Tizenharmadik évfolyam, 1914    |   Hatodik szám    |    p. 311-326.
 

 

AZ IPARMŰVÉSZET KÖNYVE

A világ testét háború rázza, - - érthető tehát, ha a művészi élet teljes depressziójához hasonlóan, a könyvtermelésben is csönd és tétlenség van jelen. Elvétve napvilágot látnak ugyan könyvek, füzetes munkák, röpiratok. De amint az emberek ma égő szemmel néznek minden csataképet, legyen az bár a legszabadabb fantázia szüleménye: a könyves boltokban is jóformán kizárólag oly újdonságok kerülnek elő, amelyek kapcsolatot tartanak a népek mai harcával.

Amikor a vezérkarok jelentéseit közlő újság s az ennek nyomán apró zászlócskákkal teletűzdelt térkép a legkelendőbb, sőt egyedüli olvasmány: annál meglepőbb, hogy egy hatalmas, testes könyv toppan elénk, amely valóságos tárháza a különböző emberi kézművességek szépségeinek. Aki egy pillanatra eltekint a levegőt ma izzóvá tevő nagy kérdésektől s ezt az új gyarapodást veszi szemügyre: a váratlan öröm érzésével fogja kézbe venni e könyvet, amely a magyar műveltség, a magyar nyelven történő ismeretterjesztés szempontjából, szintén hódító hadjárat. A terjedelmében ép úgy imponáló, mint ízléses megjelenésű munka az «Iparművészet könyve». Harmadik kötete, annak az életrevaló, mindenben a közönség javát célzó vállalkozásnak, amelyet annak idején még Ráth György indított. A mostani kötetet Divald Kornél rendezte sajtó alá, s az Iparművészeti Társulat támogatásával az «Athenaeum» adta ki. Több mint hatszáz oldalon át beszél, különböző iparművészeti technikákról, stílusokról, remekekről. Előadja keletkezésüket s változásaikat a múltban, s egész a mai napokig követve fonalukat, bő és válogatott anyaggal illusztrálja mondanivalóit, háromszázötven szöveg közé nyomott kép s hetvenöt melléklet kíséretében.

A mostani napokban, úgy hat ez a könyv, mint a távoli vándor, aki beborult és zivataros ég alá oly messzeségből jön, ahol a tájon és az emberek arcán a nap vidám és boldog fénye játszik. Más világ az övé. De azért a mostani események hatása alatt is, amelyek az ágyuk dörgő szózatával rohannak végig az élet szinterein, kezünkbe vehetjük a könyvet s e kézbevétel nem lesz tanulság nélkül való. Igaz, hogy az első, amit demonstrál, épen ellentéte a mai idők lőporszagának, annak a vulkánikus táncnak, amit Európa kulturnépei lej-tenek. Az a kép ugyanis, amelyre az iparművészet egy-egy viruló korszakával reámutat: az emberi művelődésnek mindig a béke derűjében és nyugalmában magasra szökkenő fejezete. Ám még az iparművészet történetéből is ki lehet olvasni, hogy azok a remekek, amelyek előtt ma csodálkozva állunk gyűjtemények és muzeumok falai közt, elcsitult csaták nyomán keltek ki, bódító szépségükkel, a műhelyekben. Hogy a kultúra szántóföldjét, azt a gazdagodást és vele járó fényűzést, amely az emberi kézimunkát felülmulhatlan regiókba emelte, háborúk ágyazták meg. S viszont, ahogy mai napokban, főleg belga és francia városokban, nem egyszer pótolhatlan értékek mennek veszendőbe: e régi időkből is, sötét és ismeretlen foltok gyanánt, a kérdőjeles fejezetek egész sora mered elénk. Magaslatra jut valamely lendületes emberi korszak, pompáznak a szép mesterségek, s íme egyszerre csak jön a pusztítás géniusza és árnyék vetődik rájuk. A béke óráiban, ilyenkor azt mondjuk hogy: barbárok. Pedig csak az élet jogát vivó, elkerülhetlen ultima ratio jelent meg: a háború. Szomorú megjelenés, a kultúra javait szentnek tartó ember számára leverő és vigasztalan kép, — de szemben vele nincs védőeszköz s alig segít bárminő filozófia.

Rövid illusztrálás kedvéért, épen csak kikapjuk e néhány sort abból a tanulmányból, amit Mihalik József írt a zománcról. E mesterségnek keleten viruló kincseiről írva, többek közt megjegyzi: «Bysancnak 1204-ben a keresztesek által történt elfoglalása és kifosztása, ha bizonyos mértékig vandalizmusnak nevezhető is művészettörténeti szempontból mégis nyereség volt, mert a keresztesek által zsákmány gya-elhurcolt zománcos ötvösművek a nyugatra kerültek, ahol azok jórészét napjainkig megőrizték. Ellenben Bysancnak a mohamedánok által történt elfoglalásakor zsákmányul esett aranyból s ezüstből készült műemlékei kivétel nélkül az olvasztókemencébe vándoroltak, s így a művészettörténet számára pótolhatlanul elvesztek.»

Az «Iparművészet könyve», mint mondtuk, a szimpatikus vendég váratlan betoppanásával foglalja el helyét a magyar művészeti irodalomban. De ez a meglepetés tulajdonkép csak azokat éri, akik nem tudták, hogy e munkához, avatott szakemberek már régóta hordják a köveket. Évek óta készül ez a harmadik kötet, amely a megelőző két kötetnek méltó befejezése, s amelynél ugyanúgy érvényesül a már elhalt szerkesztőnek, Ráth Györgynek szempontja. E szempont: az iparművészet valamennyi ágáról találó ismertetést adni, kezdve a legrégibb dátumokon, kiindulva egy-egy ősi, alapvető anyagból s érintve a fejlődés során előállt árnyalatokat, rokontermészetű anyagokat. S mindezt oly formában, azzal a célzattal, hogy ne csak a szakember, az iparos és művész forgassa eredménynyel a munka lapjait, hanem a közönség is. Sőt lehet, hogy Ráth Györgynél ez utóbbin volt az erősebb hangsúly: az érdeklődő, a fogékony közönségen. Ő egyik tevékeny résztvevője volt a lábrakapó modern magyar iparművészet első napjainak, egyik irányítója ama mozgalomnak, a mely az új izlés, a friss iparművészeti áramlat nyugatról jövő darabjait a közönség elé vitte. Helyesen érzett meggyőződése lehetett, hogy ez az izlés csak úgy terebélyesedik a jövőben, ha nem szeszélyes és ingó bizonytalanságra próbál épülni. Ez a szilárd támaszt ék pedig nem érhető el a történeti ismeret, a múlt remek példáin szerzett csiszoltság nélkül. S bizonyára ily okból, e célt szolgálva fogott hozzá ahoz a publikációhoz, a melyből kialakult az «Iparművészet könyve».

E munkában, az első kötet lapján, ő maga arról írt, aminek specialistája, egész életen át gyűjtője, finom amatőrje volt: az éremről. Mellette a műtörténészek, esztétikusok egész sora tárgyalta az oly témákat, mint a művészeti stílusok fejlődése, az iparososztály fejlődése Magyarországon, a pecsét, a mozaik, a sokszorosító művészet. A második kötet a következő részekből áll: glyptika, az elefántcsontfaragás, a fafaragás, üvegfestés, a lakkműves-ség, a bútor, az agyagművesség. A most megjelent harmadik kötet pedig, amely teljessé teszi a még hátralévő iparművészeti tevékenységek ismertetését, a fémek szerepéről szól az iparművészetben, aztán az ötvösségről, a bronz és ónról, a vasművességről, a zománcról, az üvegről, a könyvkötésről, szövött munkákról, s a huszadik század iparművészeti törekvéseiről. Résztvevő írói: Edvi Illés Aladár, Mihalik József, dr. Éber László, Csányi Károly, Divald Kornél, dr. Gulyás Pál, Mihalik Gyula és Török Kálmán, dr. Nádai Pál.

A kötet, egyes - öt-hat ívre terjedő — tanulmányai, külön-külön is beillenének kis iparművészeti kézikönyveknek, mint ahogy csakugyan minden megvan bennük, ami az ily kézikönyvek jó tulajdonsága. A kérdést, amit tárgyalnak. legalább is főbb vonásaiban, lehetőleg kimerítik. Az olvasót pragmatikusan vezetik végig rajta, s anélkül, hogy a tudományos színvonalból bárhol engednének, a világosan magyarázó cicerone szerepében igyekeznek kezére járni. Elkalandozás nélkül, folyvást szigorúan ragaszkodnak a tárgyhoz, s jóllehet minden fontos adatot közreadnak, a lexikális szárazság és nyers halmozás nincs jelen e tanulmányok lapjain. A könyv mindegyik részét oly ember írta, aki az illető iparművészeti téma speciális ismerőjének nevezhető. S nem egy rész alapjában több, mintamit a kézikönyvek rendszerint nyújtani szoknak. Az önálló kutatás új adataival találkozunk ugyanis nem egyszer, főleg a magyar iparművészet régi nyomait tárgyaló oldalakon. Elsősorban talán ezt kellett volna megemlítenünk, a könyv jellemző tulajdonsága gyanánt.

Azt a szempontot, amely egy-egy iparművészeti kultúrának - - nagy vonásokban minden népre kiterjedő - ismertetésébe, különös gonddal illeszti és fejtegeti a magyar múlt idevonatkozó dokumentumait. A könyv valamennyi fejezetén végigvonul ez, s ha ily szempontból Mihalik Józsefnek az ötvösségről s a zománcról írt tanulmányai a legtartalmasabbak: az oka ennek, hogy az iparművészet efajta emlékeiből legtöbbet hagyott reánk a múlt.

A fémek szerepe az iparművészetben: ez a könyv első, terjedelmére legrövidebb közleménye, amelyet Edvi Illés Aladár írt. Kezdve a fémek fizikai, tulajdonságain, egyenkint sorra veszi őket, majd ismerteti különböző feldolgozásukat, a metszést, cizellálást, domborítást, kovácsolást, hegesztést, fémöntést, az ú. n. viaszkba való formálást stb. Tanulmányából rövid szemelvény gyanánt, közöljük az előkelőnek éppen nem mondható cinkről írt sorait: «A cink, a hasznos fémek sorában valóságos plebejus. Fényes, dicsőséges múltja.nincsen. Az emberiség civilizációjának megalkotásában szerepe nem volt ; fejlődését is csak lopva kisérte, nagyobb fontosságúvá csak a XIX. század második felétől kezdve vált, mióta gyártását reálisabb alapra fektették, s jeles tulajdonságait felismerve, a kellő helyen és kellő anyagban használják. Ha tehát a cinket nem is tarthatjuk a XIX. század gyermekének, gyártásának tulajdonképeni kifejlődése mégis korunk érdeme. A modern kohászat tette azzá, hogy ma a vas után a leghasznosabb fém. Mint ötvözeteket alkotó és kitűnően önthető anyag a mindennapi szükséglet nem egy ágát fedezi, lemezéből a legkülönbözőbb ipari cikket készítik, az elektrotechnikában pedig pótolhatlan. Azonban ma is csak olyan lenézett fém, mint amino feltalálásának idejében volt, mert fakó színe, gyors oxidátiója, csekély szilárdsága a többi fémek mögé helyezik. Észre se vesszük az értékes és arisztokratikus arany, ezüst és platina, a hasznos és veszedelmes vas, a mübecsű réz és a sokat igérő aluminium mellett. Szerény, de annál hasznosabb munkása maradt a XIX. és XX. század kultúrájának. A fémcinket az ókorban még nem ismerték, mert kezdetleges eszközeikkel az érceiből kiváló könnyen elillanó fémgőzöket felfogni nem tudták ; azonban a vörös rézzel alkotott ötvözetet, a sárgarezet, már a legrégibb idők óta használták. A cinket először Bazilius Valenti-nus barát, a XV. század híres alkimistája említi «Letztes Testament »-jenek III. könyvében és a «Triumphwagen des Antimon» című munkájában. Állítólag ezt a fémet keletről hozták Európába, mert nevei: spianter, speanter, toutenage, calaem, tisztán erre vallanak, így a toutenge vagy tuttonego szót a cinket jelentő tamuli tutumagamból, calaemet pedig az ónt jelentő arab kalai-ból származtatják. A cinkgyártásról Stahl (1720), Schluter (1738), Marg-graf (1768) és ab Indagine (1771) közlik az első műszaki leírást. Az első nagyobbszabású cinkolvasztót Bristol mellett l 743-ban Champion állította fel. 1788-ban a wesolloi (Felső Szilézia) és a döllachi (Karinthia), 1810-ben a liege-i cinkolvasztókat hozzák működésbe. Európa cinkiparát ma is a belga és sziléziai kohók dominálják.»

Az iparművészetnek talán legpompásabb területéről: az ötvösségről ad alapos tudással fűszerezett ismertetést Mihalik József. Előbb röviden előadja a technikai eijárásokat, aztán históriáját mondja el ennek a ragyogó műiparnak, amelyben más népek mellett a mi ízlésünk, a magyar képesség is önálló értékeket termelt. Az őskori emlékekkel kezdődik a sor, majd az ókor chinai és japán, indus, perzsa, babyloni, assir, egyiptomi, görög, etruszk, római ötvössége jön, aztán az emlékeivel már sokkal gazdagabb képet adó középkor. Mind itt, mind pedig az újkori ötvösművészet történeténél, külön fejezet jut a magyar ötvösségnek, amelynek felderítése körül Mihalik igazán érdemes munkát végzett, s amit — különösen a felsőmagyarországi ötvös-céheknek a meglévő nyomokból kikutatható tevékenységét - Mihalik-nál senki se ismerhet jobban. Egy helyütt írja ; «Hazánkban az ötvösművek iránt érzett régi s nagy szeretet nem csökkent a XVI. és XVII. század folyamán sem. A főurak, nemesek és tehetős városi polgárok egyforma buzgósággal gyűjtötték a serlegeket, kupákat, talpas poharakat, csészéket, amelyekkel pohárszékeiket diszitették, de amelyek nem csupán puszta díszül, a pompa külső eszközeiül, hanem valóságos tartaléktőkék gyanánt is szolgáltak, mert anyagilag megszorult tulajdonosaik helyzetén, részint elzálogosításuk, részint készpénzen történt eladásuk által sokszor segítettek. A násfák, kösöntyük, boglárok, övek, kapcsok, forgók, gombok, hajtük, a különböző alakú láncok és nemes fémbe foglalt amulettek a családi kincsesládák elmaradhatatlan darabjai voltak a tehetőseknél, mert ezek az ékszerek egyszersmind a nemzeti viselet kiegészítő részét tették, mikhez még a díszített kardok, buzogányok, kövekkel kirakott ezüstveretű pisztolyok, lőporszaruk stb. járultak. A régi magyar viselet és pompa e kellékeiről leltárainkban sok becses anyagot találunk, a valóságban azonban már vajmi keveset. A XVI. század folyamán hazánknak még kisebb városaiban is élénk tevékenységű ötvöscéhek keletkeznek s a magyar ötvösök nem elégszenek meg azzal, hogy ismereteiket hazai földön szerezzék, de hogy azokat bővítsék s «hogy többet tanuljanak», a külföldet is látogatják, ahonnét hosszabb bujdosás után vagy visszatérnek hazájukba, vagy künn telepszenek meg, amit nem egy esetben tapasztalunk. Viszont külföldről szintén számtalan ötvös jő hazánkba. Az egykori irott emlékek tanúsága szerint német, lengyel, orosz, olasz, cseh és törökországi ötvösök keresik fel hazánkat, itt a céhekbe állnak s rendesen folytatják művészetüket.

A török hódítások elől menekülő délmagyarországi és erdélyi ötvösök Magyarország északi nyugodt vidékeire szorulnak és különösen Kassa felé iparkodnak, melyet szerencsés fekvése a művészek valóságos menedékhelyévé avat. így a magyar vidékekről jövő mesterek a német várost minden ízében magyarrá teszik és a mű-gyakorlatok minden fogását s technikai eljárását összpontosítják benne, úgy hogy Kassa a XV. század közepe tájától az ötvösség különböző irányainak valóságos központjává válik. Ötvösségének hatalmas lendületéről az a körülmény tanúskodik, hogy a XVI. században 125, a XVII. században 120, a XVIII. században pedig, amikor az ötvösség egész hazánk területén haldoklásnak indul, még mindig 37 ötvösmester élt és munkálkodott falai közt. A külföldön élt magyar ötvösök közül felemlítjük Erdélyi Lukácsot (Lucas Siebenburger, Tran-sylvanus), a ki Tirolban és Ausztriában működött s a kit harminc évi hűséges szolgálatai elismeréséül Miksa császár 1509-ben nagy dicsérettel halmozott el. Szegedi Györgyről, a XVI. század végső tizedeiben Münchenben működött ötvösről, aki leginkább Mielich rajzai után dolgozott, más helyütt már megemlékeztünk. Ki-egészíthetnők ezeket az adatokat a Lengyelországba települt ötvösök névsorával, ha erre elég terünk volna, de egy kassai származású ötvösről, Kürmesszer Péterről, lehetetlen hallgatnunk, mert 1605-ben Lyon-ban tartózkodik, hol a Guise hercegeket szolgálja művészetével, 1608-ban pedig Parisban lakik, ahol IV. Henrik királynak udvari ötvöse.

Kassához hasonló szerep jutott más városoknak is. Így Pozsonyban, Debrecenben, Pesten, Budán, Lőcsén, Eperjesen, Selmecbányán, Besztercebányán, Szegeden, Kolozsvárott, Nagyváradon, Nagyszebenben, Sopronban és Brassóban oly jelentős ötvöscéhek álltak fenn, amelyek egész vidékek helyi központjaiul tekinthetők, melyekből, mint valóságos művészi gócpontokból, élénk tevékenység áradt ki. Ez fő-kép a közvetlen környezetre gyakorolta iskolaszerű hatását s befolyásolta azt ízlés és technika tekintetében egyaránt. Úgy látszik, a XVI. század közepén, vagy vége táján lép fel hazánkban egy új műgyakorlat, az ú. n. «erdélyi» zománc, amely merőben más, mint a sodronyzománc. Más a foglalása, mások a színei, mustrái s más az alkalmazása is, mert ékszereken, kardhüvelyeken, öveken, serlegeken s könyvfedeleken találjuk meg. Annál a körülménynél fogva, hogy e technika legszebb és legtöbb emlékét Erdélyből bírjuk, «erdélyinek» nevezték el, holott ez az elnevezése nem helyes, mert készítése hazánk egész területén kétszáz esztendőn keresztül dívott, sőt hódítása még a külföldön is elterjedt s nemcsak a közeli dél és keletre eső félig művelt országok felé, de Lengyel- és Németországba is elvitték azt odaszakadt ötvöseink.»

Ugyancsak Mihalik ír a könyv egy további helyén a zománcról, amelynek sokféle fajtái közt, a sodronyzománc egészen különös nevezetességre és önálló jellegre tett szert Magyarországon a XV. század folyamán.

Éber László, az ősi bronznak és az ércnek az iparművészetben játszott szerepéről ad elő, kezdve elemi alkalmazásuktól a legraffináltabb eredményekig. Ennek az ősi anyagnak az iparművészetben kinyílt szépségei a XVIII. században még megvesztegető bájjal és pompával lépnek elénk, az empirt követő idő, a XIX. század azonban már sülyedés. Szerepe úgyszólván véget ér, s a művészet számára csak mint a szobrászat kedvelt matériája jön tekintetbe. Éber dolgozatából, szemelvény gyanánt, kivesszük itt azt a részt, ahol a bronznak a bútorzattal való kapcsolatáról, a bronzról mint butordíszről s a Lajosok koráról és az empire-ról beszél, amely már történeti közelségénél fogva is a közönség számára érdekkeltő.

«Rendkívül fontos szerep jutott — írja Éber — a bronznak osztályrészül Franciaországban XIV. Lajos uralkodásától kezdve, amit - - a világtörténet és művészet nagy változásait, forradalmait túlélve - még a XX. század első negyedében is megtartott. Jellegzetes vonásai a bronz iparművészeti értékesítésének a XVII. század második fele óta, hogy a lakberendezéssel, a bútorokkal a legszorosabb összefüggésbe kerül. Hogy nem természetes színében, hanem aranyozva szolgálja a barokk művészet pompaszeretetét, amely a bútorokat és azok környezetét oly dús aranyozással szokta bevonni.

Ebenist et fondeur: ez a kettős cím, amelyet XIV. Lajos korában az iparművészet vezető emberei viseltek, jellemzően fejezi ki azt a szoros kapcsolatot, amely a különböző anyagok feldolgozását egységes dekorativ cél érdekében, egy kézben egyesítette. A műasztalos és a bronzöntő a legkedvezőbb esetben egy személy volt.

Mint a francia barokk művészet eredete általában, az iparművészeté is Olaszországban keresendő s első sorban olaszok voltak azok a művészek, akik XIV. Lajos szükségleteit kielégítették. De a francia művészet csudálatra-méltó szervezettsége, a király akaratának és Le Brun vezetésének ereje csakhamar egységes francia és elsősorban udvari jellegű művészetre vezetett. Olasz volt még Domenico Cucci, kinek nagy része volt a királyi épületek díszítésében, a Tuilleries-ben, a Louvre-ben, Saint Germain-ben, Versailles-ben.Fontainebleau-ban. Különösen kisebb bronzmüvek, veretek stb. készítésével is foglalkozott. De maga a nagy André Charles Boulle, a XIV. Lajos korabeli iparművészet fődicsősége, a marqueterie nagy mestere is gyakran maga készítette a bútorait díszítő bronzokat, amelyek ugyan az összhatásban még nem játszanak döntő szerepet, de a barokk művészet szelleme szerint erősen plasztikusak. Nagy számmal készültek azonban a Boulle-féle műhelyben oly művek is, amelyek vagy egészen, vagy nagyrészt bronzból valók: órák és csillárok. Az órák vagy kisebb méretűek s kandallódíszül szolgáltak, vagy sokszor igen nagyok és valóságos bútorok. Már Boulle igen gyakran gazdag figurális, többnyire allegorikus dísszel látta el őket. A korona ingóságainak leltárában részletesen le vannak írva. Íme egy példa: «Nagy és szép óra Turettől (híres órás), számlapját az Igazságot elragadó idő hordja, egészen bronzból. A szekrény gyöngyházalapon rézmarqueteriával borítva, két szfinksz-szel és aranyozott bronzkonzolokkal díszítve, legfelül a Hírnév trombitával, szintén bronzból stb.»

A Régence és XV. Lajos korában az aranyozott bronz szerepe mind fontosabbá válik. A rokokó művészet szelleménél fogva a bútorok architektonikus jellege megváltozik és a dús faragványok mellett gyakran a bronzdiszít-mények a hatás fő tényezői. Igen nagy jelentősége volt ezen a téren Charles Cressentnak, Orleansi Fülöp műasztalosának. Eredetileg szobrász volt és ezért a tőle tervezett bútorokat finom lécek, növényi diszítmények egész rendszerével szereti bevonni. Ily bútorokkal szemben gyakran szinte megfeledkezünk magáról a bútorról s a bronzokat csodáljuk. «L'ebeniste est éclipsé par le sculpteur» mondja Molinier. Jellemző, hogy míg a XVII. században a pompás bútorok legnagyobbrészt a királyi műhelyekben készültek, a XVIII. században már oly nagy számmal voltak a párisi bronzöntők, hogy a régi testületek megújultak s törvényes intézkedések gondoskodtak róla, hogy a műasztalosok csak a testületekhez tartozó bronzöntők hiteles és névjelzéseikkel ellátott készítményeit használhassák.

Meossonier és a kiterjedt Slodtz-család mellett különösen az olasz eredetű Caffieri-család tagjai, gyakran inkább szobrászok voltak, bronzöntők, mint műasztalosok. Egyes bútordarabok már egészen bronzból készültek, így például a Versaillesi nemzeti múzeumban lévő híres álló óra, másutt a bronz a hatás fő tényezője. Valószínűleg a Caffieri-féle műhelyből készült ki a kor leghíresebb bútorainak egyike, az a remek íróasztal, amely a hagyomány szerint Talleyrand-tól Metternich birtokába került, s amelyet a francia kormány nemrég vásárolt vissza a hercegi családtól. A vékony csavart gyertyatartók teljesen szobrászi fémjellegűek. S általában ez a felfogás uralkodik a francia művészetben akkor is, amikor a rokokó formák pazar gazdagságát szigorúbb, mindinkább antikizáló irány váltja fel. 1760—69 közt készült a kor egyik leghíresebb bútora, XV. Lajos íróasztala, amely jelenleg a Louvre kincse. Jean François Oeben tervezte, Jean Henri Riesener fejezte be, bronzrészeit a legkiválóbb fondeur-ök készítették. Egyszerűbb, komoly fölépítésében, szobrászati díszének jellegében már erősen érvényesül az az antikizáló irány, amely XVI. Lajos uralkodásának idején aratott teljes diadalt, de amely már XV. Lajos királyságának utolsó szakában vált mind érezhetőbbé.

A XVIII. század francia művészetének messze kiható, nemzetközi jelentősége a bronzdiszítmények föltűnő, szinte túltengő szerepét is terjesztette a külföldön, különösen ott, ahol a francia művészet általában a legnagyobb befolyást gyakorolta. Amint azt ilyenkor rendesen tenni szokták, gyakran még túlozták az eredeti francia vonásokat, így volt az különösen Nagy Frigyes számára készített művekben is. «A berlini és potsdami munkákon a bronz alkalmazása egyenesen túlgazdag s messze meghaladja a francia művészek szokását. Francia utazók és kutatók ezért könnyen zsúfoltnak tekinthetik a német készítményeket» (Dreyer). Híres példa a potsdami városi kastély úgynevezett bronzterme.

XVI. Lajos alatt, az antikizáló irány kifejlődésével, a bronz még nagyobb és önállóbb jelentőségre van hivatva a pompás berendezésű interieurökben. A kisplasztika fellendül. Kandeláberek, órák mindinkább szobrászati diszt öltenek s klasszikus tárgyú alakok, nimfák, géniuszok, istenek és istennők, allegorikus ábrázolások sűrűn szerepelnek. Jellemző, hogy az aranyozott bronz mellett, az antik darabok mintájára készült szép patina is szóhoz jut. Madame Du Barry louvciennesi kastélyának berendezése, melynek gazdagságáról a forradalom idején felvett leltár tesz tanúságot, s amelyből sok becses példa fenn is maradt, kiváló példája mindannak, amit a kor fényűzése a fejedelmi lakokban egyesített. A bronzművészet terén Pierre Gouthiereé a vezető szerep. Ez a kiváló művész «ciseleur et doreur du roy», igen sokat dolgozott különösen Madame du Barry és Amount hercege számára.. Rajta kívül Pierre Philippe Thomire a kor legkiválóbb bronzművese, kinek tevékenysége, minthogy igen hosszú életet élt, s csak 1843-ban halt meg, az első császárság iparművészetének történetében is jelentős szerepet játszik. A fejlett XVI. Lajos stílusú bútorok bronzdiszítményeinek java része Thomire-től való, s főleg tőle valók azok az önálló bronzművek, amelyek nagyban hozzájárultak az empire sajátos stílusának kifejlődéséhez. Még XVI. Lajos korából származik Thomire leghíresebb műveinek egyike, a Louvre-ban lévő nagy sevresi díszedény pompás bronzfoglalatja, amely már oly határozottan jelzi az antikizáló ízlés diadalát.

Az empire bronzművessége, melyre az ókori iparművészet formái oly erős hatást gyakoroltak, szoros kapcsolatban áll a művészi ipar ez ágának francia hagyományaival. Paris a központ ebben is. Ott készültek a legfinomabb művek, amelyek külföldre is nagy számmal jutottak, s elterjesztették az empir korának sajátos típusait. A bútorokon való alkalmazásban a bronz aranyozva igen nagy szerepet játszik. Óriási változatosságban készülnek azok az Ízléses, sokszor valóban művészi finomságú, nem egyszer figuráiis diszű bronzveretek, amelyek az e korból származó szerényebb bútorokat is érdekessé teszik. Emellett nagyobb igényű, pompás darabok is készülnek. Különösen Percier és Fontaine építészek, az empire legnagyobb mestereinek tervei nyomán oly bútorok, főleg asztalok, amelyek egyes szerkezeti részei is bronzból valók s a kort annyira jellemző figurális alkatuak. A legnevezetesebb példák egyike a párisi Musée du Mobilier Nationalban lévő nagy asztal, amelynek hatalmas márványlapját négy bronz-kariatid hordja a fején. Általában az empire ízlés, gyakran és rendkívül hatásosan egyesíti a bronzot és márványt. Bútorokon ez csak kivételes lehetett, de sokszor fordul elő órákon, amelyek a gyertyatartókkal egyetemben, az empire izlés legelterjedtebb termékei. A fő típusok Parisra vezethetők vissza, de országszerte keletkeztek szerényebb készítmények s még a legszerényebbek is mutatnak oly vonásokat, amelyek ez izlés könnyen felismerhető jelei: az erősen antikizáló, többé-kevésbbé száraz, de sokszor igen finom és mindig jellegzetes formákat s a figurális disz rendkívüli szeretetét. Az órákon kívül, főleg a gyertyatartókon uralkodó ez a figurális disz. A talapzatra lebegő tartású szárnyas Viktoriák vannak állítva, géniuszok, akik magasra emelt kézzel hordják az egy vagy többágú gyertyatartót.»

Csányi Károly ama fém iparművészetéről ír, amely nélkül a modern élet el sem képzelhető: a vasművességről. Mint a többiek, ő is előbb megismerteti velünk e matéria sajátságait, technikáit, s azokat az eszközöket, amelyeket a különböző időkben a vas alakítására felhasználtak. Aztán a vastárgyak művészeti fejlődésén visz végig, külön vizsgálva a más és más nép, stilus, izlés hatása alatt más és más formát öltő típusokat: a ládavasalást, a rácsokat, a bútorvasalást, ajtókopogtatókat, szentségházajtókat, kutakat, kályhákat stb. A magyar vasművességet ismertető fejezetét, Edvi Illés Aladár szavaival kezdi, aki lelkes kutatója efajta iparmüvészetünk emlékeinek. Edvi ily irányú munkájából idézi Csányi, hogy «a magyar embernek ősidők óta nagy hajlandósága volt a fémeknek, de különösen a vasnak megmunkálásához. A kovács és lakatos mesterség minden ágában még ma is kitűnik ügyességével, Ízlésével és találékonyságával». Ez állítás bizonysága gyanánt, Edvire támaszkodva, adja elő a magyar vasmüvesség múltját — már annyira, amennyire ezt fönmaradt nyomok engedik.

Divald Kornél az iparművészet törékeny, áttetsző, de annál szebb virágáról ír: az üvegről. Kezdve a mondák homályába vesző üveggyártástól, a nagyszerű velencei poharakon és tükrökön át a modern Tiffany és Gallé mesterekig, minden technika és stílus kibontja érdekességét Divald magyarázatában, az üvegremekek találóan megválogatott illusztrációival. Magyarország üvegművességéről szóló fejezetben az újabb vizsgálódás alapján, amely részben írott adatokra, s részben megtapintható emlékekre támaszkodik: oldalakon át cáfolja azt a régebben hangoztatott és kényelmes felfogást, hogy az üveggyártás nálunk honosodott volna meg legkésőbben, hogy «jelentősebb eredményeket itt soha sem ért el s a mi figyelemreméltó üvegemlékünk van, azt mind külföldről, főleg Ausztriából hozták be hozzánk».

Gulyás Pál, az ismert és képzett könyvtári szakember azt ismerteti magvasan, ami valamikor nálunk ugyancsak artisztikus nivón mozgott, idővel azonban elsatnyúlt s ma is még. az iparművészet különböző hajtásai közt, a legnehezebben akar lábrakapni. A bibíiophilek öröme, a könyvkötés művészete ez, aminek pedig együtt kellene járni azzal a növekedéssel, ami épen az utóbbi évtizedekben állt elő a közönségnél, az irodalmi termelésben, ami - - arányait tekintve - a régi viszonyokhoz nem is hasonlítható. A kínálkozó anyag gazdagságánál fogva, a kötet legnagyobb fejezete, Mihalik Gyula és Török Kálmán ismertető tanulmánya arról a mesterségről, amely a fazekasság mellett a legősibb mesterség: a szövött munkákról. Talán sehol sincs annyiféle technika, s talán egy iparművészet se mutatta a virágzásnak azt a megszakítatlan folytonosságát, amit a szövés-fonás története, termékeny korszakokban gazdag élete tár elénk. Nálunk is, a népnél ép úgy megvoltak állandóan e házi müvészkedés egyszerűbb gyakorlatai, mint a felsőbb osztályoknál e mesterség fényűző termékei, álomnak beillő selyemszőnyegei és csipkéi iránt való kultusz. Mihalik Gyula és Török Kálmán rendre kifejtik mindazt, ami az ókori szövőszéktől visz a byzanci, a perzsa, kinai selyemszövet, a velencei csipke, a francia gobelin magaslatáig.

Nádai Pál, a finom tollú esztétikus már napjaink iparművészeti jellemét vizsgálja, erről ad színes és átfogó pillantással rajzolt képet. A főbb modern iparművészeti eredmények, mindegyik tanulmány végén megjelennek ugyan. De míg ott ezek az új keletű, új ízlést tükröző munkák inkább csak az időrendi teljesség kedvéért érintődnek: Nádainál a modern iparművészet a maga szuverén teljességében a téma. Nádai Pál napjaink előretörő, kísérletező, sokfelé ágazó s mégis már bizonyos egységességet, sajátos bélyegeket mutató iparművészetét boncolja «Iparművészeti törekvések a huszadik században» című lendületes tanulmányában. Vizsgálja azt a televényt, amelyből kisarjadt a múlt század közepén: az angol kezdeményezőket, megjelöli ama gazdasági, technikai, képzőművészeti, költői, faji hatásokat, amelyekkel útvonala összefügg, rámutat kitűzött céljaira, s azokra az emberekre, akik e már nagy folyammá dagadt mozgalom első sorban álló reprezentánsai.

Mutatóul a könyvből egy sor képet közöl a «Művészet» mostani száma.

PERÉNYI FERENC VÁRADI PÜSPÖK PÁSZTORBOTJA A XVI. SZÁZAD ELEJÉRŐL
PERÉNYI FERENC VÁRADI PÜSPÖK PÁSZTORBOTJA A XVI. SZÁZAD ELEJÉRŐL

SODRONYZOMÁNCOS ÉS LOMBDISZÍTÉSES KELYHEK A SZEPESHELYI SZÉKESEGYHÁZBAN XV—XVI. SZÁZAD
SODRONYZOMÁNCOS ÉS LOMBDISZÍTÉSES KELYHEK A SZEPESHELYI SZÉKESEGYHÁZBAN XV—XVI. SZÁZAD

GÖRÖG TÜKÖR BRITISH MUSEUM
GÖRÖG TÜKÖR BRITISH MUSEUM

A LÜTTICHI SZENT BERTALAN-TEMPLOM KERESZTKUTJA 1112-BŐL
A LÜTTICHI SZENT BERTALAN-TEMPLOM KERESZTKUTJA 1112-BŐL

MAJMOK. MODERN JAPÁNI BRONZCSOPORT IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM
MAJMOK. MODERN JAPÁNI BRONZCSOPORT IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM

A PAVIAI CERTOSA SZENTÉLYRÁCSA FRANCESCO VILLA TERVEI NYOMÁN KÉSZÍTETTE PIETRO RIPA 1660-BAN
A PAVIAI CERTOSA SZENTÉLYRÁCSA FRANCESCO VILLA TERVEI NYOMÁN KÉSZÍTETTE PIETRO RIPA 1660-BAN

AZ EGRI VÁRMEGYEHÁZ RÁCSOS KAPUJA XVIII. SZÁZAD
AZ EGRI VÁRMEGYEHÁZ RÁCSOS KAPUJA XVIII. SZÁZAD

TEMPERENTIA-TÁL ÓNBÓL. FRANCOIS BRIOT MŰVE, 1580—1587 K.
TEMPERENTIA-TÁL ÓNBÓL. FRANCOIS BRIOT MŰVE, 1580—1587 K.

BERAKOTT DÍSZŰ INDIAI FÉMEDÉNYEK
BERAKOTT DÍSZŰ INDIAI FÉMEDÉNYEK

AZ ESZTERGOMI LIPSZANOTÉKA
AZ ESZTERGOMI LIPSZANOTÉKA

AZ IGLÓI PACIFIKÁLE. XIV. SZÁZAD
AZ IGLÓI PACIFIKÁLE. XIV. SZÁZAD

ÁRGIRUS KIRÁLYFI ÉS TÜNDÉR ILONA KÖRÖSFŐI ALADÁR GOBELINJE
ÁRGIRUS KIRÁLYFI ÉS TÜNDÉR ILONA KÖRÖSFŐI ALADÁR GOBELINJE

ROZSNYAI UTCA TICHY KÁLMÁN HIDEGTŰ-KARCA
ROZSNYAI UTCA TICHY KÁLMÁN HIDEGTŰ-KARCA

TENGERI ERŐD DALMÁCIÁBAN TICHY KÁLMÁN HIDEGTŰ-KARCA
TENGERI ERŐD DALMÁCIÁBAN TICHY KÁLMÁN HIDEGTŰ-KARCA

A PILLANGÓ. KARINTHY ADA RAJZA
A PILLANGÓ. KARINTHY ADA RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003