LUCAS CEJPEK
VERA VERA
(RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL)
1.
Magazinokból vagdostam ki
a képeket. Megannyi nyiszi-nyuszi fotó. Hadd bújhassak
szivikhez.
2.
Mielőtt elfelejteném.
A függöny. Masnis volt. Az ágy ugyanígy: csupa
rózsa.
Szirmok és levelek, levélszirmok.
És ő. Pántatlan felső. Az is alig, most.
A meztelen válla. Ahogy csak
középtől nyakig, más nyitva, minden. Csókoknak.
És a párnák. Csipkefinomság. Ott is. Vert csipke,
az alapozás is.
A blúz, a gombok. Természetes,
hogy áttetszőség. Természetes áttetszés.
Szatén. Alsónadrágocskák. Higiénikusan
kifogástalan harisnyanadrág. A szoknya nyersbőr.
Folt nem fogja. Az ingecske. Akkor a trikó
emitt, a pár zokni. Megannyi moshatóság. Húsz
alkalomra is jó holmik. A cipő ruganyos talpa. A talaj ruganyossága:
ilyen padlószőnyeg. Gombolkozás - az ing.
Állólámpavilágítás
a sarkokban, hajlataik. Egy gomb marad nyitva. Egy rózsa még.
Nem ráncosodó zakó, nyakkendő. Simaság.
Vízlepergető. Tűz- és rázhatatlan, földerengéshatlan.
Elderengeni - molyvédett kabátban.
El. Behúztam magam mögött
az ajtót. Elzárás örökre. Forduljon a kulcs
a zárban. Jöjjenek a lépcsőfokok. Le innen. Szédüljek
- el innen. Ez a gyorsaság.
Kulcs fordul a zárban. Szél
jár a szabadban. Friss téli levegő csap meg. Nagy lélegzet.
Friss hó az utca túlfelén. Innen: felpillantani. Az
ablakaira. Utoljára. Vera sehol.
Függönyök, vad minták.
Hó. Nyomaim befedve. Addig fény. A ház éjbe
süpped. Csillagtalan ég. Rámterült-borult. Míg
szét nem szakadt és hullt.
Hogy a szobába léptem,
így utoljára akkor, a karosszékban ült, háttal
ült a függönynek. Magas volt az ablak. A függöny
földet seprő.
Nem akármilyen függöny.
Nem akármilyen karnis. Stíl-e? Stílusos egyáltalán?
Semmi masnik. De bársony, csúcsminőség. Masszív
a szegése, sodrat a húzója.
S ő. Lába keresztbe
vetve, ült az egyetlen karosszékben. Térdén átvetve:
szövetcsík. Fekete bársony? Hogy a szobába léptem,
a tűt az anyagba döfte, kezét nyújtva felém.
A tűt az anyagba döfte,
a csíkot meghajtogatta, a szék támlájára,
az éles ollót heggyel föl, nyitva, s akkor felállt.
Elindult a szekrényhez. Vagy a fürdőszobába.
És akkor utoljára.
Hogy megfordultam, ott állt. Vera, egyszerű ruhában.
Rózsaszín-fehér szoknya, a mintája virágos,
a kék felsőrészt zsínorgallérka szegélyezte,
rózsa-fehér. Haja kifésülve, magasra, homlokából,
két tincs keresztbevetve.
Vagy apródfrizura. Oldalt
aláhull, fülre. Először tűnt fel: itt minden
olyan olcsó, olcsó. Szokvány szék, áruházi
asztal, kommersz magazinok. A keskeny ágy.
A szőnyegpadló ütötte
a függönyt s a tapétát. A függöny szárnyai
nem zártak rendesen. Bár a szegélyezéssel nem
volt még semmi baj. És más is rendben volt: például
a súlyelosztás. Csupán az egész, az nem.
Egy vonal, egy szál egyenes
vonal. A szegélyé. És véghetetlen hideg. S
ő még mindig ott ült, a széktámlafelület
beleveszett a háttér sötétjébe. A falakat
homályban hagyó fény csak az asztal lapját
fedte át, a pamutgombolyag tarka rendetlenség volt: a tűkkel,
az ollóval.
Nyugtalan lettem. Milyen nyugtalan
voltam, ahogy felállt, ment, hogy az ablakot becsukja! Köntöse:
vörös selyem, csipkéi. Haja kontyba fogva. Egy szál
konty, és az a tarkó!
Vera. A füle mögé
csókoltam. A tűk, engedtek. Széthullás. Hulltak
a tűk, akár ha külön-külön éjszakába.
A falak megugrottak, szökkenésük külön tető
volt felettem, csillagjuk a lámpa.
Hogy felébredtem, e szobában
először. A padló kemény volt. Felálltam,
ruháim kerestem. Míg ő aludt. Betakartam. A kabátommal.
Verát. Nem hallotta, ahogy elmegyek.
Le a lépcsőn, el a
kapus mellett, el a házból. Havazni kezdett. Felnéztem
az ablakra. A függönyök mögött nyugtalan fény.
Hangok az ajtó mögül,
zajok. Hogy beléptem, a földön ült. Ujjas trikó,
farmernadrág. Ment a tévé. Még a kopogásom
sem hallotta. Ököllel vertem az ajtót.
Elboldogultam így is, otthonosan.
Balra a gardrób, rögtön az ajtó mellett. Akkor
a fürdőszoba ajtaja, nyomban. Hogy visszatértem, ott
ült még mindig. Kezében könyv. Végigdőltem
a frissen vetett ágyon. Vera.
És ő felállt,
kibújt a nadrágjából, a bugyijából,
ledobta petrolszín pulóverét, nem is, feldobta magán,
visszaejtette. Nem alakbarát pulcsi. Súlyos necc. Térdig
lógó. Néztem a karöltő varratát.
Nehézkes csipke. A gallér: mint egybedolgozott lánc.
A pulóver: mint lovagi ing.
A kivágása. De nem
is arra emlékszem, ami ott volt. Hanem a lábára. Két
merő mozgékonyság. Hol egyikre, hol a másikra
állt. Egyik lábáról a másikra. Már-már
menni akartam. A pulóver játéka miatt? Akkor fedeztem
fel. A lábfejét. Behúztam a függönyt.
Vera. Nézett rám mereven.
Most már nem is mehettem volna el. Tudtam, maradnom kell. Maradnom
kellene örökre. Hallott pedig ő minden szót. Mégis,
így is.
Kiszakítottam magam. A bűvöletből?
Az utolsó pillanatban. Amikor láttam, hogy még ő
is ránt egyet a függönyön. Ahogy a szobába
léptem, éles fény. És nyomban hátra
arc. Meg se fordultam. Vissza többé nem.
Hanem behúztam magam mögött
az ajtót, rohantam le a lépcsőn, ki a házból.
Át az úttesten, és felnéztem az ablakra. Ahol
még égett a lámpa, derengett fehéren a fényen
át - az ő alakja. Ahogy ott állt.
Még háttal épp
az ablaknak. Behúzom a függönyt, villanyt gyújtok.
Alig, hogy becsukom az ajtót, máris az ablak. Kint az úttestet
hó borítja.
Egyetlen parányi villanykörte
a mennyezeten, ettől csak láthatóbb s hatalmasabb a
sötét. Az ágy. Végigfekszem az ágyon.
Rózsákkal az ágy. Lehunyom a szemem. Rózsák.
A szemem hunyva, továbbra.
Vera. Fekszik mellettem, szája
a fülemnél. Rózsák borítják el,
levelek és szirmok, zöldek és pirosak. Tudom mit fog
mondani. Minden szava: a legfinomabb csipke.
Csipketörékeny, mondja
ő. A csipkére. Kézi verés. Igen, a párna.
Lehunyom, hunyva a szemem. Hogy jobban halljam, mit is beszél Vera.
Nekem. Hogyan beszél. Szívem. Igen, a szívemhez szól.
Hadd legyen. Mi is. Én.
Vagyok. Ahogy leteszed a kabátod,
és ahogy olyan vasalt és fényes a zakód, és
olyan szép, és tedd csak szépen az inged a karfára,
hajtsd rá, a zoknit is alá.
Az alsónadrágod ne
olyan gyorsan. Hunyva a szemem. Hadd beszéljen hozzám. Azon
a hangján, Vera. Hangjába burkol. Melegít ez a hang.
Bármit mondjon is, az. Ha igaz, ha nem. Boldog vagyok.
Amíg beszél. Amíg
csak nekem beszél. Az ablak. Még hogyha azt mondja is: az
ablak. Felállok. Lekattintom a villanyt. Visszamegyek a függönyhöz.
Havazik. Üres az utca.
Visszafekszem az ágyra, nem
hunyom le a szemem. Kar mentén, mellkas mentén, hát
mentén, fel a nyakamon: jön az érzet. A rugónyekegésé.
Érzem, így érzem a lökéseket. Az ágybetét.
A verés, a szívem
verése, a szívemé. A falnál. Kis lökések.
Ver a szívem. Az ágybetéten. A falról mészpor.
Mészpor! Érzem ízét a számban, a számban.
És hallok. Csusszanó lépteket a ház párkányzata
felől.
Kéz indulna. Ablakot tapogatna.
Kopogna. Nyiss ablakot. Megteszek mindent, amit akar, amit mond. Nyitok.
Beugrik. A mellvéd felől jön. beszökken a szobába,
le, hozzám.
Fésülködőköpenye
tárva. Kék. Arcát nem ismerhetem fel, fejét
leszegi. Kulcs. A folyosón kulcs hullt a földre. Az ajtóból,
a zárból. A folyosón, az ajtó túlján,
léptek távolodnak.
Nyomulok az ajtóhoz.
Halk léptek. A fény,
mely a kulcslukon behatol, kihuny. Egy pillanatra. Ahogy ő elvonul.
Vera. Halk léptekkel le a lépcsőn.
A fény kihuny. S ő
kilép a fürdőszobából, megfürödve
az ágyba bújik. Az ágyamba. Ahogy a takarót
hátrahajtja, becsusszan alája, oldalára fordul. Egyik
oldaláról a másikra. Egyik oldaláról
a másik oldalára.
Míg el nem alszik. Iszonyú
hideg van. Ahogy becsukom az ablakot, egy asszony lép ki a szemközti
ház árnyékából. Vera. Az ajtóhoz
rohanok.
Köpenyben le a lépcsőn.
Hó. Üres az utca. Ahogy szemközt a második emeleten
nyílik az ablak. Ahogy fennakad a függöny. Ahogy valaki
nyújtózik, ahogy félrehúzza.
Hogy a melle előszökken,
kiszökken a reggeli fénybe. Elfordulok. És pontosan
a belső ablakpárkány felett a szeméremszőrzete.
A kapus barátságos - mint mindig. Nő jön le a
lépcsőn szemközt velem.
Körötte súlyos
tafota vörös pompázata. Fehér csipke zárja
le a puffos ujjakat. S szegélyezi dekoltázsát. Jószerén
lebeg. Lefelé. Mellettem el.
Illat. Ahogy szobámba visszatérek,
mi van ott? Asztalomon egy csokor vadrózsa. A fürdőkádból
nő lép ki, fejére csavarva sárga törölköző.
Arca fénylik a kencéktől, pakolásoktól,
olajoktól.
Elfordulok. Hogy a rózsák
illatát szívjam be, ne az övét. Vera. A nő
finoman fülön csókol. Kinyitja az ablakot. A hullámverés.
Az ablak előtt óriási,
fekete harang, vöröses füstfityulával. Kagylók.
A kagylók mésszé égnek. Szobám. Le a
lépcsőn, gyorsan ki a házból.
A havon át: a lépcső,
fel, a szobámba. Nem akar nyílni az ajtó. Csak üggyel-bajjal
sikerül, résnyire. Bálák odabent. Mennyezettől
padlóig, súlyos bálák, tömkelegben. Minden
színben. Zöld damaszt.
Smaragd a homloka közepén,
fehér kócsagtoll a füle mögött. Boríts
be e drapériákkal, sötét zöldjükkel,
engedd le hajam, hadd hulljanak az arany fürtök a zöldre
s az ezüstre.
Válla, karja meztelen. Zöld
jáspis karperecek. Ruhája egyik felöl csípőig
felsliccelve, látszik a pucér lába. Semmi.
A folyosó világos,
az előtér. De őt nem látom. Semmi térben.
Ezüst szandál. Először nem, amit mond. Vera, kismaragdozva.
Vöröslik ajka, szeme kihúzva vastag szénnel.
Felébredek, gyéres
fény. Ágyamon fekszem. Parányi izzó a magas
mennyezeten. Állatbőrök szanaszéjjel. És
ő, és ő beszél, beszél, Vera. Nem látom,
nem értem, mit mond. Víz és levegő.
Aki átadja magát a
viszolyogtató szélkaroknak. Aki előre zizzen a zivatartól,
aki maga mögött hagyja, kísértet kíséretét.
Aki a viharban alszik, a számumban szunnyad, és sátra
nem dől rá, mint az ég. Ez a csönd.
Teljes a csönd. És ott
áll ő, a fal között s az ágy között.
Ahol nincs is hely. Semmi. Vera. Látom, arcát látom,
a szemét és a száját. A vörös száját.
Kezem érte nyújtom.
Mit meg is fog, megragadja, kezem
simítja, kezem s arcom. A sötétség. A halk simítás.
Simogatások. S bánatom szunnyad, végre elalszik. Bánatom.
Felébredek, s ez a csönd.
Vera mellettem fekszik, ébren. Bár sötét van,
érzem, így. Érzem, éber. Nem moccanok. Míg
nem érzem, ő felegyenesedett.
Elfojtom lélegzetem. Míg
felegyenesedem, végre, hogy csókoljam. A száját.
És felállok, felkelek, át a szobán, ott a függöny.
Végre a függöny megmocorog, egyre hevesebben lendül.
Vera ott áll.
Ruhája kivágásából
a fény. Onnan árad. Öt cakk, egy csillag. Vissza, a
kabát két szárnya vissza. Tétovázva
elrendeződik a szoba. Asztalhoz a szék. Magazinok a földre
szóródnak, ott van mellettük a varróholmi.
Egy könyv. A tévé
tetején, terítőcskén ott a váza. Ott
a faliszekrény, a gardrób. Köztük az ajtó
- a fürdőszobába. Szemközt az ágy áll
a falnál. Az ajtót kinyitottam.
Fényes nappalra ébredek.
Vera. Ez ő, lassú léptek. Fel a lépcsőn,
ahol fekszem, éberen. Léptei. Fokra fok. Távolságok,
megnövekednek.
Lélegzete halkabb. Elfojtom
lélegzetem. Órák óta: nappal immár,
ez a fény. Fény, mely a ruhakivágásból
árad. Csillag a kabátot szétszaggatja. Vera a levegőben
áll.
Karja kitárva, lába
messze szét. Szemem Lehunyom, ez a látvány. Iszonyatos
a hideg. Várok. Senki sem jön. Senki, hogy bebugyoláljon.
Senki innen ki nem visz most. Mígnem havazni kezd. ő, befed
tömkeleg parányi csókkal. Száját érzem,
Vera, szám. Kinyitom: Nagy lélegzet, ki. Szálljon
hosszan.
"A regény nem eredeti, ahogy a szerelem sem; a VERA VERA úgy beszél, ahogy a szerelmesek, más szavakkal. - Egy férfi - mintha félrebeszélne, félre-beszéli a dolgokat, hogy nők bukkanjanak elő mögülük, nők, vagyis egy nő csak, Vera. Nőket idéz fel ez a férfi, hogy egy, csak egy nőre emlékezni tudjon, rá, Verára. A nőt csak többesben képes elmesélni. Itt tehát egy narrátor beszél úgy, mintha többféle könyv narrátora szólna, a cselekmény megfeszül, a színhelyek mint a bűncselekményeké, titkoké - de elenyészik; kérdés, az ablak világosabban hívódik-e elő, így támad új feszültség, megfogalmazhatatlan izgalom."
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu