KERTÉSZ IMRE
HAMBURGI BESZÉD AZ ÉVSZÁZADRÓL
Ha elfogadjuk az amerikai történész,
John Lukacs javaslatát, hogy a huszadik század 1914-től
1989-ig tartott, akkor e történelmi időszámítás
szerint mi most éppen sehol sem vagyunk. Jön majd egy másik
történész, s kitűzi az új időhatárokat,
egyelőre azonban az intervallum édes rejtekét s az
átmenetiség könnyű, sőt könnyelmű
tudatát élvezzük. Szellemileg tekintve a legjobb pillanat
ez akár egy megrendült nekrológ, akár egy bizakodó
beköszöntő megfogalmazásához. S hogy egyiket
sem tesszük, az kizárólag a szónokon múlik,
aki nem történész, és egészen más
időszámítást követ. ő a huszadik
század első harmadában született, túlélte
Auschwitzot, átélte a sztálinizmust, mint budapesti
lakos közvetlen közelből látott egy spontán
nemzeti felkelést és annak leverését, íróként
megtanulta, hogy inspirációt kizárólag a negatívból
merítsen, s hat évvel a szocializmusnak nevezett orosz megszállás
- valamint a történelmileg vett huszadik század - végetérte
után, abban az örvénylő ürességben,
amelyet a nemzeti ünnepek alkalmával szabadságnak, az
új alkotmányban pedig - ámbár a régiben,
a szocialistában is - demokráciának hívnak,
azon töpreng, hogy jók-e valamire a tapasztalatai, vagy pedig
teljesen hiába élt.
Hanem a kérdés föltevésével
máris a jellegzetes huszadik századi konfliktusba gabalyodom.
Ha tapasztalataimról beszélek, a személyemet, a személyiségem
kialakulását hozom szóba, a művelődési-egzisztenciális
folyamatot, amit a németek
Bildung
nak neveznek, s nem tagadhatom,
hogy a tapasztalatokra, melyek személyiségemet kibontakoztatták,
szinte teljes egészében a történelem nyomta rá
bélyegét; a huszadik századi történelem
legjellemzőbb vonásának viszont éppen azt mondhatjuk,
hogy maradéktalanul elsöpri a személyt és a személyiséget.
Hogyan teremtsek tehát összefüggést a tapasztalataim
megformálta személyiségem és a személyiségemet
lépten-nyomon tagadó, sőt megsemmisítő
történelem között? Azok, akik e századnak
legalább az egyik totalitarizmusát megélték,
akár a náci, aki a sarlós-kalapácsos diktatúrát,
osztozni fognak velem e dilemma korántsem elhárítható
gondjában. Hiszen mindnyájuk életének volt
egy szakasza, amikor mintha nem is a saját életüket
élték volna, amikor valami felfoghatatlan helyzetben, józan
ésszel alig megmagyarázható szerepben találták
magukat, amikor úgy cselekedtek, ahogyan a saját belátásukból
sohasem cselekedtek volna, olyan választásokra kényszerültek,
amelyeket nem belső jellemfejlődésük, hanem valami
lidércnyomásszerű külső erő állított
eléjük, s mely életszakaszukra később zavarosan,
sőt zavarral emlékeztek vissza, abban sehogyan sem ismerték
fel önmagukat, amelyet bár elfelejteniük nem sikerült,
de ami lassacskán, az idők múltán anekdotává
idegenült, ami tehát - legalábbis így érzik
- nem vált a személyiségük szerves részévé,
folytatható, a személyiségüket tovább
építő élménnyé, egyszóval,
ami sehogyan sem akart az emberben tapasztalattá lényegülni.
Az élmények e feldolgozatlansága,
sőt esetenként a feldolgoz
hatatlanságuk
: azt
hiszem, ez a huszadik század jellegzetes és hasonlíthatatlan
élménye. "Irracionális", szokták mondani, mintha
racionalitás és irracionalitás mintegy két
ellentétes természeti erő lenne, mely erőknek
még nem fürkészték ki a fizikai törvényeit,
s addig a tetszésük szerint forgatják az embert hol
erre, hol arra. Ha a tizennyolcadik századot a racionalitás
századának mondják, akkor a huszadikat kétségkívül
az irracionalitás korának fogják nevezni. De mit jelentenek
e szavak azon a terepen, ahol a valóság mindennapjai zajlanak,
ahol az úgynevezett történelem későbbi
anyaga most még eleven életként kavarog? Nem jelentenek
semmit, puszta absztrakciónak bizonyulnak. S ha mégiscsak
van valami jelentésük, az nem maga a szó, hanem ami
mögötte rejlik. Egy olyan jelenséggel szemben, mint Auschwitz,
kétségkívül nem sokra megyünk a logikával:
itt, úgy tűnik, csődöt mond az értelem.
Igenám, csakhogy ez a tény
úgyszólván kapóra jön nekünk. Mert
minél inkább hangsúlyozzuk irracionális mivoltát,
annál messzebbre taszítjuk magunktól a jelenséget,
annál kevésbé fogjuk, sőt
akarjuk
megérteni,
hiszen kimondatott róla: érthetetlen. Ráció
és irracionalitás olyan szavakká silányulnak,
amelyek már régen nem önmagukat jelentik, inkább
az akaratunk dereng át rajtuk, a szándékunk, hogy
a puszta tény, a valóságos dolog, a
Ding an sich
megértését magunktól elhárítsuk.
Lehet, hogy nem megérthető; ám az erkölcsi parancs
úgy szól, ahogyan Thomas Bernhard költői képzeletének
névtelen tudósa megfogalmazza: "Legalább a kudarcra
törekedni kell". És tovább gondolhatjuk a mondatot,
mert a "kudarc" szó itt nem holmi idő előtt abbahagyott,
hozzávetőleges kísérletünk meghiúsulását
jelenti, hanem azt, hogy megpróbáltuk a történelemmel,
vagyis a történetünkkel való
egzisztenciális
találkozást
(hogy Rudolf Bultmann szavával éljünk),
és az egzisztencia értelmében mondtunk csődöt.
Más szóval: legalább egyszer életünkben
megpróbáltuk
elképzelni
, mi történt
a huszadik században, s megpróbáltunk
azonosulni
az emberrel - önmagunkkal -, akivel mindez megtörtént.
Ha az azonosulás e munkájában elmentünk a legvégsőkig,
s ott, ezen a legvégső ponton, a legvégső erőfeszítésünkkel
arra az eredményre jutunk, hogy semmit sem értünk: akkor,
egyedül akkor mondhatjuk el, hogy sikerült valamit megértenünk
a korból - megértettük, hogy érthetetlen.
De húzzuk szűkebbre
a kört, tegyük fel a kérdést: valójában
mi az, ami érthetetlen? A
Der Spiegel
magazin kérdésére,
hogy mit tart példa nélkülinek és egyedülállónak
a náci ideológiában és gyakorlatban, Ernst
Nolte professzor a következőket válaszolja: "Azt, hogy
legyilkolásra ítéltek embereket, mert egy végzetes
történelmi kifejlet előidézőit látták
bennük, s hogy ezt minden kegyetlen szándék nélkül
tették, épp úgy, ahogyan az ember kártékony
rovarokat akar eltávolítani, melyeknek úgyszintén
nem kíván fájdalmat okozni."
Okkal választottam ezt a
- nézetem szerint velejéig hamis - de a túlélő
utókorra annyira jellemző interpretációt. A
Harmadik Birodalom háborús bukása után (szándékosan
nem a nácizmus bukásáról beszélek, hiszen
az ma is él és virul) gyakorlattá vált a bolsevik
rémtetteket a náci borzalmakkal takargatni, míg ma,
a bolsevik rendszer bukása után Auschwitzot próbálják
a Gulággal relativizálni, mi több: igazolni. Ennek az
előadásnak nem célja, hogy a kettő közötti
különbséget feszegesse - s ez a különbség
semmi esetre sem a rémtettekben vagy a gyilkosságok számszerűségében
rejlik, amit amúgyis értelmetlen dolog összehasonlítgatni;
egy valamit azonban tisztán kell látnunk: egyetlen párt-
és államtotalitarizmus sem lehet meg diszkrimináció
nélkül, a diszkrimináció totalitárius
formája pedig szükségszerűen a tömeggyilkosság.
Amikor sok évvel ezelőtt
először hallottam az "Auschwitz-Lüge" kifejezést,
mivel nem anyanyelvem a német, úgy magyaráztam, hogy
az újnácik azt hazudják: ők majd nem élesztik
újjá az auschwitzi szisztémát, a népirtás
gyakorlatát. Mikor aztán megtudtam, hogy magát Auschwitzot,
a módszeres napi munkává fajult emberirtás
tényét tagadják le, igencsak elcsodálkoztam.
De hát akkor - gondoltam - ugyan mivel akarják csábítóvá
tenni magukat a híveik szemében? Hiszen a náci uralomnak
Auschwitz nem a kelléke, Jean Améry szavával: az "akcidenciája"
volt csupán, hanem az "esszenciája", a lényege, sőt
a célja, s végezetül - beszéljünk egészen
nyíltan: - a negativitásban az egyetlen maradandó
alkotása is, amelyben önmagát felismeri, s amelyben
mások ráismernek. Auschwitz ott rejlett már a korántsem
ártatlan kezdetekben, s később Auschwitz volt a nagy
titok, a nürnbergi fények rettentő árnyéka,
a mindenki lába alatt gőzölgő gyehenna, amelybe
végül népek, nemzetek, s egy egész korszak belezuhant.
Auschwitz - s persze, amit e helységnéven általában
értünk - volt a náci ellenkultúra betetőzése,
a nagy bizonyíték. A civilizált emberi együttélés
végül is azon a hallgatólagos közmegegyezésen
alapul, hogy az embert nem ébresztik rá arra, hogy a puszta
élete többet, sőt sokkal többet jelent neki valamennyi
addig vallott értékénél. Amint ez kiderül
- mert terrorral olyan helyzetbe kényszerítik, hogy napról
napra, óráról órára, percről percre
ez, és csakis ez derüljön ki -, valóban nem beszélhetünk
többé kultúráról, mert minden érték
megdőlt a túléléssel szemközt; az ilyen
túlélés viszont nem kulturális érték,
egyszerűen mert nihilista, a mások
kárára
,
s nem mások
számára
való lét
- kulturális, közösségi értelemben így
nem csak értéktelen, de szükségképpen
destruktív is, a benne rejlő kényszerítő
példa révén. Ez a példa pedig nem más,
mint a minden áron való lét apológiája,
mintegy a sátáni röhej kíséretében.
Tömegvegetáció ez, ami általános lealjasodáshoz,
gyilkossághoz és legyilkoltatáshoz vezet. A példátlan
és egyedülálló náci specifikum, hogy intézményesen,
mondhatni államilag kéjelgett az ember lealjasításában,
az értékrendszer totális, mindenki szeme láttára
való megsemmisítésében, úgyhogy gyakorlattá
változtatta egyik vezetője, Goebbels kijelentését:
"ha a kultúra szót hallom, kinyílik a revolvertáskám".
Csak futólag jegyezzük meg, hogy a bolsevizmus inkább
mellékesen kezelte e jelenséget, hatalma gyakorlásának
egyik szükséges eszközeként, melynek hatásával
tökéletesen tisztában volt, anélkül azonban,
hogy kulturális jelenségként bizonyítékul
használta volna az értékek relativizálására.
A náci "kulturális forradalom" viszont valóban a kultúra
perverz gyűlöletével volt átitatva, s ha korunk
tapasztalatai nyomán igencsak meg kellett változtatnunk korábbi,
szerencsésebb korszakoknak az emberről alkotott képét,
abban kétségtelenül nyomósabb szerepet játszik
a náci emberkísérlet pokolbeli laboratóriuma,
mint az utópista forradalmak hagymázas lázálmaiból
és az orosz birodalmi hagyományok vegyülékéből
előállított bolsevik siralomvölgy.
De hadd térjek vissza most
a korábban föltett kérdésemre: valójában
mi az, ami a huszadik századi történelemben érthetetlen?
Végül is sem a bolsevik- sem a náci-fasiszta típusú
ideológiai célkitűzés és állami
gyakorlat nem mondható érthetetlennek, ha meggondoljuk, hogy
beteges pszichéjű, bűnöző hajlamú
politikai kalandorok és népvezérek ideológiai
céljairól és diktatórikus hatalmi eszközeiről
van szó. Megdöbbenthet ezeknek az ideológiáknak
a nyers abszurditása, még inkább a rájuk alapozott
uralmi szisztéma, a totalitárius állam hatékonysága:
ez sem érthetetlen azonban, s ha magyarázatra szorul is,
e magyarázat, a dokumentált tények birtokában,
eléggé kézenfekvő.
Amit tehát irracionálisnak,
érthetetlennek érzünk, illetve annak nyilvánítunk,
nem annyira a külső tényezőkben, mint inkább
a saját belső világunkban rejlik. Egyszerűen
nem tudunk, nem merünk és nem akarunk szembenézni a
brutális ténnyel, hogy a létezés ama mélypontja,
ahová századunkban az ember lezüllött, nem csupán
egy vagy két generáció sajátos és idegenszerű
- "érthetetlen" - története, hanem egyszersmind az általános
emberi eshetőséget, tehát, adott konstellációban,
a magunk eshetőségét is magában foglaló
tapasztalati norma. Elborzaszt a könnyűség, amivel a
totalitárius parancsuralmi rendszerek az autonóm személyiséget
felszámolják, s amivel az ember egy dinamikus államgépezet
pontosan illeszkedő, engedelmes alkotórészévé
válik. Félelemmel s bizonytalansággal tölt el,
hogy bizonyos életszakaszuk során annyi ember, vagy akár
mi magunk is olyan lénnyé alakultunk át, akire később,
a racionális, ép érzékű, polgári
mentalitással rendelkező lényünk nem tud, nem
akar ráismerni, vele azonosulni. E három tényező
együttes hatása váltja ki aztán az érzést:
érthetetlen, s az "érthetetlen" szó itt tulajdonképpen
az "elfogadhatatlan" szinonimája lesz. Mert hajlunk rá, hogy
apokaliptikus élményeinket mintegy valamely tabló
állóképein lássuk magunk előtt, miközben
könnyen megfeledkezünk az időről. A náci rezsim
tizenkét esztendeig, a szovjet kereken hetven évig állt
fenn. Mindkét rendszernek, még legmélyebb bugyraiknak
is vannak túlélői - s akkor még nem szóltunk
e rendszerek különféle változatairól, a
megszállt vagy csatlós országok fasizmusairól
és szocializmusairól. A túlélés - és
itt most szándékosan hallgatok a holocaustról, a század
e kiheverhetetlen megrázkódtatásáról
- tehát a, hogy így fogalmazzak: hétköznapi túlélés
szerepzavara nem csekély mértékben abból származik,
hogy adott időszakban a túlélőnek igencsak értenie
kellett mindazt, amit utólag érthetetlennek minősít,
hiszen éppen ez volt a túlélés ára.
Ha az
egész
logikátlan volt is, a percek, a mindennapok
megkívánták a maguk könyörtelenül pontos
logikáját: a túlélőnek
értenie
kellett a túléléshez
, tehát értenie
kellett, amit túlélt. Mert épp ez a n agy mágia,
ha úgy tetszik, a démoni: hogy századunk totális
történelme a teljes egzisztenciánkat követeli tőlünk,
ám miután azt maradéktalanul kiszolgáltattuk
neki, cserbenhagy bennünket, egyszerűen mert másképp,
gyökeresen más logikával folytatódik. S akkor
már érthetetlen, hogy értettük az előzőt
is, vagyis nem a történelem érthetetlen, hanem önmagunkat
nem értjük.
Úgy érzem, végső
soron erről van szó, erről kell beszélnünk.
Korunk embere úgy éli meg sorsát, hogy a történelem
megfosztja őt autonóm személyiségétől,
ő pedig, miután kiszabadul a történelem totalitásából,
mintegy kompenzációképpen elszemélyteleníti
a történelmet. S habár így kirekeszti életéből
a történelmi tapasztalatait, pontosabban azok erkölcsi
és szellemi következményeit, mégiscsak alapvető
változáson megy keresztül, s hiábavaló
volna tagadni, hogy e változásokat, mint megannyi súlyos
sérülést, a történelem idézte elő
benne. Nem azért nem lehet strigulát húzni a múlt
alá, amint azt mostanában Németországban és
világszerte is annyian követelik, mintha szíves-örömest
nem tennénk meg, hanem azért nem, amit egy nagy történész,
Fernad Braudel így fogalmazott meg: az igazán fontos történelmi
esemény arról ismerszik meg, hogy folytatása van.
Ám ha folytatása van, akkor előzményének
is lenni kell, és nem tudom, hogy a kérdést, melynek
megválaszolását ez az előadássorozat
a céljául tűzte ki, jelesül: hogy mi az
oka
a huszadik században fellépő erőszak és
destruktivitás eddig még nem tapasztalt jelenségeinek,
nem fordítva kell-e föltennünk, úgy, hogy vajon
nem inkább az erőszak és a destruktivitás az
elsődleges, amely azután megtalálja uralmi formáit.
Mert ha a huszadik századi történelem mindössze
egyszeri és megismételhetetlen félresiklás
lenne, amint erről jámbor vagy sanda próféták
meg akarnak győzni, akkor már rég el kellett volna
következnie a nagy katarzisnak; akkor az ember, az autonóm
és emancipált személyiség már réges-régen
bejelentette volna az igényét arra, hogy életét,
sorsát és személyiségét a történelemtől
visszavegye. Engem legalábbis ennek a bizonyos történelemnek
az úgynevezett történelmi specifikumai csak igen mellékesen
érdekelnek. Az én számomra e történelem
egyetlen igazi specifikuma az, hogy az
én történetem
,
hogy
velem
történt meg. S mindenek fölött,
hogy élményeim minőségéről szabadon
dönthetek: szabadságomban áll, hogy ne értsem
őket, szabadságomban, hogy mások fölötti
morális ítélkezéssé, ressentiment-ná
projíciáljam, vagy ellenkezőleg, igazolni próbáljam
- de szabadságomban áll az is, hogy megértsem, hogy
megrendüljek fölötte, hogy e megrendülésben
a felszabadulásomat keressem, hogy tehát tapasztalattá
lényegítsem, tudássá formáljam, és
e tudást a jövendő életem tartalmává
tegyem.
De hát, ha a történelemmel
kapcsolatos magatartásunk nem egzisztenciális, azaz nem alkotó
jellegű, akkor okkal vonhatjuk kétségbe az olyan kijelentéseket,
miszerint a század történelmének legsötétebb
fejezetei, amilyen például a nemzeti szocializmus volt, többé
nem ismétlődhetnek meg. Ugyan miért ne ismétlődhetnének?
Mindaz, amit jelenleg Európában - és világszerte
- átélünk: a civilizációnk, az életformánk,
az eszményeink, illetve azok hiánya; a szakadás az
egyéni világ és a történelmi-társadalmi
világ: a funkcionálás, a termelés, a civilizáció
üzemének működése között;, az emberi
meghasonlás a "lélek" és az "érdek", a magánszféra
és e magánszféra fenntarthatóságának
föltételei közt, ami az egyént is, a társadalmat
is mind skizofrénabb helyzetbe sodorja; az értelmiségi
lét funkciótlansága, párosulva korunk értelmiségijének
csillapíthatatlan ideológia-éhségével,
amely pusztítóbb, mint az AIDS vagy a kábítószer
- mindez, s képzeletszegény, szellemileg elnyomorodott századunk
mégannyi tünete arra vall, hogy az ilyen ismétlődés
inkább lehetséges, mint nem. Ki ne látná, hogy
a demokrácia nem tud, vagy nem akar megfelelni az önmaga felállította
értékrendnek, hogy sehol sem vésik új kőtáblákra
a megszeghetetlen törvényeket, senki sem szabja meg az eszményeket,
amelyekért élnünk érdemes. Senki sem húzza
meg a határokat, úgyhogy maga a demokrácia oly képlékennyé
vált, annyira "eldemokratizálódott", hogy keretei
közt minden elfér, s a válság legcsekélyebb
jeleire nyomban a tömeghisztéria és a politikai őrület
szimptómáival reagál, akár az aggkori paranoiában
szenvedő beteg, aki már nem képes racionális
válaszokat adni környezete legegyszerűbb igényeire
sem. Azt sugallják nekünk, hogy a gazdasági föllendülés
a megváltásunk, s a politikában rejlik a megoldás:
holott világunk problémái csak részben gazdasági
természetűek, politikailag pedig, legalábbis az utolsó
totalitárius birodalom összeomlása után, a világ
értelmezhetetlenné és megfogalmazhatatlanná
vált, egyszerűen, mert kaotikussá lettek a politikai
fogalmak. Ha egy nagyhírű történész azt
mondja - s itt ismét Nolte professzor már említett
interjújából idézek -, hogy "lennie kellene
egy jobboldali, radikális, ámde demokratikus, tehát
az alkotmányhoz hű pártnak", akkor bennem legalábbis,
valóban összezavarodnak a politikai fogalmak. Én eddig
azt hittem: vagy radikálisan jobboldali, vagy demokratikus. Azt
hittem, hogy egy radikálisan jobboldali párt - amiképpen
egy radikálisan baloldali is - attól radikális, hogy
ki akarja sajátítani a hatalmat. Alkotmánya persze
azért még lehet; sőt, mint a kelet-európai országok
gyakorlata mutatja, az ilyen alkotmányban a totalitárius
állam még akár demokratikusnak is deklarálhatja
magát. Azt is tudjuk, hogy manapság léteznek explicit
szélsőséges pártok és pártocskák,
amelyek minden további nélkül illesztik pártjuk
nevébe a "liberális" vagy a "köztársasági"
jelzőt. Mi ez, ha nem a józan politikai ész, sőt
a politikai illem nyílt kétségbe vonása és
megcáfolása? de elegendő a magam politikai-társdalmi
identitását szemügyre vennem, hogy hallgatóimat
épp olyan zavarba ejtsem vele, mint akár önmagamat:
zsidó vagyok, de alig ismerem a zsidó hagyományt,
s távol áll tőlem a zsidó nacionalizmus; konzervatív
meggyőződésűnek érzem magam, de politikailag
a liberális oldalon állok; a demokrácia mellett teszem
le a garast, noha nem hiszek az emberek egyenlőségében,
vonakodom elfogadni a többségi elvet, és kifejezetten
irtózom a tömegtől, a módtól, ahogyan a
tömeget irányítják kordában tartják
és szórakoztatják, valamint a tömegben rejlő
fenyegetéstől, mely alapjában veszélyezteti
a mindenkori kevesek magasabb eszmeiségét, ami az emberi
értékeket mindig is létrehozta.
Látjuk tehát, hogy
a politikai fogalmak épp úgy elveszítették
tartalmukat, mint ahogyan mára az ideológiák is tökéletesen
kiürültek. Ebben a században mindenki az identitását
keresi, ami az emberek mélységes bizonytalanságára
vall; egyszersmind a külső kényszerre is azonban, ami
valamiféle ketrecbe, de legalábbis valamilyen díszes
kalitkába akarja szorítani az embereket, ahonnan, akár
az idomított kakast, csak a viadal idejére engedik ki őket,
hogy az arénában összemérjék erejüket.
