Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Ötödik szám    |    p. 264-268.    |    Facsimile
 

 

HÁBORÚS MŰVÉSZETI IRODALOM

"Azt hiszem, hogy minden művészi dologban újra egyszerűek leszünk. Csakhogy ebben az egyszerűségben több lesz a gazdagság, mint abban a pazarlásban, amellyel békeidőkben gyakran elkápráztattak bennünket. Az idealizmus megújulásában szinte magától fog megújulni a művészi alkotóerő is. Ez eddig mindig így volt, valahányszor véres háborúk után a nemzet hatalmas erőfeszítésével regenerálódott. Mindannyiszor a szenvedélyes növekedésben a genialitás hatalmasan fellobogott és a vérreláztatott földön a béke kalászai gazdagabban rengtek, mint valaha."

Ezek az emelkedett szavak egy német esztétikus, Scheffler Károly tollából származnak s azt az alaphangulatot ütik meg, mellyel a német művészeti irodalom a háború folyását tekinti. Szenvedéllyel és elfogódottan, mint az életnek egy nagy élményeket nyújtó jelenségét, úgy nézik e nagy fergeteget, melynek eredményétől az idealizmus hatalmas fellángolását remélik s újjászületését mindannak, amit ők ebben összegeznek: szenvedély és forma. Azok a kis háborús füzetek, melyeknél egyebet alig produkál egy év óta a német irodalom, tele vannak pátosszal és hittel, riadóval és megadással. A német elme ma vizionarius, kilépett az iskolamesteri nyugalomból és a számvetésben is szinte apokaliptikus erőfeszítést tesz. Nemzet-gazdásza, publicistája, társadalompszichologusa mind megrendülve áll e nagy összecsapások tövében s a jelenségek viszgálatának metafizikai elmélyítése általánosabb náluk, mint valaha. Az esztétikusok legnagyobbrészt úgy tekintik a háborút a művészetre nézve, mint a szent tüzet, mely leolvaszt minden salakot. Csak ami igazán nagy, aminek ereje s ősi rendeltetése van, az fogja kiállni e viharokat, mert minden újból mérlegre kerül s az, ami beteges és gyönge, nem fogja túlélni az idők e változását.

Az a ritka és majdnem példátlan összedobbanás, mellyel e háborúba elindult a németség, már a művészetnek is diadalmi indulóit zengi. Többről beszélnek, mint a művészet géniuszának megfiatalodásáról. Egy német formáról, mely végig fog ömleni a nemzeti öntudat minden új hajtásán. Egy stílusformáló erőről, mely kilöki a gondolkozásból és a tettekből mindazt, amit a francia szellem utolsó lidércfény gyanánt még benne felejtett. A németség számára e világháború a művészetben a vitorlák teljes duzzadását jelenti, a szabadság vizein való evezést és kiváltódását minden friss energiának, mely eddig lemondóan a lélek mélyére ült az idegen formák előtt meglapulva.

Az ó-görög közmondás szerint a «háború minden dolognak az atyja». Ezt választja gondolatai alapmotívumául Ehrenberg tanár a mün-steri egyetemen tartott előadásában («Der Krieg und die Kunst», Münster. Verlag Borgmeyer & Co.). S ebben leli fel azt a vigasztaló mozzanatot, mely a háborús pusztulásokért kárpótolhat. A művészet legszebb, legdúsabb termései háborús romokon nőttek nagyra. A görög ciklopfalak, a római Aurelianus városerődök, a délfrancia Avignon, Carcassone és Aiguës Mortes, de mindenekfelett a világnak egyik legelragadóbb városképe: a brüsszeli városház-tér a háború pusztításaiból sarjadt ki. A grande place, az Északnak egy a csodás Márkus-tere az 1695-iki francia hadjárat után keletkezett, mikor a megmaradt városházához alkalmazkodva a céhek házainak építészei leg-szeszélyesebb ötleteiket hangolták össze egyetlen műremekké. Így kell majd a német építészeknek is egységes városképek s csinos mun-káskoloniák összhangjára törekedniök, mikor a keletporoszországi feldúlt helységek újraépítéséről lesz szó. A háborúnak a művészre való hatása azonban még elevenebb, mikor egy nagy szenzáció erejével ihletik meg a lelkét színei, foltjai, vonalai. Az aeginai templom oromfalán Achilles holtteste körül még egy merev ritmus törvényszerűségével mozognak a harcosok s az út, mely innen Leonardo híres Anghieri melletti ütközetéhez vezetett, a világ leghatásosabb csataképéhez, a tisztánlátás, a nagy átélések nyomán fakadó felismerések útja. Ehrenberg kimutatja, hogy az a tudatos mozgás-ritmus, amelyet oly nagyszerűen magyaráz meg Leonardo iratai közt a híres ütközet jellemzés, mint hatott évszázadokon keresztül a képzőművészetre. Sorra veszi a leghíresebb csataábrázolókat. Jacques Callot-t, aki a háború nyomorúságait megragadó metszeteken mutatja be és Jacques Courtois-t, a műtörténetben kissé elhanyagolt Boursignont, akinek minden festménye és karca személyes tapasztalások erejétől sugárzik. Salvator Rosa mellett, aki a tömegek hatalmas mozgatója, ott van Rubens is, híres amazoncsatájával újból Leonardóra emlékeztetve. De ő is, mint Dürer, geniális egyszerűséggel tudta a háború nagy furiáit a pusztulás, az éhhalál és a pestis veszedelmeit megjeleníteni s azt a gondolatot, hogy mennyit szenved Mars lábaitól a tudomány és a művészet. Rudenek a párisi Arc de Triompheon lévő híres Marseillaise és Rodinnek nagyerejű csataordítása éppen úgy bizonyságai a jelenkori művész háborús érdeklődésének, mint Klingernek Brahms fantáziájában a titánok harca az istenekkel. De mégis, mintha a kételkedés árnyéka is megjelenne Ehrenberg szavai mögött. Hivatkozik az 1871-iki hadjáratra, amelytől a német művészek hatalmas kilendülé-seket vártak, de amelynek a nyomában alig-alig támadt a nemzeti felbuzdulást méltóan megörökítő művészi alkotás.

Hazafiság, etika és művészet, e különböző kategóriájú fogalmak könnyen elkeverednek, kivált a léleknek ily extatikus állapotában, mint a maiak. De pontos különbségeket igyekszik ez eszmék közt tenni Gustav E. Paraurek az ő politikai röpiratában (Patriotismus, Kunst und Kunsthandwerk). Világos fő, tartalmas mondanivalók, nyugalom az ítéletekben — ezek jellemzik a stuttgarti múzeum-igazgató egyéb munkáit is. Ő is kifejti, hogy a nagy német háborúk és szabadságharcok hőseivel s kivált a hadvezérek fejeivel hányszor találkozunk képtárakban, szobrok csarnokaiban és iparművészeti tárgyakon. De azt is látja, hogy a 70 —71 -iki események után a nagy várakozásokat mennyire agyonütötte a sok ízléstelenség, apró «műtárgy», mely Vilmos császárt azért öltöztette hermelinbe, hogy — szappantartó lehessen belőle porcelánból és Bismarckkal azért kalapáltatta össze Németországot, hogy a fejét — söröskancsónak mintázhassák meg. A Hurrákiccsek virágkora volt ez a háború is, mint ahogy a mai időkben is veszedelmesen elburjánzanak a hazafias kiccsek. Paraureknek komoly aggodalmai vannak aziránt, nem fogják-e a műalkotásokat a hazafias szempontok túltengésével hamis ítéletek alá venni. Nem üti-e agyon újból az etika az esztétikát? Nem győz-e gutgesinntség a művészi szabadság felett? Nem válik-e a rendőr-őrmester műítésszé?... Fél a sekélyes tartalmú esztétikától ; félti az őszinte formákat a morálfanatikusoktól és fél attól is, hogy a túltengő nacionalista érzések, a korrekt nyárspolgárok erkölcsi nyafogásai nemcsak a beteges francia művészi importot fogják egyszersminden-korra megszüntetni — ami nem baj — hanem a művészi kiválasztásnak is útját állják, ami már baj. Általában lépten-nyomon higgadtságra utal. Látja a németség jövendő nagy szerepét, hogy a népek kulturéletében a vezetést átvegye, de ehhez a világot jelentő hivatáshoz egy világot átölelő tekintet is kell... És tudományban, művészetben csak az a hazafiatlan, aki egyoldalúan nacionalista álmokat sző. Semmi sem kerüli el figyelmét, amibői a német művészi alkotóerő jövendő szerepére lehet következtetni. Tudja, hogy a német divat megteremtése, a párisi importtól való függetlenítése elsőrangú gazdasági kérdés s érzi, hogy ennek a súlypontja Bécsre fog esni. Tudja, hogy a határszéli német vidékek újraépítésével a német építészek és tervezőművészek szövetsége, a Werkbund alkotóerejének igazi területéhez fog jutni s evvel a német forma után való vágyhoz lép közelebb az építészet. Általában egészséges differenciáltság elkövetkezését várja a művészetben. De ez nem azonos azzal a divatos jelszóval «az új, tiszta ideállal, melyet sok erkölcsi csősz úgy vár, mint egy isteni büntetőbíróságot. Sokan ugyanis a mai művészetet úgy tekintik, mint amely a kéjek fertőjében éviekéi, amelyet egy kokett és bűnös géniusz a pestis levegőjével fertőzött meg és amely engedve egy romlott város sugallatának a lápnak virága lett. Az ember lúdbőrös lehet, ha arra gondol, minő örvény szélén táncoltunk idáig».

Így sóhajt fel gúnyosan Paraurek s ez az érzésünk valóságos lidércnyomássá válik, ha egy másik háborús pampfletet olvasunk, melynek Momme Nissen a szerzője (Der Krieg und die deutsche Kunst. Freiburg i. Br. — Herder). Egy jámbor, hazája erkölcsi megtisztulása és művészi kijózanodása után sóvárgó prédikátorszellem nyilatkozatai vannak benne. Néha nyers, mint Abraham a Santa Clara, de egészben kicsinyes, mint egy politizáló iskolamester. Elfelejtettük — mondja — hogy minden kultúrának az erkölcsiség az alapja. S ezért engedtük magunkat Paris erkölcstelen művészetétől átitatni. Ezután taxatíve sorolja fel Paris bűneit a német képzőművészetben. Ezek: a hitetlenség, a tisztátlanság, az élvvágy, a hiúság, a maga kelletés... Hogy mifajta művészet az, amelyre a mai német fiatalságot az idegen rontás csábítja, annak a bizonyítására egy mellékleten bemutatja Burljaknak és Kandinskynak «Der Blaue Reiter»-jéből vett két festmény reprodukcióját, melyekről joggal mondhatta egy francia folyóirat, hogy az a francia les Fauves művészcsoport bosszúja a németeken, akik igy bolondították meg hajdani ellenfeleiket. Még a Simplicissimust is az erkölcsi és művészi métely melegágyának tekinti Nissen s erre is vonatkoztatja Bode nyilatkozatát, hogy «az új művészetben megvan a törekvés: összetörni a hitnek és erkölcsnek valamennyi korlátját». Ő is azt hiszi tehát, hogy ez a világháború tisztító tűz, melynek kohójából fognak újraéledni a régi német művészeti szellem jellegzetességei: az eszmei tartalom, a hazaszeretet, a hősiesség ideálja, a hitvilág szeretetteljes átélése s a hagyományok félénk tisztelete. Valóságos fogadalmakkal zárul a biblikus hangú röpirat, hogy mi mindent kell vállalnia jámbor penitenciában az eddig kicsa-pongó művészetnek.

Nem ily malasztos, hanem sokkal reálisabb célok után fut dr. Norbert Stern (Die Weltpolitik der Weltmode, Deutsche Verlagsanstalt), aki a németség e nagy háborújától nem kevesebbet vár, aminthogy a német iziés és a német divatművészet világuralomra fog szert tenni. Egy modern colbertizmus, amely természetesen a német financpolitikát gazdagítaná, az ő eszménye. Igen érdekes fejtegetésekben mu-mutatja ki, hogy a rómaiaktól Poiretig minden divattendencia egyúttal politikai tendencia is volt a világuralom bírására. A francia nyelv s irodalom mellett a francia női divat volt az az erős kapocs, mellyel Paris vazallusaivá tette az egész világot. Még 1914-ben is tele vannak a párisi divatműhelyek a legügyesebb bolgár és cseh szabókkal, értelmes bécsi directricekkel, tehetséges orosz festőkkel és rajzolókkal, német, amerikai s angol divatárusokkal. Úgy ahogy XIV. Lajos egy öntudatos vámpolitikával s a külföldi kézműiparosok betelepítésével megteremtette a francia divat világuralmát s ahogy azután L Ferenc császár ugyanezt olasz textilmunkások betelepítésévei Németországban elkezdte — úgy kell ma a tudatos iparpolitikával a németséget abba a helyzetbe juttatni, hogy Berlin és München divatcentrumokká váljanak, amelyekből a német művészi forma kisugározzák az egész világra. Stern fejtegetései is azt bizonyítják, hogy a német művészet megújhodó törekvései elsősorban imperialisztikus gondolatokkal kapcsolódnak, iparuk hódítópolitikájának szárnyain fognak nagyra nőni, tehát hatásukban elsősorban iparművészeti és építészeti jellegűek s csak később lesznek érezhetők a képzőművészeti területeken. Az izlésdemokratizálás nagy munkája Németországban sokkal haladottabb-mintsem a birodalom alkotószellemekben való bősége. De a nemzedékek finom áfszűrése, sok olvasás, utazás, átélés, múzeumok, külföldi bolyongások, képtárak, kiállítások és legfőké-pen a német lélek nagy erénye: a tanulás, a fáradhatatlan tanulás ezt a nehézséget is le fogja győzni.

Hisz minden alkalom nevelésüket szolgálja. Itt van egy csinos kis könyv vagy száz finom reprodukcióval (Róbert Rehlen: Kleine Kriegskunstgeschichte, Verlag E. A. Seemann, Leipzig), amely a világháborúval kapcsolatos vidékek valamennyi fontosabb műemlékét felkeresi s az európai frontot kellemes önfeledtető órák számára úgy tekinti, mint egy nagy egységes muzeumot. Néhány találó szóval, baedeker-egyszerüséggel jellemzi a megtekintett helyeket. Először a sokat emlegetett belga városokat veszi sorra, azután a gótika hazáját tekinti meg, amelynek határain Picardia földjén az unokák: a barokk és a rokokó maradványai is lekötik a figyelmet. A kanális mentére jutva Angliába is átrándul, hogy néhány futó pillantást szenteljen ott levő régi művészeti maradványoknak. Részletesen varázsolja Krakó gazdagságát s fájdalmasan gondol arra, hogy a keleti balti vidékek rigai és revali műemlékei az évszázadok folytán szinte elvesztették német jellegüket. Szent-Pétervár és Moszkva templomaiban az orosz lelket kutatja, azután mértföldes csizmával átlép a Hagia Sophiába, hogy az egyptomi piramisokkal zárja le ezt a világíörténeti futtatást.

S amint halkan még egyszer végiglapozzuk ezt a könyvet s egy percre újra elvonulnak előttünk a világtörténeti színjáték véres színpadai, melyekhez egy évezred művészi energiái alkották meg a díszleteket: az aláhanyat-lott katedrálisok, szétlőtt klastromok, megcsonkult kórusok, átlyukasztott festmények és vérbeborult szökőkutak láttára — keresztülsajog bennünk a gondolat, hogy vájjon mekkora művészi értékeknek kell támadniok, amelyek mindezt jóvátegyék...?

A német esztétikusok bizalommal és fokozott életkedvvel vannak tele. A felsorolt írások dokumentumok, melyekből ma még inkább csak néppszichologiai adalékokat gyűjthetünk, mintsem valamely konkrét irányú fejlődés nyomjelzését láthatjuk. Ábrándok, vágyak, rendületlen hit egy ilyen termékeny korszak eljövetelében — egyelőre, a nagy zavarban, ezek csillapítják a legfinomabb lelkeket. A nagy zivatar lecsen-desedése előbb vagy utóbb mégis ki fog váltani új művészi koncepciókat, irányok összecsendülé-sét, egységretörő világnézetet, de ma még alig látják ennek irányát az elmék, melyekre lőporfüst és vérgőz borul.

NÁDAI PÁL

ISTÓK JÁNOS SZOBORMŰVE
ISTÓK JÁNOS SZOBORMŰVE

KOBER LEÓ PORTRAIT-TANULMÁNY
KOBER LEÓ
PORTRAIT-TANULMÁNY

GRÓF HOYOS-WENCKHEIM FÜLÖPNÉ LIGETI MIKLÓS SZOBORMŰVE
GRÓF HOYOS-WENCKHEIM FÜLÖPNÉ
LIGETI MIKLÓS SZOBORMŰVE

ZIFFER SÁNDOR FALU
ZIFFER SÁNDOR
FALU

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003