Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Második szám    |    p. 42-50.    |    Facsimile
 

 

PATAKY LÁSZLÓ

Elfogódottan írtuk le e kis megemlékezés címének a tavaly elhunyt művész nevét. Pataky László!


Vajjon, amiért ő maga egy egész inkább kenyérkereső nehéz munkában, művészi álmokat sorvasztó, mert megélhetésért vívott küzdelemben elemésztődött élet folyarnán hasztalan esengett, amit egy soha meg nem elégedhetett, soha megbékítő harmóniába nem simult, mindig elborultan, szüntelen napsütés nélkül látott, a tehetség és a becsvágy egyenetlen küzdelmei közepette meghasonlásba omlott, s végül is megroska-dásban végződött életfolyamán ő maga hasztalan keresett, meg tudjuk-e azt adni mi itt néki, néhai jó Pataky Lászlónak: az igazságot!... Amit gyászoló özvegye megható kegyelettel keres, amit véle öt gyermeke, öt árva követel, a szeretet lázongásával az elhantolt hitves, az édesapa emlékének: az igazságot?... Mi az igazság?

Felelné erre Pataky: Az én jussom is igazság! Az én erkölcsi és anyagi jussom is! Az is igazság, hogy az én tehetségem is érvényesüljön, az én álmaimat is valóra váltsa ez a küzdelmes élet, az én ernyedetlen munkám is megnyerje jutalmát, s e jutalmat magam is élvezhessem és juttathassak belőle gyermekemnek is. Az én életem teljessége az én igazságom!

És ha így van — pedig így van —, Pataky László elmúlt anélkül, hogy igazság jutott volna néki.

Juthat azonban még igazság életemunkájának.

De hol vennők mi, csak jámbor krónikásai a mai napnak, mondjuk korunknak, amit megtévesztőén közelről szemlélünk, s a nap, a kor, minden elfogultságával szemünkön, hol vennők ma még azt az engesztelő, a kibékítő s az elégtételt nyújtó igazságot? Azzal mi nem rendelkezünk, az - - ily esetekben — a kellő megítélhetés fókusába jutott utókor hatalmában lészen. Az nem az embernek jut ki, de esetleg művészi alkotásait koszorúzza majdan halhatatlansággal.

A mi feladatunk lehetne ezúttal, hogy okait keressük a meghasonlásnak, nyomozván: az elhunyt művészben, egyéniségének szertelenségeiben, vagy talán a külső körülmények mostohaságában rejlett élete csődjének magva? Kereshetnők: vajjon nem a becsvágy volt benne tetézettebb s fogyatékosabb a tehetség teherviselő képessége?... Talán fejletlen művészeti viszonyainkat terheli a felelősség?... Talán mi voltunk vele szemben elfogultak s nem láttuk meg a hivatottságot, nem ismertük fel az elküldetést egyik prófétánkban?...

E kérdésekre válaszol majd a hatalmasan bölcsebb idő. Mi, meghatottan, emlékét kívánjuk feljegyezni a néhai jó magyar művésznek, életének és munkájának adatait szedjük itt krónikánkba.

Az elmúlt esztendő márciusának harmadikán kaptuk Alvincről a daliás magyar zsáner, az enyelgő és egészséges népi poézis, a jellemzően magyar betyárromantika, de különösen a kuruc világ festője, Pataky László hirtelen elmúlásának szomorú hírét.

Mintha bús tárogató hangjának siralma markolt volna szívünkbe: "Késmárk felől suhog a szél..."

És láttuk, mint az ő legnépszerűbb képein: hófúvásos, ólmos, szürke alkonyaiban elcsigázott paripán, lehorgasztott fővel, halálrafárad-tan vonul a vert vitéz, megyén, megy el messzire, nyomát beteregeti a hó és soha visszautat nem talál...

Aki ezt nekünk, magyaroknak olyan hangulatosan meg tudta festeni, hogy könnyünk csordult a kép láttára: Pataky László elment. Egy minden ízében jó magyar emberrel, egy igazán magyar.lelkű művésszel kevesebben maradtunk.

Jussanak eszünkbe népszerűbb, apróbb képei.

Másfél araszos kis vászon, amin ragyog a napsütés, azúros az ég, reng a kalászos alföldi róna, a csárda benyílója előtt két kápásan nyergelt paripa ácsorog, karabély lóg a nyergen, a rezesagyú pisztoly a nyeregtáskában; a nádfödésű csárda eresze alatt végig kötözve az aranysárga tört kukoricakoszorú... Hogy milyen magyar levegő, micsoda igazán magyar érzés van azon a kis képen!... nincsen szükség két kezünkre, hogy injainkon összeszámláljuk, hányan maradtak még, akik így tudják éreztetni, így meg tudják mutatni nekünk, a magunkéban magunkat, mint Pataky, aki - - ha azt akarta — meg is ríkatott bennünket ecsetjével úgy, ahogy megríkatja a magyart az, hogy: "Gulya, ménes, ott delelget!.."

Hangulatos, népszerű kis képeit úgy szerették országszerte, úgy ismerik, mint egy-egy kedves magyar nótát s akárhánynak jutott sorsul a nóta sorsa: nem is igen tudakolták, ki költötte, - - magyar kép, a miénk! És ez a nagyobb dicsőség.

Csodálatosan termékeny, emésztően szorgalmas volt s nyilván a sok munka részes benne, hogy ilyen korán, ilyen hamar elment, itthagyva szeretett családját, akikért agyondolgozta magát, itt gyönyörű öt gyermekét, akiknek már most mi mindnyájan adósai vagyunk, az apai gondviseléssel. Adósa a magyar Pataky László árváinak, ha hálásak óhajtunk lenni az apa munkájáért. Mert az nemzeti munka volt, a fajtájába vetett hit, a magyarság szeretete és annak megértése hevítette.

Tömérdek, hogy mit dolgozott! Nappal az ecset, lámpagyujtáskor a ceruza, a tusba mártott toll: csak úgy ontotta, amikor még erővel és egészséggel győzte a kedves illusztrációkat s azokon az apró fekete képeken megelevenednek az illusztrált elbeszélés legjellemzőbb mozdulatai, kifejezi az arc, jellegzetes a mozdulat, választékos és művelt az ízlés. Hozzányúlt s érdemes kézzel, minden témához, mert a családjáért dolgozó magyar művész nem igen válogathat, de igazán elemében akkor volt, ha kacagányt vethetett a paripa hátára s olyan délcegen tudott ő jókedvű is lenni képein, hogy szinte hallani az össze-pendülő sarkantyút, ha meg elbúsulta magát, micsoda Peturos szívfacsaró magyar keserűség borong a képén!

Bizony, nagy üresség maradt ott, ahonnan Pataky László elment: művészetünkben is, árván hagyott családjában is.

Alvincen halt meg, ott temették el. Koszorút küldött ravatalára az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, de még koporsóját sem teríthettük le azzal a selyemlepellel, mely először mestere, Munkácsy Mihály koporsóját borította. Azután láttuk művészi hagyatékát, az ereklyéket, amiktől kénytelen volt megválni, amiket kénytelen volt piacra bocsátani a megélhetés nehézségei elé árvult család, láttuk vázlatait, nagy lendülettel fogant művészi terveit a Műcsarnokban. S megemlegettük érdemeit mégegyszer.

A Művészet szerkesztősége március havában levelet intézett az elhunyt művész özvegyéhez azzal a kéréssel, hogy amennyire tőlünk telik: szerény emléket akarunk emelni a boldogultnak a Művészetben. Közölni szeretnők arcképét s a Múzeumban lévő művét, valamint életrajzát.

E levélre válaszolt a nemes özvegy. Közöljük e levelet, mert többet mond, többet megértet és többet megmagyaráz az "igazság nélkül maradt élet" tragédiájából, jobban rávilágít az elhunyt művész egyéniségének végzetes ellentmondásaira, mintha azt mi bontogatnók.

Íme Pataky Lászlóné válasza:

".... A mérhetetlen csapás elviseléséhez csakis az a tudat ad nekünk erőt és Isten akaratában való megnyugvást, hogy szegény megboldogultunkat a halál leírhatatlan szenvedésektől, egy nehéz élet, soha fel nem adott, de súlyos betegsége miatt már régen nehezen folytatott küzdelmeitől szabadította meg. Nagyon köszönöm, szerkesztő úr ama jóindulatát, hogy boldogult férjemnek a Művészetben szerény emléket kíván állítani és annál is inkább szívesen szolgálnék helyes életrajzi, sőt egynémely az ő rendkívül érdekes és egészen különálló, egyéniségét magyarázó adattal, mivel róla sok teljesen téves adat került máris forgalomba. De ezt csakis az esetben tehetem meg, hogyha művészi egyéniségéhez méltó emléket kapna. Egész életén át szerény visszavonultságban dolgozott, mert olyan ember volt, aki nem tudott a sikerért küzdeni és nem kereste azt, amit néki magától rneg nem adtak. Ez nem volt okos életfelfogás, de én, aki balsorsát huszonkét évig osztottam meg vele és munkásságának egyetlen tanúja és ismerője vagyok, ennek értékét ismerve, amennyire tőlem telik, ki akarom vívni a halott művésznek azt, amit életében - - talán a saját egyéniségében rejlett hibák miatt - - nem tudott elérni. A magyar művészet hivatalos szaklapjától olyan meg nem érdemlett mellőzésben volt része, amely rendkívüli művészi önérzetét mélyen sértette. Ezt nem szemrehányásképen mondom, kedves Szerkesztő úr, mert jól tudom, hogy a viszonyok, körülmények és legelsősorban ő maga okozták ezt a mellőzést, de éppen azért kérem, méltassa férjem munkásságát nagyobb figyelemre és meg vagyok győződve, hogy akkor saját maga is látni fogja, hogy ő többet érdemel, mint egy Múzeumban levő képének leközlését. Ma írok Könyves Kálmánnak, hogy küldje át Szerkesztő úrhoz egy kuruc képének és Jézus születése című művének reprodukcióját. Ezenkívül kívánnám a főváros által pályázaton megvásárolt és őt annyira jellemző Budavár bevétele vázlatának lehetőleg színes reprodukálását, néhány érdekes rajz és vázlat leközlését úgy, ahogy ezt más, a magyar művészet fejlődésében nálánál kisebb szerepet vitt művészektől is hozták. Szerénysége, puritán életfelfogása és balsorsa miatt ez a szegény, nagykoncepciójű művész egész életében nem juthatott olyan feladathoz, amelyben művészi képességeit úgy, ahogy vágyott és azt álmodta, kifejthette volna, de azért hozzá méltó emlékezést érdemel. Szerkesztő úrtól ezt kérve, vagyok kiváló tisztelettel: Pataky Lászlóné."

Mikor erre készséggel vállalkoztunk, a művész özvegyétől e valóban megható sorokat kaptuk:

".... A cikkhez szükséges adatok összeállításánál mindenre figyelemmel leszek, de az én feladatom is nehéz, amennyiben szegény férjem nagyon keveset emlegette a multat. Az élet által lelkén és önérzetén ejtett sebek hihetetlenül zárkózottá és megközelíthetetlenné tették, és minekünk ezzel szemben egyetlen fegyverünk a szerető megértés lehetett. De az önkéntelenül elmondott adatokra jól emlékszem és ezek, valamint huszonkét évi éleményeink alapján korrekt feljegyzésekkel szolgálhatok. A cikk megírására azonban soksok kilométernyi körben sem tudok emberünket. Nincsen fogalma Szerkesztő úrnak arról, milyen szellemi és társadalmi elszigeteltséget kényszerítettek reám az életviszonyok. Re menylem azonban, hogy stb. stb. A főváros tulajdonában lévő vázlatnak színes reprodukciójára oly nagy súlyt fektetek, hogy leírhatatlanul gondterhes és aggasztó helyzetünk dacára is, gyermekeimmel egyetértve, inkább kész lennék anyagi áldozatot is hozni, hogy ez megtörténhessen.

Megtekintésül elküldöm leányaim egy mesekönyvhöz készült illusztrációit; a sors úgyszólván kényszeríti őket művészi pályára, tehetségük az apai örökség... Legnagyobbik leányunk, Piri, a gödöllői művésztelepre vágyik, Sári és Kató továbbképzéséhez is állami segítséget szeretnénk elérni. A jelenlegi helyzetünkből való kibontakozás nehéz gondokat okoz nékem, de az életküzdelemben már oly nagy mértékben volt részem, hogy szinte a jó Isten kegyelmét keresem abban, ami elmúlt, s elő vagyok készítve arra a talán még nehezebbre, ami előttem áll. Nemsokára felmegyünk Budapestre és reménylem, hogy Szerkesztő úrtól is tanácsot fogok kapni az elérendők érdekében, stb., stb."

És felhozta árváit Alvincről ide a fővárosba és itt, nagy gyászában, súlyos gondok közepette, pilláin még a ravatal mellett fakadt könnycseppekkel, férje művészi méltatását szüntelen szorgalmazva, bátran, elszántan, az anya minden önfeláldozásra kész erejével kél birokra a megélhetésért, gyermekei boldogulásáért Pataky Lászlóné, Kreybig tábornok leánya.

Ő rendezte a művész hagyatékának kiállítását.

Akkor írta volt nekünk (1912 április huszadikán): "Férjem hagyatéka a tavaszi tárlat alkalmával kerül bemutatásra a Műcsarnokban. Mivel a körülmények parancsolnak és a hagyaték értékesítését sürgetik, fájdalom, le kell mondanom azon vágyamról, hogy művészetéből többet mutassak be, mint amennyit reánk hagyott. Oly sokat dolgozott életében az a szegény, szerencsétlen művészember, hogy nemzeti géniusztól áthatott műveivel többször is meg lehetne tölteni a Műcsarnokot ; de viszonyaink nem engedik meg, hogy várjunk és így meg kell elégednünk azzal a szerény lehetőseggel, amire a körülmények ráutalnak. De a jóindulat sokat kiegyenlíthet és ebben bízva kérem, mélyen tisztelt uram, legyen azzal a meleg érzéssel stb. stb. segítségünkre, hogy a boldogult művészi érdemei a kedvezőtlen viszonyok dacára is érvényesülhessenek. Anyagilag nagyon fontos lenne reánk nézve, hogy az állam a hagyatékból azt a súlyos témájú és nagyon modern felfogású festményt, a Rabtemetést vásárolja meg, amely egyúttal művészi törekvéseinek végzetszerűen tragikus befejezése volt. Kérem tehát stb., stb."

A kiállításon összegyűlt néhány ezer koronácska s a művész özvegye már most berendezhette budapesti új otthonát, már most hozzáfoghatott valamihez, ami néki s öt gyermekének a megélhetést biztosíthatja, ha valaki úgy akar s úgy tud dolgozni, mint ahogyan ő tud és akar: az elmúlt év októberében Budapesten (Veres Pálné-utca 12., II. emelet) női kalap-szalont nyitott... Vannak jó emberek! Barátai, előkelő ismerősei buzdítják vállalkozásában a bátor anyát s a minap a magyar művészet fenséges istápolója, József királyi hercegünk felesége, Auguszta királyi hercegné látogatta meg a művész özvegyének kalap-szalonját.

Tőle kaptuk a művész életrajzi adatait. "Végre küldöm a lehetőség szerint röviden összeállított adatokat. A biográfia és művészi méltatás kibővítéséhez szükségeseket talán szóval majd jobban tudom elmondani, mert a roppant fájdalmas emlékek khaoszából most ennyit is leszűrni még mindig szívetfacsaró nehéz feladat volt nekem."

Hódoló tisztelettel hajiunk meg a nemes hitves előtt, aki megérteni, szeretni s megbocsátani ily magasztosan tud.

Pataky László szülei alvinci származásúak voltak; ő Zalathnán született, 1856 december kilencedikén.

Édes anyját hat éves korában vesztette el s tízesztendős volt, amikor atyja meghalt, így teljesen árvaságra jutván, már gyermekkorában küzdelmes életet élt a nagyenyedi Bethlen- kollégiumban, ahol ő is, mint a többi ingyenes növendék, szolgai teendőket végzett. Már a kollégiumban észrevették, milyen ügyesen rajzol, ő azonban ekkor még nem is gondolhatott arra, hogy művészi pályára lépjen. Próbálkozott mint papnövendék, járt az orvosi egyetemre, majd mint bölcsészethallgató küzködött az élettel; eközben szorgalmasan rajzolgatott, amit egy jó embere, Kemény István báró annyira méltányolt, hogy kieszközölte felvételét a Mintarajztanodába. Ennek az iskolánaknövendéke volt Pataky 1875-től 1879-ig; ideje javát itt is a kenyérkeresés foglalta le ; silányul honorált leckeórákat adogatott s apró rajzokat készített ; tanárai nem voltak vele megelégedve és nem is igen bíztak jövőjében ; stipendiumért folyamodott, hogy tanulmányait külföldön folytathassa: a stipendiumot nem kapta meg. Nem csüggedt, minden erejét összeszedve, maga gyűjtött össze annyit munkájával, hogy végre eljuthatott Münchenbe s 1879 őszén az Akadémiában jelentkezett ; rögtön felvették s ő Seitz professzorhoz kívánkozott, hogy jó barátja, Hollósy Simon mellett dolgozhasson.

Tehetsége és tevékenysége Münchenben kezdett kibontakozni, figyelmesek lettek reá az ottani műkereskedők, apró, magyaros tárgyú képeit szívesen vásárolták. Haza is küldözgetett munkáiból: Radvánszky Béla báró meghívta, hogy Magyar Családi Élet a XVI. és XVII. században című művénél segédkezzen ; e megbízatásnak az országos levéltárban végzett kutatások alapján készített rajzokkal meg is felelt.

Hogy melyik első illusztrált műve, azt özvegye se tudja, Pataky többször említette azonban, hogy ő illusztrált először nálunk könyvet franciás modorban. A nyolcvanas évek legelején már az Ország-Világ és a Vasárnapi Újság közölt tőle rajzokat, később a Magyar Szalonnak, az Osztrák-Magyar Monarkiának s az Új Időknek lett állandó munkatársa ; illusztrált különben számos külföldi és magyar szépirodalmi munkát is. Kedves eszméje és terve volt, hogy egy nagy Petőfi-kiadást rendez ; néhány illusztrációt is készített, de ezek szórványosan jelentek meg, mert a tervezett mű kiadása nem sikerült.

Münchenből Parisba telepedett át. Ott is nehézség nélkül felvették az Académie des Beaux-Artson, s Cabanel tanítványai közé osztották be. De bezzeg az élet sokkal nehezebb, sokkal bajosabb és drágább abban a világvárosban s néki is viszontagságosabb volt az élete ott, mint a polgáriasabb Münchenben... 1883-tól 1888-ig hol Parisban, hol Münchenben, hol meg Budapesten tartózkodott. Na-gyobbszabású munkával 1883-ban szerepelt először az Országos Képzőművészeti Társulat tárlatán. Nagy vásárkor című képét fogadták el kiállításra ; ezt a képét is, mint magyar zsánerképeit általában, Debrecenben s a Hortobágyon végzett tanulmányai nyomán festette. Végtelen szeretettel volt eltelve a magyar népélet iránt, többször heteket töltött a Hortobágyon, csikósok, gulyások, a juhásznép között, ott érezte igazán jól magát s utóbb is megelégedéssel emlegette életének e korszakát.

Az igazi magyar karakter, mely futtában odavetett s piaci holminak szánt legkisebb képén is megnyilvánul, az a vérében volt. Jellemzik azonban egyéniségét egyéb, nemzetközi tárgyú, különösen drámai hatású művei is. A ma Zala György tulajdonában lévő, 1886-ban kiállított Virrasztók című képe eredetileg a Munkácsy-pályázatra készült, de ezzel se volt szerencséje: a kép Münchenből pár órával a beküldési terminus lejárta után érkezett s így a pályázatról leszorult. Szerencsésebb volt az 1889-iki pályázaton, ahol Hírmondójával a pályadíjat elnyerte ; a képet utóbb királyunk vásárolta meg.

1889 őszén házasodott s visszatért Parisba. Azután úgy Parisban, mint Budapesten szorgalmasan részt vett a kiállításokon. Elismerés jutott néki bőven, amerikai s angol műkereskedők jártak nála párisi otthonában (Tooths, Dierken, Rhode), de ő soha az ilyen kínálkozó szerencsét üstökön ragadni nem tudta. Szerénysége hasonlíthatatlan volt ; nyugalomra, visszavonultságra vágyott mindig ; érzékenysége szüntelen meggyötörte s bizony idegzetét is súlyosan megviselte a korán kezdődött életküzdelem. A nagyvárosi élet nem volt kedvére soha, nem is tudott Parisban megmaradni, haza, itthon is vidékre, elvonulásban végezhető munkára vágyott. Akkor biztattuk művészeinket történelmi nagy pikturára a millennium alkalmából, e téren remélt boldogulhatást ő is. Családjával véglegesen megtelepedett Alvincen (1894), hogy ott békés, csendes visszavonultságban alkothasson... Terve nem az volt, hogy már ezután véglegesen ott marad, de irgalmatlan sorsa így határozott: a végzetesen fejlődő események mindinkább lekötötték s művészi becsvágyának mind szűkebb határokat szabtak. Monumentális arányokban teremteni vágyó tehetsége - aminek jeleit letagadhatatlanul ott leljük kisebb munkáin is — soha igazán nein érvényesülhetett, mert soha nagyobb megbízás néki, a megbecsülésre méltó elsőrangú tehetségnek nem jutott. Nem tudta kierőszakolni sorsától azt, amit a sors néki magától nem juttatott. Amikor millenniumi nagyobb történelmi képéhez (Zrínyi Ilona feladja Munkács várát) végzett históriai tanulmányokat: kedve ébredt a kuruckorral való foglalkozáshoz; ez időtől kezdve festegette azokat a népszerű és szívesen vásárolt kis kurucképeit, amelyeken itt-ott lelkének sajátságos timiditás alatt forrongó szilajsága is kifejeződésre jut.

Magánéletében se kímélte a sors ; sok csapás érte rosszul sikerült bányaspekulációi révén (hiszen úgy szeretett volna egy kis anyagi függetlenségre szert tenni, hogy azután művészi álmainak megvalósításán dolgozhasson s ne örökké csak kenyérért) s az ebből származott anyagi veszteségek és küzdelmek idegzetét egyre jobban megviselték. Az idegbaj jelei 1901-ben kezdtek mutatkozni rajta, de az őt jellemző makacssággal utasított vissza mindenféle beavatkozást. Azóta gyakran s mind gyakrabban betegeskedett: baját azonban lehetőleg titkolni kívánta még családja előtt is, emlegetni se volt szabad, hogy ő beteg ; vaskitartással dolgozott, amíg dolgozni tudott. 1910 nyarán mind a két karját ideg-hűdés érte, teljesen megbénult. E bajjal egyidejűleg súlyos zavarok jelentkeztek a központi idegrendszerben. Szenvedéseit tűrte panasz nélkül, bízott javulásában. Amihelyt karját csak némileg mozgatni tudta, azonnal dolgozni kezdett, félig bénult kézzel fogta az ecsetet s festett.

"Ezen időben készült művei - - írja özvegye - - az én impresszióm szerint, szín-dúsabbak, ragyogóbbak mint valaha..."

A javulás nagyon lassan haladt. Kedve mintha derült volna, s ez a javulás 1911 karácsonyáig tartott. Az ünnepek után ismét visszaesés következett s 1912 március harmadikán vége lett a sok szenvedésnek, a tömérdek küzdelemnek. Az ember, szegény, elmúlt, - - marad nekünk, amit az életharc közepette alkotni tudott.

Együtt látva oeuvrejét, megállapíthatjuk; hogy uralkodik bennük egyike ama értékes festői tulajdonságoknak, amelyek a modern korral mindinkább eltűnnek: az akció iránti érzék. Ez egészségesen meg van még Pataky műveiben.

Életmódunk, a szüntelen modern kételkedés mindenben és minden téren, a spekulatív fantázia túltengése elzsibbasztják mibennünk az akciókészséggel magát a cselekvésképességet is. Nyilván ez magyarázza, hogy valami különös, szinte sejtelmes vonzódást erezünk a brutális akció-ember iránt, de minden iránt, amiben erély és tettrekészség megnyilatkozik.

Éppen ez volt meg Patakyban s ez nem érvényesülhetett egyéniségének belső ellenmondásai s a végzetesen mostoha sors ellenmondásai között munkájában úgy, ahogy ő azt áhította. Megvolt ez minden szerénysége, minden ebből fakadó timiditása alatt az emberben s ott van, lebilincselően pikturájában, mint annak egyik főérdeme. így látjuk s nem kételkedünk, csak így látja ezt meg az igazságosabb utókor.

Munkácsy volt a régibb generáció nagyjai között az utolsók egyike, akiknek képein e valóban magyar tulajdonság eminenter megnyilvánult (Ki a legény a csárdában stb., stb.). Többi históriai festőinket - bármily nagyértékűek Kovács, Székely, Madarász, Lotz alkotásai — az akadémiai hagyomány többé-kevésbbé megakadályozta, hogy úgyis inkább kontemplativ természetük mellett az akcióérzés teljesen érvényre jusson műveikben.

Pataky e tekintetben igazi utódja a lóra-termett szittyafajnak, akiben annyira szeretjük s csudáljuk mi azt az erőt, bátorságot, ami bennünk már jóideje fogyatékos. Képei telvék mozgással és jó értelemben vett librettó képek. Színe arányosan erős, néha a nyersesscgig s ez harmonikusan szükséges. Lovasattakhoz, annak mozgalmas szilajságához a gyengédebb színezés nem illenék. Mert az a ló csakugyan szalad, vitézei vágtatnak, emberei csakugyan tapossák a havat, fáradtságuk munkaközben csakugyan elfáradás, amit tesznek, azt csakugyan cselekszik... Hogy valami történik, az érzik minden képén.

De nézzük csak: az elolvadt hó milyen háborgó s ott a kínzott lélek azon a tájon... A Rabtemetés drámai hatása szívünkbe markol s megtalálja lelkűnkben a legnemesebbet: az emberit.

Az igazi cselekvés ábrázolásában ott van mindig a poézis. Mommsen tanít: a rómaiak nem voltak poéták, de ők voltak a legmegrázóbb poézis teremtői. Ezért van minden igazi akcióképben hangulat és költői, ezért érezteti velünk Pataky is mindazt, amit egy erős szenvedélyek által felzaklatott lélek érezhet. Míg az inkább kontemplativ és tárgyilagos érzésből fakadó képek gondolkozásra, elmélkedésre ringatnak el, a képek, amelyek vért és nagy tetteket ábrázolnak: érzéseinket zaklatják fel.

Pataky László azok közül való s akik ma mind kevesebben, így nyúlnak lelkűnkbe. Meg is fizette a maga szenvedéseinek sarcával művészi munkáját, így tehát keservesen végzetesen őszinte is.

Nagy veszteség művészetünkre elmúlása "ilyen embernek, az utolsók egyikének, akik a nagy történelmi magyar multat átérezni tudták", annál súlyosabb veszteség, mert a drámai érzék valószínűleg hosszú időkre szuny-nyadni tér. Se iskola, se elmélkedés, se tanulás e tettben s hitben szegény mai kort erre fel nem ébreszti s ez a biztosíték, hogy eljövendő idők majd bizonyosan egyre több értékeset, mind több megbecsülnivalót fedeznek fel néhai jó Pataky László alkotásain.

Az lészen az ő igazsága.

MALONYAY DEZSŐ

TANULMÁNY HERMAN LIPÓT RAJZA
TANULMÁNY
HERMAN LIPÓT RAJZA

PETŐFI A CSÁRDÁBAN
PETŐFI A CSÁRDÁBAN

VÁZLAT PATAKY LÁSZLÓ RAJZA
VÁZLAT
PATAKY LÁSZLÓ RAJZA

VÁZLAT <BR>PATAKY LÁSZLÓ RAJZA
VÁZLAT PATAKY LÁSZLÓ RAJZA

VÁZLAT PATAKY LÁSZLÓ RAJZA
VÁZLAT
PATAKY LÁSZLÓ RAJZA

VALLATÁS (1897) PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE A MAGYAR ÁLLAM TULAJDONA
VALLATÁS (1897)
PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
A MAGYAR ÁLLAM TULAJDONA

A VIRRASZTÓK (1886) PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE ZALA GYÖRGY TULAJDONA
A VIRRASZTÓK (1886)
PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
ZALA GYÖRGY TULAJDONA

MÁRIA TERÉZIA-HUSZÁROK PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE. 1903 A KIRÁLY TULAJDONA
MÁRIA TERÉZIA-HUSZÁROK
PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE. 1903
A KIRÁLY TULAJDONA

KURUC VILÁG (1903) PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
KURUC VILÁG (1903)
PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE


"... ÉS BEPÓLÁLÁ ŐTET ÉS HELYEZTETÉ A JÁSZOLBA." (1904)
PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE

BUDAVÁR BEVÉTELE (1904) PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE A FŐVÁROS TULAJDONA
BUDAVÁR BEVÉTELE (1904)
PATAKY LÁSZLÓ FESTMÉNYE
A FŐVÁROS TULAJDONA

RABTEMETÉS. 1911 PATAKY LÁSZLÓ UTOLSÓ FESTMÉNYE
RABTEMETÉS. 1911
PATAKY LÁSZLÓ UTOLSÓ FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003