Miután a századot egy ideig a kommunizmus és a kapitalizmus,
majd általában a totalitarizmus és a demokrácia
- a "jó" és a "rossz" - ellentéteként értelmezték,
most újra felfedezik a nacionalizmust, mint korunk történelmének
valódi mozgatóerejét. Ismét megajándékoznak
bennünket egy minden határozott jelentését elvesztett
szóval, hacsak nem abban a folyamatban keressük a jelentését,
ahogyan egy alapjában véve pozitív töltetű
szó átértelmeződött teljesen negatívvá.
A nemzeti érzés egykor forradalmakat lobbantott lángra,
nemzeti államokat hozott létre, költőket, művészeket
ihletett meg, vagyis alkotó eszmének mutatkozott. Hogy ma
micsoda, jól tudjuk; de hát végül is senki sem
születik nacionalistának, az ember legföljebb önző
és destruktív hajlamokkal születik, majd a külvilággal
érintkezve, e hajlamok frusztrálódnak, s íme,
előáll a nacionalista. Nem hasonlít Kossuth Lajosra,
Manzonira vagy George Washingtonra, leginkább Adolf Hitlerre hasonlít.
S amiként a neonáci mozgalmak puszta ismétléssé
váltak, a feldolgozatlan múlt egyfajta önismétlő
feldolgozásává, amely már megtévesztésül
sem foglal magában semmilyen teremtő gondolatot, pozitív
elemet, ugyanígy a nacionalizmus sem egyéb ma, mint a destrukció
számos ábrázata közül az egyik, s ugyanolyan
visszataszító ábrázat ez, akárcsak a
különféle fundamentalizmusok vagy a mindenféle
világmegváltás.
Tény és való,
ebben a században minden lelepleződött, legalább
egyszer minden megmutatta igazi arcát, minden igazabbá vált.
A katona hivatásos gyilkossá, a politika bűnözéssé,
a tőke hullaégető kemencékkel fölszerelt
emberpusztító nagyüzemmé, a törvény
a szennyes játék játékszabályává,
a világszabadság a népek börtönévé,
az antiszemitizmus Auschwitz-cá, a nemzeti érzés népirtássá.
Mindenen átüt az igazi szándék, századunk
valamennyi eszméjét átvérezte a nyers valóság,
az erőszak és a destruktivitás. Talán úgy
áll a helyzet, ahogy a kor lelkének legnagyobb ismerője,
Franz Kaffka megfogalmazta: " Das Negative zu tun, ist uns noch auferlegt;
das Positive ist uns schon gegeben. " (A mi dolgunk még, hogy elvégezzük
a negatívat; a pozitív már megadatott nékünk.)
E kurta mondat roppant perspektívát
nyit meg, elvisz egész a teremtésig, az emberi sors mitikus
kezdeteihez. De miért ne értelmezhetnénk e szavakat
történetileg is? Elmúlt egy kor, egy bizonyos emberi
magatartás immár visszahozhatatlannak látszik, akár
az életkor, a fiatalság. Mi volt ez a magatartás?
Az ember ámulata a teremtés fölött; az áhítatos
csodálkozás, hogy a felbomló anyag - az emberi test
- él, lelke van; a világ fennállásán
való csodálkozás múlt el, és vele -
tulajdonképpen - az élet tisztelete, áhítat,
öröm, szeretet. A gyilkosság, ami e régebbi korszak
helyébe lépett - nem mint gyakori rossz szokás, mint
kihágás, mint "eset", hanem mint létforma, mint az
élettel és a másik élőlénnyel
szemben felvett és alkalmazott "természetes" magatartás
-, a gyilkosság mint létszemlélet, a gyilkosság
magatartásformája tehát kétségkívül
gyökeres változás - életkortünet avagy végső
kórtünet, mindegy. Ellene vethető, hogy az emberirtás
találmánya éppenséggel nem új találmány;
de a
folyamatos
, az éveken, évtizedeken keresztül
rendszeresen folytatott és így
rendszerré
vált
emberirtás, a mellette zajló úgynevezett normális,
hétköznapi élettel, gyermekneveléssel, szerelmes
sétákkal, orvosi rendelőórákkal, karrier-
és egyéb vágyakkal, civil kívánságokkal,
alkonyi mélabúval, gyarapodással, sikertelenséggel
vagy sikerekkel stb. stb.: ez, együtt a megszokással, a félelemhez
való hozzászokással, a beletörődéssel,
a legyintéssel, sőt az unalommal - ez már új,
sőt a legújabb találmány. Ugyanis - és
ez benne az új:
elfogadtatott.
Bebizonyosodott, hogy a gyilkosság
létformája élhető és lehetséges
létforma: tehát
intézményesíthető.
Lehet: az ember földi rendeltetése, hogy elpusztítsa
a Földet, az életet. De akkor talán úgy cselekedett,
mint Sziszüphosz: egy időre kibújt rendeltetése,
feladata alól, kicsúszott a halál markából,
és elgyönyörködött abban, amit el kell pusztítania:
az életben. Így nézve, e vonakodásnak köszönhető
minden magasrendű forma és gondolat, amit létrehozott;
a művészet, a filozófia, a vallások az ember
megtorpanásának, tulajdonképpeni feladata - a pusztítás
- fölötti habozásának terméke; ez a habozás
magyarázza az igazi nagyok gyógyíthatatlan, nosztalgikus
szomorúságát.
Talán soha nem volt még
akkora szüksége a világnak egy ilyen megtorpanásra,
egy ilyen, szellemi értelemben vett aktív megpihenésre,
mint most lenne. Megtorpanni, hogy fölmérje helyzetét
és újrafogalmazza értékeit - amennyiben még
egyáltalán értéket tulajdonít az életnek;
s valójában ez a legelső kérdés, amit
önmagának föl kellene tennie. Meggyőződésem
ugyanis, hogy az élet leértékelődésének,
a korunkat pusztító rohamos
egzisztenciális hanyatlásnak
az a mélységes csüggedtség az oka, melynek gyökere
viszont a megtörető történelmi tapasztalatok s a
belőlük származó
katartikus tudás
elhárításában rejlik. Úgy tűnik,
mintha az ember többé nem a saját sorsát élné
itt a földön, s ezzel elveszítette megszenvedett jogát,
hogy Oidipusz királlyal elismételje: "Mindennek ellenére
- előrehaladott korom s lelkem nagysága azt sugallja nékem,
hogy minden jól van...", vagy hogy rá is vonatkozzék
az Írás: "És meghala Jób jó vénségben
és betelve az élettel". Ellenkezőleg, miközben
rettentő s értelmetlen szenvedést és fájdalmat
ró másokra és önmagára, korunk embere
úgy képzeli, hogy az egyetlen, valóban vitathatatlan
értéket a szenvedéstől mentes életben
találja meg. Csakhogy a szenvedéstől ment élet
egyúttal a valóságtól is megszabadult, úgyhogy
Hermann Brochhal kérdezhetjük: "Van-e még valóság
ebben az eltorzult életben? és van-e még élet
ebben a hipertrófiás valóságban?". Így
aztán, miként az öröm is (hogy a boldogságot
itt még csak ne is említsük) a szenvedés is a
legtorzabb, legterméketlenebb formát ölti korunkban
- tömeggyilkosságok színtereire, lágerekbe vagy
a politikai rendőrségek kihallgató szobáiba,
szerencsésebb társadalmakban a szadomazochista pornófilmek
celluloidszalagjaira száműzik. Holott nemrégiben a
szenvedést: az emberi sors megélését és
elszenvedését még a legmélyebb tudás
forrásának tekintették, amely nélkül semmiféle
alkotás nem képzelhető el, semmilyen emberi mű
nem jöhet létre.
Önkéntelenül is
történelmi párhuzamok jutnak eszembe. Korok, melyek
súlyos csapást mértek az emberre, s amelyek, úgy
tűnik, mégsem a puszta gyötrelem, hanem egyúttal
valamiféle érlelődés gazdagító
élményét hagyták benne. S ezek az értékek
korántsem a puszta megélésben rejlettek, hanem etikai
következményeikben, abban, amit e tapasztalatokból az
ember képzelő-, formáló- és akaratereje
teremtett. Az egész Európát fenekestől felforgató
napóleoni korszak például már jócskán
magán viselte a modern világháború valamennyi
ismérvét: a megszállt területek polgári
lakosságát egyformán sújtották a harcok
valamint a kontinentális zárlatból adódó
áruhiány meg éhínség; uralkodóházakat
fosztottak meg hatalmuktól, rendszerek buktak meg és keletkeztek
újak, városok dőltek romba, Európa országútjain
hadifoglyokat tereltek, és Moszkva alatt megfagyott egy hadsereg.
Mégis, e kaotikus világélményből nőtt
ki a tizenkilencedik század nagyszabású szellemi és
anyagi kultúrája, ez vált alapjává a
tragikus ember újkori megfogalmazásának, kozmikus
élményének a felejthetetlen képben, ahol a
sebesülten heverő Bolkonszkij herceg pillantása a magas
égre felvetül. Nemrégiben, Amszterdamban járva,
a Rijksmuseum egyik termében Rembrandt festményével,
a
Cocq kapitány csapatá
val, általánosabban
ismert nevén az
Éjjeli őrjárat
tal találtam
magam hirtelen szemközt. Ezek a sötétségből
kibukkanó arcok, melyeken csak úgy lángol a világ
birtokba vételének vidám bátorsága és
a szó legmagasabb értelmében vett kihívó
kíváncsiság, ez a derűsen elszánt csoport,
ahogyan lámpásaival mindjárt bevilágít
majd a még előtte feketéllő sötétség
minden ismeretlen zugába, szegletébe: mondom, ezek az arcok
akkor egyszerre ráébresztettek, hogy hová jutott és
mit veszített az európai ember.
Jogos a kérdés: miért
öltenek korunkban még az örömteli fordulatok is baljós
színezetet, miért szabadítják fel tüstént
a legsötétebb erőket, s a legjobb esetben is miért
tornyosulnak terhes és megoldhatatlan problémákként
a horizonton? Ötven éve, amikor a Harmadik Birodalmat szétzúzták,
a nyugati világ nem csupán talpra állni volt képes,
de a politikai, anyagi, sőt valamelyest még a szellemi megújulásra,
vagy legalábbis egy érvényesnek tűnő szellemi
konszenzus kialakítására is. Most, amikor negyven
esztendei küzdelmének gyümölcse beérett, és
a második totalitárius birodalom is megdőlt, az összeomlás,
a kelletlenség, a tehetetlenség általános érzése
dominál. Mintha valami másnapos hangulat csömöre
járná be Európát, mintha egy szürke reggelen
arra ébredt volna, hogy két
lehetséges
világ
helyett hirtelen csupán egyetlen
valóságos
maradt volna meg neki, az ökonomizmus, a kapitalizmus, a pragmatikus
eszmeietlenség győzelmes, ám alternatíva és,
mindenesetre, transzcendencia nélküli világa, ahonnan
nincs többé átjáró az átok-, vagy
az ígéret földjére - kinek-kinek ahogy tetszik.
Mintha csak a totalitárius birodalom anyagi valóságával
egy eszme is megbukott volna, holott a kettő: Birodalom és
Eszme sosem volt azonos. A Birodalom az
a
Birodalom volt, az Eszme
pedig festett rózsacsokor egy fogolytábor kapuján.
És mégis: e hangtalan összecsuklás (nevezik "bársonyos
forradalomnak" is) mintha lerombolt volna valamit az emberekben, s nem
pontosan tudni, micsodát: az ellenállás étoszát-e,
mely egy létformának tartást adott, vagy a remény
egy nemét, amely ugyan tán sosem volt valódi remény,
de, kétségkívül, úgyszintén tartást
adott - mindenképpen véget vetett azonban a viszonyítás
relativitásának. S most itt állunk győztesen,
kiürülten, fáradtan és kiábrándultan.
Vagy mégsem? Netalán
tévednénk? Netalán ismét csak optikai csalódásnak
estünk áldozatul, ahol az optikát valójában
manipulációnak hívják, és semmiféle
győzelem nem esett? Egy roppant fenyegetés hárult el
a fejünk fölül, vagy csupán a dinamika pillanatnyi
irányvesztésének vagyunk tanúi, mely világdinamika
mindeddig azt sugallta nekünk, hogy harcban állunk? S csupán
annyi történt, hogy a dinamika e pillanatnyi megbicsaklása
mintegy a győzelem zavarában netalán csak hirtelen
látni engedi, hogy mindnyájan egy általános,
totalitarizmusokat és demokráciákat, köz- és
magánéletet átfogó nagyobb totalitás
konformitásában élünk, amelyet - közhely
erről beszélni - a tömegmédia, a tömegkultúra
elidegenítő hatalma
fokoz
körülöttünk
elviselhetővé?
Lehetséges-e, hogy az elakadó
ritmus a mindannyiunkat táncba rántó nagy dinamika
robajló kattogását engedi meghallanunk hirtelen, az
elszabadult hajtómotort, amely már réges-régen
járszalagjára vette, s ütemet szabott a világnak,
amely ütemet csak követni, vagy attól lemaradni lehet,
de vele más ritmust szembeállítani, vagy tőle
függetlenülni, elszigetelődni, mintegy betömni a fülünket
immár soha többé?
Nem tudom. Író vagyok,
aki kevés információval rendelkezem, s még
a rendelkezésre állót is sokallom. Nem tudom, hogy
a világtotalitás efféle víziója realitás-e,
vagy csupán zenei érzékem sugallata. Egy kérdést
azonban kétségkívül föltesz nekünk
a pillanat: miért küzdjünk a továbbiakban, ha fantáziánkat
nem mozgatja meg eléggé a nemzeti jövedelem szakadatlan
növekedésének kétségkívül
alapvetően fontos, csakhogy nem túlságosan színes
eszménye? Csak azt az egyet ne higgyük azonban, hogy az ilyen
száraz tényállás, mint a nemzeti jövedelmek
különbözősége, nem túlontúl is
elégséges ok ahhoz, hogy népeket, államokat,
földrészeket szembefordítson egymással, s hogy
e materiális szembenállás aztán meg nem termi
majd kecsegtetően színes ideológiáit.
Azt akarom tehát c sak mondani,
hogy figyeljünk a hajtómotor zúgására,
s tanuljuk azt megkülönböztetni a világegyetem lassan
már alig kivehető kozmikus neszeitől, ahol az emberi
tragédiának mind a jajszava, mind az örömujjongása
immár visszhangtalanul elenyészni látszik. A történelem
nem ért véget, ellenkezőleg: tendenciái szerint
továbbra is mindinkább magába nyeli s elszigeteli
az embert természetes tartományától, sorsának,
bukásának és felemelkedésének egyetemes
színterétől, s cserébe a minden pillanattal
tovább sodró feledést kínálja, a tökéletes
amnéziát, a történelem totalitásában,
a történelmi időfolyamban való maradéktalan
feloldódást. Hamis és meghamisító moralitásának
egész eszköztárát latba veti, a konformizáló
agymosás totális technikájának minden leleményét.
Hiszen olyan könnyű elítélni és elutasítani
apokaliptikus eseményektől hemzsegő korunkat - annál
nehezebb együtt élni vele, sőt a szellem bátor
erőfeszítésével elfogadni, kimondani róla:
a
mi
korunk, a
mi
életünk tükröződik
benne. Márpedig úgy érzem, hogy a pillanat, a jelen,
amelyben - mint egyébként minden jelenben - mintegy összetorlódik
az idő, éppen ezt a választást kívánja
tőlünk. Egyelőre csak vajúdásának
kínjait látjuk; az évszázad betegen vergődik
cellájában, önmagával küszködik: elfogadja-e
vagy elvesse önnön létét, létezési
formáját, tudatát, s míg kínjai közt
fetreng, hol az erőszak, hol a bénító bűntudat,
a dühödt lázadás vagy a depressziós tehetetlenség
hideglelős rohamai törnek rá. Nincs birtokában
létezése világos tudatának, nem ismeri célját,
életfeladatát, elvesztette kreatív örömét,
fölemelő gyászát, termékenységét
- röviden: boldogtalan.
Igen., eszmefuttatásunk végül
is e szóhoz juttatott el minket, s ha már így történt,
föltesszük a kérdést - ha teljesen kielégítő
választ nem remélünk is rá kapni -, hogy miért
veszítettük el erkölcsi jogosultságunkat a boldogságra
- de legalábbis miért érezzük úgy, mintha
elveszítettük volna. Mert, mindent egybevetve és mindenen
túl, ez korunk nagy üzenete, akárhogy is nézzük.
Talán nem úgy van, ahogy Adorno mondja, hogy Auschwitz után
többé nem lehet verset írni; tény viszont, hogy
Auschwitz után - amint látszik - nem lehetséges többé
a boldogság. Márpedig korántsem valaminő elvont
erkölcsi parancs alapján, amely tudat alatt azt sugallná
nekünk, hogy Auschwitz miatt immár örökké
vezekelnünk kell. Ellenkezőleg, úgy tapasztaljuk, hogy
a formális gyászünnepségek, a nyilvános
megemlékezések gépiesen ismétlődő
szertartásai inkább mintha az intézményesített
felejtést, semmint a katartikus emlékezést szolgálnák.
Egyszerűen csak észleljük és tapasztaljuk a boldogtalanságot,
mégpedig nem csupán a magas elme és etika szintjén,
ahol a föltételek egyszerűen nem kínálnak
jobb választást, hanem a tömegek mélyén
észleljük és tapasztaljuk, s nem tudni, az ember Auschwitz
utáni boldogtalansága-e ez, vagy pedig ez a boldogtalanság
vezetett-e Auschwitzhoz.
Jól tudom, olyan kérdést
feszegetek, amelyről nem nagyon szokás beszélni, minthogy
az ember boldogsága vagy boldogtalansága nem tudományos
kérdés. Történelem, szociológia, közgazdaság
- igen, ezek tudományok. Csakhogy ezek egyike sem ad választ
a boldogság kérdésére - igaz, föl sem
veti azt. Valószínűleg olyan területre tévedtünk
tehát, amelyet nemcsak a tudomány, de lassan már a
költők is elhagytak. De hát az embernek nem csupán
politikai- és gazdaságtörténete, hanem etikai
története is van, s ez minden ismert mítoszban a világteremtéssel
kezdődik. Ha Albert Camus kereken kijelenti : " A boldogság
kötelesség", akkor nyilvánvalóan arra gondol,
hogy az ember csakis azzal szerezhet örömet Istennek, hogy boldog.
S ez a mondatom természetesen metaforikusan, ha szabad így
mondanom: költőileg értendő, s nem konfesszionális
értelemben, mint ahogyan közel áll hozzám az
isten gondolata, de távol minden konfesszió. Így a
boldogság gondolata a teremtéssel rokon gondolat, s minden,
csak nem statikus nyugalmi állapot, a kérődző
szarvasmarha békessége. Ellenkezőleg, a boldogság
igénye alighanem a legsúlyosabb belső küzdelmet
rója az emberre: azt, hogy önmagát önmagával,
roppant igényei mértéke szerint elfogadtassa, hogy
a minden emberben benne élő istenség mintegy magához
emelje az esendő személyt.
Ám hogy így legyen,
ahhoz az embernek előbb vissza kell találnia önmagához,
személlyé, individuummá kell válnia, az egzisztenciának
abban a radikális értelmében, amit ez a szó
jelent. Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként
eltűnjön a történelemben, hanem, hogy megértse
sorsát, szembenézzem halandóságával
és - most egy igencsak ódivatú kifejezést fognak
hallani tőlem: - hogy megmentse a lelkét. Az ember magasabb
értelemben vett boldogulása a történelmi létezésen
kívül rejlik - de nem e történelmi tapasztalatok
megkerülésével, ellenkezőleg, azok megélésével,
birtokba vételével és a velük való tragikus
azonosulással; az embert egyedül a tudás emelheti a
történelme fölé, a totális történelem
csüggesztő, minden reménytől megfosztó jelenléte
idején a tudás az egyetlen méltóságteljes
menekülés, a tudás az egyetlen
jó
. Csakis
e megélt tudás fényében tehetjük fel a
kérdést: teremthet-e értéket mindaz, amit elkövettünk
és elszenvedtünk - pontosabban fogalmazva: tulajdonítunk-e
értéket a saját életünknek, vagy pedig
elfelejtjük, mint az amnéziás betegek, esetleg elvetjük
magunktól, akár az öngyilkosok. Mert ugyanaz a radikális
szellem, amely az emberi tudás örökségévé
teszi a botrányt, a gyalázatot és a szégyent,
egyszersmind felszabadító szellem is, és nem azért
vállalkozik a nihilizmus mételyének maradéktalan
feltárására, hogy ezeknek az erőknek engedje
át a terepet, ellenkezőleg, azért, mert saját
vitális erőit látja gazdagodni evvel.
Mondandóm végéhez
közeledve a szememre vethetik, hogy egyetlen konkrét, kézzelfogható
javaslatot sem hallottak tőlem. Valóban, sem a politikához,
sem a gazdasághoz, sem a közigazgatáshoz nem értek.
Nem tudom, hogyan kell megoldani a menekültkérdést,
a szociális problémákat, a szegényebb országok
s az értékes emberek felkarolását, nem tudom,
hogyan lehet megteremteni az új biztonsági rendszert. Egy
valamit azonban határozottan tudok: az a civilizáció,
amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely
e kinyilvánított értékeket cserben hagyja,
az a pusztulás, a végelgyengülés útjára
lép. Akkor majd mások fogják kimondani ezeket az értékeket,
s e mások szájában azok már nem értékek
lesznek többé, hanem megannyi ürügy a korlátlan
hatalomra, a korlátlan pusztításra. Sokan melengetnek
mostanában egyfajta "újbarbarizmust": nos, ne felejtsük
el, hogy mire a barbárok elözönlötték Rómát,
addigra Róma már magától barbárrá
lett. Hadd idézzem itt még egyszer a nagy teológus,
Rudolf Bultmann szavait: "A történelem értelme mindenkori
jelenedben rejlik, és nem láthatod meg szemlélőként,
hanem csak felelős döntéseidben".
Igen, mi vagyunk a jelen, mi vagyunk
a sors, mi leszünk a történelem. Éljük életünket,
tesszük, amit teszünk, s ahogy múlnak az éveink,
észleljük, hogy a világ változik körülöttünk,
jobb lesz ,vagy rosszabb. Mi, itt a teremben, bizonyára mindnyájan
arra törekszünk, hogy jobb legyen. Miként lehetséges
mégis, hogy tetteink egyszerre oly távolra kerülnek
tőlünk, mintha valamely természeti erő egyszerűen
elcsente volna őket a birtokunkból, s mintegy a tömeges
cselekvések szakadatlanul zúgó malmába hajította
volna, amelyből a történelem őrleménye a
rostán át kizúdul, s amelyből aztán a
gyakran oly keserű kenyerünket sütik? Mi a jó, mi
a rossz? Hogyan kell helyesen élni? Csehov, a nagy író
szava cseng a fülembe egy évszázad távolából:
"Nem tudom, lelkemre, becsületemre, nem tudom..." De, mintegy az orosz
művész mondatának visszhangjaként, vagy tán
betetőzéseként, hadd fejezzem be Camus annyira ide
kívánkozó mondatával: "És akkor még
nem beszéltem a legabszurdabb alakról: az alkotó emberről".
* A hamburgi Deutsches Schauspielhaus-ban, 1995. május 14-én elhangzott előadás eredeti szövege
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu