ESTERHÁZY
PÉTER
A
RITMUS
1. Változott a helyzet.
S mert a németeknek sem volt már kötelező, hogy
itt találkozzanak nyugati rokonaikkal, érezhetően visszaesett
a korábbi tekintélyes turistaforgalom. Egyébként
frankfurti éveim alatt tapasztaltam: a volt NDK-sokban él
a nosztalgia Magyarország, a Balaton iránt. Itt töltötték
gyerekkoruk nyarait, olyan kevés pénzzel, hogy nem tudtak
megvenni egy palacsintát, s most szívesen visszajönnek
egy Opellal, és most már ropogós márkával
fizetnek. Csak zárójelben jegyzem meg: szóvá
teszik, hogy tizenöt forinttal drágult a palacsinta. Vigyáznunk
kellene a volt NDK-sokra, hiszen egy egész világ próbálja
"megdolgozni" őket, menjenek nyaralni a spanyol, az izraeli tengerpartra,
Máltára, a Kanári szigetekre. Ostobaság lenne
elszalasztani őket most, hogy pénzük is van, amikor negyven
évig jártak ide szegényen... Sokan elhúzzák
a szájukat, ha a volt NDK-s turistákról van szó.
Pedig a vendéglátó magát minősíti,
ha a vendéget nem olyannak fogadja el, amilyen.
A magyar Utazási Irodák
Szövetségének elnöke interjújából
2. Die Einsamkeit A magány
A magány az hasonló
Die Einsamkeit ist hnlich
hogy egy gyűlés és
eine Versammlung und akkor,
ha egy úr
dann, wenn ein Herr eine
beszédet tart.
Rede hlt. Ami legyen érdekes
Sie soll interessant sein
hogy leküzdje
und die Einsamkeit zu a magányt.
Köszönöm.
überwinden. Danke!
Ernst Herbeck
Viszonyom a német nyelvhez,
nyelvvel nem minden konfliktus nélküli. Alig is nevezhető
viszonynak, inkább kapcsolat, hűvös számítás.
Nem utáljuk egymást, nem köpünk a másik
után, de az egész nem egy nagy etvasz, szerelemnek semmiképp
se mondanám. ő persze nagyvonalúan eltűri, hogy
itt-ott megerőszakoljam, hogy még csak ne is kapizsgáljam
a Satzbau legendás fegyelmét, s hogy furtonfurt megforgassam
benne a der-die-das keserű tőreit. Én meg hálás
vagyok neki, mert megengedi, hogy fecseghessek, hogy különféle
nőknek
és férfiaknak a legkevésbé sem hibátlan,
ám érthető, ha én nem tudom is pontosan, milyen
módon érthető mondatokat mondjak, és mindezt
persze azonnal zokon is veszem, azt, hogy nem azt mondom, amit akarok,
hanem amit tudok, amit ő megenged, azt hogy nem
hallom
őt,
azaz nem tudom megítélni, ha egy szöveg, egy fordítás
hibátlan, de rossz, hibátlanul rossz, hogy nincs se íze,
se bűze, azaz nem élvezkedem vele -- érzem én
ezt a távolságot, az ilyet az ember megérzi, akkor
is, ha a másik nem mondja ki.
Europische Verstndigung
-- ezt is csak feléből-harmadából értem.
Az europischét már muszáj értenem, az utóbbi
években annyi fontos konferencián esett róla szó,
jól definiált geográfiai fogalom, legföljebb
az Ural hegység egynémely támadhat föl az identitászavar
bizonytalan, zsibongó érzése, hogy akkor ő most
ázsiai volna-e vagy már/még európai. Függ
nyilván a széljárástól.
A Verstndigung már
nehezebben érthető. A magyar újságok a díj
kapcsán az 'egyetértés' szót használták.
A magyar-német szótárban a következőket
találom: 'egyetértés': das Einverstndnis, das Einvernehmen,
die Eintracht (Frankfurter, és: mit jm in Eintracht leben), die
Übereinstimmung. Hát itt egy fia Verstndigung sincs. Nézzük
meg a verstndigen-t. Verstndigen: 'értesít', 'tudósít',
'megértet', ezekről a másik szótárban
a következők vannak: verstndigen, végre valamicske azonosság,
benachrichtigen, begreiflich machen, verstndlich machen, avisieren (die
uns in Ihrem Brief avisierte Rimesse haben wir erhalten). Nézzük
meg a sich verstndigen-t: 'megegyezik', 'megegyezésre jut'; vissza
a másik szótárhoz: übereinstimmen, zu einigen
(über den Preis).
Ha sokat járkálunk
a két szótár közt, magyarról németre
és vissza és vissza, könnyen úgy járunk,
mint ama performance-ban, amikor valaki elkezdett mondjuk 100 márkát
átváltani talán dollárra, majd azt vissza márkába
, majd azt vissza dollárba, márka, dollár, márka,
dollár, és így tovább, míg le nem nullázta
az összeget. Itt, a szótárak esetében akár
még fordítva is járhatunk, és váratlanul
milliomosok leszünk. De az sem jobb, hiszen mi a 100-ról szeretnénk
megtudni valamit.
A százról
még ezt olvastam az egyik szótárban: friedliche Verstndigung,
eine Verstndigung suchen und finden, és die Verstndigung der Völker.
Mindezen szótározásból
azt sejthetni, hogy ez a Verstndigung fontos, komoly szó, szeriőz
emberek használhatják, illetve akinek köze van hozzá,
az valamit nagyon akar, valamit, amiről azonban nem nagyon tudni,
hogy micsoda, valami homályos, fontos dolog.
Dicséretem
fényes tárgyáról sok minden elmondható,
jó, rossz, de hogy homályos volna, vagy hogy homályt
megtűrne, azt bizonyosan nem. Hogy túl nagy szókkal
jellemezzem: Nádas Péter egy Pascal vagy Wittgenstein rémületével
kaparászik az értelem, az értelmesség, a tisztaság
után. Nem hiszem, hogy ő egy jottányit is előmozdította
volna a népek közötti megértést, de talán
mindenkinél többet tett annak érdekében, hogy
észrevegyük ennek problematikusságát, azt, hogy
valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés
jegyében értjük félre egymást.
Nádas a rémületet
a következetesség higgadt maszkjával próbálja
elfedni. A következetesség ilyen intenzitásban kellemetlen.
Kellemetlen következetességgel számlálja végig
európai létezésünk, gondolkodásunk és
életünk ellentmondásait. Nem kímél semmit,
mindig konokul végigmegy azon az úton, amelyet választott,
kerül, amibe kerül, s minthogy magára sincs tekintettel,
mért volna az olvasóra tekintettel. Ezen radikalitása
miatt van az is, hogy aki őt hallgatja, az sokszor igen igyekszik,
hogy ne értse meg őt.
Nádas nagyon
magyar író -- országunk nívótlanabb
periódusaiban ezt külön perverz élvezettel hangsúlyoznám
--, de nem véletlen, hogy a németek, a német olvasók
(mert aki nem olvasó, az nem létezik) rátaláltak.
A klisék közt maradva: találhatnak benne ismerős
pedantériát, sőt van benne valami nagynénis
is (Tantén én családi tapasztalatból kicsit
mást értek, mint szokás, valami szorongatóan,
lidércesen nagyszabásút, ami egy világrendre
vagy annak hiányára figyelmeztet).
Persze aki Európáról
gondolkodik, annak legegyszerűbb Németországról
gondolkodnia, amely ma olyan, mint ama állatorvosi ló, sőt
két ló, amelyen minden jelenség, erény és
tehetetlenség, veszély és gazdagság demonstrálható.
Németországban most testet öltött Kelet- és
Nyugat-Európa egymásra vonatkozó tudatlansága.
A Kelet betört a Nyugatra. Vége a nyugodalmas időknek,
a barátságos és kölcsönösen fölényes
beszélgetéseknek. Most akkor mégis meg kéne
mindent érteni.
Nádas kerüli
a kelet-, nyugat-európai megjelelölést, a sorsának
kiszolgáltatott és a sorsát szervező emberről
beszél. Miközben a különbségeket a bőrünkön
érezzük, ő a közös vereségre figyelmeztet.
Ezt írja " Sors és technika" című esszéjében:
"Az egyik tudja ugyan, hogy mit kéne alakítania és
rendeznie, de éppen ehhez nincsen technikája, a másiknak
pedig van technikája, de nem tudja, hogy ezzel mit alakít
és rendez. S ezért nem különbséget lát
közöttük, hanem inkább egy olyan alkati tulajdonságainkból
származó szemléleti torzulás összefüggését,
amelyet a szimulációval és disszimulációval,
vagy éppen földrajzi és politikai fogalmak sematikus
kontrasztjával rejtenek el önmaguk és egymás
elől."
Egyébként
igen tanulságos az a vita is, amely a "Sors és technika"
felolvasása után zajlott az Alfred Herrhausen Gesellschaft
für internationale Dialog kuratóriuma és Nádas
közt. Az az intelligens, feszült, udvarias, enyhén sértődött,
jószándékú és háborgó
beszélgetés jól mutatta azokat az árkokat és
torlaszokat, melyek előtt az Europische Verstndigung Rosinantéja
toporog. Egy ló van, de "ami innét kulturális csőd,
az onnét kommunikációs zavar".
Nádas kényelmetlen,
de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást, nem siránkozik,
hanem szakadatlan az önismeretről beszél. Ha az ember
magyar, és az ember magyar, nem is tehet másként.
Magyarként sokat lehet tudni az önismeret töredékességéről.
Ezt a tudást fordítja a "Szegény, szegény Sascha
Andersonunk"-ban német tárgyra, s mondja ki a kellemetlen
verdiktet, miszerint nem kezdődhet az önvizsgálat a másik
ember vizsgálatával. "S hogy mért éppen a németeknek
vált olyan égető szükségletükké,
hogy a jó fedezékébe vonulva nevezzék néven
a rosszat? Erre a kérdésre nekik kell válaszolniuk",
írja.
Közbevetőleg
hadd mondjam el, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik
kieszelték, hogy én tarthatom ezt a laudátiót.
Lipcse Budapestről nézve meglehetősen messze van, valami
távoli ismeretlen hely, nem Leinzit, Lessing vagy Goethe városa,
nem a Deutsche Bücherei városa (egy nagyon rossz, ám
marxista lexikon szerint 1958-ban 2 660 000 kötettel), nem a Tamás-templom
kántor-karnagyának városa, mégcsak nem is Lassalle,
Bebel vagy W. és K. Liebknecht városa, nem is a Dimitrov-pöré,
hanem a Leipziger Messe városa, és a lejpziger messze, függetlenül
attól, hogy valójában micsoda , az valami rettentő,
homályos, szocialista őrület, annak a hazugságépületnek
az egyik takaros tornyocskája, melyet úgy hívtunk,
reálisan létező szocializmus, és az NDK, ha
lehet, még reálisabban létezett, mint bármi
más, és amennyire rémületes, hogy az egyik Németország
jáként deklarálva magát emelné föl
a másikat, a rosszat, ugyanennyire rémületes, hogy emez,
némiképp reakcióként, erre föl talál
magában mint rendszerben jót, azaz kezd nosztalgiával
gondolni szánalmas múltjára és a kenyér
árára -- múltkoriban Krenz elvtársat láttam
valamelyik kábeltévén, mint a kiskakas sétált
peckesen, és a nép (das Volk, ein Volk) lelkesen fogdosta
a kezét --, szóval egy szó mint száz, nekem
Lipcse valamiért NDK maradt (olykor még szegény Bachot
is endékásnak gondolom), s mint ilyen mindez a képzelet
szülötte, és ide eljöhetni azért és
csak azért, hogy a barátomról hosszú perceken
át gátlás nélkül szépeket mondjak,
napokon át ülni a szobámban fényesnél
fényesebb mondatokat farigcsálva, aggódón,
jó lesz ez? elég dicsérő? elég laudatív?,
lapozgatni a könyveit, jól ellenni -- ez nagyonis valóságos
dolog lett. Köszönöm szépen ezt a lehetőséget.
De vissza a munkához.
Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentős gondolkodóról.
Nem az. Író, aki gondolkodik -- ami egészen mást
jelent. Noha nagyon is igyekszik a fogalmakat tisztázni. Ez annál
is nehezebb és szükségszerűbb, mert egy olyan
országból való, melyet inkább költemények
és verssorok irányítottak, mint az alkotmány,
és amely éppen avval henceg, hogy Kelet-Európa csak
Kelet-Európából érthető, és kelet-európainak
lenni azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük. Nádas
egy polgár akkurátusságával iparkodik rendet
teremteni. Lehet-e valaki egyszál maga polgár? Ez Nádas
Péter magánya.
Ez vezeti őt,
túl az alkati szükségszerűségeken, Thomas
Mannhoz. Mert ő, Mann, volt az utolsó, aki még egyben
látta -- mit is? -- az európai kultúrát. Nádas
olyan, mint Thomas Mann volna Lübeck nélkül. Meglehetősen
dermesztő.
Amikor Lübeckben
jártam, nagyon sokat kellett rá gondolnom, Nádasra,
nem mintha ez kellemetlen lett volna, de azért mint
elfoglaltság
,
mint egész napos program -- túlzás. Nyilván
nem mer Lübeckbe jönni, gondoltam, fél, hogy örökké
itt marad. Hogy Lübeckké változik, akár a Ransmayr-regény
Ovidiusa. Én nem vágynék Thomas Mann-nal beszélgetni,
de azt szívesen kihallgatnám, kihallgatóznám,
ahogy Nádas konverzál vele. Fiúkról. Vajon
milyen képet vágna olvasván az Emlékiratok
könyvét? És milyet Nádas látva az ő
arcát?
Nádas író,
tehát elsősorban nem elvont fogalmak érdeklik, hanem
emberek, az emberi élet. Helen Hessel vad szabadságvágyáról
mesél, Jules-ről és Jimről, három- és
több-szögekről -- és mindez végül egy
Rede über Deutschland lesz. Az európai megértés
sajátosságait magamagán próbálja ki
-- szintén egy ember! -- amikor svéd barátjával,
Richard Swartz-cal egy könyvön át beszélget: a
beszélgetés lehetőségéről. Nagyon
szépen kínozzák egymást kétszáz
oldalon át: úgy, ahogy csak az egymást szeretők
tudják.
Esszéiben,
a Helenben, a Sacha Andersonban, a Sors és technikában, Nádas
tematizálta az úgynevezett problémákat, tisztán,
világosan, gazdagon, radikálisan. De a legtöbbet az
europische Verstndigungért mégis és természetesen
regényíróként tett, az Emlékiratok könyvének
írójaként. Ebben a könyvben elsőként
végzett el egy írói-intellektuális munkát,
melyet senki nem úszhat meg, most, ötven évvel a háború
befejezése után, túl, amin túl, innét
ki tudja min. Ebben áll a regény nemzetközi jelentősége,
valamint abban, hogy regényében tragikus hőst tudott
teremteni egy tragédia nélküli világban, mert
hisz tragédia ott van csak, ahol törvény van, és
manapság legjobb esetben jog ha van. A belső, magyar jelentősége
pedig az, hogy ilyen magyar mondatokat eddig még nem írtak,
ez nem volt meg. Az irodalom azért lehetséges, mert a világ
még nem kész, mondta egy okos ember, talán Roland
Barthes. Evvel a könyvvel készebb.
Itt olyan formát
talált, olyan szerkezetet, melyben a különféle
képességei jól érezhették magukat, a
már említett szigorúság (nem is a gondolkodása
szigorú, hanem az agya, vagyis elemibben az, bár ettől
még mérnök is lehetne), szigorú és érzéki
lénye mint talentum, a fantázia, és evvel karöltve
az egészen kivételes megfigyelő-képesség,
mely tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető (a kortárs
irodalomban Handkénak van ilyen rémisztően pontos tekintete).
Nádas klasszikusan
modern szerző, régimódi modern, a szabadság-egyenlőség-testvériség
embere, sőt harcosa. Mindig erről beszél. Mint ilyen
komolyan veszi a fogalmakat, mint kortársunk reményeket nem
fűz hozzájuk. A meg-nem-értést nem a tárgyismeret
vagy valamiféle, egyébként elég nehezen definiálható
jószándék hiánya okozza. Európa különb-különb
részei a szabadság-egyenlőség-testvériség,
zárójel: vagy a halál, zárójel bezárva,
e hármas egység elárulásának más-más
fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak
nagy írója Nádas Péter.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu