BOJÁR IVÁN ANDRÁS
ARCKÉP:
LUGOSI
LUGO LÁSZLÓ
Na jó, tudom, hogy minden
fénykép az idővel játszik. Tudom, hogy a dinamikus
és statikus kompozíciók, az elbeszélő,
vagy leíró képek és képsorozatok is
mind az expozíció pillanatának különös
viszonyában nyerik el tulajdonságaikat. Kár is beszélni
erről.
Kár, valóban? Mintha
az élet alapélményéről lenne kár
beszélni. Az evésről, a szexről, a szerelemről,
mindazon kétségbeesett kellemességről, amellyel
az idő lényege ellen dolgozunk, amellyel elfeledni igyekszünk
e tulajdonságot. Azt, hogy múlik. És nem csak úgy
általában, hanem a belső, legbensőbb időnk
pereg, morzsolódik el. Kapkodhatunk, kapaszkodhatunk emlékekbe,
tárgyakba. Visszahúzódhatunk kép- és
műtárgykollekciónk öröklétűnek
remélt bástyái mögé, ám azok is
velünk romlanak. Közösen roggyanunk meg és süppedünk,
mások példáján látjuk, hogy bennünket
is el fed majd a föld.
Az érzések sem térnek
vissza kétszer ugyanúgy. Mégis, Lugosi Lugo fényképei,
mintha mindig ugyanazt az érzést akarnák fölpiszkálni
bennünk. A tárgyak vagy emberek térbeli elhelyezkedésének
módja, a kompozíció, a képkivágás
rafinériája, majd az egyes elemek kontúrosabb vagy
puhább, kemény feketékben és fehérekben
előadott, avagy lágy szürkék elválasztódásai;
nos e tényezők arányainak számtalan variációi,
mintha mind mind egyetlen célt szolgálnának. Új
és újabb szakaszokra bontani az időt. Mert minden expozíció
korszakhatárt jelöl Lugo képein. Sohasem a fotográfus
számára kedves pillanat megragadását. Épp
ellenkezőleg, az idő lassú áradásának
pillanatnyi megakadását idézik elő. Ugyanakkor
ábrázolják is azt. A történet, amiről
e halk szavú képek szólnak, sosem látható,
mert a blende bezárultának pillanatában kezdődnek
el. Azóta múlnak, enyésznek. Azóta sejthetjük
csupán a változás mindenkori jelenidejét. Hogy
mit csinál éppen most a gázöngyújtó
kisiparos, vagy az egykori Quint presszó immáron idősödőbe
forduló felszolgálónői közül a bal
oldali.
Kellemetlen fényképek
ezek. Minduntalan valami olyan érzéssel hozakodnak elő,
amelynek elfojtására rendezkedik be a feledés örömét
ismerő emberi lélek. A tárgyszerű, sőt
tárgyilagosnak tűnő láttatás mögött,
akárcsak ódon vanitas képeken, mintha a halált
látnám elosonni. Fekete szemürege, összevissza
megcsukló izületei, hegyesen lefelékonyuló kaszapengéje,
kísérőképként vetül minduntalan
a tárgyra. Az ipari forradalom végső illúzióvesztésekor
számba vett, sőt számon kért gyárépületeire.
Kivesző kismesterségek utolsó mohikánjaira de
még az olyan képre is, amelyet nem Lugo készített;
családjával, Aljonával és Blankával
csupán közös szereplője annak. Éppoly elmúló,
éppoly időtlen egyszersmind éppoly örökkévaló,
mint a kétezer éves kopt koporsófedelek. Könnyű
kézzel fölfestett, eleven tekintetű egyiptomi római
polgárok arcképei. És ilyen a Kempinsky szálló
is Lugo fotográfiáján. Büszke, kivagyi idomai
fölött oly' acélosan kék az ég. Ez persze
csak egyetlen pillanat, Lugo képe után az ünneplő
díszbe öltözött ház már sohasem lesz
ennyire friss, ennyire fénylő. Benne is dolgozik valami, a
minőség folytonos változása. És a tükrös
gránitsíkok egyszercsak pikkelyekre esnek szét.
Lugo, ha jól tudom, házakat
szeret fotózni és embereket. A múlékonyság
és állandóság emlékeit. Az embereket,
akikben szaporán dolgozik az idő, s a házakat, amelyek,
ha romlanak, ha omlanak is, annál inkább tűnnek a monotonul
forgó őrlőkerekekkel dacoló erőnek. Masszív
házak, mélyen barázdált ablakszemekkel, felvillanó
emléknek, térre kitett, elhagyott emlékműnek
egyaránt. Feladatukat vesztve állnak mihasznán, falaikról
egy régi korszak szépségről alkotott képzetei
üzennek ma is, tompa lelkiismeretfurdalást ébresztve
a kép nézőjében.
Komótos és aprólékos
folyamat, ahogyan Lugo dolgozik. Meglát, megért és
módszeresen megismer egy jelenségcsoportot, majd annak egyes
részeit képeken rögzíti. Az összefüggéseket
elhagyja, mindent egyenként, legfeljebb szűk környezetével
közösen mutat be. Keresettség és keresettlenség
mindig egyszerre vannak jelen ezeken a képeken. A portrék
klasszikus módon beállítottak, de a kép valamely
apró motívuma mintha mintha lázadna e mesterséges
rend ellen. Nem úgy viselkedik, ahogyan az a kompozícióból
következnék. A házak pedig, mamlasz és tehetetlen
tömegek sem mindig a legkedvezőbb nézetükben nyilvánulnak
meg a fényképeken.
Vajon mit kereshet? Minek veszítette
nyomát egykoron Lugosi Lugo László, amit oly' következetesen
kutat azóta is? Mi az, amit, ha meglelhetni talán egy-egy
sikerültebb fényképfelvétel megfoghatatlan furcsaságában
lehet csupán? Amit a külön-különivé tett
összetartozó házak, összetartozó embertípusok,
szakmák egyedeiből; ócskapiacokon összeszedett
régi felvételek elemeiből, barátok festményeinek
vagy fotográfus érmék darabjaiból igyekszik
összerakni magának. Mert Lugo gyűjtő. Hangulat
és látványcserepeket csomagol zizegő zsírpapírba,
őrzi meg azokat aztán felbolyhosodott élű régi
cipősdobozokban. Amelyeket, ha kinyit, hogy régi presszók,
egykori gyárak képeit bogarássza elő belőlük,
a szobában szétárad a régi jólkezelt
bőr illata. Lugo gyűjtő. Élmények, barátságok,
emberi kapcsolatok gyűjtője, amelyből híres magyarok
portrégalériája leend, vagy ismeretleneké,
akik mégiscsak kitűnnek valamivel a város többi
lakói közül. Náluk még, pultjaik és
spanyolfalaik mögött, polcaik rekeszeiben és fiókjaiban
megőrződött valami a régi Budapestből. Lugo
gyerekkorából, amikor még beláthatatlan volt
a rendszerezhető, összetartozó dolgok sokasága.
Amikor még beláthatatlan volt az idő is, ami alatt
az ember megérti, vagy magáévá teszi az össze-
és széttartó dolgokat.
Na jó, tudom, hogy minden
fénykép az idővel játszik. És tudom,
hogy Lugo fényképeiben is a megragadt, egy pillanatra belassuló,
majd végtelenül elillanó idő a legkülönösebb.
Meg a látszólagos szenvtelenség, amivel ezt kezeli.
A magáravett tárgyilagos póz, a szikár, halk
képi beszéd. Tudom, hogy sok mindent kipróbált
azelőtt, és hogy még csak tíz éve fényképezik.
Tudom, hogy neki most így jó. Látszik a képein.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu