RÜDIGER WISCHENBART
"AZOK" ÉS "MI"
EURÓPA ELHATÁROLJA MAGÁT
Új határvonal szeli
ketté Európát. Ezt nem jelzi szögesdrót,
mint a vasfüggöny régi sorompóját. Ezt törvények
szövevénye alkotja, amelyek a kereskedelmet és a határátlépést
szabályozzák; ez a gazdagokat és a szegényeket
elválasztó vonal; kulturális szimbólumokon
és értékeken át húzódó
szakadék.
A határvonal jellegét
és helyét kijelölő szabályokat szinte kizárólag
a kontinens nyugati, jómódú felének állambürokráciái
határozzák meg, akkor is, ha egy ilyen választóvonalnak
gyakran még a létezését is tagadják.
Azok viszont, akik a határon túlra szorulnak - "mivelünk"
ellentétben "kívül" rekedtek - világosan érzékelik
a viszonyokat. ők megkülönböztetik "Európát",
a sokat igérő és talán még épp
hogy elérhető kontinenst, attól az áttekinthetetlen
és nem biztonságos helytől, amelyen élnek.
Ez a határ régóta
kerítés, éles vonal; közbülső területeket
és laza átmeneteket nem tűr meg. Nemcsak a "bevándorlókra"
vagy a "menekültekre" vonatkozó politikai-pragmatikus szabályozásról
van szó. Létrejött egy eszmei, ugyanakkor lényegében
a kényszeren és a kirekesztésen alapuló határ,
és ez szigorú, kompromisszum nélküli dichotómiát
kényszerít ki "bent" és "kint", "megengedett" és
"tilos" között.
Pontosan egy évvel ezelőtt
egy egész napot töltöttem el egy zágrábi
kávéházban. Értelmiségiekkel, kiadókkal
és írókkal beszélgettem. Legtöbbjük
már évtizedek óta a városban élt. Néhányan
ezzel szemben csak nemrég érkeztek, Szarajevóból
menekültek. Voltak, akikkel már jóval korábban
megismerkedtem Grazban, különböző kulturális
találkozókon a hetvenes évek vége felé.
Graz és Zágráb
autóval csak néhány órányira van egymástól.
Ráadásul a két város annyira hasonlít,
hogy gyakran elhangzó vicc volt így felelni arra a kérdésre,
milyen város Zágráb: "Pontosan olyan, mint Graz".
A hetvenes évek óta,
amióta Jugoszláviában újraéledt egy
bizonyos mértékű kulturális önállóság
és nyitottság - amelyben csak jóval később,
utólag láttuk meg a nacionalizmus feltörésének
csíráit -, zágrábi, ljubljánai vagy
belgrádi barátaink, művészek, írók
látogatásai nálunk természetessé váltak.
Amikor aztán egy évvel ezelőtt ismét Zágrábba
érkeztem, két változásra figyeltem fel. Először
is, most a legtöbben hosszú órákon át
egyetlen üres kávéscsésze mellett üldögéltek,
míg azelőtt az asztalok gyorsan megteltek pálinkásüvegek
és sörösflaskák egész ütegeivel. A
háború a legcivilebb pillanatokba is nyomort és szegénységet
hozott. A másik szakítást az elveszett, hirtelen végtelenül
távolinak tűnő múlttal egy szinte csak odavetett
mellékmondat jelezte az egyik beszélgetés során.
"Önök engem semmivel sem míthatnak" - mondta a kis kerek
márványasztalnál velem szemben ülő, és
magyarázóan hozzáfűzte: "Hiszen én folyton
Európába utazom".
A fáradt kávézók
a zágrábi Főtéren a legnagyobb természetességgel
abból indultak ki, hogy ők nem Európában vannak,
és hogy ez az Európa valahol "ott", egy határ túloldalán
található. És csak kevesen rendelkeznek közülük
a privilégiummal, hogy néha-néha "oda" utazzanak.
A jelenet nem nélkülözött
bizonyos rejtett iróniát. Ha egy kissé felemelkedtem
a süppedős kávéházi pamlagról, a
pillantásom egy vasból öntött lovasra esett, amint
kivont karddal magasodott a járókelők fölé,
hogy mutassa nekik a közös, kötelező irányt.
A köpenyes, egyenruhás
Jelacic tábornokot, aki 1848-ban az "osztrákok" alatt segített
a bécsi császárnak leverni a polgári forradalmat,
csak a minap állították fel újra talapzatára.
A kommunisták alatt reakciósként leszerelték
onnan; a horvátok, mihelyt ismét feltámadt bennük
a nemzeti öntudat, restaurálták. A hajdani hősnek
kardjával az irányt kellett mutatnia a horvátok számára
vissza "Európába".
Valójában éppen
az ellenkezője történt. Ha az ember ma Zágrábból
visszatér Bécsbe - vagyis "Európába", a barátai
azt kérdezik: "Mi volt? Nem féltél?.
A jugoszláviai háborúval
egyidejűleg, vagyis 1991 táján, Európa elvesztette
azt a képet, amelyet hosszú ideig őrzött önmagáról.
A régi "kultúrhatár" Kelet és Nyugat között,
Bizánc illetve az ortodoxia és Európa között
- az ünnepi szónoklatok és a tankönyvek mintapéldája
- rövid úton eltolódott pár száz kilométerrel
kelet és dél-kelet felé. A k.u.k. monarchnia egykor
a katolikus Horvátország területére telepítette
katonai védelmi vonalát a török birodalommal szemben
- azoknak a szerb parasztoknak a személyében, akik miatt
1991-ben kirobbant a konfliktus. Most a kereszténységnek
ez a végvára egyszerre kicsúszott az európai
"kultúrközösség" keretéből. Persze
nyilvánvalóan nem annyira "kultúráról"
van itt szó, mint inkább választóvonalról
az európai stabilitás és biztonság zónája
és a kiszámíthatatlan "maradék" között.
Ez nem az egyetlen, csupán
a legújabb példa arra, hogy valami elvi változás
következett be. Azok a beskatulyázott határok, amelyek
1989-ben újra világosan láthatók lettek és
megint vitákat robbantottak ki különböző államok
között, aránylag fiatalok. Az első világháború,
és kisebb mértékben a második győzteseinek
logikája szerint húzták meg őket.
Lengyelország nagy területeket
veszített, amelyeken mindmáig, minden üldözés
ellenére több, mint két millió lengyel él.
Magyarország 1919-ben elvesztette területének kétharmadát
és lakosságának felét. Jugoszláviával
teljesen új állam született. Ennek ellenére,
ha megfigyeljük, hol jön létre az új választóvonal,
világosan látható, hogy Erdély mint Románia
része, Ukrajna és Fehéroroszország ugyanolyan
határozottan "kívül" maradnak, mint Horvátország.
"Be" éppen csak Szlovénia csúszott. Szlovákiáról
még csak most születik a döntés. Ez a furcsa játék
azokra az anekdotákra emlékeztet, amelyek arról szólnak,
miféle cinikus pókerjátszma folyt Sztálin és
Churchill között Jaltában a befolyásért
és a hatalomért. Éppencsak ma hiányoznak a
nevekkel és arcképfotókkal azonosítható
szembenálló felek. Ehelyett minden látszólag
nyugodtabban és rendezettebben, mindenesetre bürokratikusabban
és névtelenül zajlik. Tettes sehol sincs, és
az áldozatok is névtelenek.
A tiszta ökonómia nem
kielégítő magyarázat a bonyolult képre.
Egy pillant s napjaink számadataira ellentmondásos profilokat
villant fel. 1993 közepén nagyjából ugyanolyan
magas volt a nyugati beruház sok mértéke Szlovéniában
(amelyet a reformországok mintatanítványai közé
sorolnak), mint Szlovákiában (amelynek a Csehországtól
való elszakadás miatt komor jövőt jósoltak).
Magyarország kereskedelmi mérlege rosszabb volt, mint Bulgáriáé
vagy Szlovákiáé. Bulgária negatív gazdasági
növekedése körülbelül annyira volt nyugatalanító,
mint Szlovéniáé vagy Szlovákiáé.
Ennek ellenére konszenzus alakult ki és létezik ma
is abban, hogy Bulgária kívül terül el, míg
Szlovénia belül. Szlovákiáról vitatkoznak.
De nyilvánvalóan nem csupán az "objektív" viszonyokról
van itt szó.
Egy román faluban, közel
mind a magyar, mind az ukrán határhoz, a televízió
előtt ülök Anutával, egy parasztasszonnyal, aki
folyékonyan beszél franciául. Éppen a "Dallas"
megy. Az egész család megigézve mered a villodzó
fekete-fehér készülékre. A szomszéd nemrég
vett egy színes TV-t. A legközelebbi nagyobb helységben
egy hajdani kommunista funkcionárius építette fel
az első privát lokált, majd hamarosan egy kis szállodát
is étteremmel, és lendületesen importál videorecordereket
és satellitantennákat is. A nagyképernyő a saját
házában, az Ausztriáig nyúló kereskedelmi
utazásai mellett, számára a legfontosabb státuszszimbólum.
Anutával és lányával, Lilivel a TV-hősökről
és a sztárzenészekről fecsegünk, össze-vissza,
Michael Jacksontól J.R.-ig. Amikor belép az apa, a játékról
komoly szociális kérdésekre váltunk át.
Az apa ugyanis nem ismeri az összes nevet és egészen
biztosra veszi, hogy e miatt a mi szemünkben reménytelenül
alulmarad a lányával szemben.
Később Anuta jelentőségteljes
hangon ezt mondja: "Neked sejtelmed sem lehet róla, mennyit tanulunk
mi a televízióból."
A televízió világa
azonban a falusiak számára Romániában épp
olyan fiktív, mint a holdbéli ember. Befogadhatják
és megcsodálhatják a történeteket. De
nem számítják őket a maguk világához
és a reális időhöz, amelyben élnek. Ez
az idő, ha a nagyvilághoz - a reálishoz valamint a
TV világához - való csatlakozást tekintjük,
régóta ismét megállt. Hiszen ha csak a TV-hullámok
jutnak át a határon és az emberek alig, ha többnyire
csak kívülről befelé irányuló vagy
tranzit jellegű közlekedés létezik, akkor az elszakadás
bizonyoss , majd hamarosan természetessé válik.
Nem marad más lehetőség,
mint belülről tekinteni önmagunkra. Ez a nemzeti sovinisztákat
táplálja, akik fennen hangoztatják, milyen erős
az, ami a "sajátunk", szembeállítva a kinti ellenséggel.
Bukarest, a nemzeti főváros, így egyszerre a tőle
távoli faluhoz is újra sokkal közelebb kerül, mint
az a magyar határ, amelyik a szomszédos hegyek alatt húzódik.
A mozgalom, amely átmenetileg - 1990-ben, 1991-ben - mintha csírázni
kezdett volna, a határhoz közeledve megmerevedett.
Ez a máramarosi falu évszázadokon
át Erdélyhez tartozott. A lakosságnak több mint
a fele az "egyesített" - görögkatolikus, tehát
antiortodox - egyház híve. Ez az egyház századokon
át Románia nyitott kulturális ablakának számított
"Európa" felé.
A nemzetállamok közötti
politikai határ azonban - tekintet nélkül a kulturális
és történelmi közelségre - nagyon szoros
záróvonal.
A régebbi határokat
- a soknemzetiségű birodalmak között, majd az utánuk
következő nemzetállamok között, még
magát a vasfüggönyt is - politikailag jelölték
ki. Azok a határok a háborúk győztesei és
vesztesei közötti választóvonalat jelezték.
1989 óta azonban technokraták és bürokraták
állapítják meg távolról sem demokratikusan
választott és kívülről ellenőrizhető
grémiumokként, bizottságokban és egyezményekben,
ki juthat be, és ki marad kívül.
Az Európai Unió mindeddig
sikeresen kitért az elől, hogy "Európa" mint egész
legyen illetékes ez ügyben. E helyett az egyes államok
kötnek egymással, rendszerint bilaterális, áttekinthetetlen
és demokratikusan nemigen ellenőrzött megállapodásokat.
A jugoszláviai háborús
menekültek előtt a vízumegyezmények formájában
ereszkedett le a határfüggöny. A gazdasági kooperációkat
attól tették függővé, hogy mennyire hatékonyak
a határellenőrzések az új "partner" külső
határainál. Németország "menedékegyezményt"
kötött Lengyelországgal és megigérte, hogy
"támogatást nyújt szállítási
és kommunikációs eszközökkel, valamint technikai
berendezésekkel való felszereléshez, tovább
szervezeti és pénzügyi segítséget ad,
hogy vissza lehessen szorítani az ellenőrizetlen elvándorlási
mozgalmat".
Egészen új technikai
segélyüzem jön létre a politikai felelősség
korábbi rendszere helyett. Az ilyen felelősséghez ugyanis
egyre inkább hiányzik a hely, ahol tárgyalni lehetne
róla. Európai politikusok minden menekültpolitikai konferenciáján
azok az országok, amelyek a határ részét alkotják,
"átfogó megállapodást" követelnek.
A nyugat-európaiak lehurrogják
őket, "aminisztratív" és "pragmatikus" okokból.
A "határországok" számára biztonsági,
az ő számukra ott a centrumban csupán egy szociális
problémáról van szó, amit még több
megállapodással a kitoloncolási kvótákról,
a vízumrendeletekről, és néhány nagy,
ismétcsak adminisztratív megszorít ssal, mint amilyen
a Schengeni Egyezmény, gyorsan át lehet tolni a periféria
országaira. A Schengen II., az a szerződés, amely az
Európai Unión belüli határok megszüntetését
kifelé annál drasztikusabb kontrollal kapcsolja össze,
eddig még nem lépett érvénybe, mert a szükséges
kompjuterhálózat nem egységesen működik!
Ami első pillantásra
kaotikusnak tűnhet, a gyakorlatban szerfölött koordinált
folyamat. "Európa" számára megteremtenek egy bástyateret
és mögötte az előrelátható zavargások
övezetét, ahogy ezt jól ismerjük a hetvenes évek
Közép-Amerikájáról szóló
fejlesztéspolitikai tanulmányokból. Így építenek
fel egy nyugtalan, mégis függő helyzetben lévő
"hátsó udvart".
Emellett a migrációpolitika
alapmintája teljesen olyan, mint amit a telvízió világából
ismerünk: Vannak a világnak részei, ahol programokat
készítenek (és természetesen fogyasztanak is),
és van a többi rész, ahol csak nézni lehet a
programokat.
1989 júniusában Slobodan
Milosevic Koszovóban kereken 1 millió szerb előtt beszédet
tartott a szerbségről. A tömeg nemcsak a Szerbiáról
szóló jelszavakat visszhangozta, hanem ezeket a mondatokat
is: "Európa. Emlékezz ránk. Téged védünk
Koszovóban." A célzás arra a csatára vonatkozott,
amelyet pontosab 600 éve a törökök ellen vívtak.
Amikor két évvel később
Szlovákiában forrongás kezdődött, a szeparatista
jelszavak sok szlováknál csak azért találtak
meghallgatásra, mert a pozsonyiak "kirekesztve" érezték
magukat. És nem csupán a külföldi tőkéből,
amely sokkal bőségesebben csorgott Csehországba, mint
a Kárpátokba.
"A külföldi újságírók
valamennyien Prágában ülnek" - hangzott a panasz. Hamarosan
durvább lett a hangnem. Nemcsak az antiszemita "Jegyzőkönyvek
a Cion módszereiről" bukkantak fel szlovák fordításban.
Mindaddig értelmes emberek is elkezdtek "szlovákellenes összesküvésekről"
fantáziálni, amelyeket állítólag a prágai
"zsidó-értelmiségi körök" és a NEW
YORK TIMES irányítanak. Mióta Csehország és
Szlovákia függetlenként állnak szemben egymással,
már nem szubjektumokat érintő ügyről van
szó, hanem államközi vitáról, hol kell
ezekután a határt kint és bent között meghúzni.
"Az, hogy Csehországtól keletre hermetikusan lezárt
határ jön létre, úgy látszik, elintézett
dolog", ismerte el egy prágai német tudósító.
"A kérdés csak az, hol fog húzódni."
Aki magát kirekesztettnek
érzi, olyan magyarázatot keres erre, amilyet tud. Konrád
György, ez a bölcs férfi Budapesten, az ilyenfajta kirekesztések
metszéspontján egyszer ezt írta: "Ez a későn
jövők szerencsétlensége. Türelmetlenek, a
segítség elfogadásában nem válogatósak."
1945-ben, amikor sokan úgy
vélték, itt a lehetőség Európának
új, megreformált arculatot adni, Wilbert E. Moore amerikai
társadalomtudós az akkor még fennálló
Népszövetség megbízásából
mérleget készített a kelet- és délkelet-európai
status quoról. A számadatoknak és a térképeknek,
amelyeket a régió "gazdasági demográfiájához"
összegyűjtött, kiindulópontot kellett adniuk a régió
ujjáépítéséhez (különösen
érinti az embert, amikor ma ezekből a számokból
kiolvassa egy olyan kutató bizakodását, akinek szeme
előtt a változás és a fejlődés
lehetőségei lebegtek, nem a jaltai választóvonal).
Moore, mivel tisztában volt a kommunikációs technológiák
értékével, nemcsak a mezőgazdasági és
az ipari statisztikákat hasonlította össze, hanem azt
is, mennyire megbízható a posta az egyes országokban,
vagy hogy milyen a rádió- és a telefonhelyzet. Mindezt
térképeken tüntette fel és a kép, amely
így ötven évvel ezelőtt kialakult a "fejlődőképes"
és az "alulfejlett" országokról, pontosan ugyanaz,
mint amivel ma találkozunk - bár mi már jórészt
az ő bizakodása nélkül. És minthogy Moore,
mintegy előrelátva az Európai Unióban ma uralkodó
engyensúlyhiányt, az egész Délt bevonta számításaiba,
ezért már a Görögországgal, Dél-Itáliával,
Spanyolországgal és Portugáliával szembesített
jövedelmeket is leolvashatjuk a térképeiről.
A kontinens gazdasági kettéosztottsága
nem az évezredek és nem is a legújabb jelen "kulturális"
terméke. A legutóbbi kerek másfél évszázad
által nos modernizációja és iparosítása
folyamán alakult ki. Aki ehhez túlságosan későn
kezdett hozzá, aki visszaesett vagy elvesztette a kontaktust a gyorsan
előrehaladókkal, soha nem zárkózott föl
ismét.
Ötven évvel Moore után
egy további fatális válaszvonal tűnik fel. Az
első és a második világháború
nemcsak új államhat rokat hozott létre. A két
háború eredményeként addig soha nem látott
mértékben került sor lakosok elűzésére
és áttelepítésére - "etnikai tisztogatásokra",
ahogy ma mondanánk. Embertömegek kicserélése,
ami százezreket, olykor milliókat érintett, az európai
konfliktusmegoldás és biztonságpolitika hivatalos
eszköze lett, és minden ilyen akcióval keveredéseket
oldottak fel és kisebbségi kvótákat csökkentettek
homogén nemzeti egységek megteremtése érdekében,
mivel úgy tűnt, csak ezeké a jövő.
A sokféleséget megszüntették
az egyre élesebben meghúzott határok. A bonyolult
viszonyok köztes láncszemei elavultak. Nem kellettek többé.
Ma azok maradtak fenn, akik szilárd határokkal körülvett
saját területtel rendelkeznek. A többiek elkallódnak.
Hiszen a kisebbségek gyengítik a stabilitást. Az 1989
óta alakuló legújabb határvonal teljessé
teszi ezt a képet. Jó esélyei az Európába
való belépésre csak azoknak a "reformországoknak"
vannak, amelyek a két világháborúban "homogenizálódva",
mai nemzetállami határaik között már alig
rendelkeznek kisebbségekkel - Lengyelországnak, Csehországnak,
Magyarországnak és Szlovéniának. Horvátország,
Szlovákia, de ugyanígy Ukrajna vagy Bulgária nem tartoznak
az exkluzív klubba.
Amikor 1991 körül a "bevándorlásról"
folyó vita Európa-szerte folyt, a "megtelt csónak"
volt a divatos kép. Már egy évvel később
teljesen más metafora járta - az "Európa-erőd"
hasonlata. A vált s nagyon is jelentős. Egy csónak
szinte tehetetlenül ki van szolgáltatva a hullámok kénye-kedvének.
Egy erdőben harcra fegyverkeznek. Egy erőd védői
hősöknek érzik magukat, szöges ellentétben
a csónakban ülő pontenciális áldozatokkal.
És még valami: egy erődért folytatott harc háborút
jelent, és a háborúban más szabályok
érvényesek, mint a civil életben.
Eközben mindkét esetben
változatlan marad a tisztán látható határ
a "kintiek" és miközöttünk.
Így nézve, Európa
- a "bentiek" értelmében - az a kontinens, amely elsősorban
a kirekesztetteken keresztül határozza meg magát.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu