stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



FERDINANDY GYÖRGY

MOCSÁRLÁZ


  Dzson bácsi azt álmodta, hogy a bal kesztyűjéről hiányoztak az ujjak. Furcsa álom volt: a következő pillanatban azt is észrevette, hogy a körmét megfogták az egyforintosok.
 A jobb kesztyű ép volt, jobb kezében a lyukasztót tartja az ember. Ballal tépi le a tömbről a jegyet, és markolássza az aprót. A kalauzok csak erről a kesztyűről vágják le az ujjakat.
 Mire mindezt végiggondolta, átértek a Lánchídon. A busz megkerülte a Clark Ádám teret, az ötágú földhányást, ahová tél végén kiültetik a tulipánokat.
 - Tessék lehajolni! - mondta Dzson. "Jön az Alagút!"
 Mindig voltak, akik lekapták a fejüket, és ezen az öreg minden menetben jót mulatott. Máskor az Engels teret Erzsébet térnek, a Krisztinát Horváth kertnek keresztelte vissza. Este pedig, garázsmenetben soha nem mulasztotta el megjegyezni, hogy későre jár, már betolták az Alagútba a Lánchidat.
 Hideg téli reggel volt. Tíz óra felé az indítók félreállították a csúcsforgalomban dolgozó kétrészeseket. A furcsa csak az volt, hogy csúcsforgalom vagy sem, a városban üresek voltak az utak. Sehol egy kis torlódás, tülkölés. Ha másból nem is, ebből tudhatta az öreg, hogy álmodott.
 Bent a melegedőben körbeadták a védőitalnak nevezett langyos szirupot:
 - Iható? - kérdezték, és Dzson bácsi vigyorogva felelte:
 - Isteni!
 A francia asszony nem tett cukrot a teába. Azt állította, hogy így szokás, és hogy így egészségesebb. Méregerősre csinálta, és minden nap megkérdezte az öregtől, hogy mit akar: Earl gray-t vagy Liptont, füstöltet vagy fűszerest. Ez pedig negyven éven át erről a védőitalról álmodott.
 - Mit olvasol? - kérdezte tőle egy nagy kövér sofőr. A Lusta Indián! Texasban volt egy ilyen nevű bár. Dzson bácsinak mindig ez jutott róla eszébe, ez a sofőr itt a kettesen.
 Tényleg, az olcsó könyvtár valamelyik kötetét tartotta a kezében. Talán Stephan Leacockot vagy a Colas Breugnon-t. A művelt Nyugaton egyetemi tanár lehetett volna abból amit itt, ebben a melegedőben összeolvasott.
 Az indián teát ivott, csatosüvegből. "Rum!" - kínálta oda Dzson bácsinak.
 Odaát, az Újvilágban már csak antikvitásokban találni csatosüveget.
 - Bacardi? - kérdezte.
 Eszébe jutott, hogy most már itt is vannak igazi rumok.
 - A kaszinórum - mondta az indító - édesebb.
 Fokhagymát ettek, fokhagymával nem mutatják ki az alkoholt a műszerek. Csak a fokhagymát. Azt pedig lehet.

***

 Később azt álmodta, hogy átvág a Kálvin téren, és egy régi barátja csúszkál mellette a flaszteron. Matinéra mentek, télen be szoktak ülni egy délelőttös moziba a kétrészesek. A mozik ilyenkor reggel üresek, legfeljebb hátul, a páholyokban van néha valami mocorgás. A sötétben, ahol a beszkártosok cicerézik a cigánylányokat.
 Lám, erről is leszoktatta őt a vadnyugat. Eleinte ugyan ott is minden szombaton bent ült a moziba. Azután ez a nagy lelkesedés lelohadt. Hagyján, amíg a régi revük mentek. A dalok, amiket otthon is minden bárban játszanak. De az új filmeknél nem volt unalmasabb.
 És Texasban nem páholyokban kamatyoltak a hajléktalanok. Nem is voltak a filmszínházakban páholyok. Csak zsöllyék. Amerikában minden demokratikusabb.
 A kijáratoknál sem igazoltatják az embereket. Legfeljebb leszúrják a sötétben, de arról ki tehet! A buszosoktól, beszkártosoktól különben itthon se kérték a papírjaikat. Az egyenruhások összetartanak.
 A lányok pedig bolondok lettek volna kijönni a hidegbe. Legtöbbjük egész nap a záptojásillatú bársonyfüggönyök mögött maradt. Afrikólával irrigáltak, a két kliens között vissza se húzták a bugyogójukat.
 Ebédelni átmentek az Astoriába. A bejárattal szemben volt egy nagy fekete tábla, magasan fenn a falon. Azon állította össze magának az ember az étlapot. A fogásokat krétával írták ki, nem tudni, miért. A menü emberemlékezet óta nem változott. Csipetkés bableves állt rajta, kilencven fillérért. Grízes tészta, sóval és cukorral. Texasban erről is gyakran álmodott. Paprikás krumpli, egy forint tízért. Csupa ínyencség, a fűrészporos darálthús és a hormoncsirke után, amivel évtizedeken át traktálták az amerikaiak.
 És a rántott leves, ami később már sehol se szerepelt az étlapon.
 Evés közben hallgattak, Jani és a barátja. Belehajoltak a tányérba, kanalazták a gőzölgő levest. Állva és némán, mint a vontatólovak.
 - Gyümölcsíz? - kérdezte később a régi barát.
 A leves és a tészta után a táblán csak ez az édesség maradt.
 - A feleségem - mondta Dzson - a norvég omlettet szerette. Habcsók és fagylalt. Meg konyak. Amikor meggyújtják, kék lánggal lobog. Hideg és perzsel, mint a francia asszonyok.
 - Ládában jön - tette hozzá a barátja. Minden héten veszek. Igaz, hogy ég tőle a gyomrom. Olyan kemény, hogy még csak kenyérre se kenheted.
 De a ládát - itt felemelte az ujját, amit neki is megfogtak az egyforintosok - a ládát minden héten felaprítom.
 A régi barát hosszasan bólogatott.
 Amikor kilépnek a körútra, éppen megy le a nap.
 Nemsokára kezdenek. A melegedő üvegablakán kopog az indító ceruzája, az épület körül gyülekeznek már az utasok.
 Ilyenkor kezd el fázni az ember. Kezd hosszú lenni a nap. Odaát nem aggattak magukra félmázsa ruhát, mégis melegük volt. Itt pedig mindig lyukasak a harisnyák. Kilóg belőlük a nagyujja. Régen selyempapírba csavarta a lábfejét, de egy idő óta már a pályaudvari illemhelyeken is zsebkendővel törlik a seggüket az utasok.
 Szóval, fázik a vén Dzson, nem lehet letagadni. Mióta a haza hozott cucc elkopott. Szerencsére indul a műszak, és az utasok belehelik a kocsit. Kint a Lánchídon már párásak az ablakok.

***

 Mindenre volt idő. Az embernek barátai voltak, akikkel csavarogni lehetett. Hallgatni, beszélni. Megvárni egymást munka után, képzelődni, szőni a terveket. Barátja csak annak van, aki ráér. Akire számítani lehet.
 Kint, a váratlan vendéget sokszor le sem ültették az asszonyok. Egy két órás ebédszünetben három találkozót is ledaráltak a párizsiak. Délben, megbeszélés egy martini mellett, fél óra múlva, mással és máshol, ebéd, kettőkor pedig, a harmadikkal, a kávé. Micsoda kapkodás, ha háznál bonyolították le a három műszakot!
 Szolgálat után beültek valahová, Dzson bácsi és a barátja. Az egyik törzshelyükről, a Kukoricásról odaát, Texasban is gyakran álmodott. Bent volt, az Akácfa utca sarkán. Egyetlen szűk, magas terem. Amerikában kettőt csináltak volna belőle. ők pedig fent ülnének, a mennyezet alatt.
 És hát mindenütt, az egész országban, éjjel-nappal cincogtak a zenészek. Az eszpresszókban a zongoristák, ez volt az ötórai tea. Mit számított, hogy teát - eszpresszóban - azokban az időkben senki sem ivott!
 Az éttermekben pedig hol cigányok, hol szimfonikusok. Még a talponállókba is jutott egy-egy facér zenész, aki egy repetáért egész este türelmesen pengette a húrokat.
 A Kukoricásban csak egy öregember harmonikázott. De voltak helyek, ahol nap mint nap híres zeneszerzők játszották - mint mondták - a világszámaikat.
 Mint fent a Várban Eisemann Mihály. Neki meg szokta látogatni a sírját kint az Érdi úton. Valaki - talán a felesége - minden tavasszal kiültette a fehér márványlapra a muskátlikat.
 Később, amikor már újra itthon élt, Dzson bácsi megigazította a fatáblát, amin az asszony neve állt, és amit a sírkő alá támasztott a temetkezési vállalat.
 Ilyen idők voltak. Az embernek mindig motoszkált a fejében egy melódia. A ragyás cigány, kivel együtt voltak fékpróbán, kint a Rókahegyen, egész úton bőgőzött. Így mondták, ha az ember jobb híján a szájával brummogott. Ezt a fiút is meg kéne keresni - gondolta Dzson. Odaát úgy képzelte, hogy amint hazaér, megtalálja a régi társakat.
 Hát igen. Az Újvilágban nem voltak zenészek. Se zenekarok. Csak gépek, és gépi zenét Jani nem szívesen hallgatott.
 Az egyetlen kivétel Amalia Jackson. Valahányszor feltette magának, a Kukoricás jutott az eszébe. Amalia Jackson ottmaradt az Akácfa utca sarkán. A vén Szacsmó meg, a régi barát hatalmas Telefunkenében, a Rákóczi úton.
 És most innen is eltűnnek a zenészek. Helyettük ma már itt is bömbölnek a gépek. A Kukoricást pedig évek óta bezárták. A többi hely is, ha még megvolt, üresen ásított.
 - Talán vidéken! - sóhajtotta a régi barát. Az Avason, vagy Egerben, a pincesoron...
 Annak idején, negyven éve, még a Duna Szállóba is bemerészkedtek a buszosok. Az étteremben Fóti János szalonzenekara játszott, és színes zászlócskák álltak minden asztalon.
 ők pedig csak így, egyenruhában. "Melyiket parancsolják?" - kérdezte a pincér. "A brittet!" - felelte a régi barát. Megvacsoráztak, fanyalogva és fapofával, mint az angolok.
 Ma egy ilyen helyen otthagynák a fizetésüket. Ha ugyan beengedné őket a portás. Talán, ha angolul beszélne. De az, hogy bemehetne egy amerikai szállodába, az öregnek eszébe se jutott.

***

 Nőkről Dzson bácsi ritkán álmodott. Pedig a budai garázsban annak idején voltak lányok is: a rossz nyelvek szerint, mióta betiltották a kuplerájokat. Ez persze csak félig volt igaz. És különben is, kinek mi köze hozzá! Végezték a dolgukat, mint a férfiak.
 Amikor bejöttek a Kukoricásba, az apró teremben megmozdult a levegő. Szállt, kavargott a gyöngyvirág nevű cukros kölnivíz illata. Az egyetlen, amit minden drogéria árusított.
 - Nicsak, az amerikás! - szóltak oda Dzson bácsinak:
 - Mondjon valamit! - kérlelték, ő pedig angolul hívta a pincért. Tessék, így rendel egy ember, aki annak idején, negyven éve, Nyugaton maradt.
 - Hogy jöhetett vissza!
 - Repülőn! - felelte vigyorogva Dzson.
 Azután, újra meg újra, elmesélte azt a napot. Ahogy bement a budai garázsba, és ahogy bemutatkozott.
 - Megmondta nekik, - kérdezték - hogy itt dolgozott?
 Azt már elmesélte, hogy a nyugdíját nem küldik utána az amerikaiak. Elintézték a dolgát az asszonyok, akiket ott hagyott.
 - Én bizony elmennék a követségre. Behajtanám rajtuk!
 - Meg sem értenék! - mondta Dzson.
 Ezt is el kellene magyarázni. Hogy ott, ahol ő élt, nem angolul: spanyolul beszéltek. Itt pedig, a követségen, nincsenek csak fehéramerikaiak.
 Tényleg, mit hoz magával az Újvilágból egy ember? Némi-nemű - itthon hasznavehetetlen - tapasztalatot. Hegeket, jól-rosszul összeforrt végtagokat. Egy kis keserűséget. A megaláztatások és a pofonok nyomát. Sunyítani, hallgatni tudást. Erre mindenkit megtanít az idegen.
 Emlékeket: hogy a kevertbe előbb jön a császárkörte, és csak utána a rum. A hosszú italoknál pedig pontosan fordítva áll a dolog.
 - Egyszer - mondta a vén Dzson - pitypangból csinált nekem salátát egy olasz ember. A zsírszalonnát apró kockákra vágta, megpirította. Ezzel forrázta le a gyermekláncfüvet.
 - Kutyatejből! - álmélkodtak a buszosok.
 Ez volt az egyetlen tapasztalata, amit a Kukoricásban átadott.
 - Nem azért jöttem haza, - szokta mondani - hogy folytassam a kinti dolgokat.
 - Mégis! - kérdezgették. "Mit várt? Mire számított?"
 De Dzson bácsi nem várt semmit. Most is csak a téli éjszakák jutottak eszébe, amikor a Rózsadombon lapátolták a havat. A forralt bor, szekfűszeggel, lent a Fillér utca sarkán, miután kifizette őket a Köztisztasági Vállalat.
 Ez a többes szám, amiért kiröhögték őt mindenütt a világon, és amiről ma már itthon is mindenki leszokott.
 A kenőmájas, amivel megkínálta őt egy ember kint az Üllői úton. Szójabab volt, ki ne tudná. De neki ez a konzerves doboz jutott az eszébe, valahányszor nyúlpástétommal traktálta a francia asszony. Kenőmájasnak hívta magában a fekete szarvasgombával töltött illatos libamájakat.
 A fapados marhavagonok, ahol hengeralakú vaskályhában rakták a tüzet az utasok. És ahol mindenki körbekínálta, amit hozott. A barátok, akik várták őt valamelyik zúzmarás vidéki pályaudvaron.
 A Kukoricásba néha bejött Márti, a cirmosszemű artistalány. Akkor még itt, a hetes buszon dolgozott. Valahányszor vándorcirkusz vert sátrat odaát, Dzson bácsi róla álmodott.
 De a Kukoricás azóta bezárt. Ez már itt az egyes szám első személy világa. A paradicsom, ami után mindenki vágyakozott. Különben is, mióta nem voltak kalauzok, nem dolgoztak lányok az autóbuszokon.

***

 Álmában Jani minden éjjel keresztülgyalogol a városon. Ilyenkor nincs már mellette a régi barát. A körúton újgazdagok grasszálnak, rablógyilkosok. Ez itt most a vállalkozók kora. Az éjszakában csörtetnek a hintáslegények - mint régen mondták - a konjunktúralovagok. Száz év kell hozzá, hogy megnyugodjanak.
 Egyelőre rabolnak. No, nem Dzson bácsit. Egymást. A reményt. Az álmokat.
 A hatvanegyes most is egész éjjel közlekedik. Régen lelassított, megrázkódott a szerelvény az ideiglenes vasúti híd alatt. A Karolina útnál, ott, ahol kijön az alagútból a vonat. Annak idején itt mindig felriadt. De ma már lebontották ezt a fahidat.
 Éjfél van, a Várfok utcai borozóban szövegelnek a filozófusok:
 - Vén posztmodern! - mondják Dzson bácsinak.
 - Egyszer - feleli az öreg - a fiam hozott nekem egy madarat. Törpekakadu volt, mit tudom én. Haragoszöld, piros tarajos. Minek egy ilyen madár, ma sem értem. Olyan vad volt, hogy amikor benyúltam érte, véresre tépte a kezem.
 Minden reggel megetettem, ennyi volt az egész. Lassan megnyugodott. Szerette, ha beszéltem. Amikor elmentem a közeléből, visszahívott. Megszoktam, hogy a kalitka előtt üldögélek. Ott olvastam el az újságokat. Rejtély, hogyan lehet megszeretni egy ilyen buta madarat.
 Azután jött az ősz, és rajtam kitört a mocsárláz. Rázott a hideg, félrebeszéltem. Ez meg énekelt, a madár. Sose hittem volna, hogy ilyen kristálytiszta hangja van.
 Amikor elmúlik a láz, egy ideig teljesen bárgyú még az ember. Tudja már, hogy mit kellene csinálni, csak azt nem érti: minek! Alszik, vagy köröz a szobában, mint egy élőhalott. Nem emlékszem hogyan, de tény, hogy minden nap megetettem a madarat.
 Nem csuktam be az ajtót, így történhetett. Bejött egy kóbor macska, megölte. Mire észrevettem, már alig pihegett.
 - Megmarad! - mondta feleségem. "Csak megijedt."
 De én tudtam, hogy az ilyesmit nem éli túl idegenben az ember. Még egy napig gubbasztott a sötétben, csak aztán kezdte el rázni a hideg.
 Némán tűrte, hogy a kezembe vegyem. "Nagymadár!" - szólítgattam - "Nagymadár!" Mert nem adtam neki más nevet. Már azt hittem, jobban van, amikor kiszenvedett.
 Én meg csak ültem a kalitka előtt, a régi helyemen. Múltak az órák. Hallgatott mindenki körülöttem: a feleségem, a fiam. Két napig vártam, hogy hátha megszólítanak. A harmadikon megvettem a hajójegyet."
 Dzson bácsi feláll. Nem tudja, hol van. Teljesen összekeveri a múltat, a jövőt, a jelent.
 Későre jár: ilyenkor már betolták az alagútba a Lánchidat. Ittmarad? Elmegy? Egyedül van. A Várfok utcában némán figyelik őt a filozófusok.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
 
 
 


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret