Tizennegyedik évfolyam, 1915    |   Második szám    |    p. 121-138.    |    Facsimile
 

 

A KÉPROMBOLÓK

Attól a naptól kezdve, hogy a múlt év augusztusában Európa legnagyobb és legműveltebb népei fegyvert fogtak egymásra: párhuzamosan az elesett és megsebesült hősök lajstromával, egy másikat is elénk tár a falvakat elsöprő és városokat megtépázó háború. A művészet veszteséglajstroma az, amelyben az emberi lüktető élet helyébe az emberi munka lép, a katonákat középületek, templomok és kastélyok, régi, századok óta becsben álló és pótolhatlannak látszó műemlékek helyettesítik. A sort Szentpétervár kezdte, amikor Bruno Paul alkotását, a modern német művészet egyik legjobb reprezentáló művét, a nagykövetségi palotát szinte rendőri segédlet mellett rohanta meg a háború első szelétől megvadult orosz tömeg. Gobelint, ritka porcellánt, kinai vázát, bútort, képeket fejszékkel tört össze, néhány óra alatt romhalmazt csinált Pourtales gróf kincseiből s nem hagyott egyebet csupasz falaknál. E támadást, amelyet a modern művészet sinylett meg, gyorsan követték aztán, sokszor értékesebb falak és műtárgyak pusztulása, ami előtt érthetően lefelé fordított fáklyával áll a műtörténet, s amely falaknak a restauráció csak árnyékát tudja visszahozni. A keleti harctéren — az illető vidék szegényebb volta miatt — kisebb mértékben, s nyugatin azonban egész csomó ily századokról való, bájos, nagyszerű és féltett művészeti örökség került a gránátok tüzébe, megsérült vagy elpusztult. A rheimsi székesegyház, az yperni posztócsarnok, a mechelni és loeweni templom, az arrasi városház és székesegyház, s mennyi, amiről most nem tudunk, kastélyok, régi lakóházak, amelyeknek a nagy közönség előtt nincs oly internacio-nális hírnevük, a baedekerek az utazók számára alig említik őket, de amelyek azért mind valami hamisítatlan szépséget őriznek, városuknak vonzó nevezetességei. S egyelőre még azt se mondhatjuk, hogy ez a tragikus sor, amelyen változtatni nincs módjában a szó, az érzés, a gondolat hatalmának, véget ért volna. A háború kellős közepében vagyunk, s ki tudja, mi fog még belekerülni a művészet e veszteséglajstromába? Emlékzetébe idézni talán fölösleges az olvasónak, hogy minő hatást keltett, amikor először jött a hír, hogy német gránátok érik és döngetik a francia gótika csodáját, a rheimsi székesegyházat. Valóságos sajtóvihar keletkezett, amikor az entente hangadói ezt a német barbarizmus leszögezésére igyekeztek kihasználni és a semleges államok hangulatában értékesíteni. A németek persze szintén súlyos nevű embereiket, kiváló elméket vonultattak föl ez egyoldalúan és politikai gyűlöletből kovácsolt vád visszautasítására. Csakugyan, ha a német vezérkari jelentésnek — amit nincs okunk föltenni — nem is volna igaza, amikor a rheimsi dóm bombáztatásáért a franciákra hárítja a felelősséget, mondván, hogy azt tüzérségi megfigyelőállomás gyanánt használták fel: a rheimsi dóm már eredetileg ki volt téve, háború esetén, az őt érő pusztulás veszélyének azzal, hogy a franciák e várost hatalmas erőddé alakították. Rheims a francia védővonal egyik legfontosabb ütközőpontja. Viszont tehetnek-e ugyanerről a franciák? Ha Heeringen tábornoknak igaza volt, a hadviselő hatalom szempontjából, amikor azt mondta: nekem drágább a német vér, mint a francia műemlék — a franciáknak is igazuk volt, amikor ők várvédelmi vonalukat, a Verdun—Beifort közötti frontot, nem a műemlékeikre való tekintettel húzták meg úgy, ahogyan az ma beton-sáncaival és páncélfalaival áll, hanem sztratégiai okok, a természet nyújtotta erők kihasználása alapján. Vigasznak a kulturjavak iránt fogékony és azok tönkretétele fölött őszinte fájdalmat érző ember számára persze ez nem vigasz. De hiába, el kell fogadnunk, mint megmásíthatlan szituációt, hogy harc hevében a harc kimenetelének érdeke minden egyebet háttérbe szorít. El kell fogadnunk, s bele kell törődnünk, hogy mindig így volt, ha megjelent a háború. A történelem útját romok jelzik, romok ma is, a huszadik század rendkívüli méretekkel operáló háborújában, s ezen nem változtat, csak enyhít az, hogy a németekről nem tehető fel a kulturjavak szándékos pusztítása, mint a szaracénoknál, vagy a törököknél a múltban, — jóllehet a «c'est la guerre» elvével, a háború természetrajzából kifolyólag sajnos, de az se volna túlságos váratlan és meglepő, ha a hadvezetés irgalmatlanságában odáig menne, hogy ezt állítaná föl: az ellenségnek minden téren, minden formában ártani. (Mint ahogy az angol-német harc rettentő kiélesedésénél, ettől már nem is vagyunk messzire.)

Akadtak persze hangok, nálunk ép úgy, mint a német sajtóban, amelyek hipokrizisnek, ál-fájdalomnak minősítették, hogy valaki megdöbben és siránkozik művészeti értékek pusztulásán, amikor a csatamezőkön patakokban ömlik a vér, ezerszámra lobban ki az igazi, az egyetlen és forró emberi élet. Könnyű átlátni azonban, hogy ez az okoskodás kiindulásában és következtetésében egyaránt téves. Olyasvalamiket fog össze ugyanis, ami egymással szemben nem hasonlítható és mérhető, s figyelmen kívül hagyja, hogy a művészeti produktumban szintén van élet. Hogy a holt anyag, a beszélni nem tudó matéria mindjárt beszédes, mihelyt emberi ingeniumot sugároz.

Mindezt egy könyv megjelenése alkalmából említjük, amely azt az időnkint megújuló sajnálatos szimptomát rajzolja elénk s vezeti végig a histórián, amit napjainkban a háború támaszt, szemünk láttára, tragikus aratás gya-nánr, a műemlékek világában. E könyv címe: «A képrombolók», s szerzője Végh Gyula (kiadta Singer és Wolfner). Végh kultúrtörténeti tanulmánynak nevezi munkáját, amely tartalmasán és bő adatokkal illusztrálja azt az emberi indulatot, amely a művészet pompás alkotásainak pusztításában találja örömét. Hosszú sor ez az illusztráció, amely a huszadik század suffragett-jeiben még mindig nem ért véget... Az ember fölnyitja a történelem kifogyhatatlan tanulságokkal szolgáló nagy könyvét, s a legkülönbözőbb kultúrákban konstatálhatja e vandalizmus viharszellőjének megjelenését. Jóllehet Végh kikapcsolja vizsgálódásának köréből mindazt, ami a háborúk alatt, háborúk okából pusztult el a képek, szobrok, építmények, iparművészeti tárgyak birodalmában.) Kikapcsolja, mivelhogy a műemlékek elpusztítása itt csak melléktünete az eseményeknek, amelyből hiányzik az előre megfontolt szándékosság. Az ok itt egyrészt az emberi élet védelmének kényszerűsége, s másrészt — jellemzően írja Végh Gyula — «e vandáloknak meg fog bocsáttatni, mert nem tudják, mit cselekszenek». Nem vonja a vandalizmus igazi fogalma alá e tanulmány azokat sem, akik azért rombolnak, hogy e megsemmisített alkotások helyébe — hitük szerint — szebbet, jobbat állítsanak. Mint tudjuk, a középkor pápái tettek így, amikor görög és római szentélyek köveiből építették föl a keresztény templomokat a «maguk és az Isten dicsőségére». Minden valószínűség szerint, legalább okoztak annyi kárt az antik műemlékekben, mint maguk a vandálok, s mégis: a jóhiszeműségük menti őket. A múlt század restaurátorai, amikor nagy buzgalommal átfestették, kijavították, átépítették a műemlékeket, avatatlan kézzel szintén sok hibát követtek el, sokszor valósággal a tönkretételt produkálták. Napjainkban a modern városrendezés, az egészségügyi, forgalmi szempont ugyancsak sűrűn áldoz fel valamit elődeink művészi hagyatékából, sokszor fölötte könnyelműen. S mégis, mindez nem jelenti a művészet igazi ellenségeit, a vandálokat. Csak ott, ahol ez a művészettel szemben nyilvánuló ellenszenv meggyőződéssé alakul, ahol rendszerré válik, ahol a művészetet elvből ítélik el: ott lehet szó valóban művészet-ellenségről. Végh Gyula tanulmánya ezen az alapon vizsgálja a múlt vandalizmusait, egyszer vallási, máskor erkölcsi, társadalmi, filozófiai, politikai okokra mutatva rá, egyszer a meggyőződések eredetét félreértésekben, babonás előítéletekben, máskor az emberi természetből fakadó érzelmekben eszközökben találva.

A könyvből, amely a bizánci képrombolásokkal kezdődik, s fejezetei során Magyarországgal is foglalkozik önálló fejezetben: alább szemelvényeket köziünk.

*

A reformáció rohamosan terjedt Európában. Még a legkatholikusabb Spanyolországban is fölütötte fejét a gyűlölt eretnekség, bár az inquizició éberen őrködött, hogy Luther könyveit az ország határán át ne csempésszék. A Sevillában és Valladolidban keletkezett protestáns mozgalmat még eredetében elfojtják, de itt is hallunk képrombolásról. A Jaun Gill (Edigio) püspök ellen lefolyt pörben a sevillai kathed-rálisban elkövetett tényleges képrombolással vádolják a protestáns tanokkal rokonszenvező püspököt, mivel azonban minden eretnekségét nyilvánosan visszavonja (1552 augusztus 21.), csak enyhe büntetésben részesült.1

Egy ideig a hugenották Francziaországban is jelentékeny szerepet játszanak és a véres vallásháborúk, a hirhedt szent Bertalan-éjszaka, szomorú emléket állítottak a fanatizmusnak. Maradandó politikai hatása a reformációnak azonban csak a germán népfajok között volt, hol egyszersmind a katholicizmust képviselő latin faj elleni küzdelem egyik sarkpontát képezte, mely körül a hatalmi kérdések csoportosultak..

Először természetszerűleg Németország, a protestantizmus szülőföldje, hódolt be az új tanoknak. Majd — főkép a mozgékonyabb és nagyobb szervező erővel rendelkező kálvinisták és a legradikálisabb jelszavakkal híveket szerző szekták (anabaptisták) útján északra is terjeszkedett, föl egészen a Skandináv félszigetig. A Rajna mentén — a könnyebb közlekedési úton — kisérhetjük haladását ; a Karlstadt maga viszi az új tanokat Frieslandba, Van Hoen Hollandba, a Münsterből kiűzött anabaptisták Amsterdamot akarják meghódítani.

Norvégiában I. Frigyes uralkodása alatt egy Antonius nevű német luteránus hitszónok jön Bergenbe (1528-ban), kit a következő évben két másik, Fresze Herman és Jens Viporg követ. A Nonnesaeterzárdát szekularizálják és átadják Lunge Vince erődparancsnok székhelyéül, A templomokat sorra fosztogatják, a domonkosrendiek zárdáját fölgyujtják, állítólag Lunge és társai osztoznak a zsákmányon. Lunge utóda, Eske Bilde, templomrablásaiért a «Kirke-bryder» nevet viseli. A bergeni erősség közelében állottak Norvégia leggazdagabb templomai, a trondjemi érsek palotája és a káptalan házai. Azon ürügy alatt, hogy ezek az épületek az erődítményeknek útjában állottak, Frigyes király leromboltatja őket, kincseiket Dániába viteti; 1531 május havában magát a régi ka-thedrálist is lebontatja. A Kors-kirket, St. Halvard templomát és a Mária-Kirket a protestánsok foglalják el.2

Németalföld a spanyol zsarnokságot nyögi. V. Károly császár mindinkább szigorította a protestantizmus elleni rendszabályokat ; utolsó ediktuma (1550) kegyetlen büntetéseket szab az eretnekekre. Fia II. Fülöp spanyol király uralkodása sem hoz több szabadságot a németalföldi reformátusoknak. Helyettese, pármai Margit, Granvella bibornokkal együtt tovább fáradozik a reformáció erőszakos elnyomásán ; de a lappangó elégedetlenségnek nem tud urává lenni. A nemesség több száz képviselője 1566 április 5-én behatol a regensnő brüsszeli palotájába, hogy neki egy panaszkérvényt nyújtson át. Ez alkalommal történt, hogy a hercegnő egy tanácsadója megvetőleg koldusoknak (gueux) nevezte őket és ezen elnevezést vette föl ezután a németalföldi protestánsok egész pártja. Ezek eleintén csak titokban, éjnek idején, erdők mélyében tartották tiltott összejöveteleiket. Később azonban mind sűrűbben gyűltek össze a nyílt mezőn, falvakban, elővárosokban, Gént közelében egy izben több 7000 résztvevőt számláltak meg. Az ily tábori istentiszteletek alkalmával a szószék körül asszonyok, gyermekek csoportosultak, fegyveresek védelme alatt. Elsáncolták magukat és a lovas őrszemek kémlelték az ellenfél közeledését. Zsoltárokat énekeltek, nyomtatványokat osztottak szét, gyűjtést rendeztek a szegények javára ; saját szertartásaik szerint kereszteltek, házasságokat kötöttek stb. A tömegben természetesen sok volt a csőcselék is — hisz az ország általános elszegényedése csak fokozta a nyomort és az eiégedetlenséget. Elemi erővel tört ki a fanatizált nép dühe, amely mint Antwerpennek — a kontinens akkoriban legnépesebb és leggazdagabb kereskedő városának gyönyörű templomaira támadt ; három napig tartott a pusztítás, mire végre a polgárság elszánta magát, a zavargókat fegyveres kézzel kiűzni a városból ; azután még a környéken folytatták rablásaikat, dulá-saikat. A kárt magában az antwerpeni Máriatemplomban akkor 400.000 forintra becsülték.

Gentben még idejében biztonságba helyezték a templom kincseit, ugyanígy Tournayben is. Bra-bantban és Flandriában négy nap alatt nem kevesebb mint 400 templom pusztult el. A hollandiai városokban is, Amsterdamban, Leydenben, Hágában, önként kellett megfosztani a templomokat művészi díszüktől, hogy a képrombolók erőszakoskodását megelőzzék ; más városok, így pl. Delft, Haarlem és Rotterdam, magisztrátusuk, elszántságának köszönhették megmentésüket.

Alba véres kíméletlenségének ugyan sikerült a rettegett spanyol-katholikus uralmat rövid időre helyreállítani, de a kegyetlenkedés csak fokozta az elnyomottak kétségbeesett ellenszegülését s végre az északi Németalföld fölszabadulására vezetett.

*

A mélyreható politikai és kulturális átalakulások művészeti koronatanúja, ki nem patétikus történelmi képekkel, nem is műveinek gondolatbéli tartalmával, hanem a látásnak, művészeti produkciójának sajátosságával örökítette meg a kul-turéletben beállott változás lényegét, ez a művész nem más, mint id. Pieter Brueghel, a Paraszt-brueghel. Tevékenysége tér- és időbelileg egybeesik a fönt vázolt eseményekkel. Olaszországból való visszatérése óta (1563) Antwerpenben és Brüsszelben élt, tehát a képromboló zavargások központjában. Ismert képei közül ugyan egyik sem foglalkozik magukkal a gueux-küzdelmekkel, de a fegyveresek a nép közötti összeütközések, az erőszakoskodások és csoportosulások mégis élénk benyomást tehettek a megfigyelő művészre, úgy adja vissza őket, amint látta ; a bibliai tárgy csak ürügy a harcias jelenetek, durva paraszt-alakok széles ecsettel való érzékítésére, így a télies falut megszállott páncélos lovagok garázdálkodása a betlehemi gyermeköldöklés címét viseli. (Bécs, cs. képtár.) Egyike gyakran ismételt tárgyaknak, Szent János szónoklata3, a tarka népet mutatja korhű, naturalisztikus ábrázolásban amint az eredeti ájtatosságra összesereglett valamely falú közelében, ép úgy, ahogyan a gueux-k tiltott gyülekezetei kinézhettek. Végül az utolsó vallásos vonatkozás is elmarad a képekről és a vallásos hagyományoktól ép úgy, mint miden más (pl. olasz) művészi befolyástól menten, a látásban, a fölfogásban is érvényesül az új szabadság.

A valódi élet, mely szeme előtt játszódik le, ez érdekli a művészt, ezt igyekszik képeiben megörökíteni a legszeretetteljesebb hűséggel. Talán nem a véletlennek tulajdonítható csupán, hogy Breueghel későbbi műveiben különös előszeretettel foglalkozik allegorikus-szatirikus tárgyakkal, melyek embertársaik gyengéjét ostorozzák. (A világ csalfasága, 1565, Nápoly ; Schlaraffenland, 1567, Berlin; A vakok 1568, Nápoly stb.) Ő is, mint a hasonló allegóriákban dolgozó berni Niclas Manuel, a kor kívánalmainak áldoztak ezzel, bizonyítékául annak, hogy az igazi művész a változott fölfogások, gyakran még a művészetnek kevéssé kedvező alakulások keretén belül is mindenkor megtalálhatja újabb művészi alkotásnak lehetőségét.

A szabaddá lett Holland Kálvin tanaihoz csatlakozott. Ezzel nemcsak hogy tulajdonképpeni szentképek használata megszűnt, de a művészet azelőtti gazdag támogatói, az egyház és a fejedelmek, nem állították azt többé monumentális föladatok elé. A régi föladatokkal együtt megszűnnek a hagyományok, az elavult formák is. A szentírás ugyan, inkább, mint valaha, a vallásosság kútforrása ; a művészek is előszeretettel merítik a bibliai történetből képeik tárgyát ; de a valóságos, a mindennapi életbe transponált bibliai jelenetek már eleve kizárják a képek vallásos tiszteletét, másrészt a művészt és közönségét közelebb hozzák a természethez, őszintébb, intimebb megfigyelésre tanítják, ami viszont fokozza a műértelmet, előmozdítja a művészetnek az eszmebeli tartalomtól, a tárgytól eltekintve, tisztán anyagi, technikai oldalról való méltányo-lását. A technika is megfelelőleg változik a szabadabb természetreprodukálás igényei szerint. A «génre», az életkép műfaja szüli a tájképet, a csendéletet, tökéletesedik az individualizáló természetutánzás legmagasabb művészete is, az arcképfestés.

Kálvin aszkétikus erkölcse fölött itt megint egyszer diadalmaskodik az élet. Hollandia gazdasági fölvirágozásával karöltve beáll az anyagi jóléttel járó kedvtelés a gazdagságban, luxusban: ezzel együtt fejlődik az új, habár polgárias izlés. A külső egyszerűség és józanság keretét a műértelem melege tölti be s megszületik az egységes, nemzeti hollandi művészet. Ez megoldhatatlan talány marad a művészetek történetében mindazok részére, akik a művészetet vallási vagy erkölcsi eseményekkel közvetlenül összefűzni akarják vagy a "művész") fogalmát összetévesztik a transzcendentális szépség-eseménnyel. Kevésbbé nehéz talán a megértése, ha saját korának speciális életviszonyaiból, világnézeteiből és szokásaiból próbáljuk kimagyarázni keletkezését.

És a sokat ostromolt, sokat sanyargatott kálvinista városban, Leydenben, állt Jan Steen, Metsu, Gerard Dou bölcsője: ott született a mesterek mestere is: Rembrandt.

*

Rousseau már nem érte meg a francia forradalom kitörését ; mint az elméletek embere, ő egyet nem érthetett volna a tettek terére lépett szabadságharccal. A közvéleményre óriási befolyást gyakorolt irodalmi tevékenysége azonban nagymértékben segített a Revolutio talaját előkészíteni.

A forradalom kitörésének közvetlen okai gazdaságiak és társadalmiak voltak ; a tudomány és a művészet hasznos vagy káros voltával foglalkozni a forradalomnak nem volt ideje: zsarnokokat kellett elűznie, arisztokratákat, hazaárulókat kellett kiirtania, évszázados történelmi fejlődés intézményeit kellett elsodornia, keresztülgázolva ellenségen, ártatlanon, kegyeleten és józanságon, mindenen, ami a nép-tribunzsarnokoknak és a feldühödt tömegeknek útjában állott. A profanizált templomokban, a földúlt főúri palotákban és magukban a Tuileriákban (1792 aug. 10.) sok műkincs pusztult el.4 De valósággal tudatos képrombolóvá a forradalom csak akkor válik, midőn a hatalom birtokába jutott sansculottismus, végezve az élőkkel, még képeikben, emlékeikben is irtani kezdi a királyságot és a régi rendszer hagyományait. Egyidejűleg a királyság felfüggesztésével ledönti IV. Henrik lovasszobrát a Pont-Neuf-ön, összetöri XIV. Lajosét a Vendome-téren, hol ez utóbbi kerek száz esztendeig (1692 aug. 12-ike óta) állott.

A Conventio 1793 október 14-én eltiltja a vallási szertartásokat s a vallás minden külső jelvényét megsemmisíttetni rendeli. Ugyanazon év november 7-én Gobel párisi érsek számos paptársával együtt ünnepélyesen megtagadja hitét s lemond egyházi méltóságáról. A községi elöljáróságok úgy Parisban mint a vidéken elhatározzák, hogy a vallás céljait szolgáló épületeket és fölszerelési tárgyakat, úgymint az egyház vagyonát közcélokra lefoglalják. A département-ok küldöttségei ládaszámra hozzák Parisba a köztársaságnak rendelkezésére bocsátandó egyházi kincseket, ereklyetartókat, kely-heket, feszületeket, szentek ércszobrait stb. A templomokból elrabolt aranyat, ezüstöt körmenetben viszik a Conventio üléstermébe, majd onnan a pénzverdébe, miközben miseruhákba öltözött sansculotte-ok egyházi énekeket énekelve gúnyolják a vallást.

De a vad profanációt szinte ájtatos jelenetek váltják föl: baldachinok alatt viszik a forradalom vértanúinak. Maratnak és Lepelletier-nek szobrait, félrelebbentve az eltakaró fátyolt, megmutatják a népnek s vallásos tisztelettel aposztrofálják, végül a templomokba viszik őket s az oltárokra helyezik, az eltávolított Máriaszobrok helyébe. A régi, babonának nyilvánított hit helyébe törvényhozásilag újat rendelnek: az ész (Raison) kultuszát. A Conventio Notre Dame templomát szenteli az ész kultuszának s hivatalosan részt vesz az új vallás nagy pompával megült első ünnepén (1793 nov. 10-én). Az új istenséget ez alkalommal egy táncosnő helyettesíti ; a Conventio nyílt ülésén az elnök testvéri csókkal üdvözli s maga mellé ülteti, majd a törvényhozó testület kíséretében ünnepélyes menetben a székesegyházba viszik, a főoltárra ültetik, körültáncolják és himnuszokat énekelnek tiszteletére. St. Eustache és St. Gervais templomokban az ész ünnepe valóságos orgiává fajult.5 «Az ember bálványozónak, látványosság-imádónak született — mondta Carlyle — oly érzéki képzelőtehetsége van.»6

Nem annyira a fanatizmus túlzásain, mint inkább azon kell csodálkoznunk, hogy az általános fölfordulásban, az önkívületi állapot dacára, mely a francia elméket akkor elborította, mégis akadtak férfiak, kik rosszalva a végletekbe csapongó radikalizmust, komolyan és céltudatosan munkálkodtak a nemzet jólétén. Az üdvös közgazdasági rendszabályok mellett a forradalom törvényhozása a kulturális intézményekre, különösen a közoktatásra és a nevelés kérdésére nagy súlyt helyezett, ebben a pontban ismét találkozván Rousseau intencióival. A francia nemzet egy fontos közművelődési intézménye, a Conservatoire des arts et métiers is a forradalom éveinek köszöni megvalósulását.7

A Louvre képtárát nyilvánossá teszik (1793) s évenkint 100.000 livres állami javadalmazásban részesítik képek és szobrok vásárlására; oly magas szubvenció ez, melyben a Louvre a forradalom óta egy századon át többé nem részesült.8

A Conventio egy bizottságot (Commission des monuments) küldött ki, melynek föladata lett volna a nemzeti tulajdonba átment emlékekből kiválasztani mindazt, ami a tudományokra, művészetekre és mesterségekre nézve értékes. Mivel azonban a bizottság nem járt el elég alapossággal, egy másik bizottságot (Commission temporaire des arts, 28 frimaire, an II.) szerveztek, melynek Franciaország számos műemléke fönnmaradását köszöni.

Különben a forradalom kora nem volt szegény művészekben s ezek, bár nem keresték a sans-culette-ok kegyeit, mégsem tartoztak a foglalkozásuk miatt meggyanúsítottak közé. A francia klasszikus festőiskola megalapítója, David, maga is forradalmár, a Conventio tagja, Robespierre híve. Ő a forradalom hivatalos művésze. A terreur idejében ő rendezi a szabadság ünneplésére megtartott körmeneteket ( l793 aug, 10.) ; a nép ekkor a Bastille helyén fölállított Természet-szobor elé járul, ennek emlőiből kiszökkelő vizet issza a testvériség tiszteletére ; a Place de la Révulu-tion-on leleplezik a szabadság szobrát ; tisztelegnek a népet jelképező Herkules óriási gipsz-szobra előtt, mely a Girondin-sárkányt győzi le stb.9 Mindez Dávid műve. Az Assamblée Constituante megbízásából ő festi meg a forradalom egyes jeleneteit, a versaillesi-labdaház-esküt, Marat halálát stb. De alig két évtizeddel később már mint Napóleon udvari festője a nagy császár dicsőítésének szolgálatába állítja ecsetjét. Dávid stílusa teljesen összeforrott korának szellemével. Nemcsak képeinek tárgya egyezik az akkori pathosszal, az antikizáló Ízléssel, de józan, polgárias előadása a múlt század elejének felfogását a leghívebben juttatja kifejezésre.

A forradalomnak a művészetekre gyakorolt káros hatása nem maradhatott el. Már Montesquieu úgy vélekedett, hogy a luxus a monarchiában szükséges, de a köztársaságban a hanyatlásnak kútforrása.10 Csak természetes, hogy az egyenlőség elvén fölépült fiatal köztársaság beszüntette mindazon intézményeket, melyek a fölöslegessé vált fényűzést szolgálták. A Colbert idejében alapított művészeti nevelő-intézetek sem kerülték el a köztársaság haragját, l793-ban eltörlik az akadémiákat, így a római művészakadémiát is (aug. 8.), az École royale gratuite de dessin-t, szünetelnek a modern művészek műveiből 1673 óta rendezett évi kiállítások, a «salon»-ok.

De Franciaországban a forradalom közvetett hatásában is árt a művészeteknek. A királyság, az udvar megszűntével, a vallási kultusz rövid időre történt elnyomásával és az előkelő családok száműzetésével az ország elvesztette legnagyobb műpártolóit. I. Ferenc óta a francia uralkodó és az arisztokrácia hagyományai közé tartozott az előkelő ízlés és a művészetek előmozdítása. Nemcsak divat volt ez náluk, hanem társadalmi állásukkal és a velejáró választékos életmóddal szorosan összeforrott követelmény. A művészetekre fordított tetemes kiadásokat gyümölcsöző beruházásoknak tekintik. A királyi paloták, a főúri otthonok pompája, gyűjteményeik, műkincseik kiválósága világszerte ismeretes volt. Az ily mecénásokat nem pótolhatta a demokrácia még akkor sem, midőn föleszmélve a vérengző pusztításból, maga is hozzáfogott a kultúra és művészet újbóli megerősítéséhez, persze a maga módja szerint. Igaz, hogy a művészi oktatást kiképezte és a műkincseket nyilvános múzeumokban mindenki számára hozzáférhetővé tette ; de a művészet elvesztette előkelő egységes irányítását, elvesztette finom ízlésű közönségét és a meghatározott gazdag keretet, melynek számára azelőtt alkotott. Demokratizálódott a művészet is, még a műveletlenek számára is dolgozott ; az anarchia, a parlagiasság és az olcsó tömegprodukció veszélyei fenyegették a szabaddá, korlátlanná és könnyű kenyérkeresetté vált művészeteket.11

*

Magyarországnak régi műemlékekben való aránylagos szegénysége nagyrészt az erőszakos pusztításokra vezethető vissza. A műtörténeti kutatások, bármennyire megnehezítik őket az emlékek nagyobb részének megsemmisülése, részint a fönnmaradtakból, részint történelmi kútforrásokból annyit mégis megállapíthatott, hogy a középkorban és az újkor kezdetén a magyarországi művészet igyekezett lépést tartani más nemzetekével. Habár idegen művészek közbejöttével, Byzánc, Francia-, Olasz- és Németország befolyása alatt, de hazánkban is virágzott az építőművészet, a szobrászat és festészet, sőt, ahol a sajátos viszonyokhoz alkalmazkodni volt kénytelen, vagy ahol a külföldi minták hiányában saját invenciójára volt utalva (pl. a magyarországi szentek legendáinak vagy az ősmondások érzékítésében és a dekorativ művészetben), ott a magyar ízlés kifejlődésének kezdetei is fölismerhetők s aligha tévedünk, ha a nemzeti művészetünk kialakulását akadályozó okok egyikét éppen az ismételt pusztulásokban, a művészeti hagyományok folytonosságának erőszakos megszakításában keressük.

A tatárjárás a várakkal védett néhány város és apátság kivételével (Székesfehérvár, Esztergom, Pannonhalma) mindent elsöpör. De már az Anjou-k uralkodása idején a művészet új lendületet vesz ; a Felvidék néhány műemléke — így a szepeshelyi templom falfestménye (1317-ből) — tanúskodik a XIV. század művészi fejlettségéről.

A XV. század.első felében a husziták12 betörései okoznak tetemes károkat a Felvidék és Erdély műemlékeiben.

Mátyás király dicsőséges uralkodása a művészetekre is valóságos újjászületést jelent. Közvetlenül Olaszországból átszármazik hozzánk a renaissance művészeti kultusza ; humanisták, költők, művészek népesítik be a királyi udvart; új templomok, paloták emelkednek, műkincsekkel gazdagon díszítve. A Corvinával csakis a Laurentiana vetekedhetik. Mátyás király halálának hírére Piero de' Medici úgy nyilatkozik, hogy a scrittori-k (a díszes kéziratok másolói) most már kénytelenek lesznek áraikat leszállítani, mert a Mediciken kívül más nem pártfogolja őket.13 Már l473-ban, megelőzve Angliát és Spanyolországot, létesül Magyarországon az első könyvnyomda.

A föllendülésnek csakhamar véget vet a török hódítás. Keletről és délről nyomul az ország szíve felé a pusztító veszedelem. Már 1464-ben földúlják a török hadak Nagyváradot, akkoriban a leggazdagabb városok egyikét, templomait és klastromait fölégetik, kincseit elhurcolják. A mohácsi vész után az ország ki van szolgáltatva a hódító seregek kíméletlen pusztításainak, melyeknek magyarázatát csak a vallásos fanatizmusban találhatjuk. Baumgarten besztercei jegyző egy 1543 jan. 10-én kelt levelében azt írja, hogy a törökök ismételten hangoztatták, miszerint meghódítják mindazon népeket, melyek képeket imádnak.14 A keresztényeket üldözik és irtják. Egykorú följegyzések szerint Budának megszállása után (1541-ben) nem maradt ott más a lakosságból, mint zsidók és elszegényedett csőcselék.15

1573-ban egy Gerlach István nevű utazó írja Budáról:

«Bizon sajnálni lehet felettébb, hogy a szép város disznóóllá, kutyaketreccé vált! A pompás épületeknek már csak külső falai állanak; belül rondák, dísztelenek ; a gyönyörű erkélyeket lerontják, az ablakokat agyaggal tapasztják. Dicső város lehetett. A török itt is, valamint Esztergomban semmit sem épít, sőt helyre sem hozza, ami romlásnak indult.»16 1576-ban. Schweig Salamon utazik át Budán s megemlíti a királyi palota vörös márványszegélyű nagy ablakait, melyek be voltak falazva, csak akkora nyílást hagyva rajtuk, melyen egy ember feje kiférhetett rajta.17

Csaknem száz év múlva, 1666-ban megy keresztül Budán Leslie, I. Leopold Konstantiná-polyba küldött nagykövetje. Hogy, úgymond, e város fényes királyi székhely lehetett, mutatják az itt-ott látható nagyon pompás (hochprächtig) fal és épületrészek romjai. Pusztulásukat s mostani iszonyú romlásukat most jobban megsiratná János vajda (Szapolyai), ha élne, ki a város első elpusztítása után (1526-ban) nem tudta nagy sóhajtások nélkül szemlélni... A bécsi kaputól a piacig vezető utcán csinos házak állottak egykoron szorosan egymáshoz építve, mint maradványaikból kivehető. Most össze-vissza vannak repedezve, roskadoznak s mind fedeleik, mind falaik nagyon rongáltak. Az ablakul szolgáló likakra üvegtáblák helyett papiros ragasztatik s ennek híjában szalmával tömik be. A (felső) város közepén áll Szt. György temploma, mely egy részében mecsetté alakíttatott, másrészben fegyvertárrá. Legszebben csiszolt kőből egy boltív állott, melybe egy vértanú van bevésve, de feje kegyetlenül meg van rongálva, sőt az esztelen düh nem kímélte az alatta levő sárkányt sem. A várban, a pompás és terjedelmes királyi lakban a legragyogóbb fehárerű márványból készült csarnokoszlopokat találtuk, melyek alapján és fejezetén szépen kifaragott tigris- és oroszlánalakok. De legtöbb művészettel valának faragva a Corvinok címerét képezett hollók s nápolyi Beatrix emléke. A királyi szoba, mely épp annyi értelemmel, mint művészettel van kidolgozva, még úgy áll ugyan, kivéve, hogy a faragványok itt-ott le vannak verve, s födél hiányában a még meglevő is nagy mértékben elundoríttatott. Különben a pusztulás nem érte a földalatti boltot, éléskamrát és az állatkertet. Csakhogy az elenyészett szépségek helyett egyebet nem látni szemétnél és pókhálónál. A királyi kápolna mohamedán «pokollá» alakíttatott.18

Leslie nagy nehézségek között megtekinthette a Corvina szomorú maradványait is, melyeket a törökök egy pincehelyiségben őriztek; nem volt belőle egyéb három-négyszáz értéktelen kötetnél, mely portól, penésztől ellepett halomban hevert a földön.19

Budavár templomait a törökök mecsetekké alakították át, a szobrokat eltávolították belőlük, a képeket bemeszelték vagy összerombolták. Ugyancsak elpusztultak a díszes magánházak is.20

Így semmisült meg a hajdan oly híres «kincses Buda», melyet német utazók Augsburghoz, Németország leggazdagabb s legszebb városához hasonlítanak. Nem kevésbé szenvedett a törökök által megszállott többi város és vár is ; így többek között elpusztul Visegrád, Mátyás király fényes palotájával együtt.

De nemcsak a törökök pusztítanak, hanem maguk a magyar urak is. A lebontott templomokból nyert követ, téglát, erődítmények építésére használják (pl. Nyitra-Ludányban), másutt a templom oltárából" kemencét csinálnak (Livirán). vagy a templomot átalakítják magtárrá (Nagy-Szelezsányben) vagy pincévé (Manigán) ; némely helyen a templom sertésólhoz hasonlít21 Lőcsén az akkoriban ott tartózkodó német kapitányok kezdeményezésére és biztatására 1532. év Erasmus napján — valószínűleg hadászati okokból — lerombolják a város falain kívül épült Szt. Erzsébet-templomot. A csőcselék nép, mely «semper plus vergit ad destructionem, quam ad aedificationem» — buzgón segédkezik és fosztogat; «et notandum, quod popu-lus communis, quem consulatus putebat fide-lem et non rapinae cupidam, in destructione quidquid quivis habere, rapere. capere et an-nihilare potuit, contra voluntatem Dominorum de consulatu cepit».22

A mohácsi vészt megelőzőleg a kincstár hadi célokra lefoglalja az egyházi javak nagy részét s ez alkalommal a templomok fölszerelése is szenved. A lőcsei uraknak csak nagy nehezen sikerül 1526-ban két szentségtartót, a ciboriu-mokat és a kápolnák kincseit megmenteni; a többit, «das andere silber und gülden ge-schmeidt als Reich Creüz bilder pacificai etc.» ki kell szolgáltatniuk.24

*

Luther tanai gyorsan terjedtek Magyarországnak a török hódítástól ment északi és nyugati részeiben, valamint Erdély szász lakossága körében. A Wittenbergből hazatérő hitszónokok a főúri családokkal is megkedveltették az új vallást, melyben őket a cuius regio, illius religio elve szerint a jobbágyság is követte. Hála a protestáns nemesség bőkezűségének, szaporodik az iskolák száma, élénk protestáns irodalmi tevékenység fejlődik, melynek termékeit a XVI. század folyamán nem kevesebb, mint 28 könyvnyomda terjeszti, míg a katholikusok csak 1577-ben állítják föl első és egyetlen nyomdájukat Nagyszombaton.25 A reformáció dacára az ellene irányuló törvényeknek csakhamar nemzeti jelleget ölt és mindinkább kiszorítja a katholicizmust.

Bár 1548-ban újabb kísérlet történik az egyházi javaknak és a nem papi személyek kezére került egyházi hivataloknak a római egyház részére való visszaszerzésére, de ez is eredménytelen marad. A XVII. század elején az összes templomokat a protestánsok veszik birtokukba, még a nagyszombati székesegyházat is. Alig van három katholikus főúr az egész országban és 1622-ben a Duna, Tisza, Dráva és Száva között összesen húsz katholikus lelkész találtatott, aki álruhákban bujdosva, titokban igyekezett visszatéríteni a népet a katholikus hitre.26

Az anabaptisták — az ú. n. sacramentariusok — a határszéleken térítettek. Lőcsén 1529-ben törvény elé állítják egy Fischer András nevű.anabaptistát, tizenkét tanítványát, asszonyaikkal «együtt, képrombolással is vádolván őket.27 A sacramentariusok és kálvinisták ellen szigorúbban lép föl a törvény még akkor is, midőn Luther híveivel szemben már több türelmet tanúsít. Kálvin vallása csak 1543 óta — legfőképpen a magyar Luther-nek nevezett Dévay Biró Mátyás útján — terjed a magyar lakosság körében; de már az erdődi protestáns zsinat 12 cikkelyét Kálvin tanai értelmében magyarázzák s ezzel a katholikus kultuszt — melyhez a képek tisztelete is tartozik, — a templomokból száműzik.

Mivel azonban éppen az ország közepében, hol a Kalvinizmus leginkább gyökeret vert, az előző számos hadjárat, a pórlázadás és a török hódítás már amúgy is elpusztította volt a templomokat, itt a reformáció képrombolásáról alig lehet szó. Máskép áll a dolog a határszéleken és Erdélyben. Éppen itt virágzott a megelőző századok művészete zavartalan folytonosságban s természetszerűleg a templomok voltak leginkább a művészetek gyűjtőhelyei. A templomi műemlékeknek reánk maradt — aránylag nagy számából következtethetünk a felvidék és Erdély egykori műkincseire, melyek között a XVI. század elején még számos elsőrangú mű is teljes épségében fönnállott. Magában a nagyszebeni főtemplomban a reformáció előtt nem kevesebb mint 24 szárnyas oltár létezett, a többi templomban nem sokkal kevesebb.28

A műemlékek nagy részének elenyészésében többféle körülmény közreműködött ; kétséget sem szenved azonban, hogy a reformációnak a képkultusz ellen irányuló ellenszenve is nagyban hozzájárult a templomok belső díszének, a szárnyas oltároknak, falképeknek stb. megsemmisüléséhez. Az első medgyesi protestáns zsinat 1545-ben elhatározza, hogy a katholikus szertartásokhoz használt templomi kellékek a templomokból eltávolítandók (3-ik cikkely). Éppen Medgyesen siettek eleget tenni az egyete-temes zsinat határozatánsk és eltávolították a templomból az oltárokat és képeket.29 A hívek azonban nem szívesen nélkülözték a megszokott díszt. Késmárkon a protestánsok között csaknem zendülés tört ki, midőn Thököly Sebestyén udvari prédikátora kedvéért a szép feszületet a templom főoltáráról levétetni akarta.30

Már az 1603-iki zsinat ismét oltalmába veszi a képeket.

Általában el kell ismerni, hogy a reformáció Magyarországon a műemlékek iránt kezdetben több kegyeletteljes kíméletet tanúsított, mint a későbbi századok.

A kivétel nélkül protestánssá lett templomokban megőrzött szárnyasoltárok fönnmaradását — összesen még 300-nál több van az országban — a protestánsok konzervatizmusának köszönjük, sőt ők maguk is hozzájárultak a templomok műkincseinek szaporításához. Csak a XVII. és XVIII. századokban kerekedik felül a puritanizmus, mely nem tűri meg a művészetet a vallásban.

Midőn az 1682-iki törvények a protestánso-kat visszahelyezték némely, az ellenreformáció által tőlük elvett templom birtokába, siettek a katholikus emlékeket eltávolítani, így Eperjesen és Kassán: «Die 5. Julii Hatt man etliche Päpstliche Altar aus der Kirchen wegegeschaffet, und an derer statt neue Gestühl zu be--quemligkeit der zuhörer machen lasszen.»31

Az erdélyi unitáriusok ma sem tűrnek festményeket a templomaikban, így Szepsikilényben siettek bemeszelni a régi falfestményeket, melyeket a műemlékek országos bizottsága a templomban fölfedetett.32

Az ellenreformáció sem menthető föl a képrombolás vádja alól. Sok műemlék, melyet a reformáció megkímélt, a katholikus túlbuzgóságnak esett áldozatul, úgyszintén a protestáns, eredetű műemlékek egy része is. A VIII. században eltávolítják a bazini templomból az 1609-ben elhunyt Illésházy nádor síremlékét. Ugyanily elbánásban részesül az 1625-ben elhalt Thurzó Szaniszló utolsó protestáns nádor és gyermekeinek síremléke Lőcsén.

 

1 Cambr. Mod. Hist. II. 405.

2 Cambridge Mod. History II. 618.

3 A képek eredetije, gróf Batthyány Iván tulajdonában, Nagycsákányon, 1566-ból a képrombolások évéből van keltezve.

4 Thiers, Histoire de la Révolution française. Bruxelles, 1836, I. 155. 1 Carlyle. The French Revolution, II. 6., 8. fejezet.

5 Mercier, Le nouveau Paris. Thiers, Hist. de la Révolution I., 435—437. 1.

6 Carlyle. The French Revolution, III., 5., 4.

7 Dumriecher.Über den französischen National-Wohl-stand als Werk der Erziehung, Wien 1879., 154. és köv. 1.

8 La Fenestre. Le Musée national du Louvre. (Előszó a katalógushoz, 1907.)

9 Thiers, Rév. Française XXV. Carlyle, French Revolution, III. 4 — 4.

10 Esprit des Lois (1748) VII. 4.

11 H. v. Tschudi, Kunst und Publikum.

12 «Jene Pestilenzischen Leuthe», mint Hain krónikája őket nevezi, az 1299-ben alapított gazdag látóköi karthausi rendházat pusztítják el 1416-ban, Hain G. lőcsei krónikája. Kiad. a szepesi tört. társ. 90. 1.

13 Burckkardt, Die Cultur der Renaissance in Italien,. 1899, I. 208. 1.

14 Szilágyi S., A Magyar Nemzet Története, V. 343. 1.

15 Salamon F., Magyarország a török hódítás korában, Pest 1864, 161. és köv. 1. 16 U. o. 166. 1.

17 Salamon, 164. 1.

18 Salamon F., Magyarország a török hódítás korában, 164. 1. Lásd továbbá a Walterus S. R. I. Comes de Leslie követségéről Bécsben 1668-ban latin nyelven megjelent útleírás 173 — 176. lapját.

19 Salamon, 165. 1.

20 U. o. 166. 1.

21 Szilágyi, A Magyar Nemzet története, V. 344. 1.

22 Conradi Sperfogel.. fon 16 bis auf das 1538 Jahr zusammengeschrieben glaubwürdiges Diarium. Nemzeti Múzeum M, S. 3108. Fol. lat 444. Lásd Hain, 53 — 54. 1.

24 Sperfogel. 72. 1.

25 Beöthy, A magyar irodalom története, Budapest, 1896, L, 250. 1.

26 Beöthy, 1., 250, 1.

27 »Item imagines sanctorum ubique dehonestant.» Sperfogel, 242. 1.

28 Roth V., Der spätgothische Flügelaltar in Mediasch. Arch. d. Vereins für siebenb. Landeskunde, XXXIV., 187. 1.

29 Roth V, Erdély Szárnyasoltárai. Magyar. Műemlékei, III.. 222. 1.

30 Divald K., Szepes vármegye művészeti emlékei. IL. 65, 1.

31 Hain. 500, 1..

32 Groh István úr közlése.

 

MIKOLA ANDRÁS RAJZA VÁZLAT
MIKOLA ANDRÁS RAJZA
VÁZLAT

PUTRA EDE TANULMÁNY
PUTRA EDE
TANULMÁNY

PUTRA EDE RAJZA ÖNMAGÁRÓL
PUTRA EDE RAJZA ÖNMAGÁRÓL

LÉDA GÁRDOS ALADÁR MÁRVÁNYSZOBRA A KELENFÖLDI MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSÁBÓL
LÉDA
GÁRDOS ALADÁR MÁRVÁNYSZOBRA
A KELENFÖLDI MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSÁBÓL

FONÓ GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE A KELENFÖLDI MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSÁBÓL
FONÓ
GLATZ OSZKÁR FESTMÉNYE
A KELENFÖLDI MŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSÁBÓL

MANNING BÍBOROS KÉPMÁSA LEGROS A. KŐNYOMATA A MAJOVSZKY-GYŰJTEMÉNYBŐL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
MANNING BÍBOROS KÉPMÁSA
LEGROS A. KŐNYOMATA A MAJOVSZKY-GYŰJTEMÉNYBŐL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

DRABBE GENERÁLIS TOOROP J. RÉZKARCA A MAJOVSZKY-GYŰJTEMÉNYBŐL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
DRABBE GENERÁLIS
TOOROP J. RÉZKARCA
A MAJOVSZKY-GYŰJTEMÉNYBŐL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

WATERLOO-BRIDGE CAMERON D. J. RÉZKARCA A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
WATERLOO-BRIDGE
CAMERON D. J. RÉZKARCA
A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

ÉPÜLŐ KÓRHÁZ A BELGRAVE-NEGYEDBEN BONE M. METSZETE A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBCL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
ÉPÜLŐ KÓRHÁZ A BELGRAVE-NEGYEDBEN
BONE M. METSZETE
A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBCL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

SIEGFRIED ÉS A RAJNAI SELLŐK FANTIN-LATOUR KŐNYOMATA A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
SIEGFRIED ÉS A RAJNAI SELLŐK
FANTIN-LATOUR KŐNYOMATA
A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

NŐI FEJ TOULOUSE-LAUTREC KŐNYOMATA A MAJOVSZKY-GYŰJTEMÉNYBŐL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
NŐI FEJ
TOULOUSE-LAUTREC KŐNYOMATA
A MAJOVSZKY-GYŰJTEMÉNYBŐL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

MOSÓNŐK ROPS F. RÉZKARCA A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
MOSÓNŐK
ROPS F. RÉZKARCA
A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

AZ IRLANDI NŐ ZORN A. RÉZKARCA  A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM
AZ IRLANDI NŐ
ZORN A. RÉZKARCA
A MAJOVSZKY-GYÜJTEMÉNYBŐL
SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

BÜTTNER HELÉN FESTMÉNYE TANULMÁNY
BÜTTNER HELÉN FESTMÉNYE
TANULMÁNY

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003