MARNO JÁNOS
MAROKKŐ
Elhallgat /ez nagy szó nála!/,
fázik nagyon a kicsi nővér,
árnyékát ablakszél
rázza,
csontnyelű rés, huzata kövér.
Magam se vagyok jobban magamnál.
Kezem izzad, első versszakkal
hagynám oda dallamvetésem
/más műfajoktól pedig
már
- ábra mutatja! - elestem/.
Késtem, attól oly kiábrándult,
s azért bújt kabátba
este,
hogy ajtót nyisson csak hiába.
Szavaim kulcson a rozsda:
Felugrottam csak, bár előtte
nem volt eszemben. /És most a
hó veti hullámát mostoha
füstkamrám terébe.../
Hanem
haladtam volna Tragédiámmal
eszeveszettül tovább, visszeres
sír-és-űr-léptű
verslábakon...
Aztán a színpad, jelenetünkre
mire visszatérek, kihűl.
Létrán gubbaszt, feslett
bábui
körében, a kicsi nővér,
haját is, most látom, festi
csak:
dermedt sár, kulissza-vadon,
fekete s száraz; fényt és
koszt
elnyel a beeresztett padló
/s mi mást szervünk még
kiválaszt/.
Bolygóm rángat. Kamrámba
vakon
kitalálok; a hó megsárgul,
villanyláng, párolgó
káosz,
vadhúsra vadnyom, mely széjjeltart
-
asztalhoz ültet bérsúgó.
/hányinger feszélyez./ Mérem
a lyukat szemem szarkából
/magamnál jobban most se vagyok/:
Tragédiámba belefér/!/
Könnyen bánja a vérszagot
is, mit ont bent a kicsi nővér.
Tornadreszt visel a kabát alatt,
mely szerepből nem eshet ki,
szótlan-tétlen szerét
ejti -
KÍVÜL, A MARGÓN, TÁGASABB/!/
Ez sajátom /e múlt/ s az
övé
a benne-torpanó indulat,
járomcsontra ha kötőfék
kerül, s egy roham elmúlat.
Feküdtem kijjebb a párkányon,
lábbal keletnek, fejemre
ráért alkudni az alkony;
nem ugráltam se fel, se le
/torkig fogytam egy kirándulástól/.
Majd elbújt a Nap úgy dél
körül,
egymásba olvadt utca s ég,
alattam a bádog mélység
elállított lejtőt,
kapaszkodót.
Szerencsém volt, világos
ma,
hogy nem tértem mindjárt
magamhoz,
s nem készültem átírásra,
mit árnyékszél - és
hossz határoz:
borzongtam, mint rossz alvó, csak,
jobb szárnyamon ócska sínvas
/melyből kiszakadt a redőny
rég/
tartott fenn - míg fúlt a
fentlét
egy más torkán, majd' ottrekedten...
/Vénámat is annak idején,
igaz, egy más nővér
szúrta el!/
A kicsi nővér vízzel
kínál.
Leforrázza, hogy megint rohanok.
Tragédiámnál csapnivalóbb,
'hogy kinéz, rímre, egy kínhalál.
Nézem hát csak, a kezem fején
hol is vált vakra egy érszakasz...?
/Kesztyűm ujjában csörren
meg
a marokkő, szinte, éjszaka./
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu