Lettre 17. szám, 1995. Nyár

Tartalomjegyzék [Lettre 17. szám, 1995. Nyár] Kezdőlap

ANDREAS PRIBERSKY

POLITIKAI KULTÚRA ÉS TUDOMÁNYOS KULTÚRA

"Ha a kultúra válságáról akarunk írni, kezdjük a tudománnyal."

(Jan Huizinga)

Ezzel a merész tézissel állítja a kultúrtörténész Jan Huizinga a tudományok fejlődését a társadalmi és politikai válságjelenségek nagy összefüggésébe, de le is szűkíti valamelyest: még Husserl utóbb (a háború után) ismertté vált írása "Az európai szellem válsága" (1936) előtt úgy jellemzi Huizinga a tudományos haladásfogalom problematikussá válását, mint "belülről jövő válságot, nem pedig mint amit a kizökkent társadalom ártalmaival való érintkezés okoz. Huizinga élesen elválasztja egymástól a "tudás termelését" és "elterjesztését", és csak az utóbbit tartja olyannak, ami közvetlenül ki van téve a korabeli társadalmi és politikai válságjelenségek sodrásának. Az a viszonylagos autonómia, amit Huizinga itt a tudományos fejlődés belső logikájának tulajdonít, lehetővé teszi a számára a problematikussá vált tudományos haladás-fogalom megmentését önszabályozó megújulási képességének reményében belső ellentmondásai alapján. A tudományos és a kulturális fejlődés e e megkülönböztetése, melynek során Huizinga a tudományt mégiscsak a kultúra egyetlen nagy összefüggésének részeként írja le, hagy a tudományos válságjelenségek önnön dinamikájának, s az abból adódó megoldási lehetőségeknek alapján valami reménysugarat a nagy kultúrválság közepette, mellyel neki és gyermekeinek - akiknek a művét ajánlotta - 1935-ben valóban szembe kellett néznie.
A kulturális válság fogalmai a századelő és a két háború közti időszak osztrák és a szomszédos országokbeli tudományos produkciójának még a retrospektív ábrázolásában is dominálnak társadalmi keretfeltételekként a kulturális válság fogalmai. Ebben a kiindulásban megegyeznek e korszak egyébként olyan eltérő feldolgozási kísérletei, mint a kultúrtörténész Johnstoné - aki kettős értelemben történelmi munkáját Brochnak a Monarchia bukására használt "vidám apokalipszis" metaforájával vezeti be - és Erdheim etnopszichoanalitikus kísérlete, aki a századvég Bécsét a "dekadencia" címszó alatt foglalja össze. A korszak "újrafelfedezése" és az általuk kínált jó módszertani megközelítés miatt mindkét mű egy olyan diskurzus elindítójává vált, amelynek irodalma (évtizedes érdektelenség után) azóta könyvtárnyira növekedett, és amelyben konszenzus alakult ki arra nézve, hogy összefüggés van a korszakot jellemző társadalmi ill. politikai válságjelenségek és a rendkívüli tudományos színvonal között. Huizinga reményei a tudományos fejlődés logikájának problémamegoldó kapacitására nézve - hogy azt nem érinti a társadalmi és politika fejlődésben általa is konstatált szakadék - látszólag az említett retrospektív vizsgálódásokat is jellemzik. Johnston és Erdheim rekonstrukciós kísérleteit is olyan struktúrák keresése mozgatja az általuk ábrázolt tudománytörténeti korszakban, amely az adott korszakon túlmenő általánosítást is elbírnak. Jonhstonnál a tudományos sokféleség társadalmi keretfeltételeiről van szó, Erdheim egy tudományos tudattalan rekonstrukciójából kiindulva, amely a korszakra jellemző kulturális összefüggésként hozzájárult egyebek között a pszichoanalízis létrejöttéhez, a "tudattalan" társadalmi produkciójának szabályszerűségeit próbálja kibontani. Abban, ahogy a tudományos virágzás történelmi pillanatát ábrázolják a politikai és társadalmi hanyatlás közepette, szintén belejátszik a Huizinga-féle remény, hogy sikerülhet a korabeli tudományon belüli produktivitást és problémamegragadási- és megoldási készséget rekonstrukcióik segítségével az időbeli távolságot áthidalva reaktiválni és behozni az aktuális tudományos diskurzusba.
A század eleji és a két háború közti tudomány és kultúra újrafelfedezése Európa geopolitikai térképének 1989 körüli átalakulása, és a például Johnston által leírt Bécs, Prága, Budapest történelmi, kulturális teret erőszakosan megszakító politikai határok relativizálása ill. újradefiniálása folytán...tényleges politikai aktualizálódást, de legalábbis politikai konjunktúrát élt meg. Ennek az aktualizálódásnak néhány vonatkozását a nyolcvanas évek közepén a Közép-Európa fogalom fogta össze, egy az akkoriban még fennálló európai blokkhatárokon túlnyúló fogalom. "Kulturális szövetség vagyunk" - valahogy így jellemezte Konrád György, magyar író, az akkori Közép-Európa-vita egyik legfontosabb képviselője a vita résztvevőit: kulturális "avantgarde"-ként, amelyik megint csak egy széthulló európai renddel - a természetesen más előjellel létrejött második világháborút követő renddel szegezte szembe e Johnston leírta kulturális régió rekonstrukciójának "intellektuális", ugyanakkor nagyonis politikai "utópiáját".
Az európai keleti-nyugati blokk határainak diszkurzív átlépése a kelet-közép-európai intellektuelek kezdeményezte Közép-Európa-vitában hozzátartozott e határok kezdődő felbomlási ill. újradefiniálási folyamatának kezdeteihez. A Közép-Európa-vita kezdettől fogva érintette a regionális politikai határok megváltozásának jelentőségét Európa egészére nézve is. Konrád ezt annak idején így fogalmazta meg: "Közép-Európa eszméjével hozzájárulhatunk az európai megoldáshoz." Mégpedig többek között azoknak a kelet-nyugat-határokon túllépő történelmi kommunikációs hálóknak a felelevenítésével, amelyek a régió kulturális és tudományos centrumainak művelt polgárait kapcsolták össze. Ennek a közép-európai kultúrpolitikának az európai jelentősége implicite arra a szellemtörténeti tételre is támaszkodik, mely szerint az egyetlen európai kulturális tér eszméje a teoretikus vitában és a tudomány és képviselői határokat átlépő mindennapjaiban jött létre először.
A Közép-Európa vita résztvevői mindenekelőtt a közép-európai értelmiség egy részének, akiket Johnston "elkötelezett intellektueleknek" nevez, azt a történelmi szerepét próbálták feleleveníteni, amely a domináns kulturális és tudományos paradigmák megváltoztatásán túlmenően kiterjedt a mindennapok más területeire, a politikára is. Erdheim a pszichoanalízis kialakulásának társadalmi feltételit rekonstruálni próbáló munkájában éppen ezt az aspektust emelte ki, amikor a pszichoanalízis első képviselőinek társadalmi "excentrikusságát" tudományos világképük "előfeltételeként" írja le. Rekonstruálja ennek az excentrikusságnak a szerepét annak a szociális miliőnek a kialakulásában, amelyhez nemcsak egy tudományos és művészi megújulás, hanem a politikai reformok (például a korai munkásmozgalom) képviselői is tartoztak. Ugyanezzel a társadalmi szereppel jellemzi Konrád is a közép-európai intelligencia reneszánszát: "Közép-európainak lenni annyi, mint kisebbségben lenni." Ennek a kisebbség fogalomnak a kapcsán Konrád nemcsak a magát "közép-európaiként" definiáló intelligencia helyzetét írja le, hanem a régió etnikai kisebbségeit is ideérti a közös érdekek hiányzó kommunikatív hálójának párhuzamossága okán.
A századvég újrafelfedezése a tudományos és kultúrtörténeti visszanyúlás (politikai) aktualizálása és konjunktúrája révén utat talált a "nyugati" tömegkultúrába is, aminek osztrák betetőzését az Álom és valóság. Bécs 1900-ban című kiállítás jelentette, amelyet 1985-ben mutattak be nagy sikerrel a Wiener Künstlerhausban, és amelyet számos hasonlóan nagyhatású további kiállítás, helyi adaptáció követett. Párizsi állomásán Bécs. Egy évszázad születése címen 1986-ban tudományos dokumentációval egészítették ki a kiállítást, amelyik a látogatói reagálások fölmérésének keretén belül az aktuális vonatkozásokat is megpróbálta jelezni. Ezek a szerzők által "Projekció" címen összefoglalt reakciók a "dekadencia" (halál, hanyatlás stb.) és a "modernitás" fogalompárja köré szerveződtek, ami a látogatók többsége számára kapcsolódási lehetőséget kínált a saját életfeltételeikhez. A párizsi kiállítás látogatói a korszak iránti érdeklődésüket a tudománytörténeti rekonstrukciós kísérletek már érintett szempontjaival is motiválták, azzal a reménnyel, hogy saját aktuális életfeltételeik tekintetében hasznosítható ismeretekhez juthatnak.
Kulturális és tudományos megismerési stílusok felelevenítésének és elfeledésének ciklusait kutató ilyesfajta oknyomozás komoly vonzerővel bír, amit viszonylag eltérő területeken fejt ki. A tudományos világképek és megismerési modellek recepciójának és a fejlődésük iránti nyitottságnak a társadalmi ill. kulturális válságokon keresztül való interpretációja, amelyekre reagálni látszanak, hozzátartoznak egy közfelfogáshoz, amelyet a tudás termelői és befogadói és a tömegkultúrában való népszerűsítői egyaránt osztanak.
Ugyanakkor mintha nem kínálnának elegendő kapcsolódási pontot ahhoz, hogy a kulturális válságjelenségek és az ezeket kísérő tudományos világképek összefüggésének sűrű leírása adódhatnék. Ezt az összefüggést egyes munkák egy olyan kultúrafogalom alapján teremtik meg, amelyik megengedi, hogy egyes meghatározott specifikus reprezentációs mintákat jellegzetes, egy korszakra nézve tipikus kifejezési formákként foglaljanak össze, és hozzákapcsoljanak társadalmi csoportokhoz ill. politikai-ideológiai tendenciákhoz. Amilyen evidensnek és kényszerítő erejűnek látszik egyedi esetekben az ilyen eljárás, mindenkori meggyőzőereje inkább táplálkozik az egyedi eseten túlmenő közfelfogás, a józan ész szintjén kialakult megegyezésből, mint általánosítható struktúrák ábrázolásából. A tudományos produkció társadalmi ill. politikai feltételeinek rekonstrukciója, a tudományos és a politikai kultúra viszonya metszéspontjain inkább a mindennapi szemlélet evidenciáira támaszkodik semmint adott modellekre vagy struktúrákra.

KARÁDI ÉVA fordítása

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu

Tartalomjegyzék [Lettre 17. szám, 1995. Nyár] Kezdőlap

stílus 1 (fehér)

stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret