Októberi séta Münchenben
Richard
Schwartz beszélget
NÁDAS
PÉTERREL
az
európai mítoszokról
Az ősz Nádas Péter
kedvenc évszaka, s most ősz van, egyre rövidülnek
a a nappalok. Október van, s Péter is ebben a hónapban
született, amikor a fák lombja alkonyatkor kékesfeketévé
vedlik. Számára az ősz a gyönyörködtető
mértékletesség boldog évszaka. Úgy rémlik,
írt is erről valahol, talán az
Emlékiratok
könyvé
ben, de az is lehet, hogy rosszul emlékszem.
Amikor Münchenben együtt
voltunk, Péter éppen kabátot keresett magának.
A kabátért persze fizetni kellett, csakhogy a müncheni
Deutche Bankban nem fogadták el azt a csekket, amit ugyanennek a
banknak a berlini fiókjában állítottak ki.
Feltehetően az utolsó öntudatos német bürokrata
karmai közé kerültünk, amitől más körülmények
között akár meg is hatódhattunk volna. Nem is vesztegetnék
rá több szót, ha nem lett volna éppen szombat,
s nem tartott volna zárva a belváros összes bankja.
Végül a főpályaudvar környékén
hagytuk a kocsit.
Október a legfontosabb őszi
hónap Münchenben. Az ősz átmenetet képez
a "hisztérikus" nyár és a "vég nélküli"
tél között: a bajor ősz szintén ilyen, még
ha jóval rövidebb is az igazinál; erről eszembe
jut a tél, a télről pedig az a látomásom
támad, hogy bár még nyoma sincs a hónak, mégis
különös hófoltként suhan át ebben a
kék-feketeségben Péter homlokán egy árny.
Megkérdezem, nem bántja-e, hogy a természet ki-be
lélegzik, élet és halál váltja egymást,
ahogy Elias Canetti mondaná. Úgy értem, ez mondanivalójának
a mélyebb tartalma, maga a történet csak a felszín.
Meghökkentő, mondja a
Sacchushoz érkezve, hogy Canetti minden fényképéről
ugyanaz az arc tekint ránk. A könyvesbolt kirakatában
megpillantottuk Canetti utolsó, posztumusz kötetét.
Valóban: a könyv borítóján lévő
arc, a dús, hátrafésült haj nem csupán
kép volt, de egyben sors is, amelyről nehéz elképzelni,
hogy egyik felvételről a másikra megváltozhat.
Hogyan lehet ezt szavakba önteni?
Egy ráncos, akár a fonnyadt alma arc, mégis sugárzik
belőle a kérlelhetetlenség. Vagy csak annyira banális,
mint egy törpe arca. Canetti kezdetben gyermek, de azzal, hogy megtagadja
a felnőtté válást, törpévé
változik. Pontosabban: gyermek, aki törpévé változtatja
önmagát. Gyermek és törpe között nincs
közbülső állapot, Canetti mégis ott van,
ahol nem létezhetne anyagi mivoltában; mintha nem lenne középút
- és általában semmiféle test - a regényében.
Káprázat. Mindaz, ami Canetti műveit elevenné
teszi, a gyermekkor bűvöleteiből fakad, a gyermek szemével
láttatja az anyát, a nyelvet, a tüzet, a postást,
valamint a bécsiszeletet, melyet az osztrák Wotruba eszik.
Egy író szellemi rövidnadrágban,
mondja.
Merre, kérdi Péter,
és körbepillantott.
Fázni fogsz kabát
nélkül, mondom.
Nem tesz semmit, feleli. Egyszer
úgyis meg kell halni.
Helyet kellene még foglalnunk
a München-Budapest járatra a hónap utolsó szerdájára.
Csakhogy ekkorra már bezárt az összes utazási
iroda.
A sok csapongás után
elmesélem, hogyan hallottam Canettit beszélni. Még
a hangja sem volt felnőttes. Egy hang, mely a mutálás
határán állt, de sosem lett mély. Idővel
gépies rikácsolásba ment át. Minden csodálatom
Péteré, aki tényleg megpróbálta végigolvasni
a
Tömeg és hatalm
at. Ebben a könyvben nem láttam
többet, mint áltudományos mázzal leöntött
gyerekes tervezgetést és magatartást, valamint azt,
hogy újra felfedezi a spanyolviaszkot, s ráadásul
monoton hangon, vagy ötszáz oldalon keresztül megpróbál
helyettesíteni egy egész kórust. Pontosan persze nem
emlékszem rá, mondom, biztos van annak már tizenöt
éve, hogy olvastam.
Soha sem kedvelted a vastag könyveket,
mondja Péter. Nincs olyan könyv, ami elég vékony
lenne neked.
Nem eszünk egy pár kolbászt,
kérdi. Meghalok az éhségtől.
Én mégis szeretnék
kitartani a vékony kötetek mellett, és ami Canettit
illeti, egyetértünk. A legjobb, amit Canetti a csodálatos
gyerekségek mellett alkotott, a testtelen prózái:
az aforizmák, a gondolati töredékek.
Szombat kora délután
rójuk a müncheni utcákat a Karlsplatz és a Marienplatz
között oda-vissza. Annak a környéknek a tájékán,
vagy éppen ott járunk, amit körülvesz a Canettinél
megismert tömeg. Hogy "körülveszi", vagy "benne áll"
nem is annyira lényeges - különösen egy magyarnak
vagy egy svédnek nem az, mivel arról a német tömegről
van szó, mely ebben az évszázadban, és még
a belátható jövőben meghatározza mindannyiunk,
vagyis az európai kis nemzetek sorsát.
Ez sokkolhatja a német értelmiséget,
mivel a német tömeg nem tart bennünket többé
rettegésben, mondja Péter. Ennek nem örülnek. Péter
mégsem találta ijesztőnek ezt a tömeget az évszázad
Oktoberfest
jén, inkább túláradó
életkedvvel és önbizalommal teli, de jóindulatú
sokadalomnak tűnt, mely mintha begombolt sliccel állna a piszoár
előtt.
És Magyarországon?
- kérdem.
Magyarországon nincs tömeg.
A tömeg szó csak a biológiai
értelemben helytálló. Magyarországon a tömeg
inkább egy nyájnyi magányos és erejehagyott
embert jelent, akik egyenként félrehúzódnak
egy-egy sarokba, hogy onnan hallgassanak riadtan valami rámenős
prédikátort, aki - hogy jobban hallják és lássák
- felmászik egy asztalra. Az efféle megszállottból
az itteni nyüzsgésben is bőven akad a Karlsplatz és
a Marienplatz közötti területen, ugyanúgy hozzátartoznak,
akár a történelmi emlékművek, mint egyfajta
díszítmény.
Ha az ember annyira megközelíti
őket, hogy hallja, mit mondanak, kiderül, hogy egy új
típusú citromnyomót mutatnak be, vagy a Bibliát
lapozgatják.
Elképzelhető, hogy
a német tömeg a "mi kontónkra" vált éretté
és ugrotta át saját történelmi árnyékát
- mondhatná Péter, vagy akár én is, minden
cinizmus nélkül. Az is lehetséges lenne, hogy a németek
jobban tisztában vannak magukkal, mint a többi európai
nép? Hogy ők intenzívebben szembesültek volna
a saját múltjukkal, mint mi, s nem azért, mert jobb
emberek nálunk, hanem talán azért, mert kénytelen
voltak ilyenekké válni a háború után?
A külvilág a félelem
pavlovi reflexénél jóval nagyobb felháborodással
reagált az újfasiszták, illetve az akadémiai
revansista Erns Nolte megnyilatkozásaira. A Nolte-jelenség
attól válik ijesztővé az Európa különböző
részein élők számára, hogy mondókájában
kevés szó esik a mai németekről. A németeket
furkósbottal és ütlegekkel kényszerítették
gondolkodásra, és ez a lecke mély nyomokat hagyott.
Ennek alátámasztásaként elég elolvasni
a
Die Zeitet
, a nemzet liberális lelkiismeretét, mely
arra szólította fel a német értelmiségieket,
hogy írják meg a saját verziójukat a német
himnuszra.
Az új szövegváltozatok
annyira gúnyosra sikerültek, hogy egy bármilyen más
nemzetiségű értelmiségit megbotránkoztatott
volna, amennyiben ez a vers nem Németországról és
a németekről szólt volna. Talán éppen
ez a jó emlékezet oka. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy
a kezdősor - Deutschland, Deutschland über alles, über
alles in der Welt - egy sor német értelmiséginél
egy másfajta, mazohista pavlovi reflexet váltott ki, mintha
a valóság, melyben az elmúlt ötven évben
léteztek kiiktatható lenne a német történelemből.
Még mindig szeretnél
kolbászt enni? - kérdezem Pétert.
A piacon a kofák kezdik összeszedni
az árujukat, húzzák le a zsalukat. A kolbászok
eltűnnek a pultokról és a kirakatokból. Arra
még marad időm, hogy vásároljak hat palack jó
évjáratú, olasz Barolót, még mielőtt
visszahelyezték volna az üvegeket a forgáccsal bélelt
faládákba. Miközben mi kolbászt kerestünk,
a német tömeg nejlonszatyorral a kezében békésen
haladt a maga útján.
Hogyan fogadja a német tömeg
saját értelmisége önostorozását?
Vajon elviselik? Érdekes ez egyáltalán? Vagy a német
értelmiség a társadalom szócsövévé
vált? És amikor valaki megpróbál egyensúlyt
találni intelligens és tömegszerű, társadalom
és nép között, vagyis ha közös nevezőt
keres, eleve hibát követ el.
Azt hiszem, kezdem érteni,
mit akart Botho Strauss, mondja Péter. De az ő nyelvezetét
nem tudom elfogadni.
Ahelyett, hogy a - valószínűleg
már nem is létező - német mítoszok lebontására
vesztegette volna az idejét, közölhetett volna a
Die
Zeit
ben egy hosszú sorozatot azokról a még élő
európai
mítoszokról, amelyek hazugságukkal
megakadályozzák a népeket abban, hogy felnőjenek.
Európa nem akart felnőni a háború után;
a hivatalos beszédek modora zavart, mint amikor az egyik évszak
hidegével és árnyékaival belecsúszik
a másikba .
Így éretlenül
őrzik meg az európai mítoszokat: hogy a svédek
semlegesek voltak (miközben az ércet és a szabadságos
német katonákat szállító szerelvényeik
robogtak dél felé), hogy a franciák legtöbbje
ellenálló volt és felszabadították saját
magukat (miközben a mai elnök maga is kollaboráns volt,
de Gaulle pedig a szövetségesek trénjén vonult
be Párizsba), hogy a lengyelek többet szenvedtek mint mások
(és ezért nem akarnak emlékezni a zsidók szenvedésére),
hogy az oroszok egyedül győzték le a fasizmust (miközben
a kommunisták maguk hosszabbították meg a diktatúra
határidejét) vagy, hogy a balkáni népek saját
maguk űzték ki a németeket (miközben a partizánok
leginkábbis egymás ellen harcoltak).
Kolbászt a városháza
sarkánál találtunk. Azután elmentünk a
Hugendubelbe, ahol a könyvek három, illetve most már
négy emeleten olyan mennyiségben halmozódnak, hogy
ez az autodafé gondolatát teljességgel ártalmatlanná
tenné, ha nem pont Münchenben lennénk. Mindazonátal
a politikai éretlenség alapvetően más, mint
az irodalmi.
Mert a felnőtté válás,
melyet Canetti elutasított, ez a benne magában rejlő
gyermekért, tehát a mítoszért folytatott heroikus
és nevetséges harc mindent egybevetve magánjellegű,
minden következmény nélküli kezdeményezés.
Ennek ellenére egy író nem mérhető egy
állammal, nem azonosítható egy nemzettel. Elias Canetti
saját szabad választása folytán húzott
rövidnadrágot, és világ egy cseppet sem sínyli
meg ezt a "merényletet". Így van ez az irodalommal: nem annyira
veszélyes, mint amennyinek látszani szeretne, még
akkor sem, ha vannak néhányan, akik azt hiszik, megváltoztathatják
a világot.
Ottragadunk a könyvesbolt kirakatánál,
bámuljuk a tér túloldalán lévő
városháza homlokzatát, s várjuk, hogy üssön
a toronyóra.
Lehetséges, hogy megszüntessük
az időt? - kérdezem egy falat kolbásszal a számban.
Vajon elvethetjük-e ugyanúgy egy szempillantás alatt,
mint a munkát és a szerelmet?
Néha, egy beszélgetés
erejéig, mondja Péter. Na igen, máskülönben
minden jóra fordul.
A toronyóra hármat
üt.
Harminc évig megtehettem
volna, majdnem mindennap, az íróasztalomnál ülve,
mondja Péter.
Ez így is ajándék
az élettől.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu