Mikor az egyik emelkedik, süllyed a másik
A király meghal, a herceg trónra lép
a nagyapa meghal, unoka születik
a válási viszályba az esküvő vígságának hangja keveredik."

  A vetélő ezt mondja:

"Én vagyok a sors bárkája,
a láncfonalak szirtjei között cikázom
és ez az élet.
A jobbparttól haladok a balpart felé
és leoldom magam.
Az élet állandó jövés-menés
örökös odaadás."

  Az anyag csíkja egyre hosszabb lesz, és egyre rúdra tekeredik a takács ölében. A múltat jelképezi, míg az orsó a még le nem gombolyított, meg nem szőtt fonallal a holnap titkát szimbolizálja, a valamivé levés ismeretlenségét. A takács ezt mondogatja:"Ó holnap! Ne tartogass nekem kellemetlen meglepetést!"
  Összesen nyolc mozdulatból áll a takács munkája, amelyek ide-oda váltakoznak (a láb, a kéz, a vetélő és a vetülékszálak ritmikus kereszteződésével), s a szövőszék nyolc rúdjának és a mitikus pók nyolc lábának felelnek meg, aki a takácsok elődjének megtanította a tudományát.
  Mozdulatai teszik teljessé a takács művét, a teremtés érhető itt tetten, szavakkal kíséri a mozdulatait, ez maga az élet himnusza.

A tűz mestere

  A hagyományos kovács az átváltozás titkát őrzi. Végülis ő "a tűz mestere". Mitikus eredetű és a fulbe hagyomány "a Föld első gyermekének" nevezi. Ismeretei Maa-ra, az első emberre mennek vissza, akinek teremtője, Maa Ngala tanította meg többek között a kovácsmesterség titkait. Ezért hívják a kovácsot Fan-nak, ugyanazt a nevet viseli tehát, mint Fan az őstojás, amelyből az egész mindenség kikelt, s amely az első szent kovács volt.
  A kovácsolás elemei szexuális szimbolikával telítettek, egy kozmikus teremtési aktus kifejeződése vagy tükröződése ez.
  A két kerek fújtatót, amelyet a kovács segédje működtet, a herékhez hasonlítják. A levegő, amivel megtelnek, az életelem, amit a falloszt jelképező fúvókán fújtatnak az anyaméhet idéző kemencébe, ahol az átváltozás tüze lobog. A
  A tradicionális kovács a kovácsműhelybe csak egy rituális fürdő után léphet be, amelyet bizonyos levelek, kérgek és gyökerek főzetéből állít össze a napnak megfelelően. A növények (akárcsak az ásványok és az állatok) hét osztályba vannak sorolva a hét napjai szerint az analóg megfelelés törvénye alapján. A fürdő után a kovács különleges ruhadarabokat vesz magára, mert nem léphet akármilyen öltözetben a műhelybe. A műhelyt is megtisztítja minden reggel, azaz átfüstöli olyan növényekkel, amelyeket csak ő ismer.
  Ha bevégezte mindezeket a procedúrákat és tisztára mosta magát a külvilágtól, szakrális állapotba került. Ismét tiszta és az őskovácsmesterhez hasonlatos. Csak akkor kezdhet Maa Ngala yomdokaiba lépni és "teremteni" azzal, hogy az anyagot átváltoztatja és megformálja. (Fulfulde nyelven baylo-nak hívják a kovácsot, ami átváltoztatót jelent.)
  Mielőtt belefog a munkájába, szólítja a teremtés legfőbb elemeit (föld, víz, levegő, tűz), amelyek természetesen adottak a kovácsműhelyben. Mindig ott van egy vízzel töltött edény, a tűz a kemencében, a fújtatón át küldött levegő és a műhely előtti földkupac.
  Munka közben a kovács különleges szavakat mond és megérint minden szerszámot. Ha az üllőhöz ér, amely a női fogékonyságot szimbolizálja, ezt mondja: "Nem Maa Ngala vagyok, csak az ő mása. ő teremt, nem én." Aztán vizet vesz vagy egy tojást, az üllőnek adja e szavakkal: "Íme a nászajándékod." Veszi a hatalmas, falloszt jelképező kalapácsot, rásújt vele néhányszor az üllőre, hogy "fogékonnyá" tegye. Amint így létrehozta a kapcsolatot, nekikezdhet a munkának.
  Az inas nem tehet föl kérdéseket. Csak néznie szabad és fújtatni. Ez a tanulóévek "néma" időszaka. Amilyen mértékben előrehalad a megismerésben, annál bonyolultabb ritmusban fújtat, és minden ritmusnak megvan a külön jelentése.
  A tanulóévek orális szakaszában a mester fokozatosan átadja tanítványának minden tudását, gyakorol vele, javítgatja, amíg eljut a mesterfokra. Egy "felszabadítási" ceremónia után az újdonsült kovács elhagyhatja mesterét és felállíthatja saját műhelyét. A kovács rendszerint egy másik kovácshoz küldi el tanulni a saját gyerekeit. A közmondás azt mondja: "A mesternek nem a felesége és a gyerekei a legjobb tanítványai".
  A hagyományos kézműves, aki Maa Ngalaát utánozza és mozdulataival a teremtés aktusát ismétli meg, nem "munkát" végez a szó tisztán gazdasági értelmében, hanem egy feladatot hajt végre, amennyiben az élet alaperőit veti be és használja föl minden tekintetben. Műhelyének csendjében az örök teremtés megismételt misztériumában részesedik. A kovács tudásának az élet nagyrészét át kell fognia. Nagy tiszteletben tartott okkultista ő, és mivel ismeri a tűz és a vas titkait, egyedül ő jogosult a körülmetélés elvégzésére, a komoly beavatásban is mindig egy kovács "a kés nagymestere". Nemcsak abban jártas, ami a fémekkel kapcsolatos, hanem a növények osztályozását és tulajdonságait is nagyon jól ismeri. Az olvasztókemence mellett álló kovács, aki szétválogatja az ásványokat majd összeolvasztja a fémeket, jut a legmesszebbre a megismerésben. Az olvasztár ismereteihez hozzáteszi "a föld ölének fiaira" (a mineralógiára), a bozót (az állatok) és a növények titkaira vonatkozó teljes tudást. Ténylegesen tudja, milyen növények nőnek ott, ahol a föld egyfajta fémet tartalmaz, és pusztán a növényeket és a köveket figyelve nyomára tud jutni egy aranylelőhelynek. Ért a föld és a növények megigézéséhez. Mivel a természetet elevennek, különböző erőktől áthatottnak fogják fel, minden cselekvést, ami ezeket megzavarja, a szent egyensúlyt védő rituális viselkedésmódnak kell kísérnie, mert minden mindennel összefügg, minden kihat mindenre, minden cselekvés megrendíti az életerőket és következmények egész láncolatát vonja maga után, amelyeket az embernek el kell viselnie. A tradicionális kézműves a tudás inkarnációjának tipikus példája nemcsak gesztusaiban és tetteiben, hanem egész életében, mivel parancsok és kötelességek sokaságát kell szem előtt tartania, amelyek a feladatával függnek össze, és amelyek egy magatartási kódexet tesznek ki a természethez és a többi emberhez való viszony tekintetében.
  Létezik tehát egy "Útmutatás" a kovácsok, a földművesek, a takácsok és a többi számára, és az etnikumok szintjén a fulbék számára, valódi morális, szociális és jogi törvénykönyvek minden csoport számára, melyeket a szájhagyomány útján adnak át és követnek híven.
  Azt mondhatjuk, hogy a hivatás vagy a hagyományos szerep adja az ember lényegét. Ez a különbség a modern nevelés és a szájhagyomány között. Amit az ember a nyugati iskolában tanul -- bármilyen hasznos legyen is -- abban nem él benne állandóan, míg a szóbeli tradícióval áthagyományozott tudás az ember egész lényében ölt testet. Mivel a kézműves eszközök vagy szerszámok a szent igék materializálódásai, az inas a kézművességgel való kontaktusában kénytelen minden mozdulattal az igét is megélni.
  Ezért nem lehet az orális tradíciót egészében bizonyos tudnivalók vagy ismeretek átadásaként összefoglalni. A szóbeli hagyomány sajátos embertípust teremt és formál. Azt mondhatjuk, hogy van önálló kovács-, takács-, pásztor- stb. műveltség és mentalitás.
  Minden sajátos tradicionális tevékenység általában egy nagy beavatási vagy mágikus-vallási iskolát is jelent, közeljutást az egységhez, amelynek a beavatottság sajátos tükrözője vagy kifejezője.
  Ahhoz, hogy a titkos tudást és mágikus erőt az elődök és utódok hosszú során át meg lehessen őrizni, minden csoportnak többnyire szigorú szexuális tilalmakat kellett betartania a kívülálló személyekkel szemben, és vigyáznia kellett az endogámiára. Ez nem egy érinthetetlenségi elvre vezethető tehát vissza, hanem arra az igényre, hogy megőrizzék a rituális titkokat a csoporton belül. Láthatjuk tehát, hogy ezek a szigorúan specializált és "szent funkciókat" betöltő csoportok hogyan jutottak el fokozatosan a "kaszt" szintjére a szónak egy az afrikai szavannákon használatos értelmében. "A háború és a harcos teremtette a rabszolgát," -- mondják -- " de isten teremtette a kézművest (a nyamakalát)."
  A kasztok alá-fölérendeltségének fogalma tehát nem egy hagyományos szociológiai realitáson alapul. Az idők folyamán ez csak néhány helyen volt meg, valószínűleg egyes birodalmak felbukkanása folytán, vagy pedig a nemeseknek fenntartott harci feladatok biztosítottak nekik egyfajta kivételezett helyzetet. Régebbi korokban a nemesség fogalma bizonyosan más volt, és a spirituális hatalom fölötte állt a világinak. Annak idején a silatigik, (a fulbék avatott mesterei) és nem pedig az ardok (törzsfőnökök, királyok) vezették a fulbék közösségét.
  Szemben azzal, ahogy néhányan megírták, és megérteni vélték, Afrikában sokkal inkább félik a kovácsot, mintsem lenézik. Mivel "a föld elsőszülött fia", a tűz mestere és titokzatos erőkkel van dolga, kiváltképpen tartanak a hatalmától.
  Mindenesetre a hagyomány elvárja a nemesektől, hogy gondoskodjanak a "kasztosodott" osztályok, avagy a myamalkalák osztályainak megélhetéséről. ezek az osztályok élvezik dologi értékek vagy pénz elvárásának előjogát, nem egy munka ellenértékeként, hanem mert ez a privilégiumuk, amit egy nemes nem tagadhat meg tőlük.
  A Mandé hagyományban, akiknek Mali a hazájuk, de nagyjából benépesítik a volt Biafra egész területét, a "kasztosodottakhoz" vagy nyamkalákhoz tartoznak a kovácsok, a takácsok, a faművesek (favágók és asztalosok), a bőrművesek, a mutatványosok és dalnokok (griot-k).
  Mégha nincs is szó valódi "fölérendeltségről", a nyamkala-kézművesek négy osztálya mégis előnyt élvez a griot-khoz képest, mivel külön beavatás vagy tudásfajta tartozik hozzájuk. A csúcson a kovács áll, őt követi a takács, mert az ő hivatásukhoz kell a legkomolyabb beavatás. A kovácsok és takácsok kivétel nélkül bármelyik kasztból vehetnek feleséget, mert ezek a nők hagyományosan a fazekasságot művelik, és ugyanahhoz a női beavatási csoporthoz tartoznak.
  A vadászok, halászok és parasztok nem kasztokat alkotnak, hanem etnikai csoportokat. Az övék a legősibb tevékenység az emberi társadalomban. A gyűjtögetés (mezőgazdaság) és a vadászat (amely kétféle vadászatot fog át: a szárazföldi és a vízi vadászatot) szintén nagy beavatási iskolákat alkotnak, mert nem lehet akármilyen módon fordulni az anyaföld szent erőihez vagy a bozót erőihez, ahol az állatok élnek. Mint a kovács, úgy ismeri általában a vadász is a bozót igéit, és alapjában rendelkeznie kell az állatvilágra vonatkozó tudással.
  A gyógyítók (akik növényekkel vagy "a szó adományával" gyógyítanak) tartozhatnak bármelyik kaszthoz vagy etnikumhoz. Sokszor kerülnek ki a domák közül.
  Többnyire minden nép örökölt különleges adottságokat, melyek a beavatással szállnak nemzedékről nemzedékre.
  Miután az ifjú nyankala kézműves kitanulta a mesterségét és átment a nagy beavatáson, kész volt saját lábára állni, és többnyire faluról falura járt, hogy más mestereknél gyarapítsa a tudását. "Aki nem utazott, semmit se látott." -- mondják. Így járt műhelyről műhelyre, és tett minél nagyobb utazást az országon keresztül. A hegylakók alászálltak a síkságra, a síkföld lakói fölmentek a hegyekbe, a Béléduguból Mandéba jöttek, stb.
  Hogy fölismerjék, az ifjú kovács mindig a vállán vitte a fújtatóját, a favágó a fejszéjét, a takács a szétszedett szövőszékét a hátán, a vállán a vetélőt vagy az orsót, a varga a kis festékes tálait. Ha az ifjú ember egy nagy településre érkezett, ahol a kézműves egyesületek külön negyedekben vannak, automatikusan elvezették őket a vargákhoz vagy takácsokhoz stb.
  Az utazás és kutakodás során a megszerzett ismeretek mennyisége az ifjú kézműves saját figyelmén és körültekintésén, emlékezőtehetségen és mindenekelőtt a jellemén múlott. Ha udvarias volt, előzékeny és szolgálatkész, átadták neki az öregek a titkaikat, melyeket másra nem bíztak rá, mert azt tartják: "Az öregek titkait nem pénzzel, hanem jómodorral vásárolja meg az ember". Az utazó ember más beavatásokat fedez fel és él meg, észreveszi a különbségeket és hasonlóságokat, egyre többet ért meg. Mindenütt, ahová eljut, résztvesz a gyűléseken, meghallgatja a történelmi elbeszéléseket, a beavatás vagy a genealógia egy kiváló tanítójánál tölt némi időt -- és így közelkerül a bejárt terület történetéhez és hagyományaihoz.
  Azt lehetne mondani, hogy akiből doma lett, egész életében kutató és kérdező, és nem is hagy fel ezzel soha. A szavanna Afrikájában sokat utaznak az emberek. Ebből az ismeretek cseréje és körforgása adódik. Ezért van az, hogy Afrikában a kollektív történelmi emlékezet ritkán korlátozódik egyetlen területre. Inkább a nemekhez és etnikumokhoz kötődik, akik keresztül-kasul vándoroltak az egész kontinensen. Számos karaván vonult át ezen a földön egy sajátos úthálózatot használva, amelyet hagyományosan istenek és királyok ívtak -- olyan utakon, ahol biztonságban tudják magukat támadások és rablások elől. Különben támadásnak tették volna ki magukat, vagy akaratlanul megsértenek egy helyi tilalmat, aminek drágán fizetik meg a következményeit. Amint az utazók ismeretlen vidékre értek, egy helyi méltóság elé járultak, és kezébe ajánlották a "fejüket", ő lett a védelmezőjük, mert valaki idegenjét bántalmazni, annyi mint magát a vendéglátót megsérteni.
  A világ népei közül, ezt megállapították, az írni nem tudóknak a legfejlettebb az emlékezete.
  A mai kort Afrikában a sokrétűség és a változékonyság jellemzi. Világok, mentalitások és különböző korok rakódnak egymásra, és nem mindig értik egymást. A 20. század érintkezik a középkorral, a Nyugat a Kelettel, a kartéziánizmus, a világ elgondolásának egyik fajtája az animizmussal, a világ megélésének és a vele egész létünkkel való kísérletezés egyik módjával.
  Az ifjú "modern" vezetők idegen modellekből közvetlenül átvett beállítottságokkal, jogrendszerekkel és ideológiákkal irányítanak más törvényekkel és beállítottságokkal rendelkező népeket és valóságokat. Az európai egyetemi elvek szerint kiképzett új afrikai értelmiség számára a tradíció megszűnt létezni. Ez csupa régi történet.
  A "Bázisafrikában" azonban, amely többnyire a nagyvárosoktól -- a Nyugat szigeteitől -- távol él, még eleven maradt a tradíció, nagy számban megtalálhatók képviselői és őrzői. De meddig még? Mindenesetre el kell ismerni, a művelt ifjúság egy része szükségét érzi annak, hogy az apák tradíciójához forduljon, az ő alapvető értékrendjükhöz nyúljon, hogy fellelje gyökereit és mélyebb identitásának titkát.


KARÁDI ÉVA fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret