FERDINANDY GYÖRGY
MOCSÁRLÁZ
Dzson bácsi azt álmodta,
hogy a bal kesztyűjéről hiányoztak az ujjak.
Furcsa álom volt: a következő pillanatban azt is észrevette,
hogy a körmét megfogták az egyforintosok.
A jobb kesztyű ép volt,
jobb kezében a lyukasztót tartja az ember. Ballal tépi
le a tömbről a jegyet, és markolássza az aprót.
A kalauzok csak erről a kesztyűről vágják
le az ujjakat.
Mire mindezt végiggondolta,
átértek a Lánchídon. A busz megkerülte
a Clark Ádám teret, az ötágú földhányást,
ahová tél végén kiültetik a tulipánokat.
- Tessék lehajolni! - mondta
Dzson. "Jön az Alagút!"
Mindig voltak, akik lekapták
a fejüket, és ezen az öreg minden menetben jót
mulatott. Máskor az Engels teret Erzsébet térnek,
a Krisztinát Horváth kertnek keresztelte vissza. Este pedig,
garázsmenetben soha nem mulasztotta el megjegyezni, hogy későre
jár, már betolták az Alagútba a Lánchidat.
Hideg téli reggel volt. Tíz
óra felé az indítók félreállították
a csúcsforgalomban dolgozó kétrészeseket. A
furcsa csak az volt, hogy csúcsforgalom vagy sem, a városban
üresek voltak az utak. Sehol egy kis torlódás, tülkölés.
Ha másból nem is, ebből tudhatta az öreg, hogy
álmodott.
Bent a melegedőben körbeadták
a védőitalnak nevezett langyos szirupot:
- Iható? - kérdezték,
és Dzson bácsi vigyorogva felelte:
- Isteni!
A francia asszony nem tett cukrot
a teába. Azt állította, hogy így szokás,
és hogy így egészségesebb. Méregerősre
csinálta, és minden nap megkérdezte az öregtől,
hogy mit akar: Earl gray-t vagy Liptont, füstöltet vagy fűszerest.
Ez pedig negyven éven át erről a védőitalról
álmodott.
- Mit olvasol? - kérdezte
tőle egy nagy kövér sofőr. A Lusta Indián!
Texasban volt egy ilyen nevű bár. Dzson bácsinak mindig
ez jutott róla eszébe, ez a sofőr itt a kettesen.
Tényleg, az olcsó könyvtár
valamelyik kötetét tartotta a kezében. Talán
Stephan Leacockot vagy a Colas Breugnon-t. A művelt Nyugaton egyetemi
tanár lehetett volna abból amit itt, ebben a melegedőben
összeolvasott.
Az indián teát ivott,
csatosüvegből. "Rum!" - kínálta oda Dzson bácsinak.
Odaát, az Újvilágban
már csak antikvitásokban találni csatosüveget.
- Bacardi? - kérdezte.
Eszébe jutott, hogy most már
itt is vannak igazi rumok.
- A kaszinórum - mondta az
indító - édesebb.
Fokhagymát ettek, fokhagymával
nem mutatják ki az alkoholt a műszerek. Csak a fokhagymát.
Azt pedig lehet.
***
Később azt álmodta,
hogy átvág a Kálvin téren, és egy régi
barátja csúszkál mellette a flaszteron. Matinéra
mentek, télen be szoktak ülni egy délelőttös
moziba a kétrészesek. A mozik ilyenkor reggel üresek,
legfeljebb hátul, a páholyokban van néha valami mocorgás.
A sötétben, ahol a beszkártosok cicerézik a cigánylányokat.
Lám, erről is leszoktatta
őt a vadnyugat. Eleinte ugyan ott is minden szombaton bent ült
a moziba. Azután ez a nagy lelkesedés lelohadt. Hagyján,
amíg a régi revük mentek. A dalok, amiket otthon is
minden bárban játszanak. De az új filmeknél
nem volt unalmasabb.
És Texasban nem páholyokban
kamatyoltak a hajléktalanok. Nem is voltak a filmszínházakban
páholyok. Csak zsöllyék. Amerikában minden demokratikusabb.
A kijáratoknál sem
igazoltatják az embereket. Legfeljebb leszúrják a
sötétben, de arról ki tehet! A buszosoktól, beszkártosoktól
különben itthon se kérték a papírjaikat.
Az egyenruhások összetartanak.
A lányok pedig bolondok lettek
volna kijönni a hidegbe. Legtöbbjük egész nap a záptojásillatú
bársonyfüggönyök mögött maradt. Afrikólával
irrigáltak, a két kliens között vissza se húzták
a bugyogójukat.
Ebédelni átmentek az
Astoriába. A bejárattal szemben volt egy nagy fekete tábla,
magasan fenn a falon. Azon állította össze magának
az ember az étlapot. A fogásokat krétával írták
ki, nem tudni, miért. A menü emberemlékezet óta
nem változott. Csipetkés bableves állt rajta, kilencven
fillérért. Grízes tészta, sóval és
cukorral. Texasban erről is gyakran álmodott. Paprikás
krumpli, egy forint tízért. Csupa ínyencség,
a fűrészporos darálthús és a hormoncsirke
után, amivel évtizedeken át traktálták
az amerikaiak.
És a rántott leves,
ami később már sehol se szerepelt az étlapon.
Evés közben hallgattak,
Jani és a barátja. Belehajoltak a tányérba,
kanalazták a gőzölgő levest. Állva és
némán, mint a vontatólovak.
- Gyümölcsíz? -
kérdezte később a régi barát.
A leves és a tészta
után a táblán csak ez az édesség maradt.
- A feleségem - mondta Dzson
- a norvég omlettet szerette. Habcsók és fagylalt.
Meg konyak. Amikor meggyújtják, kék lánggal
lobog. Hideg és perzsel, mint a francia asszonyok.
- Ládában jön
- tette hozzá a barátja. Minden héten veszek. Igaz,
hogy ég tőle a gyomrom. Olyan kemény, hogy még
csak kenyérre se kenheted.
De a ládát - itt felemelte
az ujját, amit neki is megfogtak az egyforintosok - a ládát
minden héten felaprítom.
A régi barát hosszasan
bólogatott.
Amikor kilépnek a körútra,
éppen megy le a nap.
Nemsokára kezdenek. A melegedő
üvegablakán kopog az indító ceruzája,
az épület körül gyülekeznek már az utasok.
Ilyenkor kezd el fázni az
ember. Kezd hosszú lenni a nap. Odaát nem aggattak magukra
félmázsa ruhát, mégis melegük volt. Itt
pedig mindig lyukasak a harisnyák. Kilóg belőlük
a nagyujja. Régen selyempapírba csavarta a lábfejét,
de egy idő óta már a pályaudvari illemhelyeken
is zsebkendővel törlik a seggüket az utasok.
Szóval, fázik a vén
Dzson, nem lehet letagadni. Mióta a haza hozott cucc elkopott. Szerencsére
indul a műszak, és az utasok belehelik a kocsit. Kint a Lánchídon
már párásak az ablakok.
***
Mindenre volt idő. Az embernek
barátai voltak, akikkel csavarogni lehetett. Hallgatni, beszélni.
Megvárni egymást munka után, képzelődni,
szőni a terveket. Barátja csak annak van, aki ráér.
Akire számítani lehet.
Kint, a váratlan vendéget
sokszor le sem ültették az asszonyok. Egy két órás
ebédszünetben három találkozót is ledaráltak
a párizsiak. Délben, megbeszélés egy martini
mellett, fél óra múlva, mással és máshol,
ebéd, kettőkor pedig, a harmadikkal, a kávé.
Micsoda kapkodás, ha háznál bonyolították
le a három műszakot!
Szolgálat után beültek
valahová, Dzson bácsi és a barátja. Az egyik
törzshelyükről, a Kukoricásról odaát,
Texasban is gyakran álmodott. Bent volt, az Akácfa utca sarkán.
Egyetlen szűk, magas terem. Amerikában kettőt csináltak
volna belőle. ők pedig fent ülnének, a mennyezet
alatt.
És hát mindenütt,
az egész országban, éjjel-nappal cincogtak a zenészek.
Az eszpresszókban a zongoristák, ez volt az ötórai
tea. Mit számított, hogy teát - eszpresszóban
- azokban az időkben senki sem ivott!
Az éttermekben pedig hol cigányok,
hol szimfonikusok. Még a talponállókba is jutott egy-egy
facér zenész, aki egy repetáért egész
este türelmesen pengette a húrokat.
A Kukoricásban csak egy öregember
harmonikázott. De voltak helyek, ahol nap mint nap híres
zeneszerzők játszották - mint mondták - a világszámaikat.
Mint fent a Várban Eisemann
Mihály. Neki meg szokta látogatni a sírját
kint az Érdi úton. Valaki - talán a felesége
- minden tavasszal kiültette a fehér márványlapra
a muskátlikat.
Később, amikor már
újra itthon élt, Dzson bácsi megigazította
a fatáblát, amin az asszony neve állt, és amit
a sírkő alá támasztott a temetkezési
vállalat.
Ilyen idők voltak. Az embernek
mindig motoszkált a fejében egy melódia. A ragyás
cigány, kivel együtt voltak fékpróbán,
kint a Rókahegyen, egész úton bőgőzött.
Így mondták, ha az ember jobb híján a szájával
brummogott. Ezt a fiút is meg kéne keresni - gondolta Dzson.
Odaát úgy képzelte, hogy amint hazaér, megtalálja
a régi társakat.
Hát igen. Az Újvilágban
nem voltak zenészek. Se zenekarok. Csak gépek, és
gépi zenét Jani nem szívesen hallgatott.
Az egyetlen kivétel Amalia
Jackson. Valahányszor feltette magának, a Kukoricás
jutott az eszébe. Amalia Jackson ottmaradt az Akácfa utca
sarkán. A vén Szacsmó meg, a régi barát
hatalmas Telefunkenében, a Rákóczi úton.
És most innen is eltűnnek
a zenészek. Helyettük ma már itt is bömbölnek
a gépek. A Kukoricást pedig évek óta bezárták.
A többi hely is, ha még megvolt, üresen ásított.
- Talán vidéken! -
sóhajtotta a régi barát. Az Avason, vagy Egerben,
a pincesoron...
Annak idején, negyven éve,
még a Duna Szállóba is bemerészkedtek a buszosok.
Az étteremben Fóti János szalonzenekara játszott,
és színes zászlócskák álltak
minden asztalon.
ők pedig csak így, egyenruhában.
"Melyiket parancsolják?" - kérdezte a pincér. "A brittet!"
- felelte a régi barát. Megvacsoráztak, fanyalogva
és fapofával, mint az angolok.
Ma egy ilyen helyen otthagynák
a fizetésüket. Ha ugyan beengedné őket a portás.
Talán, ha angolul beszélne. De az, hogy bemehetne egy amerikai
szállodába, az öregnek eszébe se jutott.
***
Nőkről Dzson bácsi
ritkán álmodott. Pedig a budai garázsban annak idején
voltak lányok is: a rossz nyelvek szerint, mióta betiltották
a kuplerájokat. Ez persze csak félig volt igaz. És
különben is, kinek mi köze hozzá! Végezték
a dolgukat, mint a férfiak.
Amikor bejöttek a Kukoricásba,
az apró teremben megmozdult a levegő. Szállt, kavargott
a gyöngyvirág nevű cukros kölnivíz illata.
Az egyetlen, amit minden drogéria árusított.
- Nicsak, az amerikás! - szóltak
oda Dzson bácsinak:
- Mondjon valamit! - kérlelték,
ő pedig angolul hívta a pincért. Tessék, így
rendel egy ember, aki annak idején, negyven éve, Nyugaton
maradt.
- Hogy jöhetett vissza!
- Repülőn! - felelte vigyorogva
Dzson.
Azután, újra meg újra,
elmesélte azt a napot. Ahogy bement a budai garázsba, és
ahogy bemutatkozott.
- Megmondta nekik, - kérdezték
- hogy itt dolgozott?
Azt már elmesélte,
hogy a nyugdíját nem küldik utána az amerikaiak.
Elintézték a dolgát az asszonyok, akiket ott hagyott.
- Én bizony elmennék
a követségre. Behajtanám rajtuk!
- Meg sem értenék!
- mondta Dzson.
Ezt is el kellene magyarázni.
Hogy ott, ahol ő élt, nem angolul: spanyolul beszéltek.
Itt pedig, a követségen, nincsenek csak fehéramerikaiak.
Tényleg, mit hoz magával
az Újvilágból egy ember? Némi-nemű -
itthon hasznavehetetlen - tapasztalatot. Hegeket, jól-rosszul összeforrt
végtagokat. Egy kis keserűséget. A megaláztatások
és a pofonok nyomát. Sunyítani, hallgatni tudást.
Erre mindenkit megtanít az idegen.
Emlékeket: hogy a kevertbe
előbb jön a császárkörte, és csak
utána a rum. A hosszú italoknál pedig pontosan fordítva
áll a dolog.
- Egyszer - mondta a vén Dzson
- pitypangból csinált nekem salátát egy olasz
ember. A zsírszalonnát apró kockákra vágta,
megpirította. Ezzel forrázta le a gyermekláncfüvet.
- Kutyatejből! - álmélkodtak
a buszosok.
Ez volt az egyetlen tapasztalata,
amit a Kukoricásban átadott.
- Nem azért jöttem haza,
- szokta mondani - hogy folytassam a kinti dolgokat.
- Mégis! - kérdezgették.
"Mit várt? Mire számított?"
De Dzson bácsi nem várt
semmit. Most is csak a téli éjszakák jutottak eszébe,
amikor a Rózsadombon lapátolták a havat. A forralt
bor, szekfűszeggel, lent a Fillér utca sarkán, miután
kifizette őket a Köztisztasági Vállalat.
Ez a többes szám, amiért
kiröhögték őt mindenütt a világon, és
amiről ma már itthon is mindenki leszokott.
A kenőmájas, amivel
megkínálta őt egy ember kint az Üllői úton.
Szójabab volt, ki ne tudná. De neki ez a konzerves doboz
jutott az eszébe, valahányszor nyúlpástétommal
traktálta a francia asszony. Kenőmájasnak hívta
magában a fekete szarvasgombával töltött illatos
libamájakat.
A fapados marhavagonok, ahol hengeralakú
vaskályhában rakták a tüzet az utasok. És
ahol mindenki körbekínálta, amit hozott. A barátok,
akik várták őt valamelyik zúzmarás vidéki
pályaudvaron.
A Kukoricásba néha
bejött Márti, a cirmosszemű artistalány. Akkor
még itt, a hetes buszon dolgozott. Valahányszor vándorcirkusz
vert sátrat odaát, Dzson bácsi róla álmodott.
De a Kukoricás azóta
bezárt. Ez már itt az egyes szám első személy
világa. A paradicsom, ami után mindenki vágyakozott.
Különben is, mióta nem voltak kalauzok, nem dolgoztak
lányok az autóbuszokon.
***
Álmában Jani minden
éjjel keresztülgyalogol a városon. Ilyenkor nincs már
mellette a régi barát. A körúton újgazdagok
grasszálnak, rablógyilkosok. Ez itt most a vállalkozók
kora. Az éjszakában csörtetnek a hintáslegények
- mint régen mondták - a konjunktúralovagok. Száz
év kell hozzá, hogy megnyugodjanak.
Egyelőre rabolnak. No, nem
Dzson bácsit. Egymást. A reményt. Az álmokat.
A hatvanegyes most is egész
éjjel közlekedik. Régen lelassított, megrázkódott
a szerelvény az ideiglenes vasúti híd alatt. A Karolina
útnál, ott, ahol kijön az alagútból a
vonat. Annak idején itt mindig felriadt. De ma már lebontották
ezt a fahidat.
Éjfél van, a Várfok
utcai borozóban szövegelnek a filozófusok:
- Vén posztmodern! - mondják
Dzson bácsinak.
- Egyszer - feleli az öreg -
a fiam hozott nekem egy madarat. Törpekakadu volt, mit tudom én.
Haragoszöld, piros tarajos. Minek egy ilyen madár, ma sem értem.
Olyan vad volt, hogy amikor benyúltam érte, véresre
tépte a kezem.
Minden reggel megetettem, ennyi volt
az egész. Lassan megnyugodott. Szerette, ha beszéltem. Amikor
elmentem a közeléből, visszahívott. Megszoktam,
hogy a kalitka előtt üldögélek. Ott olvastam el
az újságokat. Rejtély, hogyan lehet megszeretni egy
ilyen buta madarat.
Azután jött az ősz,
és rajtam kitört a mocsárláz. Rázott a
hideg, félrebeszéltem. Ez meg énekelt, a madár.
Sose hittem volna, hogy ilyen kristálytiszta hangja van.
Amikor elmúlik a láz,
egy ideig teljesen bárgyú még az ember. Tudja már,
hogy mit kellene csinálni, csak azt nem érti: minek! Alszik,
vagy köröz a szobában, mint egy élőhalott.
Nem emlékszem hogyan, de tény, hogy minden nap megetettem
a madarat.
Nem csuktam be az ajtót, így
történhetett. Bejött egy kóbor macska, megölte.
Mire észrevettem, már alig pihegett.
- Megmarad! - mondta feleségem.
"Csak megijedt."
De én tudtam, hogy az ilyesmit
nem éli túl idegenben az ember. Még egy napig gubbasztott
a sötétben, csak aztán kezdte el rázni a hideg.
Némán tűrte,
hogy a kezembe vegyem. "Nagymadár!" - szólítgattam
- "Nagymadár!" Mert nem adtam neki más nevet. Már
azt hittem, jobban van, amikor kiszenvedett.
Én meg csak ültem a kalitka
előtt, a régi helyemen. Múltak az órák.
Hallgatott mindenki körülöttem: a feleségem, a fiam.
Két napig vártam, hogy hátha megszólítanak.
A harmadikon megvettem a hajójegyet."
Dzson bácsi feláll.
Nem tudja, hol van. Teljesen összekeveri a múltat, a jövőt,
a jelent.
Későre jár: ilyenkor
már betolták az alagútba a Lánchidat. Ittmarad?
Elmegy? Egyedül van. A Várfok utcában némán
figyelik őt a filozófusok.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következő címre:
lettre@c3.hu